Pest Megyei Hírlap, 1990. december (34. évfolyam, 282-305. szám)
1990-12-01 / 282. szám
Visszahajtva az idő kerekét Egy falu a múltját keresi Ez a falu — Tápiószőlős — november elsején múlt 43 éves. Nem nagy idő egy település történetében, mégis a múltról gyakran ejtenek szót mostanában a helybéliek. De nem csak az elmúlt négy évtizedről, hanem — egészen az Árpád-korig visszahajtva az idő kerekét — a legkorábbi évszázadokról is. Mert a múltból kell a jövőt felépíteni, s az egykori Ilalcszban a pándi szőlőtelepítők konokságával emlékhelyet kíván létesíteni a falu polgármestere, Veres Mihály. — Árpád-korabeli házakat, templomot építünk majd o hajdani Félegyháza helyén. Egy templom alapjait találták meg itt, nyilván körülötte épült ki annak idején a falu. További ásatásokat kellene végezni, persze mi fizetnénk. Annak alapján rekonstruálnánk néhány épületet hozzáértő szakemberek segítségével. Érdekessége lehetne a vidéknek, ami — a falusi turizmus keretében — vonzaná a vendégeket, magyar és külföldi turistát egyaránt. No meg a gyerekeink is láthatnák; itt és ilyen házakban éltek elődeink. A polgármester „grandiózus” tervét — noha maga is csak jó néhány év múlva tartja megvalósíthatónak — a faluban sokan vitatják, sőt ellenzik. Az őszi választások idején többen kampányfogásnak minősítették a dolgot, mondván, hogy előbb faluház kellene, ahol gyűlést, filmvetítést rendeznének a szőlösi szervezetek és pártok. — Tápiószőlősön nem érzem realitását az egykori élet restaurálásának. — mondta el véleményét Dinnyés István, a ceglédi Kossuth Múzeum munkatársa. Nagyon kevés ahhoz a régészeti lelet, bár Félegyháza kétségtelenül létezett a 15. század végétől a 16. század végéig, amikor elpusztult. S ha falu volt, templom is épült, aminek megtaláltuk néhány darabját. A tatárjárást megelőző Árpád-kori település nyomai szintén kimutathatók, de elegendő anyag erről sincs. Méltányolom a múltkeresés szándékát, tudományos nyersanyag nélkül azonban alig hiszem, hogy hitelessé tehető. A korabeli házaknak, templomoknak pedig csak valós múlttal lenne tudoCseh István festőművész Sokoldalú egyéniség volt Professzor:!! közül négyen voltak rá hatással, alkotásaiban föl-föltíinik szinte mindegyik stílusa. Burghard Rezsőtől a realista látás, mely első kiállításának portréin, csendéletein és tájképem érződik. Berény Róbert kubista stílusa, és gyengéd színezetű csendéleteiben a posztimpresszionista és, expresszív hatás, főleg a kubista „Füredi Öfalu” házsorában. Kmctty Jánosnak tanársegéde volt, tôle a kubiz- mushoz közel álló szerkesztés erős kontúrjaival emlékeztetett S egy időben mesterére. Kutató, kereső természetű volt, az olaj festészettől kezdve az akvarellen át a fiieraj- zig, a golyóstoll és ezüstrajzon a hidegtűk&rcig művelte művészetét, aszerint, hogy hülyén technikát vélt jónak képei megalkotására. Koffán Károly- tól a grafika mesterségét tanulta, s kamatoztatta magas színvonalon, Egy Fényes Adolf termi kiállításán ez utóbbiakból gyűjtött össze egy cso- korraValót. A „Bálványok”, az „Erő”, „Fenyők” és „Folyóparti gyökerek”, fűzek és szörnyalakok, állatokat mutató kidön- tött fatörzsek hosszú évekig modelljei voltak. A katalógus bevezetőjében költői sorokkal hívja föl látogatói figyelmét az erdőben felejtett, s a vízparton heverő látványokra. A látvány megmozgatja úgy a művész, mint a mi fantáziánkat. „Csodálattal telve járom a természet világát. Szeretem növényzet mindig megújuló pazar gazdagságát. Sajátosan vonzanak a fák, különös sejtelemmel bolyongok az erdőben. Régebben a fények és árnyékok játéka, s a színek viszonylatai érdekeltek, ma a plasztikus formákra figyelek inkább. A formaváltozatok sokféleségét, emberi tartalmakat kifejező vonatkozásait a művészetben felhasználható lehetőségeit jegyezgetem. Az erdő fái egyszer táncot járnak, máskor perlekednek. A rengeteg közepén félelmetes küzdelem. Titáni törzsek polipszerű ágkarjaikkal hadakoznak. Távolabb egy másik csoport futva menekül. A nagy kavargásban arcok villannak elő; groteszk szörnyfigurák, erdei manók, kivénhedt, agyonbarázdált faóriások. Az erdőn túl kopár, letarolt pusztaság, inkább sivatag. Tekergő gyökérkígyók, fehérre aszalódott hurkákkal. Földből kinyúló, kutyafejszerü maradványok. Megannyi rossz álom, — apokaliptikus gyötrődéseket idéznek. Valójában olyanok ők, mint az emberek. Gyötrődésük, szenvedésük, küzdelmük, futásuk a miénk is. Azonosulunk velük. Az élet és halál törvénye valamennyi _ élőlény számára egyaránt érvényes.” Rajzai közkedveltek voltak, s-a szerkesztők szívesen közölték grafikáit a folyóiratokban. Különösen az Élet és Irodalom szerette ezeket a fantáziát megmozgató rajzokat. Jó barátom volt. Szívesen hallgattam lelkes, szilárd tudásból eredő fejtegetéseit a művészetekről, segítettem a ceglédi múzeumi kiállítását megrendezni. Mikor megnősült, felesége lakásába költözött, és most már fogadóképes volt, többször is fölkerestem Múzeum körúti otthonában. Ahogy telt az idő, úgy gyarapodott népi kerámiával díszített két szobája. Gyűjtött mindent, a betyárpisztolytól kezdve a szépmívű faragásokig. öreg képeket vásárolt, és nem avatkozott bele a restaurálásokba, szakembernek fizetett, nem is keveset a megrongált képek új életre keltéséért. Vett egy ütött-kopott százötven esztendős lantot, rendbehozatta és szívesen játszott rajta. Volt úgy, hogy a keszthelyi művésztelepről fölkerestem komfortos csopaki nyaralójában. Rajzoltunk és borozgat- tunk, s én lenyűgözve hallgattam egyre forróbb lehelletű előadásait a régi mesterekről s az új piktorokról. Cseh István Cegléden született 1916-ban féltelkes gazdacsaládban. Kilencen voltak testvérek, közülük csupáncsak ő járt iskolákat. Nagykőrösön végezte a tanítóképzőt, ott is tett kántorvizsgát. Orgonáit hangversenyeken és cikkeket írt a helyi lapba. A Képzőművészeti Főiskolát 1939- ben kezdte. Az eladósodott család ekkor már nem tudta segíteni, • Cseh István elment tanítani. Volt Ipari iskolai rajztanár és a főiskolán tanársegéd, legutoljára a Műszaki Egyetemen adjunktus a rajzi tanszéken. A tanítás nem kedvez a festőnek, ihletett óráiban nem vehette kézbe az ecsetet, voltaképpeni alkotó időszaka a szívbaja következtében nyugdíjas évei voltak. Élete utolsó tíz esztendejében festett, rajzolt, muzsikált, hódolt gyűjtőszenvedélyének. Írásra nem szakított időt, bár tehetséggel forgatta a tollat. Szerette a barátokat, s míg nem nősült meg, könnyen ült vonatra, itthon nénje házában az étkezésen kívül minden idejét közöttünk töltötte, s ellátott bennünket festői tapasztalataival. Aki Cegléden él és festett, mint Oldal Lajos, II- lencz Lipót, Király Béla, Krisztik Béla, Okos László és Benedek Péter, sokat köszönhetett' útbaigazításainak. Sokoldalú, rendkívül művelt életének ötvenkilencedik esztendejében beteg szíve megszűnt dobogni. Már elözve- gyült, s unokahúgaira hagyta több száz festményét és rajzát. Jókora könyvtárának egy részét leányaim örökölték, akik magányában gyakran fölkeresték, s mint földijüket apró szolgálatokkal látták el. Emlékét a lexikonok, ceglédi és pesti barátai őrzik, alkotásait a múzeumok. Hidvégi Lajos mányos értéke, vendégcsalogató varázsa. Ezzel együtt biztatom őket a helytörténeti anyagok gyűjtésére. Kézér János 1959 óta tanít magyart és történelmet a helyi általános iskolában. Sokáig vezette a helytörténeti szakkört, de monográfia megírására eddig nem vállalkozott. — Az ősök keresése, a kötődés fonalának kibogozása nem pusztán néhány ember ügye nálunk. Amíg a falu önálló lett — 1947-ben —, sokszor kellett bizonygatni, hogy e vidéken már nem csak bús árvalányhaj terem, nem csak évenként egyszeri birkajárásra alkalmas az egyébként gyenge minőségű homoktalaj. Szorgos munkával lehet itt jóízű szőlőt, gyümölcsöt termelni. S aki ezt teszi — jöhetett ide akár Ceglédről, Pánd- ról vagy a Jászságból —, az már ezen a földön akar élni, boldogulni. Még a koalíciós időkben Házi Árpád, Pest megye alispánja — miután a halesziak többször is megkeresték az önállóság, Tápiósze- léről való leválás ügyében — tíz-tíz fős csapatot kért kiállítani mindkét oldalról a dolog megvitatására. Érveljenek, bizonyítsák be, illetve cáfolják meg ezt az igényt. „Mit akartok, hiszen még temetőtök sincs!” — kezdték a sze- leiek. Soós Mihály bátyám — még ma is jó egészségnek örvend — válaszolt; „hát éppen ezért akarunk saját falut magunknak, hogy legyen temetőnk. Ne kelljen 10 kilométerre hordani a halottainkat!” Jellemző, hogy a következő évben már elkészült a saját temető, sőt a váci püspök plébánost is nevezett ki a faluba, Reszler József személyében, hogy imádkozás miatt se menjenek a szomszédba. Templom sem volt, az iskolában alakítottak ki egy szentélyt, mellé építették a tornyot. Az „igazi” templom — toronnyal — 1958-ban épült fel. — Ilyenformán a bizonyítási vágy nyomon követhető a falu történetén. Ennek tudható be ez a lázas múltkeresés, divatos szóval identitásigény. Talán ebből nőtt ki az Árpád-kori időkig való visszatekintés vágya is. Azt jelzi ez számomra, hogy nagy energiák vannak itt. S ha a realitás és a vágyak kereszteződésében az építő szándékok egy irányba terelésével sikerül kialakítani egy falumúzeumot, az már újabb, szép eredmény lenne. Kézér János szavaihoz any- nyit teszünk hozzá: a Házi Árpád úton láttuk, amint épül az új orvosi rendelő szolgálati lakással. A régiből — úgy hallottuk — faluház lesz. Föltettük a kérdést magunknak (is) : hiszen ez a település most lesz majd igazán falu, s tényleg: mi lehetett, rrii volt, ha lesz?I Tóth Ferenc Még ebben az évben befejezik A második világháborúban elesettek emlékére a* első világháborús szobor köré, a Széchenyi és a Rákóczi út sarkán emlékmű épül. A terveket Novák István készítette, a kivitelezést még ebben az évben befejezik, amennyiben rendkívüli időjárás nem zavarja meg a munkát. (Apáti-Tóth Sándor felvétele) A hagyomány szolgálatában Hogy közelebb kerüljenek egymáshoz A kövek legtöbbje a Földanya méhében fogant, majd világra Jött, térszínt hozva létre, amelyet a természet folyonosan lefog- lalóz, megszerez, sőt meg Is hódít magának. De vannak másmilyen kövek is. A darázskövek, amelyeket már nem a Földanya segít a világra, hanem az édes tocsogók növényzete, a bonyolult széndioxid és hidrogénkarbonátos oldat egyensúlyának eltolódása útján. Csengő-bongó darázskövek fejlődtek errefelé. Ott, ahol szinte a legtöbb dolog a megszokott visszája. Talán ezért érdekes, ezért vonzó az itt született ceglédieknek, bár hagyományosan az idegent az itteniek szeretik kinézni. A kövek, a mocsári mészkövek nem az utálat, hanem a szükség miatt kerültek a felszínre és házak alapjába. Kőkút-laposa, a Csíkos-szél, a Körösi út vége mind kincset rejtettek. Céhes emberek küszködtek a kitermelésével, talán már a középkorban is, mint Nyársapát környékén. A kövek tanúk a Hartyányi-kú- ria falaiban és másutt. A természet mostohasága miatt azonban a ceglédi táj embere értékes kőnek,, kőpótlónak találta az anyaföldet, vagyis a termőföldet. Hantháza, a paticífalak, az egykori vályogvetö helyek, no meg a salétromosok és szódások arra utalnak, hogy megvolt errefelé a föld tisztelete. Nem egyedül tulajdonlás okán, hanem a szülőföld okán; a csapadékhiány azonban csak ritkán tette a tájat vizenyőssé. A szél fújta-fúj ta a löszt, a tőzegkorpát. Szürke port. A por azonban belepte a növényeket, bár azok évente levették a szürke mellényt, de ez rátelepedett a ielkekre — nemzedékek óta. A védekezés ösztöne erősebb volt az összetartás ösztönénél, így a Csendélet a strandon (Apáti-Tóth Sándor felvétele) lápi világ menedéket adó magaspontjai védelmet adtak az ittlakóknak. Viszont az eltávolodás lehetőségét is meghozta a népnek, amelyhez később már ragaszkodott. Régi igazság, hogy a táj és az ott élők évszázadok során egymást formálják. Ahol kevés a folyóvíz (Gerjénél nagyobb vízfolyást értve alatta), nincsenek feltűnő térszíni alakzatok, vagy természeti csodák, legfőképp a belső kohézió, a közösség összetartó ereje, A vezető egyéniségek alkalmassága dönti el. hogy lehetséges-e megmozdítani ai embereket a verébszürke por eltüntetésére. Erős fizikai munka nélkül a porból víz nélkül nem lesz sem vert fal, sem pedig vályog, sőt égetett tégla sem. A porból dologtalan esők miatt csak sártenger, szigetelő, lelkeket eltaszító réteg lehet Amelyből felépülhetnek ugyan a házak, mint ahogy fel Is épültek, de a kerítések túl magasra sikerednek, a földek túl kicsire vagy túl nagyra szabatnak, a érdemtelenségek sorával a közösség tartaléka ugyanúgy kimerül, mint a zöldhalmi mocsári vasérckészlet úgy másfél ezer éve. Pedig a jól meggyúrt agyagtéglákból nemes hangú piros téglák „süthetők”, amilyet még évtizedekkel ezelőtt is égettek, vagy olyanokat, mint amilyeneket az Árpád-kori templomromoknál találtak a régészek. Tehát megvannak azok a lehetőségek, amelyek mocsári mészkőből, agyagból is maradandót nyújthatnak kellő elszántság útján. A ceglédi seprűt is felfedezték egykoron, a por eltávolítására, de megfeledkeztek róla. A nádhaszon jószerivel haszontalan égtelenkedik a télvégeken, nem kell a „belakők- nak”; a ciglefüzet is csak akkor vágják már, ha vasúti átjáró beláthatóságát akadályozza. A másik véglet, ha épp függő cinkefészek himbálózik az ágon, de csak passzióból, nem úgy, mint ahogy a régiek tették, papucsnak. Mégsem lehet, szabad elkeseredni az olyan embereknek, akik a természettel szoros kapcsolatban állnak, mert a természet mindig képes oldani, képes segíteni a konfliktusok megoldását. Ehhez azonban a racionálisan védhető értékeket védeni kell. De nemcsak védeni. hanem az értékek tiszteletére meg kell tanítani a tájékozatlanokat, azokat, akik csak ismeret híján maradnak részvétlenek. Amikor nagyok a zárt közösségekben is a mozgások és az indulatok, a csengő-bongó mocsári köveknek (úgyis mint tanúkövek) és kiválóan égetett tégláknak, nagy a szerepe. Hangot adnak, képzeteket, élményeket nyújtanak — másoknak. Azonban a hangokhoz fülek, majd a hangok élményéhez pedig tettre kész emberek kellenek. Messzire nézők, akik a saját önös cél és a közösségi boldogulás helyes arányát lelki parancsra képesek ideálisan elegyíteni. Akkor lesznek majd védett házak, megszentelt emléktáblák, ha lesznek emlékezők a múltra, emlékezni akarók a jövőben, amelytől a ceglédi nemzet is életerőssé válik. A szilfák, a tölgyek, a juharok, a hársak és a szépséges madárvilágunk példányai akkor valóban nem hiábavalók lesznek. Lesz értelme a harangszónak, lesz értelme a születésnek, de akkor a G er je víztükrének kristályossága, a belváros nitrogéngáz-tartalma, veszélyes anyagaink sorsa és orchideáink élettere valóban nem különös emberek kíváncsiságának és passziójának kiélése lesz, hanem a városért való aktivitás. A kék-sárga bikolór, a kétfarkú oroszlán, a tornyok és kapuk arra szolgálnak majd, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz a ceglédiek — rendre, rangra való tekintet nélkül. Surányl Dezső Tőkés István részvételével EvangeMcio December 1-jén, szombaton 18 órakor az Iskola u. 1. szám alatt dr. Tőkés István — Tőkés László püspök édesapja — tartja az Erdélyből áttelepül- teknek az evengelizációt. Negyvenöt misterem A ceglédi fényképezés történetében 1950-ig 45 műtermet tartottak nyilván, és nem kevesebb mint 83 fényképész élt a városban. Hogy eme szakma nem éppen a gyors meggazdagodást jelenti, arra érzékletes példa a manapság kialakult helyzet. Gya- koratilag fényképész-szolgáltatást csak ketten gyakorolnak főállásban. Az egyik a Dél-Pest Megyei Szolgáltató Szövetkezet égisze alatt, a Rákóczi úton B. Szilvási Ágnes, a másik pedig a Petőfi utcában Szűcs Pál fényképész. A személyi igazolványok tömeges cseréjével a következő hónapokban a szakma és a szolgáltatás iránti igény fellendülése várható.