Pest Megyei Hírlap, 1991. március (35. évfolyam, 51-75. szám)
1991-03-30 / 75. szám
I. ÉVFOLYAM, 49. SZÁM 1991. MÁRCIUS 30., SZOMBAT D U ÜATÁ J dalijai) SZENTENDREI-SZIGET • CSEPEL-SZIGET • DUNAKESZI • RÁCKEVE • SZIGETSZENT« MIKLÓS • FŐT • GOD Virulj sokáig, Lenvirág Budakalász utazó követei Kilovon, ki seprűnyélen Pro memória, népszokások Kiveszőben a régi szokás. Mindig dilemmát okoz, hogy minek örülnének jobban hölgyismerőseim. Nagy részük ma már nem kedveli a kölni illatát, s a nagy nap délutánján nekilát a hajmosásnak. Ha viszont elmulasztom a látóAz emberség csapdája Segítsünk azon, aki rászorul. Ennek híve vagyok — mondja megértőén a felszólaló. Meghallgatta a tájékoztatót, ahol elmondták, kinek mennyi segélyt adtak, ki részesül ruhaakcióban. Igém vannak ma ilyenek. O ezt helyesli. Csak azt nem, hogy mint tapasztalja, nem egy esetben fordul elő, hogy komoly összegek vándorolnak közpénzből egyik-másik családfő zsebébe, de a mások által keservesen előteremtett forintok jó része a kocsmába vándorol át. — Ezeknek nem szabad segélyt adni — mondja ki most már indulattal a szóhoz jutott gyári munkás, mire a bizottság vezetője bólogat, s higgadtan, de kissé tanácstalanul sorolja ellenérveit. — önnek igaza van. Csakhogy nem a gyerek iszákos, hanem az apja. A kicsik nem éhezhetnek, nem büntethetjük őket a szülő magatartása miatt — mondja, s próbál a nyílt színen biztonságosabb megoldást kitalálni, hogy a segítség valóban a családnak érkezzen. Csapda ez, amibe az emberség kényszerít bennünket. gatást, legközelebb megkapom a szemrehányást. Eleink szokásai már nem éltek a környezetemben, amikor gyerekeskedtem. A vizesvödrök hideg zuhata- Eától felénk nem tartottak a lányok, de szívesen fogadták, izgalommal várták az illatos vizekkel érkező kis vendégeket. Minket, akik hajlamosak vagyunk szépnek látni, főleg gondtalannak hinni azt, amit megéltünk. Pedig már a háború előtt is inkább pénzkereső alkalom volt a locsolkodás. Szívesebben fogadtuk a lyukas húszfilléreseket a kijáró piros tojások helyett. A legolcsóbb gyári illatszer a rózsavíz volt. Így is szavaltuk a lányos házak küszöbén: „Én kis kertészlegény vagyok, / rózsavízzel locsolgatok / Azt álmodtam az éjszaka, / hogy itt is van egy kis rózsafa. / Szabad-e locsolni ?” Vártunk a válaszra, ami legtöbbször az igen volt, bár nemritkán kényszeredett. Mert ha visszautasítottak bennünket, kibeszéltük. Az egymással találkozó, lányos házakat járó fiúcsoportok az utcán tárgyalták meg, hol menynyi pénzt és piros tojást kaptak, kikhez érdemes bemenni. Minden húsvétkor eszembe jut az a szegény ácsmester, akinek három lánya várta a locsolókat, ö meg kétségbeesetten állt elénk a konyhaajtóban. Kis legénykék voltunk. Két unokabátyám meg én. — összesen négy fillérem van itthon — közölte velünk a szikár mesterember. Ha az elég hármótoknak. lehet locsolni. Ha nem, az sem baj, ha továbbálltok. Csak néztünk. Hol János bácsi rezdületlen arcára, hol meg egymásra. Társaim keze zsebükben a rózsavizes butélián. Nekem akáckölnim volt, s megtanítottak, hogy bánjak takarékosan az üveg tartalmával. Gj'uszi unokatestvérem döntött először, a bátyjához fordulva: — Gyeje Jani, ne pocé- koljuk itten a jószagút! — selypítette, — s. — a. Öreg iskolaépület folyosóján várakoztam. A falon emléktábla. Az első világháború áldozatainak névsorában még többnyire német vezetéknevek szerepelnek. Vegyesen szerbekkel, köztük elvétve egy-kettő a magyar. Néprajzi tükre ez a múltnak. Azt mutatja, kik laktak többségben Bu- dakalászon a háború előtt, amikor még kisebb volt a falu. Aztán jöttek a változások, az iparosítás, a bevándorlás. A történelmet gondolhatom végig az alatt a pár perc alatt, míg egyszer csak kinyílik a tanterem ajtaja, vidáman csivi- telő apróságok rohannak ki onnét. A kövezeten elgurul egy színes cérnagombolyag, egy apró termetű fiúcska felkapja, nevetve a még bent- maradók közé dobja. Vége az órának, beléphetek. Régi kor emlékeit idéző tárgyak közé jutok. Talán magam is az ilyen kis zöld fedelű iskolapadokban ültem másodikos koromban, melyeket frissen festettek le a szülők. Még a tintatar- tó -helyét is felfedezni vélem. Sajnos, a levegő is ugyanolyan áporodott, mint a mi osztályunkban volt. Nem tesz jót se gyereknek, se tanárnak, bár a környezetet igyekeznek felvidítani mindenféle színes tablókkal, képekkel, madárformára ollózott figurákkal. Bél un, a fazon A Kossuth Lajos utcai iskola kisdiákjai nehezen szakadnak el Szabó Ferencijétől, néhányan még az óra után ks ott csivitelnek körülötte, s a pár perce befejezett munkát szemlélik. Színes filcből kismadár}iákat varrnak, már most készülnek az anyák napi ajándékokkal. Mint minden évben, most is nagy műAnyák napjára készülnek a népi motívumokkal hímzett madárkák dünataj hírlap Vezető munkatárs: Móza Katalin. • Munkatársak: Vasvári Éva és Kovács T. István. # Fogadónap: minden hétfőn 12—16 óráig a szerkesztőségben. Címünk: Up. VIII., Somogyi Béla u. «. Pf.: 311. ír. sz.: 1446. Telefon: 138-4761, 138-1667. A hajnali Visegrád CS, KOVÁCS LÁSZLÓ GRAFIKÁJA gonddal, mert ez itt nagyon nagy ünnep. Szép is lehet, hisz a kis művészek rendezik, már-már világhírnek örvendök. Itt tanul az utánpótlással együtt a majdnem hetventagú, budakalászi Lenvirág gyermek nép- táncegyültes színe-java. Nem tudom, hogy Bélus, a legjobb fazon, a telt arcú, kicsit vöröses hajú fiúcska táncol-e közöttük, de a tanító néni biztosan nagyon szereti. El is beszélteti vele a legutóbbi eseteit, amit Bélus szívesen megtesz, csak kiköti, hogy az nem lehet az újságban. Rá semmiért sem lehet haragudni, bár engedékeny melegséggel néha egy kicsit fékezni keli. Node erről ennyit, a garancia miatt, hogy a dolgok nem kerülnek újságba. Az együttes miatt jöttem. A Magyar Köztársaság Ifjúsági Díja került az együttes alapítója, s húsz év óta vezetője kezébe nemzeti ünnepünk alkalmával. Így szól erről az írás: „A közel két évtizedes, életre szóló élményeket és sikereket adó közösségi életért, amely a magyar és a német folklór ápolását, hazai és határainkon túli bemutatását szolgálja.” * Eleire szólón Kétszázezer forint járt ezzel az együttesnek, amiből ötvenezret mindjárt a kellékek pótlására terveztek be. A többit, ahogy Szabó Ferencné mondja: beosztották a következő négy szűk esztendőre. Utána ha lesz, és bíznak abban, hogy lesz világkiállítás, feltehetőleg szerepet kapnak, s abból pénzt is látnak. Kérhetnének talán az önkormányzattól is, de nem merik tenni, mert tudják; ezer helye van a kevésnek, ami a község pénztárcájába kerül. A Budaflax évekig mecénása volt az együttesnek, ha jelképes húszezerrel is. Azt, hogy velük most mi lesz, csak nagy szomorúsággal lehet találgatni. A kevés támogatás ellenére, a szülők lehetőség szerinti hozzájárulásával azonban mégis annyit utaztak, a gyerekeknek annyi szép, életre szóló érzelmi és értelmi vagyont gyűjtöttek, hogy felsorolni is sok lenne. Ezek a 6—14 éves korú gyerekek megyei elsőként négyszer léptek fel országos fesztiválon. Néptánc- antológia-műsorok, tavaszi fesztivál. Nizza, Bajorország, Ausztria, Hollandia. Két éve Kanada. A világ gyermekeinek folklórfesztiválja. Tavaly Olaszország. Idén júliusban a belgiumi folklórfesztiválra utaznak. Ügy van, ahogy mondják sokan: ők Budakalász utazó követei. Boldog gyermekkor — Nem kell semmilyen reklám. Én a magam és a gyerekek örömére csinálom .ezt, miután valaha egy Galga menti találkozón felfedeztem a néptánc értékeit. gyönyörűségeit. Elsőrendű hivatásom a tanítás. A gyerekekben lévő mozgásigényt, játékos kedvet kielégítve, ezáltal magamhoz közelebb engedve tudom őket igazi emberré nevelni. Büszke vagyok az összefogás, a szeretet kialakult szellemére. A siker mindig belülről fakad. A pszichológusok szerint behozhatatlan előny a boldog gyermekkor. Ha ebben segítek, már nagy az örömöm, megvan a munkám értelme. A próbaterem sem különb, mint ahonnét indultunk. Heti négy alkalommal gyakorolnak. Előtte kihordják, aztán meg visz- sza a padokat. Tiszteletdíjról itt nem lehet beszélni. Le sem merem írni, hogy mennyit kap ezért a tanárnő, mert kínos lenne, és hihetetlen ebben az anyagias világban. Ám úgy sejtem, ez őt a legkevésbé érdekli. Akár esik, akár fúj, a tavaszt már nem lehet feltartóztatni. Erre várt a képünkön látható konflis tu- lojdonosa is. Idegenforgalmi iparág a lófogatos városnézés. Szentendrén mindig akad utas és hajtó, s az idegennek magyaros a viselet is, nem anakronisztikus, mint sok hazai vendégnekA képen látható vén seprűnyargaló nem gyönyörködhet a két szép lovacskában, de talán nem is érdekli. ö az Alkotmány utcában megnyílt Boszorkánykonyhának nevezett üzlet előtt üldögél, és arra vár, hogy elkeljen. Kisebb társai odabent, a boltban várnak vevőre, papagájfigurák és kerámiaházikók társaságában. Király Adrienn, a tulajdonos úgy gondolta: Ha már a pesfi Váci utcában van ilyen ajándékbolt, legyen Szentendrén is. És lett. Boszorkányt is adhatunk ajándékba. Akár egy zsémbes anyósnak. nem minden célzás nélkül. Kép és szöveg! K. T. I.
