Pest Megyei Hírlap, 1991. december (35. évfolyam, 282-305. szám)
1991-12-24 / 301. szám
Gyertyavilág a présháznál Az emlékezet vékonyka fonalán Nem megy az írás, Miska. Odakint, az ablakon túl kavarog a hó, én meg bévül, jó íelíűlt zsebken- dónyi panelem harminc négyzetméteres betonmelegében meredek a szűz papírra. Az ördögbe is, valamit írnom kéne karácsonyra. Nem megy az írás, Miska. Pedig kis hangulatos színest, afféle karácsonyi szívmelengetőt vár tőlem a szerkesztő. Olyat, amitől a kicsi ezüstcsengők halkan megcsendülnek az égig érő csillagszórós karácsonyfákon, amitől ellágyul a robottól, inflációtól, az utcai koldusoktól átfagyott lélek, szemérmes könnycsepp ül ki a megereszkedő szempillák hegyébe, a munka nélküli kezek munka nélküli kezek után indulnak kétségbeesett megbékélést keresve. Hogyan is menne nekem az írás, hogyan is válthatnám aprópénzre azokat a régi karácsonyokat, amelyek Ladányi Miskához kötöztek életem végéig, és most, halála után már biztosan tudom, azon túl is. Mindegyik karácsonyunknak más ize volt. Mindegyikről más rebbenő mozdulatot őriz az emlékezetem, ha a lélek előhívó aötétkamrájáíban szüszmö- töiök húsz év közös fényképeire várva. Nem megy az, írás,, hallod-e, Misku. Nem tudok írni rólad, mert nem hiszem el, hogy meghaltál. Csak azt látom, nem fogod a toliam, hiányzik a melengető két tenyered, mióta a holtod után visszazuhantam a buta, kicsinyes, két fillérért torzsal- kodó t.örpe emberek közé. Azóta csak forgolódom köztük tehetetlenül, mint Vekötözött nő-Gulliver a íiiiputiak között. Kopnak a tárgyak, amelyeket tőled kaptam, amelyeket te készítettél. Lassanként levásik rólam a cipő, törik a gyűrű. Fakul a kézírásod is a hozzám írott leveleiden, halványul a jegyajándékul adott karácsonyi könyveden az ajánlás. Foszlik a te textiled, mállik a te papírod, és lassanként már csak az emlékezet meg a vers vékonyka fonala tart hozzád kötözve. Nem készítesz többé mókás bábfigurákat a kislányomnak karácsonyra, megmintázva minket. Nem tflzködöd a pingponglabdafejű, rézdrótból hajlított szemüvegű báb-Ladányit, a kócfejű Klára asszonyt és a gyerek báb-Vikit a virágcserepeink földjébe a zöld mellé, hadd virítsunk ki mi is karácsonyra. Nem firkálgatsz alkalmi verseket a szekrényeim falára filctollal, nem rajzolgatsz önfeledten kaján karikatúrákat rólunk az íróasztalom mellé telepedve, csú- fondárosan kidugott nyelvheggyel. Soha többé nem rendezed át a közös szobánkat, összehúzott szemmel, rosszallóan nem kapkodod le a festményeimet az egyik falról, hogy a másik falra tedd át; „ott jobban mutatnak”, mondtad. Képverseket se ír, szójátékokat se farag nekem többé senki. Halott vagy. Fényképmerev tekintettel nézel rám a szobám faláról a mostani karácsonyon is. így megy ez már öt éve, a föld alá bújtál, megszöktél előlem. Kivel éneklem ezután, hogy Üdv rád és házad népére, te jó szántóvető, mint ahogy azon a régi közös karácsonyon mindannyian, a széttört, szilánkokra hullott és újból összeforrni vá- .gyó családok örökös kárvallottjai, együtt fújtuk több szólamban. Felnőttek és gyerekek, közösen fújtuk azon a világvégi, havas szállodába száműzött karácsonyon. Széttört régi családok törmelékei, új család voltunk akkor. Túl hangosan fújtuk a kántust, hogy rfe halljuk, igenis fájnak a semmibe tűnt, szétzilálódott régi családok. Mellettünk a második, a harmadik, a negyedik szállodai szobában is tört családok fújták. Az ő hangjuk is meg-megbicsaklott. Elvált felnőttek és elvált gyerekek danájától zengett akkor az a világvégi, karácsonyi turistaház. Gyertyagyújtáskor már senki nem énekelt. Leosontunk a szálloda földszinti előcsarnokába, és 'mindahányan sírva ácsorogtunk a hidegben és a sötétben a szelíden kivilágított mindenki karácsonyfája alatt. Leosontak és sírtak a szomszédok is, a friss . válóper utáni híres színésznő a még frissebb válóper utáni még híresebb újságíró karján, s velük osontak szomorú szemű válási gyerekeik. Odasettenkedett közénk a többi szállodaszomszéd is, oda- gyűltünk a mindenki fája alá mindannyian, mi a kárvallottak a tört sorsúak. Így esett azon a világvégi, behavazott, szállodaszagú, sírás karácsonyon. Vidám karácsonyaink is voltak. Bolond bohócként bukfenceztünk a frissen hullott porhóban Csemőn. Egy másikon elégedetten ücsörögtünk Fehérváron a friss dámaszttal megterített ünnepi asztalnál jóféle ételek, italok, meghitt beszélgetés közepette. Csemő szerencsére még ma se felejti Ladányi Mihályt. Halottak napjára és karácsonyra rendszeresen gyertyát gyújtanak, virágcsokrot visznek a szomszédok Miska présházához. Meghatóan egyszerű házioltárt építettek neki a présháza oldalában. A ház elülső frontján a hivatalosok drága pénzért emelt emlékoszlopa áll, de a csemőiek sose oda viszik a virágaikat, és sose ott gyullad ki a gyertyájuk. Ez a házioltár dróttal a falhoz erősített műanyag flakonokból, pléhből készült rozoga pol- cocskákból áll, hogy legyen hova tenni a virágot és a gyertyákat. Egy modern ikonfélét is ácsolt neki az egyik szomszéd. Szentkép helyett tette a présház falára. Benne Miska fotója és néhány könyvének borítója. Halottak napján, karácsonykor ennél a házioltárnál mindig van virág, és gyertya ég. Ha a decemberi szmogos estében látom. hogyan imbolyog az alföldi pusztán a Ladányi présházánál gyújtott kis gyertyavilág, úgy érzem, isten neki, mégiscsak tudok tovább Írni, Miska. Kocsis Klára KARMEL-HEGYI BOLDOGASSZONY A VÉDÖSZENTJE AZ ÉRDI POSTÄS- TELEPI TEMPLOMNAK. A NEMRÉG ELKÉSZÜLT, CSODALATOS, ÉPÍTÉSZETILEG IS KIEMELKEDŐ TEMPLOM ÜVEGKÉPEIT MOHAI ATTILA ÜVEGEESTÖMÜVÉSZ KÉSZÍTETTE. FELVÉTELÜNKÖN A MÁRIÁT ÉS A KISJÉZL'ST ÁBRÁZOLÓ SZÍNES KÉP LATHATÓ Juli néni otthonba megy Dérhajú fák közölt magabiztosan, összes lóereje biztos tudatában fut a kocsi, népfelen kis településeken át. Mintha mindenki a saját gondjai hidegét és saját örömei melegét őrizgetné az ablakok mögött. Juli nénihez megyünk, akit a valóságban nem is Juli néninek hívnak, és mindegy is, hogyan, hiszen ebben a történetben csak az a fontos, hogy egyáltalán megtörténhetik. Akárkivel. Bánföldi Györgyné, a gyömrői szociális otthon igazgatója minden olyan esetben, amikor, valaki felvételét kéri az otthonba, kimegy a helyszínre, megtudni, mennyire sürgős az ügy. És beszélgetni. És vigasztalni. w Juli néni egy tetszetős falusi házban él — állapíthatjuk meg, míg a kaput AMI ŐRZÉSRE ÉRDEMES Meleg fények Egen-földön kerestem egy gyertyaöntőt. Szerettem volna megszólaltatni, hadd tehessem a réges-régi mesterségről szóló szavait a felcicomázott, villanyégőkkel díszített karácsonyfák alá — melegedhessünk egy kicsit a múlt csöpp, alig lobogó lángjainál is. De a nagy nehezen felleli gyertyaöntő azt üzente, ne haragudjak, nem akar a nyilvánosság előtt szerepelni. Van a családban egy idős asszony — mondta akkor Barta Tibor monori mézeskalácskészítő — akinek az édesanyja annaik idején mézeskalácsosságra és gyertyaöntésre váltott kd ipart. Nagy Istvánná bizonyára szívesen mesél majd nekem, hiszen beleszületett ezekbe a kihalófélben levő mesterségekbe, s amiben az ember- gyerekkorában benne él, arra idősödő fejjel egyre tisztábban és részletesebben emlékszik. Barta Károly mézeskalácskészítő és gyertyaöntő mester Pesten született. Lelencgyerek volt, nem ismerte és nem is találta meg az édesanyját,' pedig sokáig kereste. Siklósra adta az intézet, nevelőszülőkhöz, s a sors nyilván úgy gondolta, ad a nehéz sorsú kisgyerek kezébe egy olyan fegyvert, amivel felveheti a küzdelmet a nyomorúsággal. Mestersége lett ez a fegyver. Megnősült, s 1932-ben Monorra költözött a feleségével, ahol egy másik, máig működő mézeskalá- csos dinasztia egyik mesteréhez, Kalmár Imréhez került segédnek. Aztán rövidesen önálló lett, mint mézeskalácsos és gyertyakészítő. Lánya, Nagy Istvánná arra emlékszik, hogy volt egy nagy üstház, fölötte egy rúd, a rúdon 60—70 centiméteres átmérőjű kerék, a keréken belül kam- pósszögek. Az üstházban faszénnel tüzeltek, hogy egyenletes melegen tartsák a paraffint. A kampósszo- geken a kívánt méretre vágott gyertyabél lógott, csúcsos kiöntőből arra cso- rogtatták a gyertyák las- san-lassan vastagodó testét, miközben forgott a kerék. Amikor a gyertyák elérték a kívánt vastagságot, de még képlékenyek voltak, sima, egyenes asztalra tették valamennyit, s egy simítófával addig egyengették, míg a légy is elcsúszott volna rajta. Templomokban, temetőkben, gyertyaszentelőkor Barta Károlyék gyertyái lobogtak szelíd fénnyel a környéken, míg ki nem derült, hogy a kézművességgel készített aprómunka nem éri meg, ráfizetéses. S aztán, hogy a gyertyaöntés abbamaradt, elkallódtak a kellékek, a szerszámok is. Ha a divat és kereslet nem éltetné a mézeskalácsosságot, a volger (a nyújtófa), a valeni (formázó) és a strej meg az ejz (a festékanyag) is, erre a sorsra jutottak volna. Német eredetűek a mesterség eszközeit megnevező szavak, de hogy maga a mézeskalácsosság honnan is származik, a monori utódok nem kutatják. Nagy Istvánná gyerekkorában még mézeskalácsfigurák díszítették a karácsonyfát. Olyanok, mint itt a szerkesztőségben — de ma már nem kellenek-az embereknek. Szegényesnek érzik. Tavaly készítettek néhányat, de még az Aranykapu-vásáron sem akadt meg rajtuk a vásárlók szeme. Nagy Istvánná gyertyát is a Forrás Áruházban vásárolt Hogy eszébe jutnak-e majd a pislogó lángocskánál a régi idők? Biztosan. De hát vannak abban zord emlékek is. Az utak a lőcsöskocsin a vásárokba, amikor a jeges eső vastag rétegben rakódott a ponyvára, s ők a fejükkel és a vállukkal tartották sok kilométeren, hiszen az áru is ott bújt meg alatta ... Az idő jóságos, mert sok mindent elfeledtet vagy megszelídít. De elég bölcs-e ahhoz, hogy segítsen megőrizni mindazt, ami őrzésre érdemes? K. Zs. zörgetjük, de külön-külön is van annyi tapasztalatunk, hogy ebből a világon semmi lyen következtetést ne vonjunk le. Egy szomszéd Segítségével jutunk be. Ha bűnözők lennénk, a dolog gyorsabban menne, a kulcs a klasszikus helyen, szögön, a kapun belül, elérhető magasságban. Az előszobában cserepes virágok Szelídítik a hideget, innen nyílik Juli néni lakóhelyisége is. A vetetlen, kitakart ágy öregség és egycdüilétszagával könnyedén megbirkózik a szenes kályhából lassú hullámokban pöfögő széngáz. A rés- nvire nyitott ablakon úgy vág be a hideg, mint az ostoresapás. Kétlapos gáztűzhely. Konyhaszekrény. Szeneskanna. Juli néni fej- kendőben, magas szárú fekete cipője félig befűzve. Széke mellé támasztva bot. w — Ki gyújtott be, Juli néni ? — Én gyújtottam be. — Maga hozta be a szenet is? — Azt azért behozta a fiam ... — És ki főz ebédet? — Ügy kapom. Hozzák. — Nem főz magára a menye? — Nem, Itt járnak át rajtam, az az ajtó a spáj- zé, az meg a fürdőszobáé. Itt mos, de annyit se szól hozzám, hogy jó napot. Juli néni tekintete tiszta, de nem néz ránk. Néz mellénk, mögénk, de ránk egy pillanatra sem. — Juli néni rosszul lát? Milyen színű kabát van rajtam? — Piros. De különben rosszul látok, szürkehályog van a szememen, csak nem lehet megműteni. — Miért akar szociális otthonba kerülni? — Már csak nagyon nehezen tudom ellátni magam. Alig bírok mozogni. A cipőmet is úgy fűzöm be, hogy csak félig. Nem hajol a derekam egyáltalán. Ez a fakanál is, tetszik tudni, azért van itt, hogy este, amikor lábat mosok, rátekerem a ruhát, hogy meg tudjam törölni, így. — A fia mit szól, hogy otthonba kívánkozik? — Hát csak annyit kérdezett, hogy biztos jobb lesz-e ott. — És mit tetszik gondolni, jobb lesz? Juli néni most emeli fel először a szemét. A hangját nem, az ugyanolyan érzelemmentes, mint eddig, mégis benne van az öregség összes fájdalma és igazságtalansága : — Ennél csak jobb lehet minden. Itt kínlódok, itt jönnek-mennek körülöttem, de nincs, aki szólna hozzám. Mindig csak egyedül, egyedül, egyedül. — Haragszanak egymásra? Veszekednek a fiával, a menyével? — Nem. Nincs veszekedés. Itt vagyok, egyedül. — Mikor jönne be szívesen? Egy hét múlva? Vagy megvárjuk még a karácsonyt? — Ne várjuk meg a karácsonyt. — Akkor szerdáig össze tetszik pakolni... — Jó, üzenek majd az öcsémnek. Köszönöm szépen. — ... és mondja meg a fiának, Juli néni, hogy ezt a szobát hagyják így, mert ha esetleg nem tudná megszokni az otthont, aho! hárman is lesznek majd a szobájában, legyen hová visz- szajönnie. Vagy ha szabadságra jön, mert szívesen elbeszélgetne a régi szomszédokkal, akkor is hazajöhessen. — Igen. Hogy hazajöhessek ... És altkor a szomszédasszony meg is főz nekem. w Isten áldjon minket, köszön el tőlünk Juli néni, aki 81 éves, s a karácsonyt már nem akarja otthon tölteni, egyfalnyi távolságban az édesfiától, mert már több karácsony óta magányosan kuporog a szobájában. Akkor hát ez elintéződött. — Csak minél előbb! Minél előbb! — súgja egy szomszéd a kapuban, mert hát olyan nyilvánvaló, hogy miért jöttünk. S mert hát olyan magától értetődő, hogy ha valaki megrokkan, megöregszik, bútordarabbá válik, amelyet kellemetlen kerülgetni, tulajdonképpen ki kellene dobni, de az meg olyan kínos. Még szerencse, hogy raktározható. Mondjuk, egy szociális otthonban. Koblencz Zsuzsa
