Pest Megyei Hírlap, 1991. március (35. évfolyam, 51-75. szám)

1991-03-15 / 63. szám

SUBÁD GYÖRGY, AZ ORSZÁGGYŰLÉS ELNÖKE 48 FORRADALMÁRÓL ÉS A MA TÖRTÉNELMÉRŐL Keressük sgymjúdHUi i SemokfaMt Szabad György. Az Országgyűlés elnöke, a Magyar tudományos Akadémia levelező tagja, történész professzor, 66 éves. A Pa.rl:trmvntl>cn a képviselők leggyakrabban tanár urazzák. Es tartanak tőle. Az elnök úr ugyanis nagyon szigorú és nagyon tanár uras. Számára — úgy látja az ember — az elnöki pulpitus is kated­ra, ahonnan demokráciára és jó magaviseletre oktatja á növendék demokratákat. Velünk is azt tette. Miközben hallgattuk, bennünk volt a drukk, hogy a mai és a reformkori történe­lem tantárgyaiból elégtelent ír be az inde­xünkbe. Mert valóban, nem tudjuk biztosan a tan­anyagot. Azt, hogy mostanság forradalmi idő­ket élünk-e, olyat, amilyen 1848—19-ben volt? Mert a rendszerváltás utáni második szabad március 15. mintha máris túl hivatalos ünnep lenne. Mintha foszladozna nemzeti ünnepünk romantikája, mintha az intézményesítés nem volna eléggé testére szabott. Erről nyilatkozott Szabad György a Pest Megyei Hírlap munka­társainak. — Ügy gondolom, hogy március 15., addig, amíg lesznek magyarok ezen a földön, szívből jövő, átér- zett ünnep lesz. Az ma is. A magyarság egészében benne él, hogy az a már­cius valóban hatalmas for­dulat volt a nemzet életé­ben. Történészként val­lom, hogy az államalapítás­tól 1848-ig nem történt a Kárpát-medencében ha­sonló horderejű esemény. Akkor ez visszatérést jelen­tett az önálló államisághoz. A nemzet alávetettségben élő nagy része lehetőséget kapott arra, hogy a kivált­ságok és a rendiség vilá­gától, a földesúri függéstől megszabaduljon. Ez volt az a történelmi pillanat, ami­kor az ország az akkor kor­szerű — ez ebben az eset­ben is jelenti azt is, hogy európai — gazdasági, társa­dalmi fejlődés útjára lép­jen. Magyarország akkor egy rendi, a bécsi udvarnak alárendelt államszerveze­tet számolt fel, s egy alkot­mányos, parlamentáris kor­mányzatot hozott létre. — Lehet, hogy valami ilyesmi történik napjaink­ban is? — 1848—49 öröksége azért is 9lyan fontos ne­künk, mert sokban hasonló célokért, mint amilyeneket az akkori forradalom tűzött ki maga elé, a magyarság­nak azóta újra és újra meg kellett küzdenie. Magyaror­szág valójában a most folyó átalakulás előtt sem rendel­kezett önálló államisággal. Függő, sőt megszállt ország volt, külpolitikai aláren­deltségben élt, sőt még a belpolitikai döntéseket is sokban idegen ideológiák, külföldi érdekek hatá­rozták meg. S voltak ki­váltságok is, bár nem ren­diek, hanem pártállamiak. Ezektől megszabadulni éppúgy feltétele a szabad fejlődésnek, mint volt ak­kor. — Professzor úr, mi azt tanultuk az iskolában, hogy amikor forradalom van, akkor az emberek az utcá­ra mennek, zászlókat len­getnek, forradalmi hevület piroslik az arcukon. Ezzel szemben most azt látjuk, hogy önök törvényeket hoz­nak, megszabják a forrada­lom útját, módját, jelvé­nyeit, ünnepeit, az új rend törvényeit. Viszonyítható-e a mai politikusok szerepe a Széchenyik, Kossuthok, Bat- thyányk, azaz az 1848-aso- kéhoz? — 1848 választott ország- gyűlése egészen kivételes gyülekezet volt. De az az országgyűlés majdn,em ne­gyedszázadig készült az át­alakulásra, összecsiszoló­dott még akkor is, ha a ha­talommal, a cenzúrával, az ármánnyal nekik is meg kellett küzdeniük. Nálunk a választásokat mindössze két olyan év előz­te meg, amikor a mai poli­tikusok jó része szabadon nyilatkozhatott meg, így talán eddig nem nevelődtek ki igazán a nagy formátu­mú, a reformkorihoz ha­sonlatos személyiségek. Az a két évtizedes reformkori készülődés nálunk hiányzik, kevés volt az idő arra, hogy kialakulhassák egy, az 1848 —49-eshez Hasonló politi­kusi gárda. De ha mégis a párhuzamoknál mara­dunk, akkor a mai és a 48-as változás lényege mégiscsak az, hogy korsze­rű, alkotmányos parlamenti rendszerrel cserélték föl a régit, a rosszat, az elavul­tat. — Talán a kormány és a Parlament egymáshoz való viszonya is hasonló volt, mint most? — Alapvető kérdésekben a kormány élvezte a forra­dalmárok bizalmát. Ugyan­iakkor kegyetlenül bírálták. Petőfíék Március Tizenötö­dike című lapjában még az is megjelent, hogy kilenc akasztéfát kellene felállíta­ni a Batthyány-kormány tagjai számára, mert sze­rintük nem készítik fel eléggé a nemzetet az ellen­állásra. — A mai viszonyokra cé­loz? — Nem céloztam, amit mondtam, az megfelel a valóságnak. De a forradal­mi ifjúság veit olyan bölcs, hogy felismerje: az ő és a reformkori ellenzékből for­málódott kormány leglé­nyegesebb céljai mégis egy­beesnek. Igaz, aki most az 1848—49-es dokumentumo­kat tanulmányozza, megle­pődve látja, hogy mennyi­vel több volt akkor is a vi­ta, az elégedetlenség, mint a parolázás, de az ellenség támadása mégis egymás ol­dalán találta a vitatkozókat. — Elnök úr! Immár köz­helyszámba megy Bíbó Ist­ván mondása: demokratá­nak lenni annyit tesz, mint félelem nélkül élni. Azon­ban ebben az országban nagyon sok a régi és az új félelem. Sokan félik a hi­vatalokat, tartanak a kor­mánytól, félnek a múlttól és a jövőtől egyaránt. A sok félszeg, bátortalan ember hogyan teremt demokrati­kus államot? — Szabadnak mindenki máris joggal érezheti ma­gát ebben az országban, ha csak önmagát meg nem kö­tözi. Szabadságot nálunk éppúgy élvez minden hon­polgár, mint a szerencsé­sebb sorsú demokráciák­ban. A demokrácia meg­valósulása azonban nem csak a jogintézményektől függ, hanem attól, hogy mi magunk tudunk-e demok­ratizálódni. Szerintem sem rövid idő, amíg Magyaror­szágon a hosszú diktató­rikus idők után mindenki demokratává tud lenni, s mire demokratát talál min­den társában. Ez a folya­mat azonban megindult, s talán gyorsabban is halad, mint ahogy azt a kesergők feltételezik. A demokrácia első lépései göröngyös úton vezetnek. Az Országgyűlés elnöke készségesen, mindenféle protokolltól mentesen vállalkozott ünnepünk előestéjén erre az interjúra. Másfelől azonban szívesebben beszélt a múltról, mint a jelenről. És nagyon szigorúan ragaszkodott ahhoz, hogy csak az jelenhet meg, amit már ellenőrzött, amit maga is látott, mert fél, hogy félreértjük, félremagyarázzuk szavait. Pedig érdekeseket és fontosakat mondott. Miért is írtunk volna mást pont már­cius 15-én, ami a szabad sajtó napja is. De hát egyelőre még keressük egymásban a demokratát. Az utókor némelykor igazságtalan, mint például Mészáros Lázárral is. Pe­tőfi Sándor Nyakravaló című gúnyverse tette széles körben ismertté az első fe­lelős magyar kormány had­ügyminiszterének nevét. Történt ugyanis, hogy az egyenruhához tartozó nyakkendő viseléséről Mé­száros Lázár vitába keve­redett a költővel, aki akkor századosi rangban szolgált. A hadügyminiszternél Bem tábornok futárjaként je­lentkezett Petőfi, ámde hiá­nyos öltözetben: nyakra­való, azaz akkori szóhasz­nálat szerint kravátli nél­kül. Ezt kifogással illette a hadügyminiszter, mire Petőfi gúnyverssel vála­szolt. Mészáros Lázár Baján született 1796. február 20-án. A családi hagyomá­nyok folytatása helyett a katonatiszti pályát válasz­totta. 1813. augusztus else­jén lett a császári-királyi hadsereg katonája, szolgá­latát a 7. huszárezredben kezdte. Részt vett az 1814— 15-ös, majd az 1831-es itá­liai hadjáratokban. Hő­siességéért 1837-ben őrna­gyi előléptetés a jutalom. Aztán 1845. október 20-ig, 4 ^Man VÉGRE HAZATÉRNEK HAMVAT Mészáros Lázár, a tudós és katona ezredesi kinevezéséig a szintén Lombardiában állo­másozó 5. huszárezrednél szolgált. Közben az irodalommal és a politikával ismerke­dett. Az itthoni eseménye­ket nyomon követte, külö­nösen Széchenyi István nagyszabású tervei nyűgöz­ték le. 1837-től folyamatos a levélváltás köztük — Mészáros kezdeményezésé­re. Gondolataikat rendre kicserélik. Széchenyi pél­dául a pesti gőzmalom fel­szerelését az ő olaszországi tapasztalatai alapján ren­delte el. A rendszeresen publikáló katonát 1844 végén levele­ző tagjává választja a Ma­gyar Tudós Társaság, ahogy az Akadémiát akkor nevez­ték. Székfoglalóját 1845. október 28-án tartotta. A katonaságról című érteke­zése a társadalom, a gazda­ság és a hadtudomány kap­csolatát vizsgálta. Ebben olvashatjuk: „minden nem­zet csak annyit ér, ameny- nyit munkája által szerzett nyers és feldogozott termé­nyeivel, önnön szükségletét kielégítve, feleslegeivel, vi­lági viszonylatban is részt vészén.” Állomáshelyén, Olaszor­szágban értesült az itthoni forradalomról 1848 márciu­sában. Akkor szerzett tudo­mást hadügyminiszteri jelöléséről. A megbízatás elfogadása ellenére csak ezredének átadása után, május 23-án tudott Pestre jönni. Az eskü letétele után átvette hivatalát, amit másnap „Polgártársak!” kezdetű felhívásában az or­szág népének tudtára adott. Az új hadügyminiszter elévülhetetlen érdeme, hogy rendre kiállt „Magyaror­szág törvényes jogai meg­őrzése végett”, követelte: a katonai esküt a magyar alkotmányra tehessék le. Intézkedések sorát hozta a katonai rend és fegyelem megszilárdítására. Részt vett a honvédelem megszer­vezésében és a hadművele­tek irányításában. Mikor kellett, hadtestparancsnoki feladatot vállalt. 1849 ja­nuárjában például Kassa visszafoglalására vezette katonáit — igaz, sikertele­nül. A kudarc miatt be­nyújtott lemondását azon­ban az országgyűlés nem fo­gadta el, sőt megválasztot­ták az Országos Honvédel­mi Bizottmány tagjának. Két hónappal később ko­moly nézeteltérése támadt Kossuthtal, a szabálytalan tiszti előléptetések miatt. A tudós katona 15-én le­mondott beosztásáról. Had­ügyminiszteri érdemeinek megörökítéséről és altábor­nagy! előléptetéséről az or­szággyűlés határozott. Később maga Kossuth nevezte ki a „hazánkbeli összes katonai növendék főfelügyelőjévé”. A hadi helyzet rosszabbodása Az érdi Centenáriumi emlékműnél tegnap a 9. számú ál­talános iskola diákjai és tanárai helyezték cl a megem­lékezés virágait (Erdősi Ágnes felvétele) A hakdás, a függetlenség, a ham jelképe Nemzeti zászlónk története A piros-fehér-zöld nem­zeti színként csak alig más­fél évszázada vált jelké­pünkké. A magyar színek­ben és címerben több év­század zászlóinak és címe­reinek hagyományos for­mái, színei ötvöződnek. A nemzeti színek, a nem­zeti zászló törvényes elis­meréséért az ország haladó erői csak az 1789-es nagy francia forradalmat követő évektől folytattak kiélezett harcot. Nemzeti zászlónk, nemzeti színeink eredete azonban jóval korábbra, a honalapítást követő évszá­zadokra nyúlik vissza. Több forrás is bizonyít­ja, hogy már a honfoglaló magyar törzseknek is vol­tak zászlóik, az Árpád-ház első királyai pedig egyszí­nű, feltehetően vörös, illet­ve bíborszínű zászlók alatt vezették háborúba csapa­taikat. (A vörös vagy bí­borszínnek akkor egészen más jelentése volt, mint később vagy napjainkban; a méltóságot fejezték ki vele, és „királyszínnek” is nevezték.) A 12. század vé­gén, III. Béla uralkodása idején kezdték alkalmazni mind címer-, mind zászló­formában a vörös alapon lebegő kettős ezüst (fehér) keresztet. Nem sokkal ké­sőbb, már a 13. század ele­jén címer- és zászlóalak­miatt vállalta el a „nem­zet hadseregei fővezére”, majd később a honvédse­reg táborkari főnöki beosz­tását. Augusztus 9-ig látta el ezt a feladatot, öt nappal később Törökországba emigrált a megtorlás elől. Előbb Angliában, majd Franciaországban telepe­dett le. Aztán a kíváncsi­ság Amerikába vitte, ahol farmerkedéssel próbálko­zott. Közben itthon a pesti haditörvényszék 1851 szep­temberében távollétében „rendfokozatának megfosz­tása melletti kötél általi halállal büntetendő” ítéle­tet szabott ki rá. A honvágy azonban nem hagyta nyugodni Ameriká­ban. Lady Longdale, gróf Teleki Sándorné anyjának hívására 1858-ban vissza­tért Európába, s az angliai Eywoodba költözött. Né­hány hónap múlva, novem­ber 16-án ott érte a halál. Kívánsága szerint ma­gyar földbe akart megtérni, szeretett szülővárosában, Baján kívánt végleg meg­pihenni. Az angol hatósá­gok mindeddig megtagad­ták hamvai kiadatását. Most végre elhárult min­den akadVy hazahozatala elől, s az első felelős ma­gvar kormány hadi'ovmi- nísztere magyar földben pihenhet. Március 15-én a baiai temetőben helyezik végső nyu^alornra. Gyerkó Katalin ban egyaránt megjelent a vörössel és ezüsttel (fehér­rel) hétszer vágott mező, amely tehát nyolc, válta­kozva vörös és ezüst vágás­ból — más néven pólyából — állt. Ettől kezdve, nagy­jából a 15. század végéig a királyi zászlók és a címe­rek mindkét változatát használták. A vörös-fehér (ezüst) színt megjelenésük után nem sakkal már ma­gyar színeknek tekintették. A Habsburg-uralom kö­vetkezménye volt egyebek között az is, hogy a 16. szá­zadtól kezdve a magyar zászló és a magyar címer használata csaknem telje­sen. megszűnt, és a zászlók, beleértve a hadizászlókat is, egyre inkább elnémete- sedtek. Az ősi magyar pi­ros-fehér színt azért sike­rült megőrizni bizonyos formákban a 16—17. század folyamán is. Az ősi magyar színek mellett nemzeti zászlónk harmadik színévé a magyar címerbe az ezüst kettős ke­reszt talpa alá a 16. szá­zadban beiktatódott új mo­tívum, a hármashalom zöld színe vált. A francia forradalom s a köztársaság jelvénye és jel­képe: a trikolor (kék-fehér- vörös kokárda és zászló) hatására a polgári átalaku­lás és a nemzeti önállóság legradikálisabb harcosai a 18. század végétől Magyar- országon is a polgári forra­dalom és a nemzeti állam jelvényének tekintették a piros-fehér-zöld színt. (Martinovics Ignác, a ma­gyar jakobinus mozgalom vezetője, elfogatása után, vallomásában kifejtette, hogy a nemzet színeiül a zöld-vörös-fehér színt kí­vánta bevezetni.) Az 1840-es években egyre szélesebb méreteket öltött Magyaror­szágon a nemzeti színnek forradalmi jelvényként való viselése. Egyesek, ugyan­csak a francia forradalom példája nyomán, vörös sza­lagok felöltésével és vörös tollak viselésével nyilvání­tották ki radikális, repub­likánus érzelmeiket. A reformkor országgyű­lésein az ellenzék ismétel­ten felemelte szavát a nemzeti színek és az ország címerének mellőzése miatt, különösen sérelmezve azt, hogy a magyar katonaság nem a magyar nemzeti szí­nek és jelvények alatt szol­gál. Az ellenzék javaslatait azonban visszautasították. Elérkezett azonban az 1848. március 15-i forradalom, amely kiharcolta a job­bágyfelszabadítást és a nemzeti függetlenséget, ugyanakkor kivívta a jogot a maoiiar nemzeti szín és az ország címerének sza­bad viselésére is. <B. I.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom