Pest Megyei Hírlap, 1991. július (35. évfolyam, 152-178. szám)

1991-07-02 / 153. szám

I. ÉVFOLYAM, 127. SZÁM 1991. JÜLIUS 2., KEDD SZÜNl'ENUHEI-SZlUei • CSEPEL-SZ1GET 0 DUNAKESZI MIKLÓS • FŐT • GÖD BACKEVE SZIGETSZENT­Kabátügyek és rendszerváltás A revíziók hivatali rekordja A Gödi Körkép című lap májusi, második száma más­fél oldalon közli az önkor­mányzat műszaki csoportjáról szóló vizsgálat eredményeit. Szintén az újságban jelent meg a felhívás, hogy a lakosság jelezze észrevételeit e velük leggyakoribb kapcsolatot tar­tó alkalmazottak munkájáról. Mint megállapítják: a község­háza ezen szférájában évente 200—350 ügy keletkezik. A fel­merülő problémák között gya­kori az ellenérdekű felek üt­közése, s az érdekérvényesítés­ben gátoltak, szükségképpen elégedetlenek. A felhívásra 100 bejelen­tés érkezett. Ebből öt elma­rasztaló volt, négy dicsé­rő. Az előbbiek között ta­lálható rendszerváltást sür­gető, személyek eltávolítá­sát követelő. Továbbá név­telen leveleket is kézbesí­tett a posta, melyek írói Fo- garasi Antal személyét nemkívánatosnak nyilvání­tották a polgármesteri hi­vatalban. A társadalmi el­lenőrző bizottság nem álla­pított meg súlyos hibákat, csak olj'an mulasztásokat, melyek súlya a körülmé­nyek ismeretében mérlegel­hető. Fogarasi Antal 1983-ban került a nagyközségi ta­nácshoz. Épületgépész-mér­nök, felsőfokú beruházási képesítést is szerzett. Nyolc­vanhárom előtt a Váci Kö­töttárugyár beruházási osz­tályvezetője volt. Tíz éve egy jól működő váci gmk vezető tervezője. Az egész országban dolgoznak. Gö­dön is, de sietve jegyzi meg a beszélgetésünk alkalmá­val, hogy a tanácstól soha, semmilyen munkát nem vállaltak. amíg ez a pénz valahogy összejön, naponta tárgyal­tak vállalatokkal, szerveze­tekkel és megszerezték a tá­mogatásaikat. Jelenleg a település házainak 95 szá­zalékába kötötték be a ve­zetékeket, jövőre pedig tel­jes lesz a szolgáltatás. A csoportvezető működé­sének története be- és fel­jelentések, vizsgálatok, ki­magyarázkodások történe­te. Ezek indokain a külső megfigyelő nem vitatkoz­hat, pusztán a kíváncsisá­gát árulhatja el: lehet-e ilyen körülmények közt jól dolgozni. Mivel magyarázta meg például a vezetékfek­tetés kifogásolt irányát, ami szerint azok először ott hú­zódtak, ahol a tanács ve­zetői laktak. Itt élünk Nyolc év alatt Az elmúlt nyolc év alatt hozzáláttak a köz­ség csatornahálózatának tervezéséhez és kiépítésé­hez. Fokozatosan fejlesztet­ték a község határában le­vő termálstrandot, mindig megszerezve rá a szükséges forintokat. A két községi iskolában tantermet, kony­hát bővítettek, korszerűsí­tették a művelődési házat, a közvilágítást, sok kisebb beruházás végrehajtása közben. A községnek min­dig kevés volt a pénze, a működési költségeken kívül rendszerint alig maradt, amit fejlesztésre használ­hattak. A gázvezeték-háló­zat építéséhez az első évek­ben például egy-két millió forinttal tudtak hozzájárul­ni. A probléma súlyát mi sem érzékelteti jobban, mint az, hogy a program beindí­tásához negyvenmillió fo­rint kellett. Nem vártak DUNATAJ hírlap Vezető munkatárs: Móza Katalin. • Munkatársak: Vasvári Éva és Kovács T. István. # Fogadónap: min­den hétfőn 12'—16 óráig a szerkesztőségben. Címünk: Bp. VIII., Somogyi Béla u. 6. Pf.: Ml. ír. sz.: 1446. Te­lefon: 133-4761, 138-1067. 8 hírlap — Van, aki azt gondolja, ha nem lehet semmi rosz- szat mondani, csak rá kell nézni a közműtérképünk­re. Na most, aki ezt teszi, az láthatja, hogy majdnem ellátott már a falu. Hát ak­kor itt ennyi befolyásos ve­zető volt? A csatornázás 55 —60 százalékig készült el. Itt a fogadórendszer meg­építéséhez szükséges pénzt kellett előteremteni. A strand idei bővítéséhez csak 400 ezer forintunk volt. Különböző pénzátvételekkel 40 milliós fejlesztés való­sult meg. Különösen i DMRV járult hozzá jelen tős anyagiakkal. Pályáz­tunk az Idegenforgalmi Hivatalnál, így értünk cél­ba. Ugyanilyen apró mun kára lesz szükség, ha most a telefonhálózatot bővítjük majd. — fejtegette a szak­ember és így folytatta: — A feljelentések különö­sen az elmúlt négy év alatt szaporodtak. Ellenőrzések persze ettől függetlenül le­hettek volna, mert ez egy hivatalban természetes. Az utolsó két NEB-vizsgálat közül az egyik két évig tar­tott, a másik fél évig. A rendszerváltás után az ön- kormányzat is fél évig ele­mezte a csoport munkáját. Nem mondom, hogy ezek kellemes dolgok voltak, de egyetlen álmatlan éjszakát sem okoztak. Amikor a tár­sadalmi ellenőrző bizottság kezdte meg a munkáját, s megjelent az újságban, hogy jelentkezzen, aki tud rólam valamit, az sem zaklatott fel túlságosan. A feleségem nehezen viselte. Itt lakunk, ismeretes, hogy ilyenkor sokan hajlamosak a köz­mondásos kabátügyre gon­dolni. Az ilyen tortúrák pozitív eredménye — folytatta Fo­garasi Antal, az, hogy végül kiderül: sokat és megfele­lően dolgozom, ha nem is hibamentesen. Más kérdés, hogy az emberek tájékozta­tása nem korrekt, mert az ügyek lezárása után arról nem írnak, hogy mit csi­náltam, tettem jól. Furá­nak tartom, hogy valaki részt vesz egy vizsgálatban, amiről végül úgy nyilatko­zik, hogy nincs azzal meg­elégedve. Ezek után már csak azt gondolhatom, hogy mielőtt az illető vizsgálódásba kez­dett, már elképzelte magá­nak a végeredményt. Nem hátrál meg Szóval úgy látom, hogy most a rendszerváltást szá­momra érthetetlen okokból, a gépírónővel együtt hatta­gú műszaki csoporton akar­ják a pártok gyakorolni. Fel is hívták a figyelmet, hogy örülnének, ha nem pályáz­nám meg ezt az állást. — Kérdés tehát, hogy mi­után most az önkormány­zat minden csoportvezető állását felfüggesztette és új pályázatot írt ki, Foragasi Antal megbántottsága miatt eltekint-e a pályázattól, vagy megméretteti magát? — Pályázok, mert annyi­val tartozom a község la­kosságának, hogy ami még a tarsolyomban van, azt át kell adnom. Strand és tele­fonhálózat. Tervek fűtenek. Tíz-tizenöt tagú kis csoport akar fölállítani. Éppen a vizsgálatok közben álltak viszont mellém sokan, má­sok. Ök is biztatnak. Én sem akarok meghátrálni. — válaszolta határozottan. K. T. I. Ez is Magyarország Cselédházak a tisztáson Minden aszfaltozott út véget ér. Azt gondolnám, hogy nincs tovább. Ám egy keréknyom az erdőbe vezet. Azon döcög velünk az öreg Skoda befelé a rengetegbe. Szent­endre magasságából indulunk a sziget sűrűjébe. Óhatat­lan, hogy ne a Jókai-regény jusson eszünkbe. Tímeát várjuk, hogy elénk lépjen. Pedig nem Ada Kaleh va­donba rejtőzött háza felé igyekszünk. Lajosmajor az útirány. Pásztor László révész és családja jobban szá­mon tartja az itt élőket, mint akiknek ez a hivatali dol­guk. Felesége vezeti a kocsit, ő maga virágcsokrot szo­rongat a hátsó ülésen. Gizi néninek viszi, legkedvesebb utasának. — Képzelje el! — mon­dogatják, de én el sem tu­dom képzelni, hogy lehet ezen az úton megközelíteni a kishajóállomást vagy Szigetmonostort, ha zuhog az eső, ha télen derékig ér a frissen esett hó. Mégis közlekednek, s hajnalok hajnalán indulnak munká­ba az emberek. Regényes utakon At a réven, Szentendré­re, távolabbi helyekre, de főleg a Betonelemgyárba. Évtizedekig Gizi néni volt a szó szerinti úttörő, aki a csikorgós hidegben is in­dult az üzembe, ahol nehéz mozaiklapokat emelgetett. Ma már nyugdíjas, takarít a régi munkahelyén, de most éppen trombózisos lett a lába, otthon beteges­kedik. Neki viszi a rózsa­csokrot Pásztor László, aki már hetek óta nem látta legkedvesebb utasát. Haragoszöldben burján­zik az aljnövényzet, tömött sorokban állnak az erdő fái, koronájuk felett magasan fehér felhőfoszlányok. A Fővárosi Vízművek és a Pi­lisi Parkerdőgazdaság biro­dalma ez, itt ők szabályoz­nak mindent, s mintha a városok többmérföldnyi távolságra maradtak volna el mögöttünk. Sohasem lát­tuk volna a Dunát, csak a rengeteget, melynek mé­lyén egyszerre kibukkan­nak a századelő tipikus cse­lédházai, istállói. Laposan kúszó fű nőtte be az ud­vart. A konyhaajtók előtt kerített, pici virágoskertek. Baromfi kapirgál az ala­csony deszkaólak előtt, s egy kis széken vagy farön­kön kuporog egy szerény, Közelebb a világhoz Találkoztak a szándékok Felértékelődtek bányata­vaink, a tőkével rendelke­ző vállalkozók közül mind többen ismerik fel az ide­genforgalmi célú hasznosí­tás rációit. Nem hátrány, ha — mint a megyében — a fővároshoz közel van a terület, mivel ez megsok­szorozza vonzerejét. Kis- kunlacháza egy csaknem ötven hektár vízfelületű tavat tudhat magáénak, s semmiképpen sem óhajtja, mert az önkormányzat semmiképpen sem óhajtja, hogy parlagon maradjon, értékesíteni fogja. — Ki lesz az új tulajdo­nos? — kérdeztük Kocsis Mihály polgármestertől. — Pályázatot írtunk ki a tó hasznosítására — mondja —, s több jelent­kező közül végül egy iga­zán komoly vevő maradt, egy svájci—magyar érde­keltségű társaság. Kölcsö­nösen találkoztak szándé­kaink, s a tárgyalásokat követően most már az utolsó állomáshoz érkez­tünk: július közepén alá­írjuk a szerződést. — Mit vállalt a vevő, miként hasznosítják a ta­vat és a környékét? — Az első lépésben tel­jesíti művelési kötelezett­ségét, s miután a kavics- bányászat végérvényesen befejeződik, úgy másfél­két év múlva, megkezdőd­het a külső tereprendezés. Ez már látványosabb mun kaszakasz, s ezt követi majd az üdülőkörzet ki­építése. A tulajdonos egye­di faházakat szándékozik felállítani, a szórakozás és a vízi sport feltételeit akar ja megteremteni, kereske­delmi egységeket épít, de a lovas turizmus kialakítása is szóba került. — Mit gondol, kik nya­ralnak majd itt, külföl­diek vagy honfitársaink? — Információink szerint sok külföldit szeretne itt látni a tulajdonos, de nyil­ván a környékről s Bu­dapestről is felkeresik majd a tavat. Lacháza — az itt élők szorgalmának köszön­hetően — dinamikusan fej­lődik, úgy tűnik, a kör­nyező települések centru­mává válik; elfogadható az infrastruktúrája, a szolgál­tatása, s kezd izmosodni egy vállalkozói réteg is. Ügy hírlik, a távoli jövő­ben esetleg sor kerülne egy Szolnok—Székesfehérvár irányába mutató autópálya megépítésére is — ez fel­tétlenül újabb lendületet adna településünk fejlő­désének. De legyen szó bármilyen Lacházával kap­csolatos fejlesztésről is, mi nyitottak vagyunk, mert így bízhatunk abban, hogy közelebb kerülünk a vi­lághoz. Va. É. de élénk szellemű asszony­ka. Gizi néninek, akit én nem is merek így szólítani, csak Gizikének, annyit ja­vult már a lába, hogy ki- sántikálhat a földszintes lakás elé. Tisztán, csinosan öltözve mosolyog, fogadja a köszöntést. Alföldi tájszólás üti meg a fülemet a társaságában. Bárándi asszony mesél a sorsáról, idekerülése tör­ténetéről. A szokásos élet­út és küzdelem tárul fel előttünk, miközben dolgo­zik az egybegyűltek között a villanyszámlás. Kolléga­nő volt ő is. Cementgyári, így kasszírozás közben le­het beszélgetni a régi, kö­zös élményekről. Az erdő mélyén Szóba kerül, hogy néha áramingadozás zavarja meg a tévéműsort, hogy a bárán­di asszony a régi istállót vet­te meg, azt alakították át lakásnak. Nagyon boldog, hogy a gyerekektől külön, a sajátjában lehet most már, de az áramszolgáltató nem akarja bekapcsolni a villanyt. Ivóvízhez is hogy jutot­tak az itt lakó emberek a Budapestet tápláló kutak szomszédságában? Minden család fúrt magának egyet, abból nyomja fel a villany- motor. Még szerencse, hogy csak tizen-egynéhány mé­terre kell leásni ezen a környéken. Különben cso­dálatos a levegő, nagy a csend, nyugodt az élet, és az megfizethetetlen. — Hát orvos jár-e ide? — kérdezem, mire azt mondják, ha hívják, jön. Legközelebb a dunakeszi révtől hívható. Csak éppen érte kell mennie valakinek. Telefon ugyanis nincs, csak néhány háznál autó. An­nak a tulajdonosát kérik, ébresztik, ha baj van. Itt nincsenek ellentétek, min­denki segít a másikon, ha kell. A bevásárlás Is így megy. Giziké néni a városból hozza, amit kell, amikor dolgozik. Ilyenkor a gye­rekei segítenek. Az iskolá­sok Szigetmonostorra jár­nak. A nagyobbak vigyáz­nak a kisebbekre, amíg megteszik a több mint há­rom kilométeres erdei utat. Túláradó panaszokra ne számítson a látogató. Az emberek élik a maguk ter­mészetes életét, igazodnak az életük kiszabta körül­ményekhez. A fiatal me­nyecske jót kacag azon, hogy mielőtt jön a gyerek, a kismamának már három héttel korábban be kell feküdnie a szülőotthonba. A fiatalok, ha csak lehet, szórakozni sem mennek ki a szigetről, csak Monos­torra, Horányba. Kivétel, ha például ballagás van, amire a végzős bakfis jön velünk vissza a révhez, ki­kozmetikázva, mint egy vi­lágvárosi dáma. Kutiné, a Békés megyei sírköves fe­lesége ma már tárgyilago­san el tudja mesélni, hogy kényszerült kisiparos férje a pesti iparba, ő hogy ta­nulta meg tiőle, s művelte otthon a mesterséget, vala­mit pótolva az egyetlen fi­zetéshez. Följelentő azon­ban náluk is akadt, mert engedélye nem volt. Sóztak is rájuk akkora büntetést, vontak annyit a férje fize­téséből, hogy otthon el kel­lett adni a házat. Így kö­töttek itt ki, még a meg­boldogulttal. Messze a bölcsőtől Szociológusok írtak sok érdekeset és elegánsan a migrációról, vagyis a falu felől az iparba, városba áramló vándorlásról. A Ti­sza túloldaláról jöttek a talajt vesztettek. Rájuk bízták a liegnehezebb dol­got, vendégmunkások vol­tak a saját országukban. — Honvágy? — néznek rám, ha ezt kérdezem. Giziké néni a hatvanas évek táján jött Szabolcs­ból. Azt mondja, már nincs kihez hazamennie. Haza. Emlékek ködébe ve­sző gyerekkori tájak, és itt, az erdő mélyén ez a gye­pes tanyaudvar. Ennyi az egész. Kovács T. István Buda környéki néprajz Szentendre és Wertheim kölcsönösen megismeri egymás értékeit. A tavaly létesített testvérvárosi kap­csolatok tovább fejlődnek. Legközelebb olyan közös múlt tárul fel, melynek leg­mélyebb gyökerei még né­met földből táplálkoztak, majd pár száz évig Ma­gyarországon erősödtek. Üjább erőszakos átplántá- lódás következett, de a ki­nyílt virágok nem hervad­tak el. A német kisvárosba ke­rült, a Pilis falvaiból kite­lepített emberek megőriz­ték, s a fiataloknak is át­adták kultúrájulcat. Július 7 -én délelőtt 11 órakor a Szentendrei Kép­tárban Götz Ligenthal, a Német Szövetségi Köztár­saság kultúrattaséja és dr. Manherz Károly, a Minisz­terelnöki Hivatal címzetes államtitkára nyitja meg a Buda környéki németek történeti-néprajzi emléke­it bemutató kiállítást. A Wertheimi Történeti Mú­zeum és a Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága közösen összegyűjtött anyagát Soós Sándor et­nográfus rendezésében mu­tatják be a látogatóknak. Augusztus 20-ig, hétfő ki­vételével naponta 10—18 óráig fogadják az érdeklő­dőket. Gsspkecsodák kiáltása Dr. Kulcsár István pol­gármester július 5-én, pén­teken délután nyitja meg a ráckevei Ács Károly Mű­velődési Központban ren­dezendő a Magyar Cs'^ke- készítők Egyesülete rritin- káit bemutató kiállítást. A Népművészeti Egyesület csipkeszakágaként 1989- ben megalakult, a régi ha­gyományokat ápolni és él­tetni szándékozó egyesület eddig már több helyen be­mutatkozott: így Tatán s Budapesten. Most Ráckeve a következő állomás, s ez alkalommal nemcsak gyö­nyörködni lehet a csipke­csodákban, de vásárolni is lehet azokból. A tárlatot július lS-ig le­het megtekinteni.

Next

/
Oldalképek
Tartalom