Pest Megyei Hírlap, 1991. november (35. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-09 / 263. szám

SZÉPAPJA KHÁR1A TERÉZIA TESTŐRE VOLT

Eg\ Yud\vtwhúx utolsó úrnőié

Mivé lettetek, öreg udvarházak, ámbitusos vén kúriák, a magyar táj kedves építészeti emlékei! Mutatóban, ha maradt néhány közületek, s azok is mivé silányodtak. Az elmúlás fekete batárján sorra elmentek a régi nagyasszonyok, a spinéten játszó, titkos naplót író szépreményű kisasszonykák, akik léleknemesítő olvasmányaikból felpillantva gondolatban egy bajszos, piros orcajú mézeskalács huszárt képzeltek maguk elé. Elszállt a levendulaillat meg a nótaszó, szétszóródtak a tekintetesek maradékai.

Királynői ajándék

Egyetlen úri lak azért áll még, amelyben utolsó tulajdonosa múlatja napjait. Álbertirsa központjában szerényen húzódik meg nemes egyszerűségében a kétszáz éves Irsai Szabó—Hey- der-kúria. Ha e falak beszélni tudnának, megtöltenének egy cdes-bús regényt. Szerencsére él még a négy Heyder kisasszony közül Klára, Czibur Andor altábornagy özvegye.

A kedves idős hölgy egyedül maradt a fehérre meszelt, klasszicizáló stílusú udvarházban. A négyoszlopos tornácon ritkán koppan vendégek cipője. A kétszárnyú ajtóról elvétve kerül le a szigorú vaspánt, hogy a tágas fogadószobába tessékeljenek látogatót. Az épület ma is száraz, épségben áll.

— Ezt a házat boldog emlékezetű ősöm, Irsai Szabó Mojzes építtette. Mária Terézia udvarában a magyar testőrök között szolgált mint fiatal nemes ember. Egy szép napon azt a megbízatást kapta, hogy nyergeljen sebesen, és meg se álljon a császárnő levelével Szentpétervárig. Far- kasordító hideg télben vágtatott végig a nagy orosz pusztaságon. Mire té- rült-fordult, elfagyott a lába. Obsittal tért vissza a bécsi palotából. A XVIII. század második felében emelte ősi családi hajlékunkat.

— A család sokáig őrizte ősünk néhány kedves emléktárgyát. Pohárszékünk- ben a fő helyen állt az a teljes Alt-Wien porcelánkészlet, amelyet a királynőtől kapott. Igaz, hogy lassan fogyatkozott a leszármazottak között, majd utolsó darabjait magukkal vitték a doni kozákok... Volt még egy öreg Káldi- bibiliája is, ami az unokaöcsémhez került. Ennyi emlék őrzi a régi dicsőséget.

—• Kérdezi, hogy tudtunk ebben a házban megkapaszkodni a második világégés után. A történetet kissé messzebb kell kezdenem. Édesapánk egykor Gödöllőn volt főbíró, ahol Sík Sándor és Endre apja ügyvédként működött. Sajnos korán meghalt a Sík család feje. özvegye egyedül maradt az öt gyerekkel, és az úri családok felkarolták. A nagy műveltségű asszony nyelveket tanított a gyerekeknek. Ágnes és Gabi nővérem órákat vett tőle.

— Később az irsai zárdában az egyik Sík lány, Flóra lett az apácafőnöknő. Már német megszállás alatt voltunk, amikor egyszer a községházán meghallottam, hogy a vegyes házassága zsidókat internálják. Tudtam, hogy a főnöknő asz- szony testvére ott rejtőzik. Magamhoz hívtam őket, és itt, a kis szalonban haditanácsot tartottunk. Az apáca javasolta, hogy a zárdában tartózkodó német katonapapot kérjék meg, úgy mint máskor, indíttasson kötszere? autót Monori-er- dőig, mert félő volt, hogy az asszonyt a vonaton letartóztatják. A gondosan lefüggönyözött kocsiban sikerült a bujdosónak szerencsésen elmennie.

— Ahogy közeledett a front, mi is elmenekültünk az oroszok elől. Amikor visszamerészkedtem, még a megszállók arzenálja volt a kúria. Méternyi magasra rakták benne a tányéraknákat. A puskás őr a közelébe sem akart engedni. Mondanom sem kel], hogy n berendezésből semmi sem maradt, mire visszajöttünk. A Rákosi-, majd a Kádárrendszerben sorra meg akarták szerezni a telkeinket. (A régi főúttól egészen a vasútállomásig az egész terület valaha a mi belső majorságunk volt.) A tsz- szervezés elől pesti lakásunkba menekültünk. 1961- ben karácsonykor még egyszer próbálkoztak.- Akkor egy lakó volt az épületben. Mi is ott voltunk, de lakrészünk bezárt ajtaja mögött lélegzet-visszafojtva lapultunk. Baltával verték az ajtót, bezúzták az ablakokat, letépték a függönyöket. Hajnalban Pestre utaztunk.

Eizabrált földek

— Elkeseredésemben írtam egy levelet Sík Endrének, aki akkor külügyminiszter volt. Egyszer segített. Később megint zaklatlak bennünket. Az OVIT- házak építésekor talajgyalu- val akarták lerombolni a házunkat. Akkor újabb levéllel fordultam hozzá. Egyszer sem válaszolt, nem is találkoztunk, de tudtam, hogy foglalkozott az ügygyei. Nyilván az ő közbenjárására megjelent nálunk a ceglédi főügyész. Még gépírónőt is hozott magával. Akkor született egy olyan irat, aminek a védelmében végre békén hagytak bennünket. Közben a földjeinken piac, egészségház, sportpálya, park létesült. Az épület körüli őspark maradványait — néhány növényritkaság miatt — természetvédelmi területté nyilvánították. Valaki már az ezt jelző táblát is ellopta. Egyébként hivatalosan is sok földünket elzabrálták. Legalább százezer forint értékű termőtalajt vittek el hatalmas billenős teherautókon a portánkról.

Kárpótlást remélve

— De hagyjuk a régi dolgokat. A háború előtt kellemesebb volt itt az élet. Édesanyám fiatal korában összejártak a családok. Nemhiába hívták Kúria utcának ezt a részt, több birtokosfamília lakta. Ir- say András meg György élt a közelünkben, továbbá gróf Szapáryéknak volt nagyobb gazdaságuk. Egyidős fiatalok voltunk, együtt szórakoztunk néhányan. Többen pedagógusok lettek közülünk. Én szerettem a mozgást, az iskolában a tornában az elsők között voltam. Szívesen dolgoztam, bekapcsolódtam a gazdálkodásba. Most is te- szek-veszek, csak sajnos segítségre szorulok, amióta megromlott a látásom.

— Hála a Sacré Coeurben szerzett nyelvismeretemnek, idegenvezetőként dolgoztam, és onnan mentem nyugdíjba. A férjemet idestova húsz éve elvesztettem. Most itt élek magányosan az ősi fedél alatt, a régi dolgokra emlékezve és némi kárpótlást remélve.

— Kérem, ha elmegy, zárja be az ajtót, tegye fel a vaspántot, fordítsa rá a lakatkulcsot, és adja be az ablakon!

A kora őszi alkony már ott lopakodott a tornác néma oszlopai körül. A leszálló köd úgy borult az udvarházra, mintha néhai Irsai Szabó Mojzes a hadi köpönyegét borította volna reá.

Tamási Tamás

KEGYELET A HŐSÖKNEK.

Az önkormányzatok sorra felújíttatják a háborús hősi emlékműveket, nem kis anyagi költséggel, ráfordítással. Ezt azonban mindenütt megértik a helybeliek. Tápió- bicskén egy, az első világháborús emlékművet restaurál Oláh Szilveszter szobrászművész. Ez a szobor még a II. világháború idején, a szovjet csapatok bevonulásakor sérült meg,

(Vimola Károly felvétele)

A SZERB EGYHÁZ

Ortodox, nyugati

Vallás, egyház, nemzettudat (a szerb egyház nemzeti szerepe a török uralom alatt) címmel jelentette meg az ELTE szláv és román tanszéke Hadrovics László akadémikus könyvét Nyomárkay István profesz- szor szerkesztésében. A kötet — amely az 1947-es francia kiadás bővített, átdolgozott változata — segítséget adhat a napjainkban déli szomszédunknál történő események megértéséhez is. A szerző részletesen kifejti az ortodox és a nyugati kereszténység közötti különbséget, valamint leírja azt a folyamatot, hogy a szerb ortodox egyház miként tett szert autonómiára a török uralom alatt, ahogyan nemzeti egyházzá vált. Elemzi az autonómia kiterjedését azokra a területekre is, amelyek nem tartoznak a szerb államhoz, de ahol szerbek éltek.

Egyformán fáj az igazságtalanság

A bánat nem ismer határokat

A csodálkozástól és a meghatottságtól sokan alig tudtak megszólalni, amikor helyet foglaltak az Ország- ház kongresszusi termében azon a csütörtöki napon, amikor ünnepélyesen kiosztották a Lakitelek Alapítvány paraszti önéletíró pályázatának díjait. Többnyire idős emberek érkeztek kísérőikkel, hogy életükben először közelről csodálják meg az Országház szépségeit, és hogy kezet foghassanak az anyaország gondoskodásával. Jöttek kissé félve, egymásba karolva, csillogó szemekkel, fényesre vikszolt csizmákban és hetyke bajusszal. Érkeztek szép fegyelmezetten, daliásán vagy megtörtén Karcagról, Egerből, Csíkszeredáról, a Vajdaság háborús világából, Kárpát- aljáról és a Felvidékről.

Nem az ezerforintos páBúcsú az élettől

Ezekben a hideg, korán sötétedő novemberi napokban akkor is a halálra gondolna az ember, ha a hónap második napján nem emlékeznénk intézményesen azokra, akik már eltávoztak a földi létből. Ilyentájt megszaporodnak az elmélkedések létről és nemlétről. Hosszú évszázadok óta. Már az ifjú Néró is azt kérdezte nevelőjétől, Senecától: miért kell meghalnunk? A mestert zavarba ejtette a kérdés. Nem úgy, mint azokat a modern biztatókat, akik egyrészt szemünkre vetik, hogy félünk az elmúlástól, másrészt bizonygatják, a halál az élet része, természetes dolog. Nem szabad félni tőle.

Bezzeg régen. Nem olyan nagyon régen, amikor Néró élt, hanem nagyszüleink, dédszüleink idejében. Akkor még tudtak méltósággal búcsúzni az élettől. Közeledvén az óra, a távozni készülő egybehívta a családot, mindenkinek adott egy-két jó tanácsot, rendelkezett az örökségről, elköszönt. a falnak fordult, s ünnepélyesen kilehelte a lelkét.

Ma ez azért sem lehetséges, mert az ember nem családi körben búcsúzik az élettől. Hanem rendszerint ott, ahol születik: a kórházban. Érkezés és távozás futószalagszerűen történik. A családtagok a kisdedet üvegen keresztül nézhetik meg. Az elhunytat még úgy sem. A boncház rideg várótermében megkérdezik a

kerüljünk? S ha a gének parancsára félünk? Mivég- re a félelem? Hiszen én sem úgy fekszem le, hogy az éjfél utáni csöndesebb órákban csontfagyasztó rettegésre riadjak föl, mert majd jön — holnap vagy néhány év múlva — a nemlét. A legszebb napsugaras időben is, a légváratmi

.....

V

ALÓSÁGCSEREPEK

IliltllllHimHiIHtlllllllHIimillllHIlfilflllilllllitlltllltlllllllttllllllllllliltlillllilUllllUlilllllHIt

hozzátartozótól: ki lesz

otthon a szállítás napján, ki fogja azonosítani? A többiek legfeljebb a temetés előtti percekben vetnek egy utolsó pillantást a halottra, Olyan gyorsan emelik meg és hullatják visz- sza a szemfedelet, hogy másnap már képtelenek fölidézni az arcát.

Nemcsak a haláltól, a halottól is félünk.

Bének parancsa?

De hát miért félünk? Ha Isten teremtett bennünket, miért teremtett olyanná, hogy félünk a haláltól, félünk attól, hogy színe elé

lanabb helyzetben és időben hirtelen elsötétedik a világ, összerezzenek, mert eszembe jut, vajon hány tavasz, hány nyár, hány napsugaras óra vár még ram.

Lehet, hogy a haláltól való félelem hajt újabb és újabb tervek kovácsolására, alkotásra; a haláltól való félelem miatt akarunk valamit hagyni magunk után, hogy nevünk fennmaradjon? Ha nem félnénk a haláltól, tunyaságba süppednénk? Nem élnénk, csak henyélnénk?

Gondtalanul és gondolattal anul?

Az állat fél-e a haláltól?

Kérdés, melyre sosem kapunk választ. Az állat mindenesetre nem bajlódik mindenféle alkotásokkal. Csak állati léte fönntartásával és továbbadásával törődik. Boldogabb ezért? Válasz erre sincs.

Folyamatos tét

Aki nézi a Nulladik típusú találkozások című tévéműsort. láthatta, hogy valakit hipnotikus álomba merítettek, aki emez állapotban visszakalandozott az évszázadokon, megnézte, mi volt ő 1614-ben, majd a jövőbe nyargalt, kíváncsian arra, mi lesz belőle száz vagy kétszáz év múlva. Az élet folyamatos, sugallják a Mesterek. Lehet, hogy hajdanán királyfi voltam, s a ködös jövőben olyasmi leszek, amit mai eszemmel föl sem foghatok, hiszeü tudásunk csak arról lehet, ami már volt, ami létezett.

Mindig voltunk, mindig vagyunk, mindig leszünk.

Ezek szerint sosem kerülünk Isten színe elé Azért félünk, mert alakunkat változtatva kóborolunk a világmindenségben — akár a földön, akár más bolygón — s igazéiból nem is a halált<*’ félünk, hanem az élettől1

Kör Pál

lyadíj vonzotta őket, írói babérokra sem áhítoznak már, de úgy érezték, hogy kötelességük megjelenni azon aZ ünnepségen, amely ezer és ezer határon inneni és túli magyar sors fájdalmából és apró öröméből született meg.

A felolvasott szemelvényekből kirajzolódott a magyarság huszadik századi sorsa, és a kép bizony elszomorító volt. Jogtiprások- ról volt szó, félelmekről regéltek a népi írók, elsí- ratták kárba veszett fiatalságukat, a hosszú meneteléseket, amelyekből csak a szerencsések tértek vissza.

Beczási Istvánt Dobrudzsába vitték családjával együtt, Demjén Jánosné a mai napig sem tudta felejteni a kötelező ideológiai szemináriumok butító nyomorúságát, Tóth Lajos pedig fájdalmat érez néhány évtized után is, amikor eszébe jutnak a felszabadulásnak nevezett események.

Nem egy-egy embernek a sorsáról van szó, hanem szüléink és nagyszüleink szerelem nélküli éveiről, az ÁVO-s túlkapások ártatlan nemzedékéről, akik néhány perc vagy néhány óra alatt megőszültek a veréstől vagy a lelket sárba taposó megaláztatástól.

Sorstragédiák szólaltak meg a balladák nyelvén. A Jani legényt derékig beásták a földbe, Mária pedig a kútba ugrott, mert nem tudta túlélni az orosz katona által hozott nagy szégyent.

Étdekes volt nézni az idős emberek arcát. Bólogattak, helyeseltek, és nagyokat sóhajtottak. Közös sorsa volt mindegyiküknek, pedig sok száz kilométer és országhatár választotta el őket egymástól, de ifjúságuk megalázottságában azonosak voltak valameny- nyien.

Az írások nem lihegtek bosszúért, mert saját fogalmazásuk szerint csak azért jegyezték fel gondolataikat az utókornak, mert egyszer ki kell mondani az igazságot.

Papp János

"feffwgqp 5