Pest Megyei Hírlap, 1992. június (36. évfolyam, 128-153. szám)

1992-06-05 / 132. szám

Feleki Kamill híres szerepében, a Csárdáskirálynő című operettben

Amikor felveszi a telefonkagylót, azonnal bemutatkozom, hiszen ő igazán tudja, hogy mi illik. A tévénézők is emlékeznek erre a sikeres sorozatra: Tudni illik, hogy mi illik. (Menyiéire ránk férne ma is egy hasonló sorozat!)

CSAK DADOGTAM

Nem titkolom, hogy most riportalanyként szeretnék beszélni vele. Hiszen évtizedek óta ismerjük egymást, sok szép előadás emléke fűz össze. Ismeretségünk akkor kezdődött, amikor egy jótékonysági előadáson felléptem. Nem tudtam, hogy ő is ott lesz, és megcsináltam legnépszerűbb paródiáim egyikét: Kamillka paródiáját. A közönség önfeledten tapsolt, és én boldogan jöttem le a dobogóról. Akkor látom, hogy ott ül az öltözőben Kamillka. Személyesen.

Csak dadogni tudtam. De ő — mint mindig — megelőzött. Miután bemutatkoztam, megszólalt.

— Ugyan, kiskomám, miért vagy úgy oda? Nekem tetszett, különösen, amikor odamondogatsz benne Hannuskának. (Honthy —Feleki paródia-duettemet csináltam!)

Ezt a műsorszámot a mai napig nagy sikerrel adom elő önálló estjeimen, a közönség pedig kérdezgeti tőHalló! Kamillka?

lem, miért nem látják mostanában Kamillkát — egykét régi felvételt kivéve — sehol. Csak nincs valami baja?

Hát ezért emeltem fel a telefonkagylót. Kezdetben nehezen indult a beszélgetés.

JÓ ÍGY EGYEDÜL

— Hogy vagy, kedves Ka- millka?

— Köszönöm, jól vagyok. A színpadot, fellépéseket pedig azért hagytam abba, mert egyszerűen tudni kell abbahagyni. Nyolcvanhárom éves vagyok, és nem vágyom már a reflektor- fényben tündökölni. Ha ez a vágy elmúlik, akkor abba kell hagyni! Minden híresztelés ellenére nem érzem magam megbántott színésznek. Én mindig szerettem a kollégákat, és azt hiszem, ők is szerettek engem. Nem vagyok sértett, nem vagyok haragos! Jó így, egyedül!

— Mivel telnek napjaid?

— Olvasgatok, tévét nézek. Rendezgetek magam körül, és három-négy jó barátom van, akikkel jó együtt lenni.

Hajdanán többször is voltam Feleki Kamill pasaréti házában. Nem hivalkodó az épület, de olyan kedves, barátságos kivül-belül, hogy az ember rögtön otthon érzi magát.

— Régen még kedvesebb volt — meséli Kamill —, mert ráláttam a messzi Sváb-hegyre. De most az újgazdagék körülépítették emeletes házakkal, melyek a kilátást elveszik. Szerencse, hogy az utca felőli,

szépen gondozott pázsitot nem tudták beépíteni, mert az az enyém.

Valóban, a sok otromba épület közötte kis ház úgy hat. mintha mézeskalács házikó lenne, és a kis házikó ajtajában a mindig szeretetteljes, csupa szív házigazda. Feleki Kamill fogad bennünket. — De régi is ez a kép. Több mint hatéves, akkor még nem voltam örökös tolószékemhez . láncolva. Azóta a kapcsolat- felvételre csak a telefon maradt.

A beszélgetés során éreztem, hogy három lépés távolságot tart velem. Talán butaság volt interjút kérnem tőle. Még néhány udvarias mondat, azután letesszük a kagylót. Na, ebből sem lesz riport — gondoltam. Negyedóra múlva cseng a telefonom.

HOL VAGYTOK, TI...?

— Nem zavarlak? Szervusz, itt Kamill! Ha írsz valamiről, akkor tudod, hogy mit említs meg? írd meg, hogy a színház ma szakma lett. A fiatalok — tisztelet a kivételnek — azt hiszik, hogy' ez egy könnyű pálya. Sok esetben csak a pénzt hajszolják. Régen a színészet hivatás volt. Ha egy szerepet el vállaltam. harmadrangú volt a pénz. Engem az izgatott, hogy milyen szerepet játszom. Addig hívogattam a rendezőt, addig próbáltam a lehetséges megoldásokat, amíg szívem szerint a legjobbat meg nem találtam. Éjszakákat nem aludtam egy gesztus miatt, vagy ha már „jutott” a darab, akkor egy elhibázott lépés miatt. A kollégákkal mindig jóban voltam. Nem bírtam volna elviselni, hogy ne szeressem őket, és ők ne szeressenek engem!

A szívem mélyén én is

ilyennek képzeltem Kamillkát. Hetvenéves korában a Kabaré című musical Schultz bácsijával búcsúzott a kőszínháztól. Többet színházban nem lépett fel. Nem csinálta végig az előadássorozatot. Szerepét más vette át. Hogy miért?! Csak találgatni lehet. Én mégis megkockáztatnék egy vers- idézetet : „Hol vagytok, ti régi játszótársak?”

Szegedi Molnár Géza

ÉGI ÁLDÁS

Ha késve Is, de megjöttek ill A kisbaba valószínűleg még májusi, az cső viszont júniusi arany...

(Hancsovszki János felvétele)

Varga Domokos:

ARANY JÁNOS TANÁR ÚR

Néhai dr. Tőrös Lászlónak, a nagykőrösi Aranyemlékek hűséges kutatójának.

„Ha most feltámadna, s eljőne közétek” — ezúttal nem a nagy erejű Toldi Miklós, hanem a nagy bajuszú, köpcös Arany tanár úr, ő nyilván jobban elámulna ma élő magyar vérein, mint azok őrajta. Kedve arra is aligha támadna, hogy elszegődjék megint oktatónak valamelyik neves iskolába, mint annak idején — 1851-ben — Nagykőrös református gimnáziumába. Hogy mást ne mondjak, akkoriban őt ott minden osztályban tisztes csend és rend fogadta. Diákjai tudták, hogy az „öregúr”

— így hívták már har- minc-egynéhány évesen

— nem tűri a diáklármát, s mikor őt várták magyar- vagy latinórára, jobbára nyugton maradtak. Nemigen tudták, igazából mi is a baja, hogy gyakori fejfájás, fülzúgás kínozza, de volt bennük annyi tisztesség, hogy fékezzék magukat.

De megtennék-e

ugyanezt mai diákjai? S nemcsak óra előtt, hanem-óra közben is?

Arany tanár úr ugyanis nem kiabált túl senkit. Halkan beszélt mindig, csöndesen, tempósan. Meg sem hallották volna a hátsó padokban ülők, ha fecsegés vagy zúgás támad a teremben. Ott legfeljebb a légy zümmöghetett, vagy egy-egy betévedt dongó dönghetett bele Arany tanár úr szelíd szavaiba.

E szavakból ritkán kerekedtek ki bonyolultabb, hosszabb fejtegetések. Az „öregúr” vigyázott, nehogy puszta szavakkal, e korosztály számára még nehezen érthető fogalmakkal etesse a diákságot. „A szókat betanulhatná, de

az értelem éhen maradna” — vallotta erről igen bölcsen. A formális tudásra ugyanis ő nem sokat adott, amiképpen a szépen csengő, formás, de tartalmatlan költészetre sem. Ahogy egyik tanítványa verses dolgozatára írta: „nagy szélű derelye: sok a tésztája, kevés a túrója”.

A verses dolgozat nem volt ritkaság az idő tájt, az ő tanítványai között meg különösen nem. Pedig köztük sem nyüzsögtek a tehetséges poétafiókák. De Arany János irodalomóráin úgy teleszívták magukat szép versekkel, hogy eközben a költői mesterség sok jó eszközét, fogását, szabályát is megismerték, kitanulták.

Arany tanár úr ugyanis mindig magukból a művekből indult ki, akár versről volt szó, akár prózáról, akár drámáról. Az eredeti műveket olvasta és olvastatta, és „könyvnélkülöztette” és szavaltatta. hogy előbb ők, a költők, írók szólaljanak meg, és mondják el a magukét, mielőtt róluk folyna a beszéd. De az a beszéd is fagga- tódzás volt inkább a tartalom és a forma felől, mintsem kész igazságok ismételgetése. Mi van még itt, amit eddig nem vettünk észre, milyen idea, milyen csíny, milyen rím, milyen ritmusnak a lüktetése, milyen költői kép, milyen hasonlat, milyen „irály”, milyen „érzemény”? Az „öregúrnak” minden más tudásnál fontosabb volt az, hogy a tanulók sze- me-füle megnyíljék a szépre, lelke a művek befogadására. Minden egyéb csak ezt a célt szolgálta.

Volt még egy sajátos tanári módszere az „öregnek”. Egy írott emlékezés szerint: „Kiszólított egy jiút a padok elé, azután megkérdezte a többieket, ki bízik magában, hogy jobban tudja a leckét, mint a ki- szólított. A jelentkezőket aztán kiállította, hogy egymást kérdezzék ki. Erre aztán olyan versengés támadt, hogy az egész osztály részt vett benne ...” Diákjainak a dolgozatait. ha-nem is lelkesen, igen lelkiismeretesen javítgatta Arany János. Mint Tompa Mihálynak panaszolja egyik levelében: „Valami 120-140 ficamodott észjárású dolgozatot minden két hétben az utolsó betűig átnézni, az utolsó akcentusig kijavítani nem is olyan mulatságos dolog ...” Kevésbé finoman azt is írhatta volna: „keserves robot”. De ez nem volt az ő stílusa. Ahogy tanítványai füzetébe is ritkán rótt erősebb elmarasztaló szavakat, annál több biztatást, dicséretet. Legsúlyosabb bírálataiból idézek: „Tegye el három évre, akkor olvassa fel újra, örömmel fogja tapasztalni, mennyit haladt e 3 év alatt a fejlődésben”. „Nem azt mondom, hogy víg modorban nem lehet dolgozni, lehet, de kissé nemesebben.” Egy Erős Dániel nevű diákjának: „Dániel ugyan erős, de a vers gyenge”.

Egy szépen hegedülő fiúnak: „Igen jó, azt hiszem azonban, hogy hegedűn még jobban elhúzta volna.”

A mai olvasónak szemet szúrhat, hogy Arany tanár úr nem tegezte le egy diákját sem (kivéve a saját Laci fiát). Akkoriban ez nem volt szokás. De ő még tanártársainál is jobban tartotta magát ahhoz: tiszteletet követelt, és tiszteletet adott. Jellemző erre két olyan eset, amelyet meg is őrzött az írott emlékezés.

Az első közismertebb. Egy hetedikes zsidó tanítványát „pokrócolták” meg egyszer az osztálytársai. Magyarán: köpönyeget dobtak' a fejére (pokróc nem volt kéznél), s aztán ütötték, ahol érték.

Megesett ez olykor más diákokkal is. De ez zsidóverés volt, oktalan, kegyetlen. Semmilyen tettével nesm szolgált rá a szenvedő fél. A nagy hajcihőban észre sem vették a vétkesek, hogy Arany tanár úr közeleg. Csak akkor rebbentek szét, amikor belépett az ajtón. A költő egy pillantással felmérte a helyzetet. A szemek, az arcok őneki szó nélkül is mindent élárultak, főleg a megpokrócozott fiúé. Sarkon fordult, s kiment a teremből. Másnap sem jelent meg ebben az osztályban. Harmadnap sem. Pedig híres

volt arról, hogy órát soha nem mulasztott. A fiúk ' küldöttséget menesztettek hozzá, díszruhásat, ünnepélyeset, hogy bocsánatot kérjen az osztály nevében. Arany válasza ennyi volt: — Olyan osztályt, mely valakit vallása miatt bánt, én nem tanítok. —- Még egy-két napba telt, amíg tanártársainak közbenjárására elfogadta: helye van a bocsánatnak, megbánták a fiúk, amit tettek. Ünnepi ruhában várta az egész osztály. „Megható jelenet volt, midőn belépett — írta később maga a sértett fél —, és az öröm ült ki a fiatal arcokra.”

A másik esetben őt magát érte sérelem (de nem ebben az osztályban). Besütött a nap az ablakon, s az egyik fiú azzal szórakozott, hogy a címeres gyűrűje kövével villogtatott a mennyezetre, a falakra, aztán egy rossz pillanatában egyenesen az „öregúr” szemébe.

Arany János a szemére különösen kényes volt. Látása ekkorra már jócskáin megromlott, nemcsak született szemhibája miatt, hanem mert ő igazán nem lehetett meg sok-solj írás és olvasás nélkül, nem szólva arról, hogy diákjai dolgozatain mennyit koptatta a szemét. De nem szólt egy szót sem. Megfordult, kiment. Az osztály felzúdult. Kölykök voltak még, éretlen kamaszok, de tudták, érezték, hogy itt iszonyú gyalázat történt. Tudta, érezte maga a bűnös is, egy környékbeli földbir- tokoscsalád sarja. Sírva fakadt, még mielőtt a többiek ütni-verni kezdték volna.

De a dolgot csak helyre kellett ütni valahogy.

Arany tanár úr ezúttal megint nagynak mutatkozott. Most azzal, hogy a maga személyes sérelmét kevesebbre ‘ vette, mint másik alkalommal a tanítványáét. Szóba került a tettes kicsapa- tása. Nem engedte. őmiatta ne törjön meg a pályája. A fiú csak most sírt igazán — egyszerre örömében és bűnbánatában. A neki járó szigorú megrovást megkapta, de semmi többet.

A költőben mégis maradhatott valami tüske. A gyűrűjével tükröző gyereknek megbocsátott. De az mindvégig fájt neki, hogy az ilyen címeres gyűrűt hordó felnőttek — a környék „jobb” úri famíliáiból — neki. az egyszerű tanárnak koszorús költő létére elnéznek a feje felett. Juliska lányának nagy szerelmi csalódása is innen eredt. Egy nagyra hivatott kolozsvári tanár kérte meg a kezét, de az ő szíve már másé volt, egy nagykőrösi fiatalemberéj akiről tudta, hogy szintén szereti. Csakhogy ennek a fiúnak most színt kellett volna vallania. Várjon-e rá Juliska? Komolyak-e a szándékai?

A jómódú földbirtokos- család — a fiú famíliája — ellene szavazott a frigynek. Arany János lánya őnekik nem kellett, noha a másik kérőjét már ki is kosarazta. A fiú retirált. s elvett egy „hozzá illőt”.

Ennek is része lehetett benne, hogy „öregúr” még abban az évben felköltözött családostul Pestre. De már nem tanárnak. Kilenc év elég volt neki mindörökre.