Pest Megyei Hírlap, 1991. július (35. évfolyam, 152-178. szám)
1991-07-27 / 175. szám
„A Magyar Köztársaság honvédelmi minisztere csapat- zászlót adományozott a Magyar Honvédség Távközlési Kutató és Fejlesztő Intézetének. A zászlót kedden, ünnepélyes külsőségek között Deák János vezérőrnagy, államtitkár-helyettes adta át Ihász Dezső ezredesnek, az intézet parancsnokának. Az új csapatzászlót az ünnepségen Németh László budakeszi katolikus plébános és Nagy Tibor református püspökhelyettes szentelte fel.” REPREZENTA TÍV FELMÉRÉS A HITRŐL Zászlószentelés így szól a Magyar Távirati Iroda manapság legfeljebb érdekesnek, semmint különlegesnek ható híre. A katonáknak mindig is voltak zászlaik. Eddig többnyire vállalatoktól kapták, s a pártbizottságok segédkeztek a szertartásban. Az egyházak legalább negyven évig nálunk nem szentelhettek zászlót. Korlátozott számban szentelhettek papot, húsvétkor sonkát, de a katonasághoz jóformán be sem tehették a lábukat. Az ideológiai neveléséért felelős parancsnokok úgy féltek tőlük, mint ördög a tömjénfüsttől. A rendszerváltás óta azonban újra szabad szentelni. Sőt már-már úgy tűnik, mintha a több évtizedes lemaradást akarnánk behozni. A váci püspök például szentelt már malmot, az egri érsek mentőhelikoptert, szenteltek személygépkocsikat, s ez a katonai zászlószentelés sem az első eset. Mostanában meglehetős gyakorisággal kerül sor hasonló szertartásra. Ellen tmondásos helyzet Aki volt katona, tapasztalatból is tudja, hogy a hadseregben szinte semmi sem történhet parancs, utasítás, szabályzat nélkül. Szabályozták-e a zászlószentelést is? Erről a honvédelmi minisztérium illetékeseitől próbáltunk információt szerezni. Először Homola Csaba alezredestől kértünk felvilágosítást. Hát okoztunk egy kis zavart. Kiderült ugyanis, hogy a szentelésről mindeddig se parancs, se szabályzat nem intézkedik. Olyannyira nem, hogy a bevezetőben idézett közlemény megfogalmazásakor még az is vita tárgyát képezte, hogy megvagy felszentelik-e a zászlót. Valaki úgy tudta, hogy a katolikusok fel-, a reformátusok megszentelik, s jobb híján ebbe bele is nyugodtak. Ekkora bizonytalanság közepette csoda-é, hogy a ceremónia tartalmát illetően meg végképp nem kaphattunk kimerítő magyarázatot. Az ügyben illetékes parancsnoKok e kérdésben súlyos ismerethiányokkal küzdenek. Amit persze nem lehet a szemükre vetni. E témával ugyanis mindeddig nem foglalkoztak se a tiszti főiskolán, se a vezérkari akadémián. Az ellentmondásos helyzet azonban már nem tart sokáig. Az egyház és a honvédség viszonyát, a katonák vallásgyakorlását, a lelki- pásztoroknak járó tisztelet- adás módját, az egyházak részvételét katonai ünnepségeken, s megannyi hasonló kérdést, talán még a zászlószentelést is a szolgálati szabályzatban fogják meghatározni. Csakhogy az eddigi, a pártállam idején készült szabályzat, erről nem intézkedett. Üjrafogal- mazására most két menetben kerül sor. Először egy átfogó módosítás várható, később egy vadonatúj készül. De már az első is foglalkozik a hadsereg és az egyház viszonyával. Már csak azért is, mert a honvédségnél hivatalosan még most sem engedélyezett a laktanyán belüli csoportos vallásgyakorlás. # í;s a zászlőszentelés nem minősül annak? — kérdeztük a kérdés szakemberétől, Kaffka Emil alezredestől, a Honvédelmi Minisztérium munkatársától. — A zászlószentelés nem. A válasz sokakban talán kétségeket ébreszt. Pedig tamáskodásuk alaptalan. Ha másért nem, hát azért, mert attól, hogy mondjuk három éve a városi MSZMP-titkár szalagot kötött a csapatzászlóra, még nem kellett minden kiskaíonának megtérnie Leninhez. Szakértő papok' a HM-ben A szabályozatlanság ellentmondásos helyzetet teremt. Ami azonban már csak azért se tarthat sokáig, mert a szolgálati szabályzat módosításának munkálataiba éppen most vonják be a négy magyar történelmi egyház (a katolikus, a református, az evangélikus és az izraelita) egy-egy tekintélyes képviselőjét, hogy segítségüket is igénybe véve dolgozzák ki a vallásgyakorlásra vonatkozó katonai előírásokat. Az szinte bizonyosnak látszik, hogy parancsra ezután sem fognak imádkozni a honvédek, s hogy templomba járni se lesz kötelező. Engedélyezik viszont a laktanyán belüli-csoportos „Fejedelmeddé a békességet...” „Fejedelmeddé a békességet teszem” (Ésaiás 60,17) idézet címmel szakrális művészeti tárgyakból nyílt kiállítás július 26-án a Budapesti Történeti Múzeumban. A kiállítást, melyet Dávid Katalin rendezett, Csoó- ri Sándor költő és Rónay László, az Űj Ember főszerkesztője nyitotta meg. lelkigyakorlatot, egyházi szertartást. Amíg ez nem történik meg, valószínűleg helyőrségi templomokat jelölnek ki hasonló célra, s a katonáknak lehetővé teszik, hogy kijárjanak istentiszteletre. Egyelőre még az sem eldöntött, kellenek-e a honvédségnél tábori lelkészek, vagy „civil" papok foglalkozzanak a katonák lelki gondozásával. E kérdésben talán érdemes lenne megtudakolni az illetékeseknek Németh László budakeszi katolikus plébános véleményét is, aki azon kevesek egyike, aki annak idején szolgált tábori lelkészként. Talán ez az egyik oka, hogy éppen őt hívták meg a zászlóavatásra. Visszatérve a korábbi dilemmára, tőle először is. aziránt tudakolódtunk, hogy végül is felszentelte, vagy megszentelte azt a lobogót? A plébános úr hivatásához illő türelemmel, ráadásul kellő humorral válaszolt laikus kérdéseinkre. így tudtuk meg, hogy a szentelés szó ez esetben nem fejezi jól ki a szertartás tartalmát. Nemzeti zászlónk a hazaszeretet, a hűség, a tisztaság, a reménység, a kitartás szimbóluma, s nem harci, háborús jelkép. A pap pedig nem megszenteli, hanem megáldja, megerősíti ezeket a jelképeket. Az ákfásosztás pedig a lelkész kötelessége, hiszen az nem más, mint a teremtő Isten kegyelmének kiárasz- tása. Ezért lehet megáldani — s nem felszentelni — akár malmot, közlekedési eszközt, zászlót vagy katonát. <9 A fegyvereket la meg lehet áldani? — Soha a katolikus egyház papja öldöklő eszközt, fegyvert nem áldott meg. Ez vagy történelmi félreértés, vagy rosszindulatú rágalom. 9 fis mi a helyzet a hitetlenekkel, a rossz emberekkel, a gonosztevőkkel? Okét is megáldaná? — Tudja, egyszer XII. Pius pápával történt meg, hogy egy turistacsoporttal találkozott a Vatikánban. A hívő katolikusok mögött félrehúzódva állt néhány ember, talán más vallású- ak, talán ateisták, őszentsége ezekkel a szavakkal fordult hozzájuk: „Engedjék, hogy megáldjam önöket is. S ha ezt nem fogadják el a katolikus egyház fejétől, hát fogadják szívesen egy öreg embertől." Az öreg ember, ez a másik. Budakeszi plébánosa, végül így köszönt el tőlem: — Isten áldja, fiam! Biztosan nem azért mondta, hogy stílszerű legyen, hanem mert így szokta mag és kívánságát komolyan is gondolja. Spontán volt az ötlet — A Magyar Honvédség Távközlési Kutató és Fejlesztő Intézete nevével ellentétben ugyanolyan katonai alakulat, mint a töbDi, tisztekkel, sorkatonákkal, kiképzéssel — állítja Cseh József alezredes, parancsnokhelyettes arra a kérdésre, hogy ugyan mi szükség van csapatzászlóra egy tudományos kutatóintézetnek? Ami pedig a zászlószentelést, más szóval a papi áldást illeti, mint elmondta, majdnem spontán jött az ötlet. A parancsnok vetette fel s a parancsnoki értekezleten senki sem ellenezte. A sorállomány képviselőit is megkérdezték, de nem volt ellenvetés. 9 Ilyen vallásos az állóin Íny? — Erre vonatkozóan nem tudok választ adni — mondja az alezredes —, de például én magam is konfirmáltam gyerekkoromban, ha azóta nem is gyakoroltam a vallást. Népszavazást nem rendeztek — ez azért még a demokratikus hadseregben sem szokás —, kifogása a papok részvétele ellen nem volt senkinek. A tisztek közül többen is laknak Budakeszin, nekik jutott eszükbe Németh László plébános űr. S mert közigazgatásilag a budapesti II. kerülethez tartoznak, onnan hívták a református püspökhelyettest, hogy ökumenikus jellege legyen a dolognak. Azt először senki sem tudta bizonyosan, hogyan zajlik a zás'zlószentelés. A lelkipásztor urak azonban igen nagy tapintattal oldották meg a dilemmát. A katolikus pap a zászlóról mint szimbólumról beszélt, a református lelkész-püspök pedig Pál apostolnak a korin thosziakhoz írt leveléből olvasott fel egy ide illő részletet. Ennyi volt a zászlószentelés. ★ A Zrínyi Miklós Katonai Akadémia szociológiai csoportja hatszázezer forintos költséggel reprezentatív ■közvélemény-kutatást végzett a sorkatonák és a tisztek vallásosságáról. Az eredmények elemzése még folyik, egyelőre csak egy hatvanoldalas gyorsjelentést tettek közzé. Eszerint a sorkatonák 45 százaléka mondta magáról, hogy valamilyen módon vallásos, bár csak öt százalék, aki egyértelműen tartja magát annak. S ne feledkezzünk meg arról se, hogy azért 55 százalék szilárdan állította, hogy nem hisz Istenben. A számsorokat, a válaszokat most összesítik, értékelik. Vajon mire követkéz* tetnek belőle a tudósok és a katonapolitikusok? A 45 százalékot hiszik él vagy csak az ötöt? Mennyit nyom a latban majd az az 55 százalék hitetlen? S hogyan birkóznak meg az ilyen közvélemény-kutatások örök dilemmájával, miszerint sokan nem azt válaszolják, amit gondolnak, hanem azon törik a fejüket, vajon a kérdező milyen választ vár tőlük. A Honvédelmi Minisztérium illetékese nem kis büszkeséggel hozta tudomásomra, hogy ezt a felmérést nagy nemzetközi érdeklődés kíséri. Mert bármilyen furcsa, a hagyományos, nyugati demokráciák hadseregeiben sem készült hasonló felmérés. Egy olasz, egy francia vagy egy brit hadseregben azt sem tudják, hogy a katonák hány százaléka hisz 'Istenben, s ha igen, ki milyen íeleke- zethez tartozik, s mennyi az ateista. Elképzelhető. Mármint az, hogy valóban nem jutott eszükbe ilyen felmérést készíteni. Eszükbe sem juthatott. Olyan mélyen gyökeredzik bennük, hogy a vallás,- a hit mindenkinek a magánügye, hogy még egy akár titkos, reprezentatív felmérés erejéig se tennének fel senkinek ilyen kérdést. Csulák András ISMERJÜK MEG A BIBLIÁT (20.) Az evangéliumi életeszmény Az Újszövetség írásaiból kirajzolódik az az evangéliumi életeszmény, amelyet Jézus követőinek tanított. Máté evarngéliuma nyolc (Mt 5,1—12), Lukácsé pedig négy boldogságot sorol fel, de négy jaj formájában azok ellentétét is bemutatja (Lk 6,20—26). Máté és Lukács változatában egyaránt az első boldogság a legfontosabb, minthogy a többi belőle következik és ennek változata: „Boldogok vagytok ti szegények ,mert tietek az Isten országa” (Lk 6,20), „Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa” (Mt 5,3). A „szegény" fogalmát az Ószövetség szóhasználatára vezetjük vissza, amely olyan valakit jelöl, aki függő helyzetben van másoktól, és nekik kiszolgáltatott. A szegénység jelenthet anyagi nincste- íenséget, de a kiszolgáltatottságból származó jogtalanság szélesebb körét is. Az Ószövetségben a másoktól való függésnek és kiszolgáltatottságnak vallási jelentése is van. A szegény azért szenved jogtalanságot, mert a hatalmasok megszegték az Istentől Izrael népének adott jogrendet, és a felelősök — király, vezetők, bírák — nem szereznek érvényt az isteni törvényeknek. Mit tehet ebben a helyzetben a szenvedő szegény? Minthogy nem remélhet emberi segítséget, ezért egyedül csak Istenben bízhat, aki maga lép fel szegényei érdekében, és helyreállítja a megsértett isteni jogrendet. A „szegény” vallási értelemben tehát az, aki egész szívvel Istent keresi, és bizalommal rá hagyatkozik. Kívánja Isten országának eljövetelét, amelyben helyreáll a megvetett isteni igazságosság. Az evangéliumi boldogságok is az utóbbi értelemben használják a szegény fogalmát, melyet Máté azzal is érzékeltet, hogy a „lélekben szegények” kifejezést használja a lukácsi „szegények” változattal szemben. A lét nagy kérdéseinek megoldásában a véges ember önerejére támaszkodva csak tapogatózik. A múlandó világ értékeivel nem képes maradéktalanul boldoggá és beteljesedetté tenni életét. A halhatatlanság és a tökéletesség felé törekszik, de mindig véges valóságának korlátaiba ütközik. Tudja, hogy bármit is szerzett, előbb-utóibb elveszíti. Jézus szerint a „lélekben szegény” az, aki ezt a helyzetet felismeri, de azt is, hogy megoldást csak Istentől várhat. Ezért az evangéliumi életeseményt követő ember őszinte vágyakozással fordul Istenhez, őt keresi, és boldog, mert megkapja az elveszíthetetlen kincset. Isten országát, amelyben a személyes Istennel való találkozás beteljesedéshez vezeti. Az evangéliumi életeszmény határozott erkölcsi magatartást is követel, amelyet Jézus Isten és a felebarát szeretetében foglal ösz- sze: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és legnagyobb parancs. A másik hozzá hasonló: Szeresd felebarátod, mint saját magadat. Ezen a két parancson alapszik a Törvény és a Próféták.” (Mt 22,37—40.) Az Istent kereső és rá hagyatkozó lelkületet csak a felebarát szere- tetével lehet igazolni. Olyan mértékkel kell mérni' másoknak, mint magunknak, sőt kezdeményezni kell a jót: amit akarunk, hogy nekünk tegyenek, előbb mi tégy ük másoknak. A felebarát nemcsak a hitsorsos vagy jóakaró, hanem kivétel nélkül minden ember, barát vagy ellenség egyaránt (Mt 5,43—49). Isten ugyanis minden embernek megkülönböztetés nélkül Atyja, s mi emberek, mint Isten gyermekei, egymásnak testvérei vagyunk. Ezért Istent csak akkor szerethetjük, ha a másik embert is szeretjük, akit Isten is szeret A szeretet kettős parancsa nem az erkölcsi törvények egyike, hanem az erkölcsi rend előfeltétele és alapja. Isten és a felebarát iránti kötelezettségeink indítéka ugyanis az irántuk való szeretet. A felebaráti szeretet parancsának Jézus ad különleges nyoma- tékot. 0 a végsőkig elment a megbocsátásban és az ellenség szeretetében. Rosszra jóval válaszolt. és mindent megtett az- emberek testi-lelki bajainak orvoslására. Egyúttal szolidaritást vállalt az emberiséggel azzal, hogy azonosította magát egyenként minden emberrel, magára vett minden szeretetet és jogtalanságot, ami embertársi viszonylatban az életét megkönnyíti vagy megkeseríti. Így bármit teszünk, jót vagy rosszat az emberekkel, magának Jézusnak tesszük (Mt 25,40—4Í>). A szeretet legfőbb motívuma tehát, hogy a felebarátban Jézussal találkozunk. Jézus fenntartás nélküli odaadása Isten és az ember szolgálatára az evangéliumi életesz- ményt személyes példává avatja. Így valójában nem egy tan vagy erkölcsi eszmerendszer elfogadására, hanem követésére szólít mindenkit. A szeretet parancsa Jézus élete révén lett emberi történelmünk része, és valami módon az erkölcsi cselekvés meghatározó eleme még azok számára is, akik őit nem ismerik vagy nem fogadják el. Rózsa Huba, a budapesti Róm. Kát. Hittudományi Egyetem tanára