Pest Megyei Hírlap, 1990. december (34. évfolyam, 282-305. szám)

1990-12-29 / 304. szám

1990. DECEMBER 29., SZOMBAT 5 Nyissák ki az ablakot! Karácsony és újév közt sza­badságon a fél ország. Ilyen­kor mindig sok az utas bu­szon, vonaton. Ha valaki bosz- szantani, fárasztani akarja az amúgy sem túl jó idegzetű ho­ni polgárokat, nem kell túl ta­lálékonynak lennie. Elég, ha a behavazott pályaudvaron cset- lö-botló várakozókért az átla­gosnál rövidebbre csatolt sze­relvény érkezik, amire már Vácott is alig fémek fel. Ez történt tegnap délelőtt ki­lenc óra 40 perckor a Szob fe­lől érkező menetrend szerint közlekedő járatnál is. Az még hagyján, hogy keveseknek ju­tott ülőhely, hogy a peronon is nagy volt a zsúfoltság. An­nál kényelmetlenebbül érezték magukat az emberek azért, mert ezeken az újfajta, kívül csinos, belül szűk úttörővona­tokon — bocsánat, elővárosi szerelvényeken — a táskák, csomagok mindegyikének sem jutott hely. Melegítettek a nagykabátok, mert kevés volt a fogas, gondot okozott a le- vetésíikkel járó mocorgás. Dunakeszi-evárteiepnél afféle városnéző tili-toli kezdődött;, egv ideig vissza, aztán megint előre ment, megállt, majd el­indult a vonat. Itt szóltak be először hangosan a kocsik bel­sejébe a peronról: Nyissák ki az ablakokat, többen rosz- szul vannak. Végül a negyvenperces me­netidő helyett mégiscsak be­gördült az erőlködő szerelvény úgy másfél óra alatt a Nyu­gatiba. Igaz, a nagy állomáson azt kérték a hangosbeszélőn keresztül, hogy aki nem fért fel, az várjon, majd jön a mentesítő. Ha ilyen lesz a szilveszteri meg az újévi forgalom, akkor tényleg csak azt ajánlhatjuk: aki tud*a, mentesítse magát az utazástól. K. T. I. TÚL SOKAT ÉS DRÁGÁN TERMELÜNK Válaszúton az élelmiszer-gazdaság Az ember csak kapkodja a fejét. Egyik este azt hallja a tévéhíradóban, hogy 1991-ben akár 30-40 százalékkal is emel­kedhet a tej- és tejtermékek, meg a hús ára. Másnap ugyan­ott azt mondja az előző napi minisztériumi nyilatkozó, hogy ő csak lehetőségről be­szélt, meglehet, hogy nem is drágábbak, hanem éppenség­gel olcsóbbak lesznek ezek az alapvető élelmiszerek. A ke­reskedőik eközben — a vevők­kel együtt — azt állítják, hosv már most is e'viseihetetlénül magasak az élelmiszerárak. SE KELETRE, SE NYUGATRA A raktárak dugig vannak élelmiszerrel, a tejfogyasztás 10-15 százalékkal, a húsé még nagyobb arányban csökkent az elmúlt évben. Az árvita azonban csak a A megoldás kérdőjelei Ki fizeti az ingázást? Állunk a megállóban né- hányan, buszra várva. Tő­lem hallótávolságnyira ti­zenéves lány sorolja ingá­zásának kálváriáját. Szavai­ból azt veszem ki. hogy na­ponta mintegy 80 kilométert utazgat Százhalombattáról új­pesti iskolájáig meg vissza. Napjai emiatt széttöredeznek, ideje szinte semmire sem ma­rad. Ha mindezt délelőttös hé­ten teszi, hajnali négy órakor kel; ha délutános, gyakran már este, kilencre jár, mikor hazavetődik. Pedig — amint mondja — a sötétbe borult vasútállomástól a még söté- tebb utcákon át egyedül ban­dukolni nem túl fölemelő ér­zés. Amit a lánv közölj egyálta­lán nem hangzik panaszként. Mintha az egész utazgatási mizéria csupán élménydús ka­land volna, semmi több. A busz késik. Elgondolko­dom hát azon hogy korosztá­lyából vajon hányán osztoznak naponta sorsában? Hány kari­kás szemű, koravén ráncoktól gyűrt, kialvatlan fiatal kény­szerül hasonló vándorlásra, évek hosszú során át, hóban- esőben-sárban? Vajon hány család anyagi helyzetét érinti érzékenyen a szigorodó létfel­tételek között, míg kigazdál­kodjék a havi bérletek fede­zetét? Meglehet, hogy épp a kosztra-, ruhárava’ó vagy jó esetben csak a kikapcsolódás­ra; művelődésre szánt költség­keretük sínyli meg. Ez a lehetőség ugyanis csu­pán egy a sok közül. Ismerek olyan főváros közeli települést, ahol az idei tanév végére közel 350 végzős nyolcadikossal .szá­molnak, ám reális továbbta­nulási lehetőség helyben Vagy a környező térségben csak 120- 150 fiatalnak adott. Majdnem kétharmaduk tehát súlyos vá­laszút elé karül. Még ha nem is mindegyikük vágyik a kö­zépiskola után, akkor is jelen­tős azoknak a száma, akik kényszerűségből lakóhelyüktől távol eső vidékeken próbálnak szerencsét. Nem hagyható fi­gyelmen kívül az sem. hogy mellettük ott van azok tábora is, akik gyengébb tanulmányi eredményeik okán az első munkavállalás dilemmájával küzdenek — tegvük hozzá: mind kevesebb eséllyel! A száraz statisztikai fontol­gatáson túl azonban sokkalta lehangolóbb, hogy akik az el­múlt néhány év során semmi­lyen iskolába be nem jutot­tak, ma jobbára munka és eg­zisztencia nélkül tengetik éle­tüket. Beszéltem szakember­rel, aki úgy véli, ezeknek az ifjaknak a sorsa már nem any- nyira nevelési, mint inkább közrendészeti kérdés kellene legyen. E véleménnyel vitába lehet­ne szállni. Az viszont nem vi­ta tárgya, hanem egyszerű ténykérdés, hogy némely szakmunkásképző intézetben — a növekvő privatizációra hi­vatkozva — eleve kevesebb tanuló beiskolázását tervezik az elkövetkezendő tanévre. Mi lehet a megoldás ebben a helyzetben? A helyhatóságok számára talán az, ha időben, még a tanév vége előtt fölmé­rik a fiatalok céltalan csellen­gésével járó veszélyeket; ha számba veszik a rendelkezésük­re álló lehetőségeket; ha a pil­lanatnyi adottságok tudatában módot keresnek és találnak a mindenünnen kiszorultak be­fogadására. — szilasi — jéghegy csúcsa. Ha a magyar fogyasztók mind nagyobb há­nyada képtelen megfizetni az egyre dráguló élelmiszereket, a termelők még inkább az export felé fordulnak. Csakhogy a hazai élelmiszerexport épp ezekben a hónapokban jutott el a teljes reménytelenség ál­lapotába. A világpiacon esnek az élelmiszerárak, ráadásul szinte mindenütt.növekszik a protekcionizmus, az áhított Közös Piac egyre bevehetetle- nebb várnak tűnik számunkra. A magyar élelmiszerek minő­sége egyébként sem tart lépést a nyugat-európai követelmé- nvekkel, amelyék lassanként már olyan szigorúak, mintha gyógyszerekről lenne szó. A hazai exporttámogatás, a kivi­tel egyik fő ösztönzője éppen most szűnik meg. A legfrissebb rossz hír pedig úgy szól, hogy a szovjetek 1991-ben az állam­közi szerződés keretében lé­nyegében semmilyen élelmi­szert sem akarnak tőlünk ven­ni. Csak az egyes köztársasá­gokkal vagy vállalatokkal kö­tött szerződések jelenthetnek némi. reményt. De ilyen szer­ződések eddig még alig szület­tek, és kötésük olyan mérhe­tetlen komplikációkkal jár a kaotikus szovjet viszonyok között, hogy túl rózsás remé­nyeink itt sem lehetnek. A szakemberek szerint a ha­zai élelmiszer-gazdaságot az új esztendőben egyenesen nyu­gat-európai élelmiszerdöm- ping fenyegeti. Egyes érdek- védelmi szervezetek máris a magyar piac és a hazai termé­kek szigorú védelmét követe­lik. A FÖLDKÉRDÉS - IDŐZÍTETT BOMBA És akikor még nem beszél­tünk az agrárágazat időzített bombájáról, a földkérdésről. Az elmúlt hónapokban sajnos nem jutottunk közelebb a fa­lusi tulajdonviszonyok tisztá­zásához, márpedig kétség nem fér hozzá, hogy ez bármiféle agrárpolitika kiindulópontja. Vagyis egyre inkább úgy látszik, hogy összecsapnak a hullámok a fejünk fölött. A lakosság nem tudja megfizetni a mind drágább élelmiszere­ket. az exportunk elé áthágha­tatlan akadályok tornyosul­nak, a külföldi termékek a belföldi piacot is szűkítik, rá­adásul teljes a bizonytalanság a földikérdésben. Az egyes állampolgár, a ve­vő vagy épp a gazda, a téesz- elnök, meg a kereskedő mind­ezt tapasztalva kijelentheti, hogy káosz van az élelmiszer- gazdaságban, és ezért véleked­het akár homlokegyenest elté­rő módon ugyanazon tényről. Nem teheti azonban ugyanezt az ország kormánya, legfőkép­pen pedig nem cselekedhet zűrzavarosam AMI A KORMÁNYRA TARTOZIK A mezőgazdaság láthatóan a legnagyobb válságágazatunk lesz, nem halogatható tehát a mindenre kiterjedő helyzet- feltárás, az őszinte diagnózis és a határozott intézkedések sorozata. A legsürgetőbb fel­adat a földtulajdonnak a na­pi pártpolitikai és koalíciós ér­dekeken felülemelkedő, az ország stabilitását szem előtt tartó, határozott megoldása. Be kéll továbbá nyilvánosan is­merni, hogy a magyar mező- gazdaság túl sókat, túl drágán és nem a megfelelő minőség­ben termel. A költségvetés pe­dig nem vállalkozhat arra, hogy ezt a mind nehezebben — vagy egyáltalán nem — ér­tékesíthető árut továbbra is ugyanúgy támogassa, mint az elmúlt évtizedekben. Természetesen a mezőgaz­dasági kapacitások ésszerű csökkentésénél egy sor szem­pontot figyelembe kell venni. Nem kerülhet veszélybe az or­szág élelmiszer-ellátása, azaz semmiképpen sem lehet a visz- szafejlesztés spontán, csak a piac által irányított folyamat. Hiszen egy ilyen mezőgazdasá­gi fogyókúra esetén csaknem bizonyos, hogy az inga a másik irányba leng kii, azaz előbb- utóbb áruhiány lép fel. Szá­molni kell azzal is, hogy a me­zőgazdaságból hirtelen felsza­baduló munkaerő ma jószeri­vel csak a munkanélküliek számát gyarapítaná. Azaz nagyon nehéz helyzet­ben van és lesz az a kormány, amelyiknek programot kell készítenie a magyar mezőgaz­daság jövőjére. De ezt a fel­adatot sem megkerülni, sem tovább halasztani nem lehet. Hiszen a kormánynál csak a mezőgazdaság van nehezebb helyzetben. Az pedig az orszá­got is jelenti. Pusztai Éva A SZEGÉNY EMBER TALÁLÉKONY A nadrágszíjon sok lyuk van Az idős esperes redős homlokkal néz rám, majd segítségül hívja a matrikulákat. — Annak a korosztálynak és típusnak, amelyet ön keres, sajnos nagy többsége már nem él. Viharos, kemény korszak volt, nyűtte az embert. Próbálja meg Galam­bos Miklósnál, talán szóra tudja bírni. Ha valaki, ő aztán sok mindent átvészelt. Hivatkozzon rám, mondja, hogy én küldtem — bocsát utamra dr. Kósa László plébános, az alsónémedi nyáj lelkipásztora. Hogy kiket is keresek? Idős embereket. Akik világéletükben nehezen éltek, még az úgymond „felszabadulás” is csak rúgott rajtuk. De mindig volt erejük, türelmük, kitartásuk és remé­nyük: az újrakezdéshez. öreg ház, építői rég elpor­ladtak, a mostani tulaj is meg­ette már a kenyere javát. A homlokzaton a monogram: G. M. És egy évszám: 1961. Nyil­ván akkor volt kitatarozva. Ti­pikus parasztház, valamikor zsúpfedeles volt. — Kerüljön beljebb, lelkem — invitál Galambos néni a konyhába, s olyan mosolygó­sán palija a kezét a parolához, mintha évtizedek óta járnék a házukhoz. — Üljön le. Szólok az öregnek, kint rakosgat a kisházban. — Szóval a plébános küldte? — kérdi a gazda, s nyílt tekin­tetével szemrevételez. Nem sértőn, csak a sokat megélt emberek bölcs gyanakvásával. A Galambos-portán sokan ko­pogtak már be közel sem ba­rátságos szándékkal. Jókötésű, kemény ember Ga­lambos Miklós. Pedig már a 78-ik évét tapossa. — Aztán megmondta azt is a plébános, hogy én ki voltam? Csendőr őrmester. A Horthyék „cinko­sa”. Mert így is neveztek ... — Azzal kezdte. De azt is hozzátette, legjobb tudomása szerint emiatt nem érte bántó- dás, legfeljebb... — Azt azért nem mondanám — vág közbe Miklós gazda. — Ügy látszik, a plébánosunk túl elnéző, vagy nem tudja, mi az a „bántódás”. Majd később rá­térünk. Mondja, tudja mi az az iccés? Látom, nem tudja. Az én apám az volt. Négy hold föld hat szájat nem képes el­tartani. ezért aztán apám min­denfélét elvállalt. Egy időben borkimérő volt a zsidó boltos­nál. Az ilyet hívták iccésnek. No, ezt csak azért mondtam el, mert tőlem százszor is számon kérték a Rá’kosi-időben, miért álltam be csendőrnek? Hát ezért! Torkig voltam a nincs- csel, a koplalással. Amikor le­szereltem, még napszámba sem hívtak. Élni meg kellett vala­miből. Jelentkeztem, két évig vártam, ág behívtak. 1939- ben szereltem fel Ungváron. Félév próbaidő után elküldték a salgótarjáni altiszti iskolába. Onnan Máramarosszigetre ke­rültem. Hogy milyen csendőr voltam? Az elöljáróim szerint fegyelmezett, példamutató. Va­lahogy mégsem kedveltek. Mert elnéző voltam a zsidók­kal. Akkoriban már nagyban folyt a zaklatásuk. A hátam mögött úgy hívtak: Galambos, a zsidó ember. Pedig mást nem tettem, csak a lekiismer etemre hallgattam. Az meg nem vitt rá a komiszkodásra. Különben A Magyar Pedagógus Ka­mara Pest megyei tagozata 1990. december. 15-én küldött­gyűlést tartott a Pest Megyei Pedagógiai Intézetben, ahol a kamara szigetszentmiklósi ta­gozatának képviselőitől érte­sült a városban előző nap tör­téntekről. (A kamarai alakulás problémáiról a Pest Megyei Hírlap 1990. december 17-i száma cikkben tudósított. A kétkamarás város előcímmel A hatalom szervezi hivatalos el­lenzékét ? főcímmel.) A megyei tagozat küldött- gyűlése az esettel kapcsolatban a következő álláspontot foglal­ta el: A küldöttgyűlés számára rendelkezésre álló infor­mációk alapján számunkra úgy tűnik, hogy Szigetszent- miklóson nem szakmai,- ha­nem politikai síkra terelődött a pedagógus kamarai szerve­ződés ügye. Ezt igen sajnála­tosnak tartjuk, mert úgy gon­doljuk, hogy a letűnt rend­szerben is az egyik legna­gyobb problémát a szakmai és politikai kérdések összekeve­redése, viszonyuk tisztázatlan­sága okozta. HOZZÁSZÓLÁS CIKKÜNKHÖZ A név a A Magyar Pedagógus Ka­mara szakmai érdekvédelmi szervezetként határozta meg önmagát, és így legelemibb érdeke, hogy a rendszerváltás tisztázza — s ezt csak a rend­szerváltás tisztázhatja —, me­lyek a szakmai és melyek a politikai kérdések, mi ezek vi­szonya egymáshoz, és melyek a közös érintkezési pontjaik. Mi ezeknek a problémáknak a megoldásához szakmai oldalról, a szakmai (és nem az egyéni pedagógusi) érdekek képvise­letében és védelmében kívá­nunk hozzájárulni. Mi min­denkit a sorainkba kívánunk fogadni, aki a pedagógus- szakma, a pedagógushivatás, az iskola szakmai érdekeit fontosnak tartja, és képvisele­tükért, védelmükért tenni kí­ván. Ezért senkitől^ sem kér­dezzük pártállását vagy ideoló­giai nézeteit. Senkitől sem kérdezzük, hogy honnan jön és hová megy. Számunkra „csak” az a fontos, hogy részt kiván-e venni a szakmai érde­kek tisztázásában, megfogal­mazásában, segíteni kívánja-e ezek érvényre juttatását. Ügy gondoljuk, hogy ez az alapállás minden pe­dagóguskolléga számára le­hetővé teszi, hogy ő döntse el: csatlakozik-e hozzánk vagy sem; hozzánk csatlakozik-e vagy más szakmai érdekkép­viseleti szervezetekhez (hi­szen vannak más hasonló kez­deményezések is: Független Pedagógus Fórum, Iskolaszö­vetség stb.), esetleg új szerve-, zet megalapítását kezdemé­nyezi. ' Nyitottságunkból az is következik, hogy minden­kit szívesen fogadunk, min denkivel szívesen tárgyalunk a felmerült problémákról, eset­leges csatlakozási szándékáról Az ajtót senki előtt nem kí­vánjuk bezárni, aki be akar lépni rajta. Szervezetünk — fenti cékitűzéseinkből adódóan — elég rugalmas ahhoz, hogy akár egy városból is két helyi tagozata legyen, ha mindkét alakulat hozzánk, a Magyar Pedagógus Kamarához akar csatlakozni, de egymással — reméljük, csak egyelőre — személyi vagy más okok miatt nem tudnak dűlőre jutni. O Ahhoz azonban ragasz­kodunk, hogy nevűnket senki se sajátítsa ki. Ez tör­vény adta jogunk! A Magyar Pedagógus Kamara néven megalakult társadalmi szerve­zetet 1939. augusztus 24-én je­gyezte be a bíróság. Természetesen senki jogát nem vonjuk kétségbe, hogy. ha célkitűzéseinkkel nem ért egyet, akkor más szervezetet alapítson. Ezt azonban tegye akkor más néven, hogy való­ban meg tudjuk és mások is meg tudják különböztetni a két szervezetet egymástól, s mindkét szervezet azonos le­hessen önmagával. Ügy gon­doljuk, hogy ez fcindany- nyiunk közös érdeke! A Magyar Pedagógus Kamara Pest megyei tagozata küldöttgyűlése ez volt a szerencsém, ez men­tett meg a kitelepítéstől. A felsőabsai (ma a SZU-hoz tar­tozó terület) zsidók olyan iga­zolást küldtek, hogy egyszer 's mindenkorra leszálltak rólam idehaza. — Leszálltak? Ahogy vesz- szük — szól közbe Ida néni a sparherd mellől. — Nem kap­tál földet az osztáskor, s a csendőrségnél eltöltött éveket nem tudták be a nyugdíjba. Mi ez, ha nem kibabrálás? így jött haza — emeli fel a kisujját. — Egy rossz kabátban, lyukas ci­pőben. Pedig kis híján fejbe lőtték, mert nem akart felis- küdni Szálasinak. Galambos Miklós 1946-ban nősült. Hogy mire? — Hadd ne mondjam, mije volt neki, mim volt nekem — mondja pajzán , mosollyal. — Kettőnk­nek annyi pénze volt, amiért vettünk 20 mázsa burgonyát. Vetnivalót tavaszra. Ez volt az indulótőkénk. Együtt él­tünk a krumpliival, csíráztat­tuk, Márciusiban elvetettük, a három hold bérelt földön any- nÿit termett, hogy az árából megvettük a földet. Na, így let­tünk kulákok. Ennek is sora van. Mikor megalakult a Fel- sőbabádi Állami Gazdaság, se szó,'se beszéd, beszántották a földemet. Cserébe adtak egy zsombékos, szittyós parlagot a Bugyi alatti Ró kás-dűlő ben. Nem fogadtam el, de nem is hangoskodtam. Mégis megor- roltak rám. — Azt mondd el, hogy volt a kesével — szólal meg újra az asszony, szelíd, kék szeme még most is elsötétül a régi em­léktől. — Ja. Volt egy áldott jó ta­nácselnökünk. Kiss Pálnak hívták. Azelőtt kisbíróként él- hetetlenkedett a községházán, a doboláson kívül nem értett semmihez. És ez lett a falu első embere! Ami igaz, az igaz, egy-ejs dolgokba hamar belejött. Főleg a padlásseprésbe. Az öt­venes évek elején vettem egy kese emsét 1100 forintért. Tar­tottam egy fél évig, be akar­tam fogni kocának. Jön egy nap Kiss, nézi a kesét. Aztán mondja az ukázt: holnap be­viszi Öcsára és leadja az átve­vőnél. Megértve?! Kell a hús a munkásosztálynak. Leadtam. Kaptam érte 750 forintot. Hát ilyen idők járták akkoriban. Galambos Miklós nyugdíjas 5200 forint a nyugdíjaslózung- ja. Ida néni is kap erős 4700 forintot. — Sora van ennek is. 1973- ban léptem állami szolgálatba, 60 évesen vállaltam portássá- got egy pesti üzemben. Hogy majdan kapjak valami nyug­díjat. Hét évig dolgoztam, há­rom év cselédséget igazoltam a legényidőkből. így lett ki a tíz év. Az asszonynak úgyszintén. Az is portás volt, meg takarí­tónő. A szegény ember találé­kony. — Miklós bácsi, manapság mindenki panaszkodik, elége­detlen. Részben okkal. Vala­hogy úgy jártunk, mint a kö- lyökpuli, amelyik a saját far­ka után forog, s egy tapodtat sem jut előbbre. Ha magát kérdeznék, mit tanácsolna, mi­ként juthatnánk ki ebből a ká­tyúból? — Pont egy volt csendőr őr­mester véleményére kíváncsi valaki! — Galambos Miklóst kérdez­tem. — Hát először is: ez a sze­kér közel sincs akkora kátyú­ban, mint ’45-ben volt. És ab­ból is kimásztunk. A nadrág­szíjon sok lyuk van, ha meg nincs, fúrjunk rá néhányat. 77 éves vagyok, de még mindig érzek magamban erőt az újra­kezdéshez, ha kell. nem átalla- nék újra együtt élni a csírázó krumplival. Matula Gy. Oszkár

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom