Pest Megyei Hírlap, 1991. augusztus (35. évfolyam, 179-204. szám)

1991-08-10 / 187. szám

I. ÉVFOLYAM, 107. SZÄM 1991. AUGUSZTUS 10., SZOMBAT D A BAS I \^arfqp MEGJELENIK MINDEN HÉTFŐN, SZERDÁN, PÉNTEKEN, SZOMBATON Lekváros kenyér fokhagymával V idámságtartalék Akinek megadatott a humorérzék, talán nem is sejti, milyen ritka ajándé­kot kapott a sorstól. Arra a humorérzékre gondolok, ami a legválságosabb per­cekben is kitart, nem hagy­ja cserben az embert. Azt mondják, az újlen­gyeli Fail családban min­denki ilyen, kivált a Mis­ka. Igaz, ő 1950 tájékán még meglehetősen gyerkőc volt, s a nehéz idők súlyát csak közvetve cipelte. Mondjuk úgy, hogy nem jutott pénz cukorra, cipőre, vagy karácsonykor nem ke­rült diós beigli az ünnepi asztalra, mert a lisztnek való búzát elvitték a be­gyűjtők. A tiltott vágásért kijáró büntetést viszont az apjának kellett fizetni, vagy jobbik esetben a ke­nőpénzt a környék atyais­tenének, bizonyos Gajdács elvtársnak. Az elrekvirált disznókon aligha lehetett nevetni, de azon már igen, amikor Gajdács végül is le­bukott, s azokkal került együvé, akiket ő juttatott a rács mögé. Negyven év távlatából idézgetjük a múltat, a szo­katlan szeánsz egy öreg diófa alatt folyik, s egy vénséges asztalnál, melyek már akkor is itt álltak, s tanúi voltak az akkori időknek. Mihály mesél, a család hallgatja, itt-ott közbeszólnak, kiigazítják. S a poénnál együtt nevet­nek. Néha olyasmin is, ami miatt egykor joggal sírtak az emberek, vagy a fogukat csikorgatták. — Ezt hallgassa meg! Rózsi, a nővérem, jegyben járt, már a lagzit is kitűz­ték. Errefelé a lány bútort, a fiú tehenet kap hozo­mányba. Apám is meg­vette Rózsinak, nem akár­milyen flóderest, hanem szép politúros bútort. Csak­hogy volt egy kis gubanc. Mi is, mások is, lógtunk a beadással. Ezért aztán idő­ről időre kijött a végrehaj­tó, s vitte, amit talált. Jel­zem, soha nem egyedül ér­kezett, volt egy állandó sa­mesza, a körzeti rendőr. Országh Janinak hívták. Nos, szóval mi legyen a bú­torral, míg meglesz a lag- zi? Féltünk, hogy a végre­hajtó azt is elviszi. Apám kitalálta, rejtsük a szalma­kazalba. Ügy is lett. Beállí­tottuk két kis kazal közé, és meghánytuk szalmával. Ez volt nyár végén, a lagzi lett volna tavasszal. Köz­ben kiadós esők jöttek, majd a hó, utána meg az olvadás. Márciusban — jó erősen sütött a nap — jön a sógorjelölt a bútorért. Bontom a szalmát, óvato­san, hogy meg ne sértsem a politúrt. Pedig kár volt úgy vigyázni. Maga olyat még nem látott, de mi sem. Alighogy kihúzzuk a kre- dencet, elkezd morogni. Morgott, ropogott, aztán le­hányta magáról a furnért. Szétnyílt az egész, mint egy tubarózsa. Mert hogy a szalma beázott, az enyv megolvadt, s a hirtelen me­legtől az egész hóbelevanc sza .. .rá ment. — Na, lá­nyom, a bútor is odavan, nemcsak a varrógép — mondta apánk keserű mo­sollyal. A Varrógépet — az is a stafírunghoz tartozott — azelőtt való nap vitte el a végrehajtó. — A sógor jelölt mit mondott? — Nem mondott az sem­mit. Nyelt, tarkóra csapta kalapját, s a lovak közé cserdített. AZ ÓCSAI ÖREGTF"PT O'T C3. KOVÁCS LÁSZLÓ GRAFIKÁJA — Üresen azért nem mentem — szól közbe a sógor. — Vittem a Rózsit. — Megbántad? — kérdi a mosolygós szemű Rózsi néni, akin még mindig meglátszik, nem hiába vit­te el Komjáti Mihály uram stafírung nélkül is. — Evett már maga lek­város kenyeret fokhagymá­val? — vált át Miska egy másik mesére. — No, ezt még elmondom. Akkora le­gény voltam, mint egy ha­nyatt dőlt marharépa. Sze­rettem volna megnőni, de mitől? Lekváros kenyértől? Más nemigen volt, anyám untig azt nyomkodta a markunkba. Mikor már látni sem bírtam, gondol­tam egyet. Megszórtam a lekvárt vagdalt fokhagy­mával. El nem képzeli, mi­lyen ronda íze volt! Egy alkalommal is pont azt fal­tam, amikor kiált anyám. — Miska, fuss a szénába, jönnek Országhék! Nem engem féltett, hanem az llát. Az egy szem birkán­kat. Hátul, a széna közt apám kialakított egy zu­got. Oda kellett elrejtőzzek az Ilával, ha jöttek a vég­rehajtók. Igen ám, de Ila félt a sötétben, bégetett. Ilyenkor vagy összefogtam a száját, vagy a kalapomat dugtam a szájába. Most vi­szont az egyik kezem fog­lalt volt, benne a kenyér. Mit tegyek? Kettétörtem a kenyeret, s a felét belétöm- em a birka szájába. Látta volna, milyen kéjesen rág­ta! A fene a gusztusát, ne­ki ízlett a fokhagymás lek­vár. — Mihály, ha mindezt ma kéne megélje, jutna még a vidámságtartalék­ból? — kérdem a bohém legénytől, aki maholnap belép az ötvenbe, s aligha­nem a gyerekei is kinőttek már a családi fészekből. — Nem tudom — komo­lyodik el először Miska. — Egy biztos, akkor a túlélés­hez kellett a nevetés is. Különben ki bírta volna cérnával? Én bízom benne, hogy az ötvenes évek ese­ményei nem ismétlődhet­nek meg Magyarországon, következésképp nincs miért vidámságot tartalékoljak az ínséges időkre. Matula Gy. Oszkár Fekete és zöld: nem! DABASJ HÍRLAP Verető munkatárs: Matula Gy. Oszkár. O Munkatárs: Pachner Edit. • Fogadónap minden hétfőn 14-töl 1? Aráig a szerkesztőségben. Cí­münk: Bp. VIII. kér., Somo­gyi B. u. 6. sz. Pf.: 311. ír. SZ. 1M6. Telefon: 138-2399/283 Szikrák és ecsetvonások Horváth László naponta jár át Farmosról Tápiósze- lére. A Koda Rt.-ben mű­vezető. A vas és acél világa veszi körül: a kemény, fé­mes zajok, a hegesztés szik­rái. Farmos szélén szüleivel lakik együtt. A ház mellett ott a nádas, gyerekkora csavargásainak színhelye. Talán innen ered érzékeny­sége. Ma is szívesen fürké­szi a látóhatárt, a felsej lő tanyákat, a fény változásait. — Ma is ez izgat legin­kább. Ezért akvarellezek az olajfestés szüneteiben. Gyorsan kell felvinnem a színeket, hogy megragadjam a csillogást és az árnyékot. Gyermekkorom rajzolgatá­sai után édesapám segített sokat, aki az általános is­kolában rajztanárom volt. Később Gábri Albert és Patay Éva stílusa hatott rám; az ő könnyedségük és lendületük. Patay Éva a gyárnak ajándékozta gyűj­teményét a hetvenes évek­ben. Ma is sokat megállók képei előtt — mondja Hor­váth László. — Hol állítottál ki? Me­lyek pályád legemlékezete­sebb állomásai? — Szülőfalum tisztelt meg először felkérésével, majd Nagykáta következett. Én mindig elégedett vol­tam azzal, ami a kezem alól kikerült. Losonci Miklós művészettörténész és Jo- láthy Attila festőművész szakmai tanácsai révén egy­más után következett Győr, Jászberény, a Marcibányi tér és a Nagy István-cso- port egy-egy kiállítása. Emlékezetes még szá­momra az 1986-os év. Ek­kor a Gabonaipari Vállalat országos pályázatot hirde­tett Kenyér a képzőművé­szetben címmel. Bennem akkoriban már megfogant, hogy változnia kell a tár­sadalmi valóságnak, ezért a Kenyér című képemen — amelyet a televízió is be­mutatott — üres üvegek, szemét, széttépett Népsza­badság mellett látható a kenyér. Mondanom sem kell, hogy a hivatalos kriti­ka korántsem volt elége­dett. — Témáid igen változa­tosak: falusi udvar fészer­rel, csónakok a folyón, ta­nyát ölelő fasor, szobabelső, portrék, néhány csendélet. — A portrékban mutatja meg a festő a képességét. Nincs mese: a képeknek tükrözniük kell az ábrázolt személy jellegzetességeit. Itt van szükség igazán a mesterségbeli tudásra. Ugyanakkor a fénynek is itt van a legnagyobb sze­repe. — Képeiden nem láttam fekete és zöld színt... — Ösztönösen tiltakozom e két szín ellen. Ezeket ki lehet keverni, valamennyi árnyalatukat használni. A Tokaji Művésztelepen pró­báltam ki először ezt a megoldást. Ott a víz és a hegyek furcsa hangulatot keltenek — fejezte be Hor­váth László. A Farmoson alkotó festő idegenkedik a művész szó használatától. Talán ez realizmusának kulcsa. Ké­pei rólunk, e vidékről szól­nak tisztán és közérthetően. StpcpíH Pál I. ÉVFOLYAM, 82. SZÁM 1991. AUGUSZTUS 10., SZOMBAT MEGJELENIK MINDEN KEDDEN, CSÜTÖRTÖKÖN, SZOMBATON Menjen a kedves vendég... A „hétkátáját”! A Zagyvától a Tápióig terjedő hatalmas síkságon az idők folyamán — a Ká- ta nemzetség, illetve a tör­zsükből eredt Kátay család után — hét Káta alakult ki: Szentmártonkáta, Egres- káta, Szenttámáskáta, Szent- lőrinckáta, Boldogasszony- káta, Csekekáta és Nagy­káta. A települések gyarapod­tak, apadtak. A XIV. szá­zadtól már elsősorban Nagykátáról írnak a króni­kák. Én viszont mind a „hét Kátát” emlegettem mi­nap, közülük a „boldog” sem maradt ki... Mert Egreskáta — ez két­ségtelen — Nagykáta város része. De a külterületi ta­nyaközpont mégsem a vá­ros közepe. Attól odébb van néhány kilométerrel. Meg az Aranyszarvas étterem­től, az egyetlen, étkeztetést is vállaló vendéglátóegy­ségtől. Márpedig annak üvegaj­taján szemtelenül „bájos” kis értesítő adta, adja korgó gyomrom tudtára: június 10-től menjen a kedves ven­dég ... Illetve mehet — hi­szen szabad ember, szabad madár — a Gázdabolt szomszédságában lévő bü­fébe. Ehet pacalt, sült kol­bászt mustárral. S ha más­ra fáj a foga?! Hát ez az. Ekkor idéztem fel a Káták nemzetségét, s a hét Kátát. A plakáton ugyanis ez áll: menjen Eg- reskátára. Betérek néha Szolnokkal A Magyar Kupáért Augusztus 11-én (vasárnap) délután 16 óra 30 perces kezdettel a megyei első osztályba feljutott Nagykáta SE labdarúgócsapata az NB II-es Szolnoki MÁV MTE együttesét fogalja. A mérkőzés a nagykáta! sporttelepen lesz, melyet a Magyar Kupában a legjobb 64 csapat közé jutásért ját­szanak. oda is, tudom: válogatha­tok birkapörkölt és birka­gulyás között. Mindkettő" imádom. De nem most. Ms olcsóbb zöldbabfőzelékre esetleg túrós tésztára fen­tem a fogam. Meg egy fél­órányi polgári miliőre. Ka- nalazgatás közben bámul­tam volna a nyitott abla­kon át a kisváros kora dél­utáni nyüzsgő életét. Ilyer helyen, kávét szürcsölgetve könnyebben eszembe jutni valami éle, fricska. De ennek lőttek. Mái megelégednék egy olcsó ki­főzdével is, csak itt lenne valahol a városban, lehető­leg a közepén. S aki akar az menjen Egreskátára.. a „hétkátáját”! (feíó) •TAPIÖMENTI hírlap Vezető munkatárs: Matula Gy. Oszkár. 0 Munkatárs: Deák Attila. • Fogadónap minden csütörtökön 10—42 óra között Nagykátán a művelődési központban.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom