Pest Megyei Hírlap, 1991. május (35. évfolyam, 101-126. szám)

1991-05-11 / 109. szám

így mulat egy nyugdíjas komédiás? Jól megvagyok a bőrömben A névjegyén ez áll: Hor­váth Gyula komédiás. Kér­désemre, hogy hogy van, azt feleli: nyugdíjban. Még­hozzá tavaly augusztus óta. A közönség szemszögéből nem túl sokat nyughat mostanában sem: ki-ki vá­logathat, hány dimenziós változatára kíváncsi. Mert a tévébeli Szomszédokban a kétdimenziós kiadása látható, a háromdimenziós meg hol itt, hol ott. Például a Vidám Színpadon — ahonnan ő maga kérte nyugdíjazását, amint elér­te ama bizonyos életkort — évi száz fellépést vállalt ezután is. Mostanság két darabban is láttam itt: a Hölgyeim, elég volt! és az Egy férfi, aki nem akar, mely címek olyannyira kí­nálják az „előrehaladott korára” való rosszindulatú poént, hogy bármily nehe­zemre esett is, kihagytam. És mit tesz a színházak is­tene? A legújabb szerepe: a Két lány az utcónban. A fiatalabbak nem tud­nak semmit erről a darab­ról; réges-rég írta két nagy sikerű pesti színpadi szer­ző: Ernőd Tamás és Seress Rezső, aztán megfilmesítet­ték, címszereplője Tusnádi Fekete Mária volt (a másik „utcalány” nevére a leg­öregebbek sem emlékez­nek). Most pedig vissza- színdarabosították, és a Vidám Színpad Kis Színhá­zában* mutatták be március Végén, Nyertes Zsuzsa és Bencze Ilona főszereplésé­vel. Horváth Gyula ebben a darabban is játszik, és mert meghívták őket, „tájol”; legközelebb május 14-én Miskolcra, 21-én Nagyté­ténybe, július 22-től öt napra Martonvásárra men­nek a darabbal. Augusz­tusban nyolcszor adják elő a budapesti Hild-udvarban. — Így mulat egy magyar nyugdíjas komédiás? He­lyesebben: így mulattat? — Imádok dolgozni, imádok jó darabban jó sze­repet játszani, és ez az! Imádok pihenni is, főzőcs- kézni, a főztömet kellemes környezetben megenni, kertészkedni is, barkácsol­ni is, szép tárgyakban gyö­nyörködni ..: Egyszóval, jól megvagyok a bőrömben. Mostani feleségemmel túl­estünk a rizikósnak tartott hetedik közös esztendőn, őt is szeretem, a csendet is, a szép verseket, a jó zenét is. Ha így folytatom a nyugdíjaséveimet holtomig­lan — megbékélek a sor­sommal. El ne felejtsem: köszö­nöm a megható szeretetet, amely a Szomszédok nézői­től árad felénk: Csűrös Ka­rolával együtt számos meg­hívást kaptunk, ebédre, tiszteletünkre sütött tortá­ra. —li —11a Játékos verseny Egyre több kisdiák kap­csolódik be a Székely Ber- talan-emlékünnepség ren­dezvénysorozatába Szadán. Nemcsak a népzene és -tánc hagyományainak fel­elevenítésében ' vesznek részt, hanem képzőművé­szeti, művészéttörténeti tu­dásukat is bővítik. Ennek egyik jele volt az idén az a játékos verseny, amely Székely Bertalan munkás­ságához kapcsolódott. Pa- lágyi Istvánné hatodikos osztálya lett a győztes. A rajz szakkörösök alko­tásait a faluházban állítot­ták ki. A plakettek és ok­levelek készítésére hirde­tett pályázaton az ötödikes Halmágyi Csaba, illetve a nyolcadikos Túri Róbert került az első helyre. A második hely a hetedikes Végh Beátának jutott. Har­madik lett Szóvá Zsolt, il­letve Balogh Roland. Mind­ketten nyolcadikos tanu­lók. / / MAGYAR MUSICAL AZ ARIZONÁBAN Légy jó mindhalálig Terveiről tájékoztatta az újságírókat a Thália — Rock Színházi Társulás. Mint ismeretes, e társulás a Thália Színházban tart­ja előadásait, s úgy alkot külön-ljülön társulatot, hogy egyes produkciókban a két színház művészei együtt lépnek fel. A színházi társulás neve egyébként az új évadtól új színháznévhez is kapcsoló­dik, mert a nagyszínpadot Arizona Színház, a stúdió- színpadot Arizona Kisszín- ház néven óhajtják üze­Miénk a miisor, magunknak csináljuk! Öngól—de kinek? A CNN és a CBS — két amerikai tv-óriás — há­zasságkötési tervekkel fog­lalkozik. Az Euro-Sport be­dobta a törülközőt. Ber­lusconi ugrásra készen vár (ránk). Épp a Magyar Te­levízió körül ne történne valami? Csak nehogy kitalálja va­laki a hazug szlogent: mu­tasd a tévédet, megmon­dom, milyen vagy! Az or­szág — és a munkatársak — ennél jobbat érdemel­nek, még annak alapján is, ami látható. Miként állha­tott elő mégis a valószínű­leg példátlan eset, hogy tehetséges, újat akaró mű­sorkészítők százai maguk­nak csináltak műsort — igaz, láthatatlan program­nak nagyobb visszhangja még aligha volt. Ez a mostani másféle (vita)műsor: az ország ar­ról beszél, kinek van iga­za. Az újat akaróknak, az eltökélt szakembereknek, akik még akkor is komo­lyan vették az önálló, tel­jes csatornára szóló megbí­zást, amikor törvényadta (illetve nem adta) lehető­ségeik jóval szerényebbek lettek vagy azoknak, akik — ahogyan állítják — egy­szerűen nem tudnak több pénzt előkaparni (mások rovására sem), s erről kel­lő időben felvilágosították az érdekelt, felnőtt, felelős vezetőket. Élrendezetlen vi­szonyaink között nem meg­lepő az efféle bukfenc. Odaátról, ahová mostaná­ban vigyázó szemeinket szeretjük függeszteni, ne­héz mintát találni, mert erre azért mindig kerül éKMtw pénz. Akár úgy, mint az Egyesült Államokban, ahol a nagy tv-társaságok ma­gán- illetve tőkeerős cé­gek tulajdonában vannak; akár úgy, mint például Svédországban, ahol a par­lament bőségesen biztosít pénzt a reklámot nélkülöz­ni kényszerülő központi adóknak. Emellett helyi csatornákon bárki produ­kálhatja magát, ha kibé­relte az adásidőt. Ugyan­akkor ma már sehol nem csinálnak titkot abból, hogy a politikai hatalom egyre inkább a televízión keresz­tül gyakorolható. „Maradjon nyugton a te­levízió, hisz iskolára, kór­házra sincs pénz. Csinál­janak az eddigi napszakok­ban minél (az eddiginél) jobbat.” — mondja az egyik tábor. „Akarunk Európát a Kár­pát-medencében, vagy csak beszélünk róla; legkeve­sebb két csatorna szüksé­ges ahhoz, hogy a mé- diokrácia korában megka­paszkodhassunk.” — állítja a másik. „Ki a nyavalyának csi­nálják (pláne ennyi pén­zért) a reggeli televíziót; elég nehéz tévénézés nél­kül is elkezdeni a napot.” — hangzik dühödten a har­madik vélemény, és még vannak hozzászólók. A szakma előrelépés irán­ti igénye érthető (bízzunk abban, hogy nem önös anyagi érdekek motiválták) — ám az adott feltételek, például a pénzügyiek há­nyaveti kezelése több mint bűn, hiba. Ha talán túlzás is zsarolásnak minősíteni a történteket („a közvélemény majd kikényszeríti a pénzt”), az öngólt megítél­hetjük. A háló megrezdült, s az idegeink is. Rékay Gábor meltetni. Ez a névválasztás szinte kézenfekvő, hiszen a híres Arizona mulató eb­ben az épületben műkö­dött. A tervek között sok ér­dekesség szerepel, de a legnagyobb érdeklődést bi­zonyára az a bemutató váltja majd ki, amelynek próbái már most folynak, s a premier dátuma szeptem­ber 24. Új magyar musi­calről van szó, melyet Mó­ricz Zsigmond Légy jó mindhalálig című művéből (inkább a regényre, s nem az ismert színpadi válto­zatra támaszkodva) Miklós Tibor írt, a zenét Kocsák Miklós szerezte, a rendező pedig a debreceni Csokonai Színház fiatal főrendezője, Pinczés István. Hogy miért ő? Mert a musicalt Debre­cenben (a regény cselekmé­nyének városában) már be­mutatták, s ott is ő volt a rendező. A Légy jó mindhalálig Budapesten nagyon érdekes szereposztásban kerül szín­re. Nyilas Misit a népsze­rű gyermeksztár, Szinetár Dóra játssza-énekli majd. Első lemezén az utol­só szám már ebből a musi­calből való. Mellette Viki­dül Gyula (Valkay tanár úr), Gregor József (Igaz­gató), Csengeri Attila (Tö­rök János), valamint Nagy Anikó, Lukács Erzsi, Miká István, Hámori Ildikó, Sza­bó Gyula, Papadimitriu Athina, Kun Vilmos, Mak­rai Pál, Olsavszky Éva lép fel. (takács) LUXUSZ „A” napilap, tiszta, gyermekien csengő hangon megírta a spanyolviasz receptjét. Míg az összes többi újság attól hangos, hogy mi lesz a tévével, hogy a kormány miért nem fizeti ki a közszolgálati műsorokat, miközben parlamenti bizottságok vi­tatják, hogy hogyan lehetne megmenteni a kor­mány pénzügyi zsarolásától a nemzet leghatásosabb médiumát, addig a csengő hangú újszülött megírta az egyedül üdvözítő megoldást. Eszerint sem reg­gel, sem délben, sem este nem kell a tévé. Egyálta­lán nem kell. Mert drága. Meg rossz. És szegények vagyunk. Szegény ember pedig húzza meg magát. Szegény ember javuljon meg, tanuljon meg az in­gyenkonyha levesén európaivá serdülni, akkor majd meglátjuk. Ha megérdemli, esetleg megszólalhat megint. Olyan szépen csengő, tiszta hangon, ahogyan például egy állami bankok által finanszírozott, a kormányhoz közel álló, ámbár persze pártatlan lap teszi. Az ötlet egyébként szenzációs, és újszülöttől el­várható módon alkotói. Érdemes a továbbfejlesztés­re. Szegények vagyunk? Szüntessünk meg minden luxust. A rádióban is túl sokba kerül a három adó, elég volna egy. Sőt, készülékből sem kellene flan­cos. Sztereó? Minek, hiszen nem kell az a sok zene. Most, amikor ilyen búsak vagyunk a sok adósság­tól. Olyan vezetékes rádió kellene. Amit nem le­het kihúzni meg kikapcsolni. Meg ez a sok újság. Egyik ezt írja, a másik azt. Egy untig elég volna. „Az” újság. Abban benne lehetne minden, amit a párt akar. • Mármint az az egy. Mert tudja azt az adózó ál­lampolgár, hogy miben van nekünk ez a sok párt? Ilát kérem, sokszor annyiba, mint egy. Csecsemők is ki tudják számolni; sokkal jobban járunk, ha csak egy párt vigyáz ránk. Hogy ne legyünk szegények. És akkor volna pénz a televízióra is. Akár két csa­tornára is. Akár reggeltől estig nézhetnénk, mert a demokrácián megspórolt pénzből rengeteg műsort lehetne csinálni. Jobbnál jobbakat. Izgalmas közvetítéseket nézhetnénk a kormányfő ferihegyi megérkezéseiről és távozásairól. Impo­záns összefoglalókat látnánk a párt soros kong­resszusáról. Székhez szögező beszélgetések zajlaná- nak a kamera előtt „a” párt és „a” párt közötti vi­tákról. Reggelenként helyszíni riportokból értesül­hetnénk párt- és kormányfőnk meleg, emberi arcá­ról, ahogyan éppen borotválja. Hétvégeken a lelkes, boldog és gazdag nép integetne a tribünök előtt egyenes adásban, este pedig kívánságműsor gon­doskodna kulturális épülésünkről. Lefekvés előtt a kormány varázsszemébe nézve mondhatnánk el esti imánkat: Miaty'ánk, ki vagy a bársonyszék­ben ... „A” napilap szerint így leszünk gazdagok. Sze­gény gazdagok. — jakubovits — SZOMBATÉ KRIMI Nemere István: A SZŐNYEG Collins asszony ugyan már hetvenkettő múlott, mégis elég fürgén szedte a lábait. Az utcát sohasem szerette, a sok zajos autó majd’ megbolondította. így hát a napi bevásárlás után mindig sietett haza. Csak akkor nyugodott meg, amikor behúzta maga után az ajtót, és az utca lármája odakünn maradt. Már az első másodpercben tudta, hogy időközben Smithné, a taka­rítónő befejezte a munkát és elment. Ugyanis fertőtlení­tő illata szálldosott a levegőben. Smithné minduntalan ezzel fejezi be a munkát, afféle utolsó ecsetvonásként. Mrs. Collins ezt utálta, de Smithné szerint szükség van rá minden tisztességes fürdőszobában. Az öregasszony fintorgott — miket talál ki ez a nő! —, és egyelőre nem is ment be a fürdőszobába. Ráér még „élvezni” azt az il­latot. A konyhában elrakta, amit hozott és kifújta ma­gát. Csak később ment be a nappaliba. Átlépte a küszöböt, rá a szőnyegre, és akkor történt. Talpa alatt önálló életre kelt a régi álperzsaszőnyeg, amit húsz évvel ezelőtt vett a lánya, mielőtt kivándorolt a férjével Ausztráliába. Már elég puha volt ez a darab, a széle kicsit rojtos, de még kevesen vették észre. Col- linsné pedig nem szokta rá felhívni a vendégei figyel­mét. Szóval éppen csak sikerült megőriznie az egyensúlyát, de a szőnyeg majdnem az asztalig csúszott vele. Elkap­ta hát a bútordarab szélét. — Smithné...! — kiáltotta. Ha itt lett volna a takarí­tónő. bizony megint leszidja, ahogyan már nemegyszer tette. Az a nő mindig úgy felkeféli a parkettát, ráadá­sul bekeni valami pasztával, amitől aztán síkos lesz, mint a jég... Lihegve fogta még az asztal szélét, óvatosan lelépett az összegyűrődött szőnyegről. — Hej, Smithné — sóhajtotta —, legközelebb megmosom a fejét, de még mennyire! * A helyére húzta a szőnyeget. Éppen be akarta kapcsol­ni a rádiót, amikor csöngettek. Hát ez ki lehet? — töp­rengett, öregesen topogva egy helyben. A csengő újabb türelmetlen jelzésére indult csak a bejárathoz. Fiatal, szeplős, izmos fiú állt a küszöbön. Biztosan nem volt még húszéves. Gumit rágott. Szemtelen kifeje­zés ült az arcán, állapította meg az asszony, de kicsit túl későn. Alig nyílott az ajtó, a fiatalember betolta azt Collinsnéval együtt. Nagyon erős lehetett. — Tessék... Ki maga? És mit akar? — kérdezte az öregasszony döbbenten. Még- senki sem jött be hozzá en­gedélye nélkül. — Pofa be, öreglány! — rikkantotta a fiú és becsapta az ajtót. A haját színesre festette, meztelen mellén fe­kete szőrök göndörödtek. Zubbonyán vagy tucatnyi jel­vény virított, karján fekete bőrcsíkot hordott. — Van itthon pénz, anyókám? — De kérem... — Collins asszony, a madárarcú, vé­kony csontú emberke nagyon védtelennek érezte magát. És az is volt. A fickó szélesen vigyorgott, megragadta az asszony karját és maga előtt lökdöste a nappali felé: — Elő a dohányt, öreglány! Mert ha nem... Collinsné már nagyon bánta, hogy kinyitotta az ajtót. És hogy nem szereltetett rá védőláncot. A rabló nagy bakancsaival bemenetelt a nappaliba. Megállt a középen és ismét rárivallt Collinsnéra: — Mit bámul, nyanya? Hol tartja a pénzét? Ide vele, mert levágom, mint egy csirkét! — És előhúzott egy jó­kora tőrt. Az öregasszony csaknem elájult. Hirtelen fáz­ni kezdett és a rémület megrohanta. Hetvenkettő volt, de egyáltalán nem akart még meghalni. — Az ... az asztal... fiókban — intett a nappali köze­pére. Úgy reszketett a lába, hogy egészen erőtlennek érezte magát. Pedig mindig olyan erős volt. Most hirte­len térdre esett. A fiatalember felröhögött. Tetszett neki, hogy a ..nya­nya” térden állva könyörög a nyomorúságos életéért.., Lehet, hogy nem szúrja le? Talán megkegyelmez neki, ha elég pénzt talál abban a fiókban. Bakancsaival a szőnyegre állt. Keze lecsapott az asz­talfiókra, kihúzta. A szőnyeg másik széle már Collinsné mindkét kezé­ben volt. A szeme csak a rabló lábát látta. És eljött a kellő pillanat. Ügy csúszik a padló, talán sikerül... Hatalmasat rántott a szőnyegen. Minden erejét beleadta ebbe a mozdulatba. Nagyon, nagyon kívánta a rosszat a rablónak. Már régen nem fejtett ki ennyi erőt, nem is volt rá szüksége. De a kés láttán ébredt félelme is megnövelte az erejét. A szőnyeg valósággal elrepült. A fiatalember tompa kiáltással vesztette el egyensúlyát, félfordulatot tett, de már elkésett. Lába kicsúszott alóla, fejjel zuhant a kan­dalló műmárvány oszlopának. És ott maradt a padlón mozdulatlanul. Collinsné lihegve állt fel. Lassan köze­lebb óvakodott. A férfi behunyt szemmel feküdt, hom­loka vérzett. Collinsné nagyot sóhajtott, elvette a kést, aztán a telefonhoz tipegett. A rendőrséget hívta. — ... De nagyon siessenek, kérem! — kötötte a lelkűk­re. Leült egy fotelbe, kezében egy vázával. Ha felébred­ne az ájult rabló, bizony könyörtelenül fejbe csapná. Azért Smithné is eszébe jutott. Tulajdonképpen nem is olyan nagy baj, hogy ennyire felpasztázta a padlót. Leg­közelebb meg is dicséri érte.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom