Pest Megyei Hírlap, 1991. január (35. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-24 / 20. szám

VÁCI K jtfiíw iim A PEST MEGYEI HÍRLAP KÜLÖNKIADÁSA XXXV. ÉVFOLYAM. 20. SZÁM 1991. JANUÁR 24.. CSÜTÖRTÖK A hétköznapok sokasodó gondjai Tisztességgel - népszerűtlenül „Ha megdobnak kövei, dobj vissza kenyérrel" — olvashatjuk Jézus szavait az Újszövetségben. Ám, so­kan. hívő keresztények, megfeledkeznek Jézus eme intelméről, s az őket ért kegyetlen s egész életüket meghatározó csapások, hát­rányos helyzet miatt köve­telik a megtorlást. A meg­torlást, amikor maguk is tudják, ez nem vezet más­hoz, mint egy ördögi kör­höz, újabb visszacsapások­­hoz. Az új vezetés, legyen az kor­mányszinten, vagy helyi váro­si, községi vonalon, tapaszta­latlan. Tapasztalatlan, bár jól képzett emberekről van szó, ám a politikai csatározások, taktikák nem sajátjaik, vagyis tanulniuk kell a profi politi­kusi szerepet. Így lehetséges, hogy olykor hibát követnek el — bár szándékuk szerint jó­­ákaratúan szeretnének eljárni —. a közvélemény pedig ke­mény kritikus. Ehhez hozzá­járulnak azok a nehézségek — munkanélküliség, bizonyta­lanság.. az emberek pesszimiz­musa —, amelyek érezhetően sújtják a lakosságot. Naponta halljuk ismerőseinktől a híre­ket, hatékonyság, eredményes­ség hiányában megszüntetnek egv-egy gazdasági egységet, s főleg városunkban mostaná­ban ez a tendencia érvényesül. Míg éveken keresztül olvas­hattuk üzemek, gyárak bejá­ratának hirdetőtábláin, laka­tos-, esztergályosfelvétel van, most már durva szóval élve a „kutyának sem kell’’ ebben a szakmában jártas ember. A város, a községek vezetői talán még ma is bizakodóak, ám szembe kell nézniük azzal a ténnyel, hogy a lakossápot már nem lehet tovább terhel­ni a helyi adókkal, mert ezzel az intézkedéssel elveszthetik népszerűségüket. Hiszen gon­doljunk bele, az emberek dön­tő többsége — ha még szak­mával is rendelkezik — nem képes megkeresni a 7-8 ezer forintot. A minap mesélte is­merősöm, hogy férje eddig a havi kilencezret sem, hozta ha­za a gyárból —, az asszony maga sem keres nyolcezret —, s szerencsétlenségükre belevág­tak a szoba-konyhás családi ház bővítésébe. Most nyöghetik a felemelt hitelterheket. A férj munkanélküli maradt, igaz, munkahelye segítségével to­vábbra is dolgozhat szakmájá­ban mint vállalkozó, ám nem tudni, hogy mit hoz a jövőben a konyhára jövedelme. Az asszony munkahelyén is re­besgetik a változásokat, kér­dés, mikor válik maga is fe­leslegessé. — Eddig valamicskét abból tudtunk gyarapodni, hogy ál­latokat, sertést, nyulakat, csir­két tartottunk, azonban ma már nem kifizetődő az állat­tartás. lecsökkentettük az ál­lományt — mondja az asz­ölvaséink írják Nem hagytam magam Szeretnék a nyilvánosság elé tárni egy esetet, ami a közel­múltban történt meg velem, s példa az emberi humánumra, ami sajnos kiveszni lászik ro­hanó. kiégett világunkban. Amíg a társadalmunkat a nagy kérdések foglalkoztatják, haj­lamos elsiklani a kisemberek problémái felett .., Leányom lakásán a vízveze­ték meghibásodott. Én fedez­tem föl, hogy feltört a víz, fé­lő volt, hogy az egész lakást elönti. Kétségbeesve jártam a várost szerelő után. mindhiá­ba. Végül a Városgazdálkodási Vállalathoz fordultam segítsé­gért. Annak ellenére, hogy a portás eltanácsolt, azzal az in­dokkal. hogy az ő ügyeletük csak tanácsi lakásokat hivatott ellátni. Nem engedtem az el­utasításnak, bementem a tit­kárságra. és az igazgató úrnak is kitártam a problémámat. ö nem utasított, el. Együtt­érzéssel meghallgatott, illeté­kességre sem hivatkozott, ha­nem rögtön intézkedett. A ki­küldött szerelők kétórás ko­moly munkával elhárították a hibát, amiért pénzt sem fogad­tak el. Azt mondták, köszön­jem meg az igazgatójuknak. Ezúton mondok tehát köszö­netét neki, igaz emberi segít­ségéért leányom nevében is. Jó lenne, ha mindazok, akik­nek módjukban áll segíteni, szintén odafigyelnének, meg­hallgatnák az egyszerű embe­rek problémáit az elutasító hideg magatartás helyett! Demján Ilona nyugdíjas szony. S felteszi önmagának is a kérdést: Miből fizetik majd az eddig is csaknem kétezer forint OT P-részletet, amikor az 1500-zal emelkedik? Hiszen valamiből élni is kell! Akinek ma két gyerek mel­lett, a szülők jövedelméből tisztán bejön a 30 ezer forint, nem panaszkodhat, ám nem­sokára meg kell gondolniuk, hogy vehetnek-e 1 mindennap csokit, avagy rágót csemetéik nek. Hiszen a gyerekek ezt már megszokták, s egy gye­reknek elmagyarázni nehéz, hogy most rosszabbul fog él­ni. mint eddig. Ám akinek még az összes bevétele a csa­ládi pótlékkal sem éri el a 13 ezret, s a család felnőtt tagjai közül egyikük, asszony vagy a férj feje felett a munkanélkü­liség lehetősége lebeg, nem hi­szem, hogy boldog, főleg a várhatóan emelkedő rezsikölt­ségek tudatában. Alighanem a kialakult új helyzetben valamennyien ké­nyelmetlenül érezzük magun­kat. Rossz a közérzetünk, mert nem látjuk a kiutat. Akik pe­dig döntési pozícióban vannak ma is, kivárnak. Ám akárho­gyan elemezzük mai helyze­tünket, dőreség lenne bárkit is hibáztatni. Hiszen az ideoló­giai elferdülés következmé­nyeit ki vállalja magára? Kit tudunk okolni azért, hogy el­felejtettük a tisztesség, a be­csületesség kategóriáit? Mit látott eddig a huszonéves fia­tal? Munkával, becsületesen nem lehetett boldogulni, ám aki az ellenkezőjét művelte, az gyarapodott. S ma is mind­addig jól él, amíg a zavaros­ban tud „halászni". Ám amíg a megdobnak kő­vel, dobj vissza kenyérrel elv nem érvényesül, addig hiába próbálunk előre haladni a tiszesség, s a becsületesség út­ján. (halász) Családi vállalkozásként Elektronikai szolgáltatóház nyílt 5; Nem kis dolog a mai ne­­§ héz gazdasági helyzetben magánvállalkozásban szol­ig gáltatóházat nyitni. Ám $ Varga Antal mégis belevá­­^ gott a lehetetlenbe. Igaz, öt­­^ esztendős álma valósult ^ meg szívós munkával. A % helyi önkormányzat segít­­> ségével január 22-én meg­­| nyithatta Verőcén, nem ^ messze az orv<-si rendelő­­s tői szolgáltatóházát. Az ünnepélyes átadást, a megnyitást megelőző napon tartották, ahol jelen volt a helyi polgármester, Alpári György, s azok az emberek, akiknek szívügyük volt, hogy ez a szolgáltatóház megnyissa kapuit. Nemcsak a község, ha­nem a környező települések ja­vát is szolgálja, hiszen eddig a legközelebbi elektronikai szol­gáltatóhely csak Vácon volt található. A kívül-belül fehérre me­szelt, vonzó kinézetű szolgál­­íatóházat. Varga Antal mutat­ta be. Elmondta: öten dolgoz­nak itt, vállalnak épület-vil­lanyszerelést, háztartási gépek, hűtőszekrények, rádiók, tele­víziók javítását. Később szá­mítógépekre, valamint riasz­tóberendezések szerelésére, ja­vítására is szeretnének vállal­kozni. A telket az önkormányzattól vásárolták, az épületet családi vállalkozásban s a helyi ipa­rostársak ' segítségével építet­ték, semmiféle kölcsönt — ha­bár öt pályázatot adott be — nem kaptak. A telket 1989 no-Tárgya Ijanak az új vezetők Vác kontra aszfaltkeverő Még 1970-ben lejárt a Köz­úti Építő Vállalat ideiglenes fennmaradási engedélye is Vác északi határában. A nagy fa­lat, a DCM, a Tungsram és a Chinoin után jó lenne fölszá­molni a KÉV-telep szennyező forrását is. Már történtek lé­pések ebben az ügyben. Volt vizsgálat, felszólítás, ráijesz­­tés, minden. Az aszfaltkeverő üzem ennek ellenére most is dologra kész. Jócskán van még az üvegtörmclékből is, amit a Tungsramból szállítottak át adalékként az útburkoló anyag­hoz. Az üvegpor önmagában is környezetszennyező. Ezért ez­zel külön is foglalkozott a Kövizig mint környezetvé­delmi hatóság. Fölmérve a még meglevő óriási mennyiséget, másfél évre még engedélyez­ték a tárolást, hiszen ettől ha­marabb képtelenség volna fel­dolgozni. De ez csak az érem egyik oldala, ráadásul a véle­ményt kényszer szülte. Jogi­lag még ilyen határozatlan lá­bakon sem áll a KÉV-telep ügye. A város környezetvé­delmi főelőadója, Bíró György ezért tárgyalást kezdett az üzem vezetőjével. Javasolta, hogy szüntessék meg az üveg kiporzásának lehetőségét, és cseréljék le az aszfaltkeverőt korszerűbbre, amit már a dé­li ipartelepen állítsanak fel. Az áttelepítés nem egyolda­lú és nem irreális. Ilyen szán­déka a KÉV-nek is van, éppen az idei évre. A KÉV-nek? Fo­galmazzunk pontosabban: a Strabag Hungária Kft.-nek. Ugyanis ez a cég vette át a KÉV váci telepét. Ma az elő­ző évekhez képest tehát mind­két oldalon más vezetők áll­nak. Ezért sürgető volna egy találkozót megszervezni a Strabag és a városi önkor­mányzat között, ahol mind környezetvédelmi, mind a jo­gi oldalról megnyugtató meg­oldás születhetne. —d— vemberében vásárolták meg, következő év februárjában kezdtek az építkezéshez, és fél év alatt befejezték. Igaz, még a tetőtérrel nem készültek el teljesen, ám a földszinti erős­áramú, valamint a híradás­­technikai műhelyben megkez­dődhet a munka. Varga Antal tehát nem kis meghatottsággal mondott kö­szönetét az ünnepélyes meg­nyitón. Az önkormányzat, a Köjál, a tűzoltó-parancsnok­ság hozzáállásának is kö­szönheti, hogy végre meg­kezdhetik szolgáltatásaikat, s ha igény, van rá, kijárnak a környező községekbe is. Igaz — mondta a szolgáltatóház ve­zetője —. az NDK .és a szovjet gyártmányú készülékekhez, háztartási gépekhez elég ne­héz az alkatrészeket beszerez­ni. Ám minden nehézség elle­nére, megpróbálnak színvona­las szolgáltatást nyújtani. A verőceiek örülnek a szol­gáltatóháznak; aki tudta, tá­mogatta a Varga családot — hiszen nyugodtan lehet csalá­di válalkozásnak is hívni, mert az öt testvér mindegyike vala­mivel hozzájárult az építke­zéshez. Némi anyagi és me­nedzseri támogatást kaptak Schayermann Rudolftól, ám említhetnénk Majoros János nevét is, aki az asztalosmunkát végezte. Alpári György pol­gármester köszöntőjében azt kívánta, hogy a jövőben is őrizzék meg azt a szívósságot, amit az építkezés során tanú­sítottak. H. E. VÁCI HÍRLAP Vác, Dr. Csányi László krt. 45. • A szerkesztősé;; vezetője: Borsó János. 6 Munkatársak: Dudás Zoltán és Halász Erzsé­bet. • Postacím: Vác, Pf. 32. 2601. Telefax és telefon: (27) 10- 005. Telex: 282 297. 0 Szerkesz­tőségi fogadóóra: kedd és pán­téit 13-tól 15 óráig. 0 Hirdetés­felvétel a szerkesztőségben na­ponta délelőtt 9-től 11-ig, vala­mint a váci hirdetőirodában (Jókai utca 9.) hétfőn és ked­den délután 14-től 17 óráig. (ISSN : 0133-2759) Adóalany lettem Ne várják, hogy meghatódjam! Ismét adóalany lettem. Állít­ják. S miközben alany és ál­lítmány viszonyán morfondí­rozom, a nyelvművelő meren­géséből szócsaták vernek fel. Mert azt magam is tudom, el­kerülhetetlent?), hogy adó­alany vagy inkább adózó pol­gár legyek. Szükséges a to­vábblépéshez. Az általam, ál­talunk teremtett értékre vár a közös bugyelláris. Az elkerül­hetetlen lépés aztán újabb el­kerülhetetlen következmények­kel jár. Mert az elosztás meg­változtatásával, illetve az el­osztás módjának változásával magam is közvetlenebbül ér­zem, erezhetem, hogy az én zsebemből is „megy a verkli”, az adófizető hozzájárulásából (is) működik az intézmény­­rendszer, a társadalom. Ismét adóalany lettem, de nem szeretnék tovább alanya lenni a közgazdaságnak, a székébe belehízott bürokráciá­nak. nem szeretnék többé ki­szolgáltatottja lenni a hivata­loknak, az államigazgatás kép­viselőinek. Azoknak, akik ed­dig is értem, az állampolgáro­kért voltak, de úgy tűnhetett nekik, hogy — mivel én ko­pogtatok az ajtajukon, én akarok vagy inkább szeretnék valamit — én. azaz. mi va­gyunk öértük, a hivatalért. Tudom, ez a jelenség termé­szetes öröksége a múltnak, s nálunk fejlettebb társadal­mak is fulladoznak a földuz­zasztott adminisztráció tenge­rében. Csakhogy nálunk a hagyo­mányok mellett a friss hajtások is bőséges „termést” hoztak. Szabályozókból, jogszabályok­ból, törvényerejű rendeletek­ből, utasításokból, kiegészíté­sekből. Szakember . legyen a talpán, aki kiigazodik ebben a labirintusban. Persze az ügy­fél — mit tehet mást — bízik a hivatalnok hozzáértésében. Csakhogy ehhez a bizalomhoz immár hozzásorakozik egy újabb érzés. Az adófizető ál­lompolgár ön- vagy éntudata. Az az ügyfél, aki már nem fél, hanem teljes egészében tisz­tában lehet a jogaival, része­se lehet a döntéseknek, azok­nak a döntéseknek is, amelyek egy-egy" szűkebb vagy tágabb közösség pénzügyi lehetősé­geinek fölhasználásáról dön­tenek. Lefordítva a „bürokra­­néz” nyelvet, remélem, hogy mint adóalany, immár értesül­hettek arról (is), hogy mire költik közös pénzüket. Remé­lem, hogy megváltozik a gyakran kioktató és bántó hang az állam- és közigazga­tás részéről. S ha elég felnőtt­nek tartanak ahhoz, hogv be-, valljam a jövedelmemet, s utána elég felnőtt vaeyok fi­zetni. akkor legyek, lehessek társ a döntésben is! Ne keh­ien valami távoli, ismeretlen, hogy ne mond iám. transzcen­dens bölcsességben bíznom! Legyen a bölcsesség is koliek- Mvizálható! A me^fellebbezhe­­t"t1en és helveUünk gondolkodó iránvftás szerencsére már a történelemkönyvek latijaira vagv filmek ee'hüoidszaiaeiai­­ra merevedett. Bízzunk benne! Ismét adóalany lettem, s bár a vita heves volt új ran gom elnyerése előtt, bevallom, én kevéssé éreztem magam részesének, a vita résztvevő­jenek. Mert való igaz, meg­kérdezték az én képviselőmet is. a szakszervezetek is állást foglaltak, a Parlamentben is megszólaltak az érvek és az el­lenérvek, sőt soha ennyire nem pezsdült föl az érdeklő­dés, mégsem kellene megha­tódnunk azon, aminek telje­sen természetesnek kell(ene) lennie. A vita, az örvendetes mozgás nem lehet befejezett ügy. A szavazással alig zárult le valami. Mert belekóstoltunk a közélet izgalmaiba, s szeret­nénk teljesen rászokni. Miköz­ben alanynak neveztetünk, aközben éppen nagykorúsitá­­sunkban bizakodunk. S ha belegondolunk az el­múlt évtized mozgásaiba, a különböző öntevékeny társa­dalmi csoportok kialakulásá­nak eseményeit fölidézve, a szellemi élet — nem döccenők nélküli — színesedésének ör­vendezve csak arra gondolha­tunk, hogy nincs más út. A különböző nézetek iránti tole­rancia. a magánszféra létre­jötte. a különféle egyesületek, kft.-k megszületése volt az előjáték, az előjáték egy ér­dekfeszítő színdarabhoz, amelynek már szereplői aka­runk lenni. Szereplői egy nem „rendezői színház” da­ra bjának. Bartha Gyula Egy régi történet Hazafelé, a szabadságba ^ Már lassan az idők ködé­­^ be bújik és eltűnik az a rc­­^ rí történet. Negyvenhat év­­^ vei ezelőtt, azon a ködösen ^ keserves januárban történt. J Csak ilyenkor, amikor új lapot nyitok egy új naptá­­^ ron, akkor tör ream min­­% den emlék. Akkor, 1945 januárjában fel sem fogtam, hogy történek met élek át, s azt sem, hogy a harcok befejeztével sem ért véget a történet. Megráztam magam, hiszen életben marad­tam. Megmenekültünk, pedig nem sok esélye volt a túlélé­sünknek. Apám, a két világhá­borút és öt frontot megjárt frontkatona stratégiai hibát követett el, amikor december első napjaiban a fővárosban keresett számunkra menedé­ket! Az akkori Tisza Kálmán téren (ma Köztársaság tér) kaptunk szállást néhány nap­ra, mert rövidesen csak az épület, pincéje lett otthona kö­zel egy hónapra a ház százöt­ven lakójának. A hozzánk ha­sonlók életét, az ostrom heteit sokan megírták már. Végigél­tünk százezrekkel mindent! Az utcai harcokat, a nyilasok utolsó napjiait, bujkálást a fel­­koncolás elől — hiszen sokan voltunk katonakötelesek —, majd a január 17-én hajnalban bekövetkezett néma csönd döbbenetét. A néhány percet, amikor a pesti oldalon meg­szűnt a harc... Örömmel írnám első és ma­radandó élményem arról a reggelről, ha az boldog lett vol­na. Az első orosz katona nem adott kenyeret és kockacukrot, hanem kizavart a térre, s a felbontott úttestet kellett fel­kaparnunk, hogy az elesetteket eltemessük. (Ma egy benzin­kút van azon a helyen.) Elfá­sulva vettük ezt tudomásul, tudtuk — ez kötelességünk. Az már csak szerencsecsil­lagomnak tudható, hogy a te­metés után hiába nyilvánítot­tak sokunkat hadifogolynak, megúsztuk azt. Ma is kegyelet­tel járok évenkint egyszer ah­hoz a Népszínház utcai sarok­házhoz, ahol akkor egy susz­terműhely volt. Ötvenen lehet­tünk. akiket, bezsúfoltak oda, Az ajtóhoz egy géppisztolyos orosz katona állt. Ilyen beszo­rított állapotban fokozódik a menekülés kényszere, ez az ösztön ösztökélt az egérút ku­tatására. Megtaláltuk. A Nagyfuvaros utcára is nyílt egy ajtó, azon kiszökhet­tünk __(Vajon, mi lett az őr­rel? Még ma is ott áll?) Erre az emlékre gondolva. csak mosolyogni tudok. Akár arra a következő emlékre, emlékképre, ami január 22-én következett. Budán még hete­kig folyt a harc, amikor mi, ki tudja, milyen csoda segítségével — hazafelé mentünk. Ki tudja, milyen csoda segítségével, apámnak sikerült egy fuvarost felkutatnia, s az ráállt, hogy egy bődön zsír ellenében ki­szállít bennünket Felsögödre. (Ez a fuvardíj egyenértékű volt az arannyal, és még na­gyobb csoda, hogy a zsír meg­maradt 1) A két ló nem igavonó volt, de angyal, szárnyatlan látomás, s a szétlőtt utcákon úgy vo­nultunk át, mint a beköszön­tött békesség testetöltött ígére­te! Az izzadt lovaknak illatuk volt, a lőporfüstös sikátorok fölött úgy lengett sörényük, mint egy békességre intő zászló ... A Megyeri csárda után már egy végeláthatatlan menethez csatlakoztunk. Hosszú karaván kígyózott észak felé. Legtöb­ben gyalogosan, taligát, kézi­kocsit taszítva-tologatva ara­szoltak lassan a megszokott, az utolsó hónapokban megszo­kott rend szerint. Műhelytelepen, a vagongyári épületeknek csak a fala állt. a templomtornyot kettészakí­totta valami óriás ütése. Kilőtt páncélosok tarkították az ár­kok oldalait, s mintha felszán­tották volna az országutat. Olyan helyen jártunk, ahol három hétig állt a front. Lovas kozákokkal találkoz­tunk Gödön. Fekete köpeny lobogott rajtuk, s egyikük va­lamit kiáltott felénk, mire a többi hangosan kacagott és korbácsukat suhogtatták. Ta­lán azt kiáltották, hogy: vojna, kaput! ... Szép lenne, ha ezt állíthatnám, de nem tudom. Inkább csúfoltak, azt hi­szem .. Végigmentünk Felsőgödön, a Vilmos császár úton. Mester Ernőéknél szálltunk meg ad­dig, amíg rendbe hozhattuk régi otthonunkat. Náluk már ott volt a négy generációból álló nagycsalád. Horváth bá­csi. a család feje és sorra a fiúk, lányok, vők és unokák, vagy húszán. Egyedül Sógor Lajos hiányzott Lévárdi De­zsővel, ők még a gödöllői fo­golytáborban várták a szaba­dító tavaszt.. A fuvaros elköszönt tőlünk. Negyvenhat év után is szeret­ném tudni: vajon hazahajtotta lovait épségben ... 1945. január 22-e volt. Csankó Lajos

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom