Pest Megyei Hírlap, 1992. április (36. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-21 / 94. szám

Kirándulás és anyák napja A leányfalui nyugdíjas- klub tagjai május 8-9-re kétnapos kirándulást szer­veznek Burgenlandba. A szállás Szombathelyein lesz, onnan tesznek majd kirán­dulásokat Ausztriába. Aki kedvet kapott az utazáshoz, még jelentkezhet vagy a nyugdíjasklubnál, vagy a helyi művelődési házban, de a 23-454-es telefonon is. Anyák és nagymamák napját tartanak a leányfa­lui nyugdíjasok május 4- én, hétfőn, 17 órai kezdet­tel, a művelődési házban. A hangulatos ünnepséget Alpár Tibor szintetizátor­játéka teszi majd még kel­lemesebbé. A pátyi nyugdíjasok, két csoportban, szerdán és csü­törtökön találkoznak a művelődési házban. Az összejövetelek délután 2 óra tájban kezdődnek. E találkozások mindig jó al­kalmat adnak arra, hogy beszélgessenek és megvi­tassák az élet kisebb-na- gyobb dolgait. Emlékgyűjtők Napjainkban mind töb­ben s gyakrabban idézik föl a múltat, keresik annak tárgyi emlékeit. A vissza­tekintés, a hagyományok megőrzése, ápolása egy-egy közösség számára sajátos­ságaik, egyediségük meg­határozója lehet. S a ko­rábbi események választ is adnak arra, ma mi miért van úgy, ahogyan alakultak a dolgok. A hagyományőrzés fon­tosságát felismerték a kis- kunlacházi nyugdíjasklub tagjai is. Pontosabban, a peregi nyugdíjasok, mert az ott élők még manapság is tudják, számon tartják, s eszerint sorolják egymást ehhez vagy ahhoz a falu­hoz. Ugyanis, két település, Pereg és Lacháza egyesült 1950-ben. Ütjük korábban egymás mellett, de külön haladt. Lacháza — a mai I. kerület — a helybéliek sze­rint a kunok ősszállása volt. Peregről írásos emlé­kek maradtak fenn, melyek szerint 1238 körül már él­tek, gazdálkodtak itt, csak­hogy a tatár-, majd a török- dűlás elnéptelenítette egy időre a falut. Később tele­pesek jöttek, akik nyelvük­A KÉPERNYŐN MARAD? Derrick meggondolta ben néha még megőrizték egykori szülőföldjük sza­vait, a szláv nyelv emlé­keit. A peregi nyugdíjasok szellemi és tárgyi népraj­zi emlékeket gyűjtöttek össze. Az a szándék vezet­te őket, hogy mindezt meg kell őrizni, s tovább kell adni a gyerekeknek, uno­káknak. Magán gyűjtemé­nyük olyan ütemben gyara­podott, ahogy találtak vala­milyen tárgyat. Nem szed­ték rendszerbe, mert nem is ez volt a céljuk, csupán az őrzés, s az emlékezés. Gál Róza falukutató, a helyi lap szerkesztője el­mondta, a néprajzi anya­gok megmentése közérdek, s el is érkeztek az utolsó órához e munkával. Ám ha fel is kívánják dolgozni — s ez a cél vezeti nemcsak őt, a nyugdíjasokat, a hely­béliek egy részét, de az ön- kormányzatot is —, miha­marabb hozzá kell látniuk. Szakemberek segítségével szeretnék a gyűjtő és rend­szerező munkát folytatni, illetve megkezdeni, s en­nek a helyi feltételeit meg­teremteni. A klubok bevo­násával, ahol a közös fel­adatok arra irányulnak, hogy ne menjen feledésbe a kultúra, a hagyomány, az emberek emlékezetében élő szokások rendszere. J. Sz. I. Derrick főfelügyelő még­sem megy nyugdíjba, mint ahogy ijesztgette tv-nyo- mozásainak hűséges nézőit. Horst Tappert, a 68 éves színész — de talán ennél is többet mond, hogy 1973 óta ő az első számú német rendőrnyomozó, legalábbis a képernyőn — határozot­tan cáfolta egy korábbi ki­jelentését, miszerint rövi­desen befejezi... A krimi- rajongók megnyugodhat­tak. A producer szívéről leesett a nagy kő, elvégre 98 országba eladták a ve­títés jogát. Lehet, hogy a fáradtság, de az is lehet, hogy a szerep ütött ki raj­ta, amikor a visszavonulás­ról beszélt. Végül is több mint 200 alkalommal kel­lett belebújnia Derrick fő­felügyelő bőrébe. A kíván­csi sajtó azonban azt is tudni véli, hogy nem fel­hőtlen a kapcsolat a hűsé­ges társsal, Harryvél sem, sőt a forgatókönyv írójá­val már régebben össze­rúgta a port. Mert Horst Tappert a polgári életben egyáltalán nem hasonlít a türelmes, már-már flegma Derriekre. Életútja is azt bizonyítja, hogy a sikerhez nagy ka­nyarok vezettek. Megnő­sült 19 éves korában, pon­tosabban akikor, amikor terhes lett a lány, akivel járt. Aztán, amikor a lá­nyuk megszületett, gyorsan szem elől is tévesztette a törvényes feleséget, bár hivatalosan csak később váltak el. Azután újabb nagy szerelem következett, házassággal, két újabb gyerekkel, ám Tappert 26 évesen már ismét magá­nyos volt. A sima útra egyik színházi partnemője zökkentette vissza: Ursula asszonnyal 1957 októberé­ben kötött házasságot, és a gyengéd kapcsolat azóta is tart. Voltaképpen Ursulá- nak tulajdonítják, hogy Tappert varietészínészből Derrick főfelügyelő lett, akinek alakjától, mint leg­utóbbi nyilakozatából ki­derült, mégsem válik meg. Lehet, hogy a szabadulás vágyánál erősebb volt a múzsa csókja? Még csak kísérlet SZELLŐZŐ KONTAKTLENCSE Sok kontaktlencsére szorulónak az életét keseríti meg, hogy bizonyos idő eltelte után problémákat okoz a vise­lése. A legtöbben például éjszakára ki is veszik, mert ha nem tennék, kellemetlen szaruhártya-duzzanatot okozna. Egy újfajta kontaktlencse mindezt a minimális­ra csökkenti. Á lencsébe ibolyántúli lézersugárral 6000 darab, mindössze 45 mikrométer átmérőjű lyukacskát fúrtak, elősegítve ezzel a lencse szellőzését, hogy oxi­gén áramolhasson át rajta. Mielőtt bárki keresni kezde­né az optikusnál, meg kell jegyeznünk: a speciális kon- taktlencsét egyelőre sem külföldön, sem idehaza nem gyártják. Először klinikai teszten kell átesnie, a sorozat- gyártás csak annak sikere után kezdődhet meg. Német társalgás Sok idős németül beszé­lő ember szívesen jönne össze, hogy a társalgási nyelvet gyakorolja, vagy csak kellemes órát töltsön együtt. Erre ad lehetőséget az Életet az éveknek Szö­vetség Minden hétfőn dél­után 5 órától várják tehát a németül társalgási szin­ten beszélő nyugdíjasokat a szövetség budapesti szék­házában. Természetesen a Pest megyei érdeklődőket is szívesen látják. Címük: Életet az éveknek Szövet­ség, Budapest, Belgrád rakpart 24. A belépődíj 20 forint. A FOVAROS ROMANTIKÁJA A múlt századi magyar eklektikus építészet kiemelkedő mestere Schulek Frigyes. A hazai építészet meghatározó korszaka volt az az időszak, amely lényegében 1867-tól, a kiegyezéstől az első világháborúig tartott. Ez volt a boldog békeidő, a nagy kapita­lista fellendülés nosztalgiával említett kora. Ekkor vált világvárossá a három provin­ciális településből, Budából, Óbudából és Pestből egyesített, rohamléptekkel fejlődő főváros. A nagy városrendezési terv, a gigantikus építésze­ti feladatok egy jól. kép­zett építészgeneráció közre­működésével a világ egyik legszebb városát eredmé­nyezték. Az európai szem­pontból kiemelkedő épü­letek közül elég csak a Parlamentet vagy a Ha­lászbástyát (a képen) emlí­teni, melyek Budapest szimbólumává nőtték ki magukat. Az utóbbi mes­tere volt Schulek Frigyes, aki a kor építészeti elvei szerint kortársainkhoz ha­sonlóan a régmúlt nagy történeti stílusoknak ihle­tésében, azok elemeiből alakította ki alkotásait. Schulek Frigyes hivatott, európai hírű mester volt. Pesti tanulmányai után a bécsi akadémián tanult. A kiegyezés után hazatért Pestre. Kora szokása sze­rint hosszabb tanulmány­utat tett Itáliában, majd 1870-ben az Országház építőjének, Steindl Imré­nek az irodájába került. Építésze lett a Műemlé­kek Országos Bizottságá­nak, 1903—II között a Műegyetem tanára volt. Műveit a neoromán és a neogótika ihlette. A roman­tikus nemzeti eszme hir­detője volt. Nem sokat al­kotott, mutatás sikerekkel, anyagiakkal keveset törő­dött. Mint a Műemlékek Or­szágos Bizottságának épí­tésze, alázattal közeledett sorstépett országunk mű­emlékeihez, hogy maradék­talanul beleérezhesse ma­gát koruk építészetének szellemébe. így azokat al­kotó módon egészítette ki, állította helyre az utókor számára. Bár a helyreál­lítási elvek ma már má­sok, lehetetlen nem tisz­telettel adóznunk emléke előtt, az általa restaurált műemlékek annyira sugá­rozzák építőik szellemét. Ö állította helyre a lőcsei városházát, az eperjesi Szt. Miklós-tempiomot, a nagy­bányai Szt. István-tornyot, a kisszebeni, ákosi, kar­csal templomot, a pozsohyi klarisszák és ferencesek templomának tornyait, va­lamint a visegrádi Sala­mon tornyát. Időtálló műve a budavá­ri Nagyboldogasszony (Má­tyási-templom, melynél a megmaradt részek gondos tanulmányozásával pótolta a toronysisakot, kiegészí­tette a főhomlokzatot és a Gara-kápolnát. A meglévő adottságok­hoz igazodott világhírű fő­művében a Halászbástya tervezésében is, amelyet 1895—1903 között épített a magyar eszmevilágnak maradandó várat emelve. Francia román stílusú for­maelemekből konstruálta, a Mátyás-templomot stíl­szerű keretbe foglalva, ma már kissé romantikusnak ható mesearchitektúrával időtálló esztétikai érték­kel koronázva a bástyafa­lakat. Könnyen emlékezet­be vésődő foglalatot adott a pesti panorámának. Hasonló, későromán íz­lésben tervezte a szegedi evangélikus templomot (1880—83), a JánoS-hegyi kilátót, a pécsi Zsolnay-em- Iékművet és a szegedi Fo­gadalmi templomot. B. I. esti faiátkoxások ARCTALAN PORTRÉVÁZLAT Ritka, szép alkonyat kö­szöntött aznap este a Du- natájra. A vízfelszínt hű­vös fuvallat borzolta fel. Az öreg muzsikus fázósan húzta össze magát a komp­kikötőben, átkelésre vár­va. — Korán végeztél ma — szólították meg a révészek, amikor a hajó deszkáira lépett. Valamit magyará­zott és kezével az ismerős jelet mutatta: — Kevés volt a suska, a jatt. Sok-sok késő esti alka­lommal vagyunk útitársak, amikor az utolsó kompjá­rathoz cammog velünk az autóbusz. A kocsi belseje sötét. Az ablakon túl, távo­li fényszigetek viliódznak. Jobbról a dunakeszi lakó­telep magas házainak szi­luettje rajzolódik lei. Mö­göttünk a Pilis lejtőire kú­szó lámpasorok fényfűzé- rei. Előttünk Vác, felénk bámuló, karcsú tornyai. Az ablaknál ül, maga elé görnyed, kezét a térdein összekulcsolja. Utolsónak száll ki, a sofőrtől ismerő­sen elköszön. Azután fá­radt csoszogással töltve az időt, vár a komp érkezésé­re. A hegedűtokot úgy tartja a kezében, mintha maga után vonszolná. Az arcát figyelném, me­lyet sötét árnyékkal takar be széles karimájú kalap­ja. Öreg ember lehet — gondolom. Tűnődöm, hová térhet haza, s azt gyaní­tom, hogy nagyon messzi­re. Pár éve még Tahiból járt a kései járattal egy másik ismerős zenész is, aki partot érve még a vá­ci buszpályaudvar váró­termében töltött legalább egy órát, s éjfél után ért haza a Nógrád megyei Al- sópeténybe. — Nehéz kenyér a ze­nész emberé. Messze kell érte menni mindennap, mert ritka most az a ven­déglő, ahol mulatni is akar a betérő. Annak kellett keresni a kedvét egy éle­ten át. Unásig játszani, álomból ébredve ismerni a dallamát annak, amit kí­vánt. Amit egy népzenész nem tud, olyan nóta szinte nincs is. Az Akácos út kezdetű szentimentális dalocskát sem szabad megunni. Akár, ha naponta tízszer ének­lik, s legtöbbször hamisan. A zenész pedig akkor is zenész, ha nyugdíjas. Pedig a sok nikotinbűzös kocsma, kábult kornyikáló után jobb volna már olyankor egy barátságos kis családi ház tornácán az unokát hintáztatni, kisfröccs mel­lett elkártyázgatni. Zsinó- ros, pruszlikos bandákra emlékezni, ahol a jó ven­dégeknek játszott valaha, olyan késő éjszakáig, ami­kor most már jobb ágyba térni. Csak hát, ez sem lehet olyan egyszerű. — Vége a műszaknak? — szólítottam meg erőltetett közvetlenséggel az idősnek vélt hangászt, mire fiatal, negyvenes korú ember ar­ca nézett rám közelről. Va­lamit válaszolt is, de azt nem értettem meg. Ismét a kezével segített magán, az előbbi jelet mutatva. — Nyugdíjas már, vagy nem telt le az idő? — Le vagyok százalékol- va — közölte röviden, s a mássalhangzói megint ösz- szetorlódtak. — Mennyit kap egy hó­napban? Szótlan legyintés volt a válasza. — A család — mondta percnyi késéssel utána. — Négy gyerek — mutatta az ujjain. Partot értünk. Alsóváros felé vette az útját. Ott la­kik valahol. Szerencsés ember. Viszonylag közel. Kovács T. István jJíírícii) LEÁNYFALUN KÉSZÜLŐDNEK HOZZÁLÁTTAK A NYUGDÍJASOK

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom