Pest Megyei Hírlap, 1990. december (34. évfolyam, 282-305. szám)
1990-12-01 / 282. szám
Múltunkat kutatva Ar embereket mindig érdekelte, hogyan éltek elődeik, milyenek voltak a szokásaik. A történelem- könyvekből ugyan megismerhetjük múltunkat, ám részleteiről a helytörténeti kutatások adnak igazi képet. A kutatásokat mindenhol felvállalják szakemberek vagy önkéntesen jelentkezők. Most például Szobon folyik komoly kutatómunka. amelyet felnőtt irányításával iskolások végeznek. Ápolják a hagyományokat, hiszen ebben a községben a helytörténeti kutatás alapjait még a XIX. század elején Luczen- bacher János rakta le. Sok községben található helytörténeti gyűjtemény, ám félő, hogy ezek sorsa megpecsételődött, hiszen fenntartásukra nincs pénz, gazda híján folyamatosan mennek tönkre az összegyűjtött dokumentumok, régi használati eszközök. Vác történetét részletesen feldolgozta Tragor Ignác, ám azért akadnak még fehér foltok, tudnak még újdonságot mondani számunka a felkutatott dokumentumok. Így például sok olyan új momentumot ismerhetünk meg, az 1849-es váci csatáról, a jövő esztendő elején a Madách Kör gondozásában megjelenő Madách-füzetek első számából, amelyben egyebek közt olvashatjuk majd az elmúlt esztendőben rendezett Váci csata-konferencián elhangzottakat. H. E. A végtelen jövő felelősei Az Angyalkert egyik utódja Alig múlt 162 éve annak, hogy Brunszvilt Teréz grófnő saját költségén megnyitotta, édesanyja budai házában, az első magyarországi kisdedóvó intézetet. A szak- irodalomban az intézet Angyalkert néven vált ismertté. Hazánkat azóta „angyalkertek” hálózata szövi be, hiszen alig van ma már olyan település, ahol ne volna óvoda. Szokolya az első olyan kisközségek közé tartozik, ahol már 1938-ban megteremtődtek a feltételei egy kisdedóvó létesítésének. Két év múlva, 1940. szeptember 1-jén pedig megnyitotta kapuit az apróságok előtt a szokolyai gyermekeket óvó intézmény, a kisdedóvó. Létrejötte mögött nemes, áldozatos emberi szándék húzódik, amelyet az óvoda homlokzatán levő márványtábla így örökít meg: „E házban lakott és azt Szokolya községnek óvoda céljára hagyományozta, özvegy Bory Ti- vadarné Gaganetz Hermin. Áldozatkészségét örökké hirdesse, nemes tettét senki ne feledje!” A hagyományozó a község jegyzőiének özvegye volt. Szándékát népboldogító, emberbarát törekvések vezérelték, hiszen jól ismerte a falusi gyermekek életkörülményeit, neveltetési gondjaikat. Az adományozó akaratát, az akkori jegyző, Raff a János valósította meg.( Emlékeimben jól élnek azok az óvodai séták a református temetőbe, amikor virágot, virágcsokrokat vittünk az ott eltemetett Bory Tivadarné — nekünk, gyerekeknek csak Bory néni — sírjára. (Sírját remélhetőleg a mostani óvodások is ismerik és gondozzák szeretettel.) A napokban bensőséges ünneplésre került sor a szokolyai óvodában. A foglalkoztatótermek ' megteltek szülőkkel, nagyszülőkkel, vendégekkel. Az apróságok büszkén, lelkes örömmel mutogatták játékbirodalmukat, mindaddig, amíg az ünnepség kezdetét nem vette. A márványtábla megkoszorúzása után a község polgármestere — hajdan volt szokolyai óvodás —, Seres István köszöntötte az ünnepre gyűlteket. Röviden szólt, mert az izgalomban, gyermeki türelmetlenségben toporgó kis óvodások mar alig várták, hogy színre léphessenek. A jól összeállított, szép műsoruk sikert és tetszést aratott. Ezután Viski Sándorné óvodavezető, ünnepi beszédében a múltat idézte fel, a kezdetet, amikor mindössze hét gyerekük volt. A község második óvónője, Szalag Mihály né — 1943-ban érkezett Szokolyára —, az óvoda benépesítésére „toborzóútra” indult a dajkával együtt. Ennek eredményeként nőtt az óvodások száma. Szalay Mihályné 1959-ig volt az óvoda vezetője. Ekkor már a három csoportba 50-60 gyermek járt. A lehető lesAz adakozó szeretet öröme És a kórus itt maradt Reméljük, ebben az évben már' a , fenyőfaünnep. helyett karácsonyt, a Télapó helyett Miklóst, azaz, Mikulás-ünnepeket tarthatunk. Nemcsak benső családi életünkben, hanem az alsó fokú oktatásunknál is. A nagy szakállú Télapó visszavándorol szláv meseterületeire, és visszakapjuk a myrai görög püspök jó cselekedetet hozó adakozó ünnepét. Ez a görög püspök megtalálja azt a jó cselekedetet az emberiség számára, amit Pál leveleiből olvashatunk: az „agapét”, a szeretet vendégségét, az adakozó szeretet mindenre kiterjedő örömét. Ebben az évben a Miklós- napon közel fél évszázados kihagyás után egy volt váci Miklósra szeretnék emlékezni. Ez a börtönügyi tisztségviselő, az autodidaxis útján a tüzet tán Szent Cecíliától véve, az adakozó szeretet húrjain égi és földi harmóniát zsolozsmá- zott a városlakók fülébe. Sorra alakítja a két világháború csömörével az elszegényedett váciak között a dalárdákat, az énekkarokat. Harmóniát, vox humanát, emberi hangot kínál mindenkinek. Amikor 1988. július 14-én Rákospalota temetőjének gyepsori kolumbári urnába helyezték földi maradványait, mindössze négyen voltunk váciak a végtisztességen. Makiári József. Kocsár Gyula, feleségem és én. Bár mi, utóbbi hárman már budapestinek számítunk. (De a közelmúltban temettük Rajeczkv Benjámin váci cisztercita tanárt — ma úgy mondanánk, zeneesztétát —. őreá még ennyi váci sem emlékezett.) Sümegh Miklós névnapján egy korabeli váci plakátot kivonatolok. Nyomtatásának ideje 1948. május 11. Az általa alapított Vox Humana első nyilvános hangversenyének a bejelentése. „Csevegés zenéről és dalról” — ezzel a címmel a bevezető előadást R ajeczky Benjámin tartotta. Ezt követi a műsor felsorolása. Korálisok, egy himnusz Szent Cecíliáról, Bárdos- és Scarlatti-művek. S mindez: „Isten dicsőségére énekel és a magyar daloskultúra előrevite- lén fáradozik a Vox Humana.” Vezényel és zongorán kísér Siimegh Miklós. A Miklós-nap, december 6-a legtöbb évben beleolvad az advent első vasárnapjába, a roráték kedves, kora hajnali hangulatába. A karácsony prelúdiuma, előjáték, varázsillat egy felemelő szép családi ünnephez. Ilyen harmóniát adott Sümegh Miklós váci kórusok alapításával (amit a Cohors generosa c. könyvecskémben részletesen kifejthettem). Arról a Sümegh Miklósról emlékezem neve napján, aki a harmónia tüzét elvitte még a börtönfalak közé is, mint Rocco, a foglár a Fidelióban. Bár elment, a kórus, a Vox Humana több mint fél évszada a városnak megmaradt. A hegemónia az alapító agapéjából származhat, és értő közösséget tartó utódjai által. 1978-ban és 1979-ben elhoztam Vácrá. a két jubiláló kórusunk ünnepi hangversenyére. Várták a volt Váci Reménység, a Váci Iparosdalkör, a Horganyhengermű, még élő dalosai." Visszaemlékezve a nála eltöltött Miklós-napi találkozókra, azt terveztük Bogányi Tiborral, a következő Miklós- napra ablaka alatt szerenádot adunk. Egy alkalmi kamara- együttes elénekli a „Nagy folyót”, a „Havai dalt” az 6 harmonizálásában: Xem következhetett be. Elköltözött. Egv képeslapjáról: Gyula névnapra küldte 1983. március 21-én. Elülső részén egy afrikai elefánt nagy agyarakkal. A hátoldalán egy kézzel írott vers: „Ne ijedj meg, mert nem bánt, / ez az öreg elefánt. / itüldi, aki gratulál, / mindenféle jót kíván. / Ezenközben így kiált, / éljen a mi Gyulánk. / Sümegh Miklós Teristül, / tűzön-vízen keresztül.” (Tériké a felesége) Felejtő korunkban egy MikPetővári Gyula jobb feltételeket biztosította részükre. Erőfeszítéseinek legnagyobb eredménye. hogy megszűnt az óvodával szembeni tartózkodás, elzárkózás. Működése a községben, az óvoda történetének első szakaszát jelentette. A kezdeti időszakban az óvoda berendezési tárgyait és játékait — nagyméretű kockákat, félméteres hasábokat, hengereket — a helyi asztalosmester, La- kati Lajos készítette fából. De otthonról is elhozhatták a gyerekek a csutkababájukat, faragott játékaikat. Reggel a fél nyolcas harangszóra érkeztek, és a déli harangszóra mentek haza. Később beindult a főzés is. Az óvodások kedves emlékezetű és szeretett „Csőre nénije”, Pintér Erzsébet íőzőnő, a háború utáni szűkös lehetőségek ellenére, szívét, lelkét beleadva készítette el — a mai napig is felemlegetett — ételfinomságokat. Az utóbbi három évtizedben a növekvő gyermeklétszám miatt szükségessé vált az óvoda állandó fejlesztése, bővítése, komfortosabbá tétele. Nem maradt ef sem a kor, sem a község igényeitől. E munkákban a szülők, nagyszülők, a község lakossága sokat segített. Ma már négy csoporttal működik az óvoda, és közel nyolcvan gyerek jár ide. Viski Sándorné óvodavezető — aki fiatal, kezdő óvónőként érkezett a faluba, s az óvoda 50 évéből 35 évet dolgozott itt, ebből 31 évet mint óvodavezető — hálásan emlékezett vissza a gyermekeket hivatással szolgálókra, óvónőkre, dajkákra, konyhai dolgozókra. Megemlítette Vörös Zoltánné és Hegedűs Józsefné óvónőket, akikkel több mint három évtizeden át együtt dolgozott. S az élet természetes rendje szerint jelenlegi két kolléganője, óvodásai voltak. Kérte a község lakóit, a képviselő-testület tagjait, hogy ‘elődeik példáját követve, segítsék az óvoda működését, mert ahogy mondta: Mindannyian egy végtelen múlt hordozói, és egy végtelen jövő felelősei vagyunk. Az ünnepség után vidám perceket, kedves élményt jelentett annak a kiállításnak a megtekintése, ahol a régi fényképtablókon ki-ki szembesülhetett óvodáskori önmagával, vagy éppen óvodás gyermeke rajzával, kézimunkájával. Szórád Ágnes Középkori város Folytatódhat az újjáépítés? A munkagödör közepén a „tanúfal” húzódik,' amelyen a régészek nyomon követhetik az évszázados rétegeket (A szerző felvétele) A rogyadozó levéltár épületének Duna felőli ablakai alatt két esztendeje olyan falmaradványokat tártak fel a régészek, amelyek állapota a valamikori kolostorét is alulmúlja. Ez persze egyáltalán nem rendkívüli dolog, hiszen középkori épületmaradványokról van szó. A feltárás nem tegnap történt, s nem is felfedezés. A régészek mindig is tudták, hogy a régi városfal nyomai ott húzódnak a föld alatt. Valamikor a Duna nyaldosta alsó építőköveit. Ennek az elhelyezkedésnek megfelelően a város hajdani gazdái a folyó felől úszó alkalmatosságokat is segítségül hívtak • munkákhoz. A mára megregulázott folyó helyett valamikor sétány lesz a várfal lábainál, a helyreállított várfalból pedig romkert. S hogy valóban lesz, csak reméljük. Ezt a bizakodást erősíti, táplálja, hogy jövő nyáron, három évvel a feltárás befejezése után elkezdhetik a legalább újabb három évre tervezett felújítást, majd a romkert végső kialakítását. Az első évi költségeket a város már korábban kilátásba helyezte. Hogy lesz-e, lehet-e folytatás? Reméljük, a nyári eredmények kikövetelik! —dz— VÁCI Együtt a váci művészek Karácsonyi tárlat Ferenc-napra tervezték, végül is csak Borbála napjait nyitják meg a váci képző-, ipar- és fotóművészek karácsonyi tárlatát a Madách Galériában, meghívott művészek részvételével. A december 4-én, kedden délután 17 órakor megnyíló kiállításra 19 alkotó küldte el műveit — 12 festő-, 4 fotó- és 3 iparművész —. megteremtve a lehetőségét egy hosszú ideie nélkülözött kollektív tárlatnak. A kiállítást Bartos Ferenc polgármester nyitja meg, és a bemutatott művek egy része meg is vásárolható. Itt nyugszik Crouy-Chancl Frigyes Az utolsó Árpád-házi trónkövetelő A felgyorsult élettel való lépéstartást csak a napilapokon keresztül lehet követni. A régi életforma mára semmivé lett — ha van elvétve —, kevés az esti beszélgetés! Elhatároztam: nem tartok lépést! Nem érdekel a ma, csak élem azt. A jövőtől nem várok semmit, csak a múlt, igen, az még talán a jelenemhez tartozik — gondoltam. S joggal, mert Iám, a Hírlap november 17-i szombati számában újra egy nekem való cikket olvashattam az Árpád-leszármazottakról. Olyan tényekét szólaltatott meg az írás, melyeket illik tudni annak, aki identitást, azonosságot vállal nemzete múltjával. Igen ám — gondoltam a cikk olvasása közben —, de miféle azonosság az, ami egy erős szál bogozása közben megszakad, és négy évtized alatt sem varrják össze? Nem akarom az olvasó figyelmét elveszíteni, ezért próbálom az elfeslett fonalat ösz- szefércelni. Ug5ranis — hivatkozott az anonim szerző egy XIX. század közepén felmerült örökösödési \ntára —, még akkor is éltek leszármazottai a magyar Árpád-háznak! írásából idézem: .......egy francia e redetű család HL Endre királytól származtatván magát, ismét ellen arra hivatkozott, hogy Endre fiai közül az egyik a Crouy-Chanel, a másik a Cray család alapítója . ..” Valami rémlett gondolataimban, s nem tévedtem! Kihez fordulhattam, mint Nagy Ivánhoz? ! Nos, kitűnik második kötetéből, hogv II. András harmadszor is házasságot kötött 1234-ben Beatrixszal, az estei őrgróf leányával. A király halála idején — 1235. szeptember 21. — utolsó gyermeke nem született még meg, s a törvényes örökös, IV. Béla, nem is vehette annak világra- jöttét jó szívvel. (Mit lehet tenni? Ilyen volt a középkor, aminek manapság nincs analógiája!) A királyok örökösödése miatt mindez érdekes lenne, ha Nagy Iván nem tíz oldalon tárgyalná a Crouy- család genealógiáját. A családfa utolsó ágán szerepelteti Crouy Kelemen Pál Frigyes máltai lovagot — címere az Árpádok által négyszer szabdalt mezőjű pajzs! —, aki 1823-ban született és a Nógrád megyei Nőtincs birtokosa volt. .. Ezt kibogozgatva jutott eszembe, hogy az utolsó Árpád-házi trónkövetelő mindenféleképpen Váchoz tartozik! Innen már csak egy ugrás volt rátalálni a Pesti Hírlap 1894. április 14-i számára, melyben Crouy-Chanel Frigyes gróf, nyugalmazott huszárkapitány, alsópetényi földbirtokos haláláról tudósították az olvasót. Tragortól tudom, hogy a gróf a váci ferencesek kriptájában nyert végső nyugodalmat ... Eddig jutottam, s közben este lett. Éjszaka keltem fel, mert valami eszembe jutott. Addig tüsténkedtem papucsban toporogva, míg kezembe nem került Veres Szilárda emlékiratainak egyik kötete. Ö írta : „ .. az utolsó Árpád-házi trónkövetelő húga, Henrike grófnő nem akarta váci lakását elhagyni az 1849-es orosz betörés idején . .. Görgei erélyes intézkedésével kénysze- ríthette csak elhatározása feladására . ..” (Húszéves volt akkor a gróf kisasszony !) Mindez megbékélt történet lenne, de a grófnak volt keserűbb kapcsolata is a várossal. Az emigrációs magyarok legitimnek tekintették a Cçouy- család trónkövetelését. Ez vezethette Klapka Györgyöt és Tiirr Istvánt, hogy mozgalmat indítsanák érdekükben. A Papvölgy valamikori Degré-villá- jában tetőzött ez az „elvetélt” összeesküvés. Azért tettem idézőjelbe, a jelzőt, mert Figyel- messy ezredes csak annyit ért el, hogy szervezkedése nyomán Vác neves orvosa, Emerich, volt honvéd táboriorvos, nyolc évig ízlelhette ezután Kufstein vasait. Nem ő volt egyedüli a váci honvédtisztek közül, többen kerültek gyanúba az utolsó Árpád-házi trónkövetelő mellett szervezett összeesküvés miatt. Így írt erről Degré Alajos: „.. .Figyel- messy nagyon meggondolatlanul, nagyon felületesen s nagyon könnyelműen járt el küldetésében, ha csakugyan volt küldetése, úgyhogy tömérdek embert tett szerencsétlenné...” Senki türelmével nem akarok visszaélni, de annyit még el kell mondanom, hogy elmentem a Mártírok útja 9. számú házhoz. Valamikor Budapesti főútnak hívták ezt az utcát. Itt halt meg 1894. február 26-án az öreg gróf, akit életében Crouy-Chanel Frigyesnek hívtak, s talán valóban az utolsó Árpád-házi trónkövetelő volt. A ház ma is olyan, amilyen abban az utcában több is van. Hattengelyes copf stílusú. Homlokzatát háromrészes főpárkány zárja. Záróköves kapuja még az eredetire utal, félköríve fölött füzérdísz porosodik, kapuvetői olyan kopottak, olyan régire utalnak, mint amilyenek a gróf halálakor lehettek. Az épület műemlék jellegű erről tisztes formája messziről árulkodik. Ha szemből, a leánykollégium felől nézzük, szembetűnik a ház minden nemes aránya! Néhány évvel ezelőtt a fe- rencrendiek kriptájában eltemettek egy Franciaországban elhunyt grófnőt. Kósza hírek arról beszéltek akkor, hogy az egyik — és utolsó! — Crouy- leszármazott volt. Boldog lennék, ha benne egy Árpádleányt tisztelhetnék! Csankú Lajos
