Pest Megyei Hírlap, 1991. április (35. évfolyam, 76-100. szám)

1991-04-20 / 92. szám

Csere játék közben — mint a jéghokiban? Ebben az évadban hozzá kellett szoknunk: a legizgalmasabb szín­házi események nem a színpadokon, hanem az igazgatói szobákban tör­ténnek. Egymást érték a vezetői posztok körüli hercehurcák, a vitatott döntések, a szakma nyu­godt munkához szüksé­ges jó közérzetét bor­zoló személyi válto­zások. Mindez pedig olyan időszakban tör­tént, amelyben a színhá­zak anyagi gondjai, a szó szerint az életben maradáshoz szükséges támogatások megszerzé­sének trükkjei amúgy is rettenetesen ráteleped­tek a színházak, a ma­gyar színházművészet életére. Most itt a legújabb „esemény”: bár nem tel­jesen váratlanul (mert már régebben is rebes­getve), ám viharos gyor­sasággal felmentette a kulturális miniszter a budapesti Nemzeti Szín­ház igazgató főrendezői tisztéből Csiszár Imrét, Ehhez a miniszternek joga van; a Nemzeti Színház igazgatójának kinevezése és felmenté­se miniszteri hatáskörbe tartozik. / A meghökkentő nem is ez. Ami itt kérdéses, az a következő. A szakmában közhely, hogy számos egészen ki­váló rendező nem ren­delkezik színházvezetői adottságokkal, és nem is ambicionál ilyen megbí­zatást. Mások viszont igen jó színházvezetők, de nem rendezői talen­tumok. Normális művé­szeti életben a természe­tes kiválasztódás és munkamegosztás meg­oldja ezt a dilemmát: aki rendez, rendez, aki igazgat, igazgat. Csiszár Imre, amióta a pályán van, számos kitűnő ren­dezéssel bizonyította: a szakma egyik legjobb képességű fiatal művé­sze. De az már miskolci évadjai során is kide­rült: színházvezetőnek sokkal kevésbé alkal­mas. Ha igazán értő mű­velődéspolitikai irányí­tás működött volna az elmúlt években (évtize­dekben), akkor Csiszár Imrét (és több kartár­sát) meghagyják a ma­guk legjobb területén. Csiszár a Nemzetiben (ha csak ez a dolga) leg­alább olyan jó előadáso­kat hozott volna létret mint a miskolci Galilei élete, a Peer Gynt vagy — régebben — a szolno­ki Machbeth. Nem ez történt. Sajnos. Es hogy az fog történni, ami most megtörtént, azt elő­re lehetett látni. Csak éppen azok nem látták, akik hagyták, hogy idáig romoljon a helyzet. így lehetett Csiszár Imre egyszerre egy helyzet okozója és elszenvedője, vétkes és áldozat egy személyben. Mert a szemére vetik: még a Grósz—Czibere kettős adta a kinevezést. Igaz. De azóta nem az ő égiszük alatt működött. Akiknek az égisze alatt viszont ide vezethettek a dolgok, azok hallgat­nak — vagy egy tollvo­nással felmentenek és menet közben cserélnek —, mint a jéghokiban szokás. Történik pedig pedig mindez az ország első színházának címére igényt tartó, nemsokára a 155. évadját kezdő in­tézményben. Ha pedig ott ez törté­nik, nincs mit csodálkoz­ni azon, ha Veszprém­ben, Szegeden vagy bár­hol másutt is, ma is kap­kodva, emberi adottsá­gokra, értékekre kevés­sé figyelve történnek a színházi (és nem csak színházi) döntések. (takács) Népfőiskolái pályázat Javaslatokat várnak A Magyar Népfőiskolái Társaság pályázatot hirdet népfőiskolái programok tá­mogatására. A nyilvános pályázaton részt vehetnek a társaság tagjai, alapszer­vezetei, bármely népfőis­kolát kezdeményező magán- személy, állampolgári kö­zösség. társadalmi szerve­zet és intézmény. Pá­lyázni olyan programjavas­latokkal lehet, amelyek alapján a résztvevők vál­lalják 'a helyi társadalmi­közösségi vezetők képzését, a művelődés eszközeivel az önkormányzatok, a helyi vállalkozások fejlesztését, a szociálpolitika és a kör­nyezetvédelem társadalmi segítését, a munkanélküli­ség kezelését. A program- javaslatoknak szem előtt kell tartaniuk a magyar­ságtudat, a közösségi szoli­daritás és demokratizmus kialakításának elsődleges­ségét. A pályázat módot ad nem­zetközi — elsősorban né­met, svéd, holland, finn — nyelvképzési és egyéb ta­nulmányi programokra is. A népfőiskolái pályázat ré­sze a Művelődési és Köz­oktatási Minisztérium köz- művelődési pályázatának, amelynek felhívása a Ma­gyar Hírlapban idén már­cius 7-én jelent meg. A pályázatot két pél­dányban április 25-éig kell beküldeni a Magyar Nép­fői skolai Társasághoz, a Budapest I. kér., Corvin tér 8. szám alá. A részvé­telhez szükséges forma- nyomtatványok ugyanott igényelhetők levélben, vagy a megküldést kérve a 06 (1) 201-3766'8-as és a 06 (1) 201-4928-as telefonszá­mon és a 06 (1) 201-4928-as telefaxszámon Török Anná­tól. Ezenkívül még besze­rezhetők levélben a mi­nisztérium közművelődési főosztályán, az 1884 Bp. I.. Szalay u. 10—14-ben és az Országos Közművelődési Központ fejlesztési osztá­lyán a Bp. I. kerület, Cor­vin tér 1-ben vagy az 1251 Bp. Pf. 33. levélcímen. Amikor elpattan a húr Paganini—papír nélkül Eltűnt egy ember! Eltűnt vele egy korszak! Ezt mond­ta a vállig erű hajú kamasz fiú, aki szerkesztőségünkbe jött, hogy segítséget kérjen. Vele jött egy lány is. öm­lött belőlük a szó.'Várnak valamit. Csodát? Megértést? Nem tudni. Ritkán fordul elő, hogy diákok keresik a szerkesz­tőséget, és szót emelnek egy felnőtt, egy tanár érdeké­ben. Most azonban ez tör­tént. A Mogyoródról érkező volt diákok bejöttek és Ko­rányi Tiborról regéltek. Arról a tanárról, akinek szerintük egyetlen hibája volt. Hiányzott a diplomája. Hoztak egy levelet, amit — bár stílusa nem igazolja— középiskolások, ők írtak, ti­zennégyen. S hogy miről szól? Hát arról az ember­ről, akinek távozása szerin­tük telet, csendet cs halált hozott Mogyoródra. Varázsbirodalmat teremtett — Elment. Eltűnt vele egy korszak. Eltűntek a hangulatos magyar- és 4ör- ténelcmórfflk. Hová lett a Vitalia Gyermekstúdióit Hová lett a legfiatalabb ha­zai rockegyüttes? Mi van ma a diákakadémiák he­lyett? Hol a nagy kirándu­lások, az éjszakába nyúló beszélgetések? — tette fel egymás után a kérdéseket, csak úgy, önmagának, de hangosan Sietsz Csaba. — Hol van az az egyéni­ség? Hol van még egy olyan magatartás? Hová lett az, aki éveken át a gyermekek személyiségét formálta? Miért kellett el­mennie? Mi lesz most vele, no, és mi lesz a gyerekek­kel? Ilyen emberből kelle­ne sok, sokkal több — so­rolta gondolatait a kísérő szőke lány; aki ma már gimnazista, Novoszedlák Mónika. 11 Hillmann: SZEMET SZEMÉRT Alig több mint két méterre a mit sem sejtő áldozatá­tól a férfi elővett a zsebéből egy selyemkendőt, két végét a csuklójára tekerte, és éppen a nő mögé akart kerülni, amikor... — Méltóságos asszony! Telefonon keresik. Átkozott! A fák közé ugrott. A szobalány jött ki a házból a hordozható telefonnal. — Köszönöm, Liza — mondta a nő, és átvette a ké­szüléket. Oda az alkalom. Hubert visszafordult, átmászott a fa­lon, és nemsokára kijutott az utcára. A házzal szemben egy kis presszót látott. Odament, az asztalhoz ült, és sört rendelt. „Egy perc hiányzott, és végleg megszabadultam volna tőle” — gondolta. Ügy látszik, Angelica a végzete. A végzete? Hiszen éppen ő futott az autója elé, a nő! Bárkivel megeshetett volna. Az a néhány pohár pálinka lenne az oka? Hubert nem az az ember, aki hamar el­veszti a fejét. A bíró persze ittas vezetésért ötezer már­kára ítélte, és a jogosítványát is bevonta. Ráadásul ha­vonta 600 márkát kell fizetnie a nőnek! Elővette a gyűrött cigarettásdobozt, és rágyújtott. Ho­gyan fizesse a 600 márkát a nő élete végéig? És minek? Angelica dúsgazdag, csak a kozmetikára és a fodrászra többet költ 600 márkánál. De ez persze a bíróságot hi­degen hagyta. Igaz, a szerencsétlenség óta tolókocsiban ül, de végül is rosszabbul is végződhetett volna. — Uram, a számla. Lejár a munkaidőm mindjárt. — Hubert zavartan nézett fel. A pincérnő állt előtte. — Persze. Ebben a pillanatban kinyílt a szemközti ház kapuja. Ezüstszínű Jaguár gördült ki. „Persze, a madame vásá­rolni titeti magát.” — Dúsgazdag — mormogta, és az asztalra tette a pénzt. I — Mit ér neki a gazdagság! — jegyezte meg a pincér­nő, míg a pénzt eltette. — Szegény asszony. Élete vé­géig tolókocsihoz van kötve, mert valami részeges őrült elcsapta. — Borzasztó — mondta Hubert. — Képzelje, az egész házat át kellett építeniük, szé­lesebb ajtókat, a lépcső helyett feljárókat kellett csinál­ni, és még felvonót is beszereltek. Állítólag félmillióba került. „Tőlem pedig legombol mindén hónapban 000 már­kát” — gondolta Hubert dühösen. Na, ebből elég volt. Még ma elintézi! A fények fél 12-kor aludtak ki a szemben lévő ház földszintjén. Ezután az első emeleten gyulladtak ki a lámpák. Nyilván ez a hálószoba. Még egy órát várt, aztán átmászott a falon, és a pá­zsitra lépett. Sokszor figyelte már a házat, így a hom­lokzat minden részletét ismerte. A terasz melletti téli­kertből mászott fel. Nem volt széles a párkány, lentről egyébként is egyszerűbbnek tűnt az egész. A lába alatt a mélység tátongott. Már csak egy méter. Még fél méter. Érezte, hogy a talpa alatt letört valami, a keze a levegőt fogta, majd belecsapott az ablaküvegbe, és végül megkapaszkodott az ablakkeretben. A szíve vadul kalapált, a fülében érezte, hogyan lüktet ereiben a vér. Átkozott asszony! Még jóformán fel sem ocsúdott, amikor a szobában vil­lanyt gyújtottak. Érezte a lendületet, amellyel az ablakot kinyitották, kirántva a kezéből a keretet. Lezuhant. Hosszú idő múlva tért magához. Megpróbálta kinyitni a szemét. Arcok hajoltak fölé, és' egy ápolónő vakító fe­hér főkötője tűnt fel. A nővér azt mondta valakinek: — A jobb oldala bénult meg... Nem tehettünk sem­mit. Aztán egy másik hang felelt: — Tolókocsi... Ez is tolókocsiban éli majd le az életét (A Quizből fordította: KM) Az általuk átadott levél­ben pedig a következők áll­nak: A mogyoródi iskolából elment egy tanár, akivel eltűnt az iskola motorja is. Ma, a mai középiskolások is feljárhattunk hozzá, min­dig volt ránk ideje. A be­tegségeket és a lógásokat is nála töltöttük. Minden problémánkat meg tudtunk beszélni vele. Ö volt e vi­lágban a kikötőnk. Olyan ember vojt, aki egyszerűen ottfeléjtődött az iskolában, soha nem nézte az óráját. Nála mindig volt valaki, egymásnak adtuk a kilin­cset. A nyomában űr ma­radt. Ma már nincs miért felkeresni régi iskolánkat. Nekünk és a most oda já­róknak is ő volt az egysze­mélyes iskola. Zárkózott lénye ellenére ő volt számunkra a szeretet megtestesülése. Követelt. Sokat. Sokkal többet, mint mások. S a követelés mel­lett az érzelmi, lelki, szelle­mi fejlődésünket is fontos­nak érezte. A rezdülésein­ket is figyelte. Kutatott bennünk, kihámozta a te­hetséget, a lappangó képes­séget. A rossz tanulók is szerették, varázsbirodalmat teremtett maga köré, pezs­gést. Fukar volt a dicséretek­kel, de számunkra egy pil­lantása elég volt. Azok közé a tanárok közé tartozott, akiknek óráján fegyelmezés nélkül is rend volt. Ittuk magunkba minden szavát. Barátunk volt. Nála leg­könnyebben becsületből le­hetett megbukni. A fő tan­tárgy az emberség volt, és ma, mi. akik középiskolások vagyunk, egyre jobban lát­juk, milyen kevesen tudják ezt tanítani, személyes pél­dával megerősíteni. Szerette a gondolatok szárnyalását. Ügy tett, mintha beszélget­ne velünk, de ma már tisz­tában vagyunk vele: tanu­lás volt az is, mégpedig a javából. Formált, alakított. Falusi gyerek szókincsét olyanná tette, hogy a fővá­ros középiskoláiban kiemel­kedőt tudunk ma produkál­ni. Abból élünk, amit tőle kaptunk. Ennyit a levélből. Becsületből megbukni — Többen találkoztunk vele. Szőtlan, megváltozott, amióta nem tanít. S mi minden találkozás után bé­nán állunk, és azt kérdez­zük, miért? Miért ment el? Nem halt meg, él, de ez egyenlő a halállal. Miért nem az arctalan, lélektelen, unalmas, gyerekeket nem szeretők mennek el erről a pályáról, akár diplomával is? — kérdez újra Csaba. — Már lassan kijártunk egy másik iskolát. S érde­kes, mégis ő hiányzik, az az ember, Korányi tanár úr! Akinek nem volt diplo­mája, de jobban csinálta azt a küldetést, amire szü­letett. A hiányérzet kavarog bennünk — fogalmazta meg szomorú mondatait Mónika. A Mogyoródi Általános Iskola igazgatóját, Szüns- tein Miklósnét keresem. Kérdezem Korányi Tibor­ról. Az évek óta vezetőként dolgozó igazgató így látja: — Sajnálom őt. Nagyon sajnálom, próbálok magya­rázatot keresni. Bátrán mondhatom: egyetlen diplo­más, iskolánkból távozó ta­nárt nem sajnáltam úgy, mint őt. Tényleg motor volt. örülnék, ha megtalál­ná a helyét az életben. Olyan ember volt, aki erre a pályára született. A tár­gyi tudása, az embersége, a szívvel-lélekkel végzett munkája, mind-mind mel­lette szólnak- De képesítés nélkül dolgozott. Tudja, ké­pesítés nélkül csak megha­tározott ideig lehet valaki ezen a pályán. Öt nem vet­ték fel — többszöri pró­bálkozásra sem — a főis­kolára. Hogy miért? Talán, mert nem sikeres vizsgázó, talán az átfogó képe más, mint az elvárások. De én, mint igazgató, meg merem kockáztatni: ő olyan ember, akinek nem általános isko­lában a helye, mert a kö­zépiskolásokkal is kiválóan tudna dolgozni. Fia lenne papírja. Az ma fontos — tájékoztatott Szünsteinné. Belehalt az elszakadásba A tanárt, a volt tanárt nem könnyű elérni, bár ma munkanélküli. Már a hang­ja is szomorú. Elmond dol­gokat, de érezili: fásult és kiábrándult. — Beadtam a felmondá­somat, tavaly szeptember­ben. Ügy éreztem, nem ta­níthatok tovább. Nem vet­tek fel a főiskolára. Tudja, én szerszámkészítőként kezdtem. Aztán tanultam. Dolgoztam több helyen, vé­gül egy postahivatal éléről kerültem az iskolába. Hogy ott hogyan és miként dol­goztam, azt másoknak kell minősítenie. Az viszont biz­tos, hogy amióta nem állok a katedrán, halott vagyok. Halott és tehetetlen. Nekem egy hangszerem van, a gye­rek. Azon minden hangot ismerek, s meg tudok szó­laltatni. Az, hogy ma már tudom, nekem a tanítás az életem, egyre inkább elke­serít. Hiszen nincs diplo­mám, s úgy vélem, így jo­gom sem ehhez a munká­hoz. El .kellett jönnöm, bár marasztaltak. Erkölcsi kö­telességem volt, én ettől va­gyok más, mint a többiek. Ettől vagyok én Korányi. A munkámat elismerték, konfliktusom nem volt. — Az elszakadásba kicsit belehaltam. Hajós vagyok, akinek nincs hajója. Most néha publikálok. Írok a Köznevelésbe és különböző lapokba, az oktatásról, a gyerekekről, hiszen ők az életem. Nem tudom, mit fogok csinálni. Most nincs munkahelyem. A gyerekek jönnek, írnak, telefonálnak, tartiák bennem a lelket. Maid lesz va’ami — mondta el Knránvj Tibor. S a hírlapíró mit tud mindehhez hozzáfűzni? Semmit. Semmit, mert egybehangzóak a vélemények. A volt fő­nök, a gyerekek mind ugyanazt vall5íik. De ott van va­lahol, a háttérben a másik tábor, a szüleik azon tábora, aki ideges és Ingerült, ha azt hatl’a, hogy képesítés nél­kül tanítják gyermekét. S ott a rendelet, a törvény, kell a papír. De talán vannak kivételek, vannak, akik papír nélkül is tudnak dolgozni, illetve tudnának. De erre még nincs papir. Talán egyszer ... Árvái Magdolna

Next

/
Oldalképek
Tartalom