Pest Megyei Hírlap, 1992. február (36. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-17 / 40. szám

Segíts, hogy segíthessünk! Vöröskereszt. A szó hallatán ma talán mindnyá­jan a használt ruhák kilóra mért hatalmas bálái­ra és az ingyenkonyhák ingyenlevesére gondo­lunk. Vajon miként tud fennmaradni, egyáltalán megélhet-e még napjainkban segítőszervezet? Amely miránk építene, holott mi is egyre jobban elszigetelődünk és gondokkal ugyancsak megpró­bált emberek vagyunk. Szviatovszki András a megyei Vöröskereszt titká­ra. Beszélgetésünk alatt ki sem ejti száján a „nehéz, szűkös, nincs” lassan köz­helyszerű szavakat, hanem beszámol tényekről és ered­ményekről. Bár kétségtelen: szervezetük tagsága az el­múlt időszakban 90 ezerről 60 ezresre zsugorodott, ezen azonban csöppet sem sza­bad sajnálkozni. Mert a „Segíts, hogy segíthessünk!” jelszava számtalan önkén­tes adományozó által meg­hallgatásra talál. — Van pénzünk — most éppen 800 ezer, nem kevés — Szviatovszki András so­rolni kezdi, hogy felkérő levelükre, amikor még nem is hitték, egyáltalán a pos­taköltségük megtérül-e majd, csodák történtek. Ér­keztek újabb és újabb ado­mányok — Nem panasz­kodhatunk hát. Tudja, két- ségbeejtően sok elesettel találkozunk a munkánk so­rán. De egyre többet tu­dunk nekik segíteni, mert minket is támogatnak. Per­sze a magunk kárán kellett rájönnünk, elébe kell men­nünk a dolgoknak, vállal­koznunk kell. Kevés a véradó Még nemrégiben is, úgy két évvel ezelőtt gazdasági Damoklész kardjaként le­begett felettünk a teljes csőd réme. Mára pedig el­mondhatom, pénzügyi prob­lémáink megoldódtak és minden hozzánk fordulón tudunk segíteni. Összefog­tunk önkormányzatokkal Budaörsön, Szentendrén, Érden és Szigetszentmikló- son ingyenkonyhát állítot­tunk fel. Itt nemcsak for­ró levest kapnak - szegé­nyeink, hanem alkalman­ként jogi tanácsadást, ru­hasegélyt is. — Mind gyakrabban hall­hatunk véradásra invitáló felhívásokat. — A második legfonto­sabb feladatunknak tekint­jük ennek mindenkori szer­vezését. Mert vérből sosem elég. Hogy amikor a vérel­látósok megérkeznek kora reggel egy településre, ne legyen hiába az útjuk. Kü­lönösen nehéz manapság véradásra ösztönözni, mert a nagyvállalatok ideje leál­dozott, a kisebb cégek, nyu­gati érdekeltségű vállalko­zások gazdái nehezebben adnak munkásaiknak fel­mentést egy-egy munka­napra emiatt. Szívbe markelé — Korántsem fontossági sorrendben, ele mit tarta­nak még égetően sürgős fel­adatuknak? — Halaszthatatlan fel­adatot az iskolások köré­ben végzett munkák jelen­tenek. A tagságnak előírt 14 éves korhatárt szeretnénk leszállítani tíz évre, úgy gondolom, ez az életkor már alkalmassá teszi a gyereke­ket arra, hogy fölfogják: a vöröskeresztes segítség- nyújtás a jövőt jelenti. Ta­hiban nyári táborokat szer­vezünk, szívesen adunk akárhány iskolának támo­gatást egészségnapi rendez- vényhez, vetélkedőkhöz. Kísérletképpen módszertani és anyagi segítséget adtunk háztartástan és egészségne­velési programok tantervi bevezetéséhez is. Mozgássé­rült gyerekeknek minden évben tábort szervezünk, sajnos közülük nagyon sok­nak csak ezekben a hetek­ben nyílik meg a világ. Nem ide tartozik talán, de szívbe markoló, amikor egy 14 évet betöltött gyerek bú­csúzik azzal tőlünk, tolóko­csijában, könnyes szemmel, mivel már jövőre nem szá­mít általános iskolai korú­nak, hogy soha többet nem nyaralhat velünk. — Kik a segítőik? Azt tudjuk, hogy egyéni ado­mányok szép számmal ér­keznek. Vannak-e kapcso­lataik más szervezetekkel? — Természetesen, hiszen enélkül életképtelenek len­nénk. A megyei önkor­mányzattól a Pest Megyei TisAiorvosi Szolgálaton át a mentőszolgálatig szinte felsorolhatatlan a társin­tézmények és kapcsolatok jegyzéke. Gondolati és esz­mei átfedések miatt pedig különösen az egyházakra támaszkodunk, a megyei vezetőségünkben lelkész­ként szolgál Gulyás László nagytisztelelű úr Monor- róL De nagy propaganda és komoly segítség az is, ha mondjuk egy pap a szószé­ken kihirdeti a következő véradás dátumát. — Titkár úr, a beszélge­tés legelején vállalkozáso­kat említett. — Beindítanánk a hagya­tékszolgálatot. Több helyen már sikeresen működik, mivel kaptunk egy 250 négyzetméteres újpesti rak­tárai, ezért ha bárkinek fe­lesleges holmija akad, mi szívesen átvesszük, rászo­rulónak átadjuk, ha kell, értékesítjük. Mindenféle akcióban részt veszünk, olyan áron értékesítünk holmikat, amiket a legsze­gényebbek is meg tudnak vásárolni, azért némi hasz­nunk azért még marad. És persze a bálás ruhák. Akár­melyik önkormányzat meg­keres bennünket, készsége­sen, csekély térítés ellené­ben vihetnek tőlünk 100— 120 kilós csomagot. Hiszen sok öregnek ruházkodásra végképp nem telik. A szo­ciális otthonok lakóinak pedig szinte semmi. Nem árt tudni Szviatovszki András, a megyei Vöröskereszt titká­ra ezekben a tárgykörök­ben látja a legfontosabb feladataikat. A beszélgetés végén még a lelkemre kö­ti, gondjainkkal vagy fel­ajánlásainkkal keressük meg a helyi Vöröskereszt Szervezeteket, vagy közvet­lenül a megyei vezetőséget, s ha lehet, közöljük tele­fonszámukat. Nem árt tudni, katasztrófák sújtott­jainak, bárki bajban levő­nek mindenképpen segíte­nek. Telefonjuk: Budapest 112-1403. —fi— „Én amondója vagyok...'' Gyula úr aggódik Apám esténként elballa­gott egy fröccsre. A har­madik utcába. Pedig a miénkben is volt kocsma, i talán a bora sem volt rosszabb, mint azé a mási­ké. Hogy miért ment mégis oda? A Kapusi úr szögletes, esetlen mozdulataiért, ahogy lecsapta a törlő­ronggyal az asztalt, s ahogy odatette a talpas poharat a vendég elé a kockás abrosz­ra. Volt ebben családiasság, barátság, törődés, a ven­dég elfelejtette, hogy a bo­ráért fizet, s nem grátisz kapja. Valami hasonló indítta-* tás visz engem Kerepes- tarcsára, az ottani fedett uszodába. Pedig Kispestről oda-vissza-ötven kilométert kell vezessek, s ha úgy vesszük, uszoda is van ket­tő a környéken. Szép is, nagy is, csakhogy: a kere- pestarcsai uszodának van egy sajátos varázsa, amit — számomra — Gyula úr je­lent. A kabinos. Magyar Gyula eredetileg autóbuszsofőr volt. Akkori­ban még nem ismertem, nem voltam az utasa. De szinte biztosra veszem, ah­hoz a sofőrfajtához tarto­zott, aki belemondja a mik­rofonba: Jó napot kívánok és jó utazást! Kétszer, háromszor vé­gigúszom a medencét, az­tán kiülök pihenni. Beszél­getünk Gyula úrral. Ö rendszerint ezzel a beveze­tővel kezdi a mondanivaló­ját: én amondója vagyok, kérem szépen. Satöbbi. Két hete a Kistarcsa és Kerepes közti konfliktust „értékelte”, s véleményét már csak azért is objek­tívnak tekintem, mert Gyu­la úr eredendően nem kis- tarcsai, nem kerepesi, de még csak nem is Szilaslige- ten jött a világra, tehát te­rületileg pártatlan. — Én már csak amondója vagyok, nagy bolondság ez a különválási cécó. Többen többre mehetnénk, úgy meg ha megkülönülnénk, fizet­heti mindenki külön-külön az olyan terheket, amit megosztva könnyebb visel­ni. Tudom én, mi nyugtala­nítja Gyula urat a legin­kább ebben az egész áldat­lan vitában. Az uszoda sor­sa. Az utóbbi időben jó né­hány fórumon elhangzott, veszteséges, nagy terhet je­lent az önkormányzatnak. Olyan hírek is szárnyra kaptak, hogy kiadják vál­lalkozásba. Csakhogy egy Ilyen változás értelemsze­rűen azzal jár, hogy a je­lenlegi árakat emelni kéne. A belépődíjakból (talán egész Pest megyében a leg­olcsóbb), dotálás qélkül ki­zárt dolog az üzemeltelés. Ráadásul a három társköz­ség gyerekei sem járhatná­nak díjtalanul az úszótan­folyamokra. — Én ellene vagyok a vállalkozásba adásnak, jól­lehet nem érinti a szemé­lyes érdekeimet. Nekem a kabinosság csak nyugdíj- pótlék, s az is biztos, kabi­nosra mindenképp szükség van. (Az azért nem mind­egy, hogy az önkormány­zat vagy egy magánszemély a munkáltató, az utóbbi ha­marább túlad egy nyugdí­jason.) — Gyula úr, a tavalyi 10,6 milliós ráfizetés azért egy kicsit sok. Nem csodá­lom, ha az önkormányzat vacillál. A község pénzéből gazdálkodnak, s ezzel a pénzzel el is kell számolni. — Én már csak amondó­ja vagyok, az uszoda is Börtön után: merre tovább? Ezerből kétszáznak sikerül Az utóbbi egy évben körül­belül ezer fiatal szabadult a tököli fiatalkorúak börtö­néből, de közülük mindösz- sze az ötödének sikerült szabadulásakor azonnal ál­láshoz jutnia. Sajnos a ki­kerülők egyre kisebb szá­zaléka kap rögtön munkát odakint. Dr. Vörös Ferenc, a bör­tön és f egy ház igazgatója szerint ez az arány egyre romlik, hiszen négy-öt éve még majdnem a száz szá­zalékukat azonnal várta állás. A szabadulok csökkenő elhelyezkedési aránya ösz- szetett társadalmi okokra vezethető vissza. Ezek közé tartozik például, hogy fo­lyamatosan fogy a munka­helyek és az állások szá­ma, egyre több embert bo­csátanak el. A büntetésüket Tökölön letöltőitek azon­ban -minden szempontból kedvezőtlenebb helyzetben vannak, ugyanis innen ép­pen az a — 18 éves korig — fiatal korosztály kerül ki, amelyet még' a felnőt­teknél is jobban sújt á munkanélküliség. REMÉNYTELEN HELYZET A tököli szabadulók 70 százalékának szinte telje­sen reménytelen a helyze­te. Nekik nincs családjuk, őket még ez a segítő kö­zösség sem várja vissza. A többiek álláshoz jutására több a remény, ugyanis a családjuk legtöbbször igyekszik nekik munkát keríteni addigra, mire ki­kerülnek. A börtön büntetés-végre­hajtási osztályának utógon­dozói a sűrűsödő nehézsé­gek miatt mind erőteljeseb­ben igyekeznek olyan tár­sadalmi szervezetekkel fel­venni a kapcsolatot, ame­lyek állásügyben segédkez­hetnek. A szgbadulóknak munkát keresni ma a bíró­ság hivatásos pártfogóinak hivatali feladata. A börtön utógondozói ennek ellenére már fél évvel a szabadulás előtt megkezdik a fiatalok olyan mint az egészségügy, az óvoda, az iskola, meg minden más szociális intéz­mény. Ezek viszik, de nem hozzák a pénzt. Be kell so­rolni az uszodát is a CSAK kiadási rovatba. Ha kiadják vállalkozásba, annyi, mint­ha megszűnne. Annak az 1600-1800 gyereknek leg­alábbis, aki évente itt ta­nul meg úszni, ide jár hasz­nosan eltölteni a szabad­idejét. Minimum a kéthar­mada elmaradna, nem tud­ná fizetni a felemelt belé­pőt. Beleértve azokat is, akik Csömörről és a XVI. kerületből járnak át Tár­csára. Bár személyesen nem ta­lálkoztunk, Gyula bácsitól tudom, Miklós Alajos sze­mélyében új vezetője van az uszodának. Más a han­gulat, a személyzet felsza- baduítabb. Legutóbbi kintjártamkor azt is megtudtam, az ön- kormányzat egyelőre nem kíván foglalkozni a vállal­kozásba adással. Amiért is Gyula bácsi megnyugodott, s a szokásosnál is vidámab­ban invitált a patyolattisz­ta öltözőbe. Van egy ártat­lan trükkje. Mindig ugyan­azt az öltözőszekrényt ka­pom. Amitől olyan érzése támad az embernek, hogy megbecsült törzsvendég­nek tekintik. Mint egykor apámat a Kapusi-kocsmá­ban. (—matula—) kinti életének előkészítését. Az elítéltekkel arról be­szélgetnek, hogyan szeret­nék alakítani későbbi éle­tüket. Akinek családja vagy egyéb kinti kapcsolata van, azokkal állás- és szállás­ügyben levelet íratnak, egyúttal számos társadalmi szervezettel — GYIVI, rendőrség, Vöröskereszt, munkaközvetítő irodák, egyházak, önkormányzatok — is felveszik a kapcsola­tot. ALKALMATLAN SEGÍTSÉG A börtönigazgató sze­rint a mostani rendszer, amely hatósági körbe — a bíróságokéba — utalja az utógondozást, alkalmatlan a szabadulók hatékony se­gítésére, álláshoz juttatásá­ra. Ugyanakkor a korábbi felelőst, a rendőrséget se tartja erre a legmegfele­lőbbnek. Ehelyett inkább olyan patronálói hálózatot kéne kialakítani az ország­ban, véli a parancsnok, amelynek természetéből fa­kad a segítség. Ilyenek le­hetnek például a nőegyle­tek, a sportkörök, a kari­tatív és egyházi közösségek és a Vöröskereszt, amely egy éve máris igen ered­ményesen segíti a tököli szabadulókat, ám ez csak csepp a tengerben. Tököl most az egyházak irányába szándékozik nyitni. A kez­deti próbálkozásokból úgy tűnik, törekvéseik megér­tésre találnak. Az önkormányzatok be­kapcsolása ebbe a folya­matba igen problematikus, hiszen a legtöbb önkor­mányzat és a települések lakossága legtöbb helyen kifejezetten ellenzi, hogy környezetükben szabaduló­kat telepítsenek le vagy foglalkoztassanak. Az ön- kormányzatok például a közhasznú munkák állásle­hetőségeinek felajánlásával segíthetnék a fiatalok újra­kezdését. Erre szép példát mutatott mostanában Mis­kolc és Szaboics-Szatmár- Bereg megye. Sajnos Pest megyében az önkormányza­tok nem kapkodnak a Tö­kölről szabadulók után. Az utógondozók is legtöbbször hiába küldik meg rendsze­resen a szabadulók iratait a munkaügyi irodáknak. Pest megyében tavaly si­kertelenül próbálkoztak, A börtönben se mindenki dolgozhat, csak az, aki megbecsüli magát. A mun­kanélküliség a zárt falak közé is betört. A kint és a bent egyforma játékszabá­lyokat diktál (Érdősi Ágnes felvétele) hogy alapítványi pénzből — amelyben két miniszté­rium adománya is benne van — egy tanyán átmene­tileg letelepítsék a jó ma­gaviseletű és reményteljes visszailleszkedéssel kecseg­tető szabadulókat. Alapít­ványi pénzből több száz­ezer forintért egy tanyát vásároltak Dabas közelé­ben, ahol három-négy sza­baduló fiatalnak nem vég­leges szállást és sertéste­nyésztői állást kínáltak. Sajno^ már az első fia­tal hamarosan odébbállt, a tanyát azóta kétszer kira­bolták. MEGINT MEGPRÓBÁLJÁK A tököli börtönigazgató a kudarc ellenére idén ta­vasszal újból próbálkozik. A tanyát újból berende­zik, ami még alapítványi pénzből se ígérkezik olcsó mulatságnak. Ráadásul meg kell győzni a vonakodó da- basi polgármestert és a (anyaszomszédokat is arról, hogy fogadják be az oda kerülő fiatalokat. Kocsis Klára Megfogalmazódó aggályok Kétséges, hogy még az idén megszületik-e a hosz- szú idő óta vajúdó nemze­tiségi és kisebbségi törvény, hangzott el a nemzetiségi és kisebbségi törvényterve­zetről tartott konferen­cián Gödöllőn. A me­gyei önkormányzat nemze­tiségi, társadalmi, oktatási és művelődési bizottsága által szervezett eseményen Wolfart János, helyettes ál­lamtitkár, a Nemzeti és Et­nikai Kisebbségi Hivatal elnöke a kormány kisebb­ségi politikájáról szólt, Ma­ta Mihály, a Művelődési. Minisztérium főosztályve­zetője pedig a kisebbségi oktatási és művelődési cél­kitűzésekről. Az önkor­mányzatok kisebbségvédel­mi feladatairól dr. Ba- raczka Róbertné, a BM törvény-előkészítő főosztá­lya nevében foglalt állást. A hozzászólásokból nem túl idilli összkép kerekedett ki. Többen bírálták a tör­vénytervezetet — főként a kisebbségi kerekasztal képviselői. Komoly kifogá­sok is elhangzottak a terve.- zettel kapcsolatban. Volt, aki a „nemzetállamiságtól”, a „feudálisságtól”, a „hű­bériségtől” féltette a leendő törvényt, de a vádak között szerepelt például, hogy a jelenlegi törvénytervezet garanciák nélküli és a nemzetközi joggal ellentét­ben diszkriminálja a cigá­nyokat, a zsidókat és az ör­ményeket mint etnikai kisebbségeket. Ehhez kap­csolódva aggályaikat fejez­ték ki a cigány szervezetek is. A Pest megyei önkor­mányzatok közül Cegléd- bercel és Vecsés képviselői szóltak nemzetiségi gond­jaikról. K. K.

Next

/
Oldalképek
Tartalom