Pest Megyei Hírlap, 1991. január (35. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-19 / 16. szám
Városi ünnepség Magyar kultúra napja Január 22-én, kedden este C órakor a Kossuth Művelődési Központ színháztermében a magyar kultúra napja városi ünnepséget rendezik meg. Ünnepi beszédet mond Mácz István polgármester. A műsorban közreműködik Nagy Attila, kétszeres Jászai-díjas érdemes művész, a városi kamarazenekar Dávid Sándor vezetésével, a Kardos Pál pedagógus-énekkar Holló Gyula, a Kossutíh-gimnázium leánykára Soltészné Lédeczi Judit, és a Táncsics-iskola zenei tagozatának énekkara Garas Kálmánná karvezetővel. A Himnuszt Solymosl Sebestyén hangszerelte. Vezényel Holló Gyula. A próbaüzem előtt A próbaüzen« megkezdése a hónap végére várható az Agrokontakt Kft. új csőgyártó gépsorán. A szerelési, üzembehelyezési munkák utolsó szakaszában olasz szerelők is részt vesznek (Apáti-Tóth Sándor felvétele) Az elvek csak alibiként szolgáltak Most még túl nagy a mozgás A decemberben megalakult Liberális klub idei első vendégeként a héten Eörsi Istvánnal találkoztak az érdeklődők a városi könyvtárban. A beszélgetés elején a klub szervezője ismertette az író változatos életútját, aki minden műfajban otthonos. Verset, drámát, kritikát, publicisztikát, tanulmányt, novellát, humoreszket ír, de kiterjedt műfordítói tevékenységet is folytat. Az egykori „Lykácstanítvány”, aki magyarra ültette át a mester „Az esztétika sajátosságai”'című művét, sajátos színfolt, érdekes egyéniség a mai magyar kulturális és politikai közéletben. A magukat liberálisnak valló szabaddemokraták közül is kiemelkedik erős szociális érzékenységével. A bemutatásra válaszolva az író — aki tagja ugyan az SZDSZ vezető tanácsának, de nem vállalt „honatyai” funkciót — feltette a kérdést: egyáltalán mennyire fontosak nekünk az elvek? Eörsi István szerint a letűnt rendszerben mindig az elvek nevében kormányoztak bennünket, de ez csak a mindenkori hatalomgyakorlás alibije volt. Példának felhozta „Különremény” című könyvének történetét. Amikor 1971-ben betiltották, a pártközpont egyik mindenható embere közölte vele, hogy ameddig a párt érdeke megkívánja 1956 ellenforradalomnak nyilvánítását, addig annak megítélése, hivatalos értékelése nem változik. A hatalom eme földi helytartóját valóban nem érdekelte, hogy mi történt akkor, talán nem is ismerte. De valamire hivatkozva megfellebbezhetetlen döntést hozott. Az író számára ez a megdöbbentő élmény véglegesítette a korábban már tapasztaltakat, vagyis az elvek mindig alibiként szolgáltak. Véleménye szerint Magyarországon — talán éppen ezért, a fentiek következményeként — nem az elvek alapján szerveződtek meg a pártok, mint Nyugat-Európában. Sokkal inkább morális döntések és kulturális hagyományok alapján. Amikor a korabeli, kibontakozó demokratikus ellenzék 1977-ben első aláírásgyűjtő akcióját megszervezte, lényegében arra utalt, hogy felmondja az országban az előző években kialakított konszenzust. A „több húst adunk, ha tisztelitek a hatalmat” rossz kompromisszum volt. Akik ezt felismerték, azok zömében „urbánus gyökereken” nevelkedtek. Szemben a népies gondolkodókkal, akik szerint a hatalommal minden körülmények között tartani kell a kapcsolatot, mert a népen csak így lehet segíteni. Ez utóbbiakból alakult ki a Demokrata Fórum magja. A résztvevők közül többen föltették a kérdést: ha ez így van, ha az SZDSZ valódi ellenzéknek tartja magát, akkor mit csinál a Parlamentben és azon kívül? Hiszen nem látszik eléggé markánsnak a párt, Eörsi István sokoldalú an kifejtette szintézisét arról, hogy a szabadság és egyenlőség miféle egységét kellene nálunk megteremteni, ami egyúttal — mint a kérdés is jelzi — az SZDSZ fő dilemmája is. A gazdaságot miként lehetne liberalizálni, hogy közben a szociális szempontokról se feledkezzünk el? Mi lesz a kultúrával szubvenciók nélkül, mi lesz a szociálisan gyengékkel? Az író és a résztvevők megegyeztek abban, hogy piacgazdaság kell, de a liberalizmus — a szabadság és egyenlőség szintéziseként — abszolút fokon aligha valósítható meg. Minthogy a nemzeti vagyon sem osztható szét egyenlősdi alapon — noha privatizálni muszáj —, hiszen közben termelni, élni kell. Eörsi szeretné, ha az SZDSZ egésze szociálliberális irányba tolódna el, bár kétségtelen, hogy ehhez néhány kifejezésünket — mint baloldal, szocialista — újra rehabilitálni kellene, hiszen az elmúlt 40 évben igencsak lejáratódtak. Az író mély részvétet érez az emberek iránt, szocialistának vallja magát, persze nem a fogalom marxi értelmében, mint Lukács György. Ugyanakkor továbbra is materialista marad, Egy kérdés azt feszegette: drámát ír-e még Eörsi István? „Hát ez az: most túl nagy a mozgás, túl sokat dühöngök a napi pálfordulásokon”, márpedig a drámaíráshoz távlat, kellő rálátás kell. Mindenesetre ő maga optimista, s a beszélgetésen részt vevők szintén bizakodnak abban, hogy ez nem az író külön reménye .,. (tóth) Beszélgetés Lengyel Lászlóval Hogy felcsillanjon az ég kékje A napokban a helyőrségi klub szervezésében a ceglédi laktanyában tartott izgalmas előadást dr. Lengyel László, a Pénzügykutató Rt. vezérigazgatója. Az ismert közgazdász interjút adott lapunknak. — Kupa Mihály újdonsült pénzügyminiszter február végén bocsátja a kormány elé négyéves programját, amelyben három nehéz esztendőt jósol, s azt ígéri, hogy utána a felhők mögül felvillan az ég kékje. Óhatatlanul felmerül, nem merész ez a kijelentés? — Egy kicsit szkeptikus vagyok amiatt, hogy tud-e ilyen rövid idő alatt programot adni. Nagyra becsülöm a miniszter képességeit, de ebben a gazdasági helyzetben ez nem egyszerűen szakmai képességeken múlik, ehhez társadalmi konszenzusra is szükség van. A legzseniálisabb ember sem jöhet elő két hét..., egy hónap alatt azzal, hogy a fiókjában már ott van egy kész tervezet. Ezt azért is mondom, mert egy efféle programnak alapvető része, hogy dönt egyes rétegek felemelkedésérői, mások súlyos elszegényedéséről. — Az infláció, a munkanélküliség és az adósságmenedzselés mind olyan gond, amelyekből ha bármelyik nem sikerül, bukhat az elképzelés ... — Először is az inflációt le kell vinni harminc százalék alá, s ez már nagyon kemény dolog. Hogy két számjegyűnél kisebb legyen, az lehet egy hároméves tervezet része. Ez meglehetősen komoly munkanélküliséggel jár. Hiszen az infláció visszafogása csak akkor mehet végbe, hogyha olyan tőkéket leértékelünk, vagyonokat semmivé teszünk — egész ágazatokat, vállalatokat kell kioperálni a ■ gazdaság testéből —, amelyekben most tíz-A sas nem kapdos legyeket Egy drámai találkozás Aquila non copfot muscas, vagyis a sas nem kapdos legyeket. Már annak Is örülni lehet, hogy a sas valóban úgy viselkedik, mint azt a latin elődök tartották. Legalábbis kicsinek tud már a közember örülni, amikor annyira bolydult világban élünk. A mostani eset a Széchenyi úti szalagház mögött történt. Még akkor, amikor a hirtelen jött tavaszias idő a gerlepárokat szerelemre sarkallta. Szombati sűrű ködre ébredt a város, alig jártak a buszok, elvétve egy-egy autó fénycsóvája törte meg az ólmos csendet és szürkületet. Nos, a drámai eseményt magam is így élhettem át, mert az volt a javából. A nevezetes napon egy vörös vércse mélyen szitált a játszótér felett, majd a toronymászóka mellett megtörtént a nagy találkozás. A gyanútlanul röppenő öreg venébanyóka és a vércse pályája végleg találkozott; szakavatott mozdulattal tette cselekvésképtelenné a verebet, s mint aki jól végezte dolgát, felhúzott a fák fölé. Talán, mint Philemon, úgy vitte a Baucis vércsének a friss csemegét, a már élettelen verébanyőkát Naponta ennyi általában elegendő egy vércsének, s bizonyosan a szántóföldek pásztázása sem felesleges feladat a ragadozó madárnak, mert egyegy dermedt egér, vagy gyanútlan pocok könnyen áldozatul eshet a vércsének. Érdekesség, hogy a cinkék végzetes találkozóra ritkán kerülnek a vércsékkel. A baglyok viszont annál veszélyesebbek számukra, mindegyik cinegefaj egyedeinek van félnivalója tőlük, de hát nem napközben, hanem szürkületi időben. A tél is ad alkalmat, hogy ki-ki megfigyeléseket végezzen — akár idegnyugtató, akár kutató célzattal. Hány meg hány órát lehetne hasonló megfigyelésekre fordítani az iskolákban, amelyhez sem mikroszkóp, sem füzet nem kall, csali türelem és szerencse, 6. D. Minden út vége Január 25-ig meghosszabbították a ceglédi fényképezés 50 éves múltjára emlékező kiállítás nyitva tartását a ceglédi galériában. A tárlaton szerepel néhány olyan jelentős magyar fotográfus képe is, aki ugyan nem ceglédi, de képei valamikor láthatóak voltak városunkban kiállításon. Ilyen például Aszmann Ferenc is, aki élete második felét Brazíliában élte le, „Minden út vége” című alkotása a negyvenes években világsikert aratott (Aszmann Ferenc képéről Apátl-Tóth Sándor felvétele) és tízezrek dolgoznak. A Kupa-féle program — s enynyiben ezt reálisabbnak látom az eddigieknél — számot vetett azzal, hogy egy nagyobb munkanélküliséget muszáj elvállalni, minthogy az infláció mértékét folyamatosan engedjük emelkedni. A sarokköve ennek az egésznek az, hogy inkább most vágni, mintsem magunk előtt tologatni a válságot évtizedeken keresztül... a végtelenségig. Akkor biztos kitolatunk Európából. Mert senki nem fogja megvárni, hogy mi majd egyszer elintézzük. Fontos, hogy a munkanélküliséget előidéző gazdaságpolitikát egy szociális és jóléti politika is kísérje. — A külső adósságkezelésről is dönteni kell. — Az eddigi kormányzatok lényegében azon haboztak, hogy mindvégig fizetünk-e, amíg csak el nem lep Bennünket a víz. Üriember az utolsó fillérig harcol. Ez az egyik variáció. Voltaképpen ezen az alapon köttetik minden megállapodás a Valutaalappal, s e szerint működünk együtt a nemzetközi pénzintézetekkel. A másik lehetőség — amit felvétettek a szakértők — a Nyugatot próbáljuk rávenni (Magyarország politikai és gazdasági teljesítménye feljogosít arra), hogy valamiféle adósságkönnyítő, illetve átváltó politikát folytasson. — Mekkora veszélye van annak, hogy a tulajdon rendezése késlekedik? — Ha az Aníalí-kormány egész működését veszem számításba, a privatizáció területén történt tulajdonképpen a legkevesebb, pedig itt kellett volna a legtöbbnek. Nem egyszerűen egy elmaradásról van szó. Sikerült elérni, hogy ma valójában nincs tulajdonforma az országban, ami ne lenne bizonytalan. Mint például g vállalati tulajdon. Senki sem tudja, hogy kié és miként privatizálódjék. Képzeljük el a külföldi beruházót egy ilyen helyzetben. Kivel is tárgyaljak? Teljesen bizonytalanná tették a föld tulajdonát. Várunk már lassan egy éve. Ráadásul nincs világos megosztás a kincstár és az önkormányzat vagyona között. Hónapok, sőt évek telhetnek el, hogy például Cegléd megkapja, ami megilleti. Közben neki élni kell. A vagyon továbbprivatizálásáról sincs kép. Hogy mit csinálhat a város polgármestere vele. Hát, ki akar beruházni efféle feltételek mellett! — A válsággal küszködő gazdaság megmentését menynyire nehezíti meg, hogy a politikai erők szándékai dominálnak? — Az Inflációs politikával kapcsolatban, a tömeges munkanélküliség kezeléséről a Parlamentben értelmes javaslat és ellenjavaslat nem merült fel. Programszerűen egyik párt sem mondta, hogy mi legyen. A legjobb precedens erre az 1991-es állami költségvetés összerakása. Hát a'zt már tavaly júniusban lehetett tudni, hogy az idén egy új és más alapfokon összeállított költségvetésre van szükség. A pártok elfoglalták magukat sok mindennel. De azzal nem gondoltak, hogy milyen legyen az új adótörvények rendszere, a kiadási oldal szerkezete. A képviselők novemberben, decemberben kezdték gondolataikat kétségbeesetten kifejteni, amikor már szinte semmit sem lehetett változtatni. Ezzel a politikai elit véleményem szerint elrontotta az 1991-es évet. A gazdaság kénytelen egy rossz adórendszerrel továbbgazdálkodni. A politikai dominanciát azért tartom hátrányosnak, mert a honi társadalom legfontosabb létkérdéseit nem vetették fel. Hiszen az egy politikai kérdés, hogy az adójogszabályok révén kit hozok előnyös és hátrányos helyzetbe. Amennyiben a mostani adójogszabályokat fenntartjuk, azzal komoly privilégiumot adunk egyes társadalmi rétegeknek, mások pedig hátrányba kerülnek. Ezt nem gondolták végig. Pillanatnyilag nincs olyan párt a Parlamentben, amely valamilyen szempontból ne a középréteg pártja akarna lenni. A nevetséges az, hogy ma Magyarországon ők, a polgárok érzik _ magukat a legrosszabbul. Ügy érzik, ellenük van a kormány, de az ellenzékben sem hisznek. Hát nem fantasztikus, hogy egy blokádot — a magánfuvarozók — a polgárok hajtottak végre. Ilyen típusú tüntetés szocialista kormányokat szokott megbuktatni. Paradox módon a polgári kormányzat ellen lépett fel az a középréteg, akiket elvileg képvisel. — Egyre többen kénytelenek elviselni a szegénység szorítását. Mit bír még el ez a nemzet? — Kétségtelen létezik egy erőteljes elszegényedés. A társadalom jelentős részét, a bérből, fizetésből, illetve nyugdíjból élőket érinti a legjobban. Ismét van nálunk éhezés, télen — fűtés híján — fagyhalál. Valami olyan alakult ki, amiről azt hittük, hogy ezen már túljutottunk. Ezzel szembe kell nézni a politikai vezetésnek. Viszont azt is fontos tudni, hogy ez a polgárosodás — ami húsz éve folyt a Kádár-rendszerben — a kör zéprétegek felsőbb felét az 1980-as években sem szegényítette el. Még tavaly sem. Sőt, ellenkezőleg — továbbgazdagodott. Az inflációs veszteség éri a csak bérből, fizetésből élőket. Jóval kevésbé érzik ezt az előbb említettek. Egyesek felemelkednek — százezrekről van szó —, ám ők is elégedetlenek, mert képtelenek igazából tulajdonhoz jutni, a megszerzett jövedelmüket beruházni. Pedig ezzel munkahelyet teremthetnek azoknak, akik csúsznak lefelé a munkanélküliségbe. így állíthatjuk meg ezt a szomorú folyamatot, hogy a felsőbb középosztály az inflációban jól, míg az alsó rosszul érzi magát. Ha valami napsütésre van remény, hogy ez a középosztály újra összekapcsolódik. Elkezdi befektetni a pénzét, hogy gazdasági lehetőségek teremtődjenek. S akkor reális az, hogy három év múlva felcsillanjon az ég kékje. Fehér Ferenc Múló rosszallót? A vállalkozók általában jól megfizetik dolgozóikat Cegléden. Sok adót is f izetnek utánuk. Még több társadalombiztosítási járulékot. Ezért nem szeretik a két-három napos betegségeket. Erre álljon itt egy friss példa. A vállalkozó hétfőn reggel bement a műhelybe. — Te Feri, mi történt veled, nagyon sápadt, kókadt vagy — kérdezte alkalmazottjától. — Főnök, rosszul vagyok. Fáj a fejem, hányingerem van és szédülök. — Mi történt veled tegnap? — Tiszakécskén voltunk a haverokkal fürödni. Egymást lenyomkodtuk a víz alá. Azt hiszem, ott kaptam fertőzést. — No, akkor nyomás a kocsiba! Megyünk a dók. torhoz! Az orvos megvizsgálta a fiút. Gyógyszert írt és három nap táppénzt javasolt. — Doktor úr, nem lesz ez jó — érvelt a vállalkozó. — Határidős munkánk van. Tessék olyan gyógyszert felírni, amitől egy óra múlva már dolgozhat. így is történt. A múló rosszullét elillant. A fürdésből nem lett tehát befürdés... (r.)
