Pest Megyei Hírlap, 1991. december (35. évfolyam, 282-305. szám)

1991-12-21 / 299. szám

KERESZTYÉN

EGYETÉRTÉS

EURÓPÁÉRT

Az Európai Protestáns Egyház Budapesten rendezi soron következő nagygyűlését márciusban. A nagygyűlés címe: Keresztyén egyetértés Európáért — jelentették be a találkozót előkészítő bizottság csütörtöki sajtótájékoztatóján.

Mint elhangzott: „az eljövendő Európát minden jóakaraté embernek és minden jóakaraté társadalomnak együtt kell építenie. Nekünk az evangélium kincsével kell az építéshez hozzájárulnunk”. A protestáns egyházak feladata: hathatósabban részt venni Európa új arculatának kialakításában. A Keresztyén egyetértés Európáért nagygyűlésén szó lesz majd: a szekularizációról, az evangéliumi egyházak szerepéről a szekularizált társadalmakban, valamint az egyházak szerepéről a gazdaságban és a politikában. A márciusi találkozón ünnepük meg Comenius Ámos János születésének 400. évfordulóját is.

A fölös példányok keresnek vevőt

win tért Ca

Magyarországon takarítanak. Minit minden nagyobb társadalmi változás után, most is kisöprik az avíttnak ítélt eszméket, a kaeatnak minősített dogmákat, a lejáratott város- és utcaneveket. Teszik mindezt az emberek buzgón, önszántukból. Az általános nagytakarítást a könyvtárak sem kerülték el. Ezek az intézmények persze tehetik mindezt, mert a maguk urai. Mindössze egy 1975-ös rendelet, a III1975/VIII. 17-es írja elő, bogy a könyvtári állományt mennyi időnként, hogyan kell ellenőrizni és mit szabad, kell selejtezni. A muzeális értékű kiadványok leltározására, selejtezésére pedig egy másik rendelet vonatkozik.

dehogyis vitt volna belőle, még ingyen sem. Aztán volt, aki rezzenés leien tekintettel elnézett a könyvhegy fölött. A mindenkori közömbösöket is láttam, az ősflegmákat, akiknek édes- mindegy, hogy Lenint, Marxot, Thoman Mannt vagy éppenséggel Carag- gialét, Sztárait, Szkhárosit kupacolják, netán egy kerek tízesért, egy zöldhasúért, vagy ingyen hazamenthető!:.

Láttam“ másfajta könyNemrég tíz forintért vettem egy kiselejtezett Ca- raggiale-kötetet ' az egyik könyvtárban. Hogy hol, nem lényeges, mert csupán egy jelenségre szeretnék rámutatni. Caraggiale, a román és a világirodalom eme gyöngyszeme több más hazai és világirodalmi csemegével együtt kupacba gyűjtve olcsó rosszlányként darabonként tíz forintért kellette magát. Volt a balomban például Sztárai, Szkhárosi, a magyar dráma kezdetét jelentő protestáns hitvitázó irodalom két remeke. Bölcsésznek

Margó

n

MEG HA

II

Látszatra egy kis létszámú szakma belső ügyeiről van szó abban az interjúban. amelyet az Űj Magyarországnak adott a szakmán belüli újonnan alakult szervezet ideiglenes elnöke. Értelmiségi szakmáról lévén szó, érdeklődéssel olvastam a leírtakat, még úgy is, hogy a mondandó egy tekintélyes részével nem értettem egyet, A más véleménye azonban nem az enyém, tiszteletben tartom azt, amit ő gondol. Mondott azonban valami nagyon furcsát is az interjúalany, mégpedig ezt: „... még ha az MDF részéről ér is valakit bántódás, akkor is hajlandóak vagyunk nyilatkozatot közzé tenni. (Főleg a vidéki kollégák vannak veszélyben.)” A nyilatkozó elkötelezettsége az MDF iránt nem titok, maga vállalta/ja, azaz már-már elismerő bólin- tásra mozdulna a fejem, hiszen becsülendő magatartás az objektivitás, a kivételt nem ismerés ... A bólintás azonban elmarad. Megállítja a mozdulatot az a két szócska, a még ha.

Hogyan van ez?! Tud-e bárkit is „az MDF” bántani? Nem tud. Illetve tudna, akkor, ha mint „az MDF” olyan határozatokat hozna, s azok korlátok nélküli megvalósításához hatalma is lenne, amelyek ilyen vagy olyan tekintetben bántják (hátrányosan érintik, jogtalanul kedvezőtlen helyzetbe hozzák stb.) a társadalom egyes csoportjait, bizonyos szakmák művelőit. „Az MDF” nevében persze — bőségesek a tapasztalatok — fellépnek szervezetek, személyek, amelyek, akik úgy tesznek, mintha nem a saját véleményüket adnák közre, hanem, „az” MDF- ét. Más pártok helyi szervezetei, tagjai ugyanezt teszik, azaz ma nincsen olyan értelmiségi szakma az országban, amely védve lenne az ilyen, hamis látszatra hagyatkozó politikai

befolyásolástól, ha úgy tetszik, akkor nyomást gyakorlástól. Ezek szerint „az MDF” ilyetén emlegetését nyugodtan tarthatom egy általános gyakorlat elemének, ahogyan egy ál- talános(ító) szóhasználat jelének is. A baj tehát nem itt van. Abban a fránya két szócskában rejlik. Jöhet a hántás innét, onnét, amonnét, gyűrődéstű- rőnek illik lenni. Nincsen vész akkor sem, amikor a „még ha” következik, hiszen hála a sorsnak, vannak, akik ilyenkor is porondra lépnek, „még ha” onnét származik is a hántás, ahonnét ő vagy ők a legkevésbé várná/k.

Az a baj ezzel a még ha megfogalmazással, hogy akarva-akaratlanul rangsorol, a bántás(ok)nak nem a valódi alapját, indokát, nem a következményét, hatását nézi, mérlegeli, hanem az eredetét, a gyökerét, a kiindulópontját! Kimondatlanul bár, de bevezeti a bán- tás(olc) fokozatait, és vele a bánták eltérő jogkörét a bántó fellépésre, hiszen ha van „még ha” helyről érkező hántás, akkor kell lennie „csak onnét” jövőnek is ... Amiből kézenfekvő a következtetés — mennyire ismerős tegnapjainkból! —, hogy a bánták nem egyentőek, vagy ha mégis, akkor vannak közöttük egyenlőbbek . .. akik másoknál többet engedhetnek meg maguknak, még ha azért mindent nem is.

Átmeneti helyzetünkben az értelmiségi szakmák egyike sincsen irigylésre méltó helyzetben. Túlságosan sok oldalról és sok kérdésben tették/szik céltáblává hol egy-egy szakma művelőit, hol az értelmiség egészét. A bajban az a szerencse, hogy nem a társadalom más rétegei lődözik nyilailcat ezekbe a céltáblákba, hanem belülről ugranak talpra az íjászok; szakmabeliek, értelmiségiek. Szó sincsen tehát politikai és még kevésbé társadalmi konfliktusokról. Belháborúkról árulkodik a felerősített csatazaj.

Mészáros Ottó

vagy filosznak sem kell lenni, hogy lássuk, micsoda kincsek ezek tíz ' forintért. Mégis dobra kerültek a 'könyvtárban.

Nem kell rögtön a legrosszabbra gondolnunk, csillapítja aggályaimat a Művelődési és Közoktatási Minisztérium könyvtár- ügyese. Nincsenek hivatalos tiltólisták, nincsenek parancsra szemétdombra vetett szerzők, könyvek. Valószínű. mondja a minisztérium illetékese, csak a fölös példányokkal találkozom a tíz forintért kínálkozó könyvek közt.

A lelkes takarítás okozta Örömbe sajnos olykor ürömeseppek hullanak. A bősz takarítók, ha nem szakszerűen teszik a dolgukat, néha az évszázados kínai vázát kidobják, míg a gombolyagot görgető gics- cses cicust megtartják, bizonyítván, hogy a takarítás felettébb komoly dolog.

Nemrég láttam valódi vörös sevróba kötött Marxokat, Engelseket és Lenineket a hivatali folyosó legsötétebb zugába hányva. A titkárnő közölte, az igazgató épp most csinált rendet üvegszekrényében. Akadt dolgozó — persze, csak aki nem elég gyorsan kapcsolt —, aki ujjongva válogatott a kupacolt könyvek közt, és vitte a sevróba bányáit vörös filozófiát haza. Volt, aki dsak gúnyosan piszkálgatta a cipője orrával a könyvhalmot. Dehogyis hajlott a dereka,

veket is

a

halmokban.

Olyan szerzők -nevét viselték, akikről mindössze anyagit érdemes említeni, az előző rendszert a legmesz- szebbmenökig — sőt még azon túl is — lelkesen, önként kiszolgálták, s tették mindezt nem kizárólag a tollúkkal, hanem más fegyverükkel, embertársaiknak vetett hurokkal. Öérettük bizony mákszemnyi szánalmat sem érzek, ha a szemétbe kerülnek. Értük még egy tízes is túl nagy ár lenne.

Végül is, hol az ésszerű határ a ' kultúremberre kötelező érzékeny mezsgye a könyvhalmaz és a szemét jogos kidobása között? Ki mondja meg nekünk, takarítás lázában égő magyaroknak, meddig tart a józan, hasznos gyomlálás, és hol kezdődik a kártékonyság, a kultúra értékeinek pusztítása?

Iránytű erre márpedig nincsen. Nincs, aki megmondja, hol húzódik ez a kényes demarkációs vonal jó és rossz között, mindössze arra a bizonyos belső hangra hallgathatunk. Hinnünk kell annak a hangnak, amely ugyan némi tétovázás és sok töprengés után, de végül is csalhatatlan biztonsággal előbb vagy utóbb mindenkiben megszólal. Megszólal, hogy József Attilából, Thomas Mannból még a fölös példányoktól sem illik szabadulni.

Kocsis Klára

SzT'nhAzT levét"

Kivágják a fákat

„A távolból fejszecsapások. hangja, amint fákat döntenek ki.” Ez a színi utasítás, más-más megfogalmazásban, többször visszatér Csehov utolsó színműve, a Cseresznyéskert negyedik felvonásában. S a darabot is ez a színi utasítás zárja: „Távoli hangot hallani, amely mintha a égből jönne: elhaló, szomorú zengés, a megpattant hárfahúr hangjára emlékeztet. Utána mély csönd, melybe csak a fejszék tompa zuhogása csap belé a kert felöl”. (Tóth Árpád fordítása.)

A fák, amiket kidönte- nek, Ranyevsakaja földbirtokosnő híres cseresznyéskertjének a fái. A kertet most vette meg árverésen Lopahin, a jobbágyivadék, dúsgazdag kereskedő, és ő vágatja ki az elöregedett gyümölcsfákat, hogy nyaralótelkeknek parcelláztassa fel a területet, mert így keresheti a legtöbbet. A városi népek ugyanis épp azt a divatot vették föl, hogy nyaralókat építtetnek. Ra- nyevszkaja és egész házané- pe otthagyja a kertet, s a kúriát, a régi nemesi fészket. Otthagyja a régi életformát, amelynek a cseresznyéskert a szimbóluma volt. A Lopahinokra marad a föld, a kert, a kúria, a vagyon, a mohó és érzéketlenül gátlástalan újgazdagokra, akiket tradíciók, álmodozások, nosztalgiák nem érdekelnek és nem kötnek.

Szokás ezt az 1904-ben bemutatott darabot a nosztalgia színművének is nevezni. Az is. De Csehov az életképtelenné vált orosz nemesi életforma, a vidéki tespedés és a külföldre menekülés ellen legalább any- nyira tiltakozik ebben a műben, mint amennyire sajnálja egy életmód, egy kultúra, egy nem értéktelen

tradíció elmúlását. És azt se gondoljuk, hogy Lopa- hinijjl ért egyet. Túlságosan erőszakos és túlságosan műveletlen ez a feltörekvő új csapat ahhoz, hogy Csehov szerethesse éket. Valami elmúlik, ami jó is volt, meg rossz is, és valami születik, amiről egyelőre csak any- nyit lehet tudni, hogy félresöpri a régit. Hogy jobb lesz-e, az még nem látszik.

Sokféleképp játsszák ezt a darabot. Hol az elmúlás érzelmes fájdalma, hol a hanyatló középnemesség és a gazdag kereskedő — vállalkozó polgár ellentéte, hol a fanyar humor és a csudabogár figurák állnak az előadások központjában. A Nemzeti Színház —■ szinte hihetetlen: húszévi szünet után! — újra Csehovot játszik, a Cseresznyéskertet. Az előadást vendég, a román Victor-loan Frunza rendezte, a díszleteket és jelmezeket Grand Adriana tervezte, szintén vendégként. Furcsa előadás. Főleg a díszletek, s a jelmezek miatt. Egy hatalmas íorgószínpadra épített bonyolult labirintus, nagy fákkal, bútorokkal, berendezési tárgyakkal, kerti padokkal; minden egyszerre van kint és bent. A ruhák pedig teljesen stilizáltak. Expresszionizmus, szürrealizmus, karikaturisztikus vonások keverednek rajtuk. Túl sok, túl hangos ez a körítés. Elnyomja Csehovot, ellene dolgozik. Hia néha a rendező meg tud szabadulni az erőszakos látvány nyomasztó hatásától, akkor előbukkan Csehov mélységes emberismerete, költészete, drámai ereje. Erre azonban az egész előadásban talán háromszor kerül ser. A háromórás színházi estéből ennyi jut Csehovra.

Takács István

■

§1

SZOMBATI KRIMI

G. Gasparini:

ISTENÍTÉLET

Anna nyugtalan volt a pénz miatt. A bankban egy férfi állt mögötte, és bár, tüntetőén félrenézett, amikor a pénztáros leszámolta az összeget, ő rosszat sejtett. Senkiben sem bízhat az ember manapság. Az anyja kérte, hogy vegyen ki 4 millió lírát. Ugyan, mire kellhet neki?

Otthon már ajtóból kiáltott.

— Mama, hol vagy?

A válasz a hall felől érkezett. Ugyan, hol is lehetne, gondolta. Három éve már csak a tolókocsiban jár a lakásban, de mindig a hall volt a gyakorlóterepe, ha egyedül maradt. Ilyenkor a terem szélvihar utáni állapotot mutatott. Anna sóhajtva kezdett a rendcsináláshoz. Hiába ajánlotta, hogy fogadjanak gyógytornászt, ha már az orvos kilátásba helyezte az esetleges gyógyulást. Am ő csak a tolókocsit nyúzta. Anna azonban sohasem tett szemrehányást emiatt, végtére is az anyját a felelősség nyomta: ő vezette az autót a balesetikor.. Szerencsére anyagi gondjaik nem voltak.

— Elhoztad a pénzt?

— Igen. mama.

Anna egy szőnyeget igazított, amikor csengettek.

— Biztos a postás — mondta az anyja.

Amikor kinyitotta az ajtót, a lába a földbe gyökerezett. Az a férfi állt előtte, aki a bankban mögötte lapított. De még mielőtt becsaphatta volna az ajtót, a férfi belépett és .egy kést emelt az arcához.

— Egyedül vagy?

Anna nem felelt. A haliból azonban megszólalt az asszony.

— Na, mi van? Hozd ide a postát.

— Na. gyerünk — súgta a férfi. — Vigyük a postát.

A lányt maga előtt tolva lépett a szobaija, és meglepődött, hogy a hang tulajdonosa tolókocsiban ül.

— Mi ran vele?

— Mindkét lábam béna — felelt az asszony. — Nem tudok járni. De ezzel a kocsival az ördögöt is eltapo- som, — És a férfi felé indította kocsiját.

Az magához rántotta Annát, és a kést a nyakára tette.

— Told oda az öreglányt a díványhoz, és ültesd le. Vagy ...

Szavai nyomatékéül megkarcolta a nyakát a késsel.

— Csináld, ahogy mondja — szólt a béna asszony.

Anna bólintott, a férfi elengedte. A kocsit a díványhoz irányította, majd gyakorlott mozdulattal kiemelte az anyját és a díványra tette.

— Na, most pedig ide a pénzzel, de gyorsan!

— Add neki.

— Nagyon okos az öreglány — nevetett a gengszter.

Anna kivette a pénzt a táskájából és átadta.

— De többet nem kap — szaladt ki az idős asszony száján.

— Na, ezt azért még megvárom — nevetett ismét a férfi, és újra elkapta Annát — Hol a többi?

— A festmény mögött, a páncélban — szólt elkínzot- tan az. asszony, és a dívány melletti falra mutatott.

A férfi odavitte a lányt.

— Nyisd ki.

Anna dühösen akasztotta le a képet, és a szószátyár mámára gondolt.

— Azt mondtam, kinyitni!

A betörő Anna mögött állt, és érdeklődéssel figyelte .a lány kezét, majd rácsodálkozott a széf látványára.

Ebben a pillanatban csattant valami a fején. Mielőtt felfoghatta volna, mi történt, elterült. Anna megfordult a zajra. Elképedt a látványtól: az anyja, kissé bizonytalanul ugyan, de állt a fekvő gengszter mellett, és egy faragott istenséget tartott a kezében.

— Mama, te tudsz járni?!

— Hát persze, már jó néhány napja.

— És miért nem mondtad eddig?

— Ma akartalak meglepni vele. Sokat gyakoroltam, hogy a születésnapodon megörvendeztesselek.

— Édes mama... És én el is felejtettem a születésnapot.

— De én nem. Ezért hozattam a pénzt is a bankból. Befizetünk egy nyugodt utazásra. Nem hagyhatjuk elrontani az ünnepet egy ilyen miatt! Most azonban kötözd meg mielőtt magához tér. Hívom a rendőrséget.

— Jaj, drága mama! — annak könnyes szemmel nézte, ahogy az anyja óvatosan lépdelt a telefonig.

A Quiz Magazin alapján D.H.M,