Pest Megyei Hírlap, 1990. november (34. évfolyam, 256-281. szám)
1990-11-10 / 264. szám
10 1990. NOVEMBER 10., SZOMBAT A sajtót pedig le kell váltani RÉGI NOTA, KOPOTT LEMEZ LE KELL VÁLTANI A SAJTÖT! — jelentette ki a szűzbeszédében kisvárosunk frissen megválasztott polgármestere. Le kell váltani a sajtót, de legalábbis annak vezető munkatársait, mondta a mikrofonba, amikor először a pulpitusra lépett. Kinyilatkoztatta ezt annak előtte, hogy legalább utalt volna rá, milyen elképzelései vannak az önkor- mányziatnak, a polgármesternek a sok ezer gyermek egészségét súlyosan fenyegető környezetszennyezés, a zaj, a por, a kosz és a benzingőz megszüntetésére, vagy legalábbis csökkentésére. Fontosabbnak, sürgetőbbnek ítélte eme sajtópolitikai bejelentést, mint azt, hogy programot hirdessen a leromlott, csatornázatlan városrészek rekonstrukciójára, a pártja választóinak zömét kitevő, gyakran a nyomor szintjén élő idős emberek gondjainak felkarolására. Mindezeknél időszerűbbnek találtatott általa a helyi „sajtó” megregulázása. Annál is halaszthatatlanabbnak, mint hogy mit tehetne az önkormányzat a közbiztonság azonnali javításáért. Pedig ezen a mintegy negyvenezres településen bizony már fényes nappal is leütnek az utcán embereket, a belváros esténként kihal, mert alig múlik el éjszaka útonállás nélkül, a városban már-már polgárháború kitörése fenyeget a többség és az etnikai kisebbség között, s a motorizált rablóbandák fényes nappal rámolnak ki lakásokat. Ügy látszik, a sajtó megregulázása mindennél sokkal, de sokkal fontosabb. Fontosabb, pedig a helyi „sajtóban” se az önkormányzatot, se a polgármestert mindeddig támadás nem érte. Igaztalan is lett volna, hiszen az önkormányzatnak egyrészt a nehéz örökség, másrészt az áldatlan pénzügyi helyzet, de leginkább a rendelkezésükre álló ádő rövidsége miatt még alig volt ideje valamire. Éppen csak arra, hogy a testület megvitassa, mit tegyenek a sajtóval. . Dehogy kritizálták az új, demokratikusan választott képviselő-testületet vagy a város első emberét a zsurnaliszták. Azt gondolták ugyanis, amikor a település olyan súlyos gondokkal küzd, az önkormányzati tanács nem lehet pártpolitikai, hatalmi harcok színtere. A városATYÁK nem ellenségek, ilyen súlyos helyzetben még csak nem is ellenfelek, hanem valóban a város atyjai, bölcsei lesznek, akik kifogyhatatlan energiával, közös akarattal hadakoznak majd polgáraik' jobb létéért. Ügy gondolták, végre olyan irányítói lesznek ennek a városnak, akik szívesen fogadnak majd minden javaslatot vagy jobbító szándékú vitát, mely végeredményben az egészséges, demokratikus helyi közéletet, a közösség gyarapodását szolgálja. Reménykedjünk benne, egyszer majd így lesz. Persze csak azután, ha a „sajtó” ügyét sikerült már rendezni. MILYEN KÁR, hogy az ön- kormányzatnak, a polgármesterinek számos és súlyos gondja van, saját „sajtója” azonban nincs. Sajtója, újságja a városnak, a régiónak, még inkább a kiadóknak van. Az újság — melyet megregulázni, szerkesztőit pedig meneszteni kellene — demokráciánkban már nem, vagy nem csak hatalmi eszköz, valamiféle kollektív agitátor, szellemi fegyver, hanem üzleti vállalkozás, tulajdon is. A tulajdon pedig — mint tudjuk — szent dolog, amit megsérteni büntetlenül, törvényesen nem lehet. Nem lehet akkor se, ha történetesen valamely kisvárosi polgármester rosszallása ellenére esetleg, egyszer-egyszer, bírálja a kormányt is, s ily módon róla ennél még nagyobb gazemberség is feltételezhető. Például az, hogy egyszer, később, alkalom- adtán nyomós okkal vagy anélkül még a helyi polgármesterrel is vitába száll. Annál is inkább, mert még a helyi, esetleg regionális „sajtó” tevékenysége megítélésében sem valamely polgármester, hanem az olvasók véleménye, a lap népszerűsége, sőt mi több, rentabilitása, életképessége a döntő. S az olvasó — bizony van erre példa — nem csak az olyan lapot veszi, melynek szerkesztői, munkatársai a kormány, az önkormányzat, ne adj isten a polgármester nagy- szerűségéről zeng örömódákat. S a tapasztalat azt is bizonyítja, hogy van Magyarországon olyan kiadó, van olyan miniszter, sőt mi több, olyan kormányfő is, aiki a nem eléggé kormánypárti szerkesztőket, új-1 ságírókat sem szándékozik leváltani. Talán azért, mert komolyan gondolják, hogy Magyarországon ezután szabad a véleménynyilvánítás, sajtószabadság van. Ha a kormányfő, miniszter nem akarja leváltani a „sajtót”, némely polgármester kénytelen e súlyos és sürgető feladatokat magára vállalni. S ha jogszerűen nem lehet, talán kivitelezhető a dolog valamilyen kiskapus, nem kifejezetten törvényes úton. Befolyásos rokont vagy hasonlóan gondolkodó elvbarátokat kell az ügyben megkeresni, esetleg szocialista — oppárdon — kapitalista összeköttetést. S ha ilyen esetleg nincs, a kerülőút nem működik, legalább fenyegetőzni kell ismerős atyafi vezér- igazgatókkal, nagybácsikkal, vagy hasonlókkal. Ha kirúgni, leváltani nem is sikerül, legalább beijednek az esetleg kellemetlenkedő firkászok. A FRÁNYA FIRKÁSZOK azonban, úgy látszik, nem ijednek be. Jól ismerik ezt az agyon játszott, kopott lemezt, mert jól ismert ez a dallam, régi a nóta. Eljátszotta már nekünk sokszor a polgármester néhány elődje. Azok, akiket még tanácselnöknek, első titkárnak hívtak. Nem tudták a balgák, hogy fölösleges ilyesmire energiát fecsérelni. Szerkesztőt, újságírót meglehetősen nehéz, sok nyűggel járó, kínos dolog kikezdeni, még- infcább meneszteni. Ráadásul nem is érdemes. Mert ha szerkesztőt, hírlapírót esetleg mégis, de a közvéleményt vagy annak akár egy részét, azaz a népet még valamely polgármester úrnak sem sikerülhet leváltani. Csulák András Múltunk 365 kuriózuma MINDEN NAPRA JUT EGY „A múlt olyan, amilyen. Azt még az Úristen sem tudja megváltoztatni. Legfeljebb a történészek.” — Irta könyvének elejére Gazda István tudománytörténész, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem tudományos főmunkatársa. A szerző jó néhány ilyen „változáshoz” elvezeti az olvasót a Kuriózumok a magyar művelődés történetéből című kötetben. □ Mi a kuriózum az ön értelmezésében? — Elsősorban az, amiről eddig keveset írtak a magyar kultúrtörténet feldolgozói. Illetve vannak a kötetben olyan részek, amelyeket eddig nem kytattak. A művelődéstörténetet is meglehetősen leszűkítették, főleg művészet-, irodalom-, iskolatörténeti áttekintést jelentett. A mi kötetünk MIÉRT IS VÁLNA SÁRI? A Pest Megyei Hírlap is írt róla: Dabas első kerülete, az egykori Sári — lakói persze ma is így hívják — válni szándékozik. Aki e megyében él, tudja, Sári nemzetiségi község volt, sok szlovák lakossal. Akárcsak Gyón, Dabas másik kerülete, de ott egyelőre nem esik szó a válásról. Mi is történt? Ennek kíséreltünk meg utánajárni. Majoros József Dabas alpolgármestere. Túlzás nélkül: ő a sáriak polgármestere. Hiszen őket képviseli a testületben. — Jómagam szlovák vagyok, akár az itt élő 4 ezer 300 ember többsége. Ez persze csak annyit jelent, hogy szlovák származásúak vagyunk, s nem azt: szlovákoknak, azaz nemzetiségieknek is tartjuk mindannyian magunkat. Sok a vegyes házasság. Az 1700-as évek óta, amióta itt letelepültek a szlovákok, Sári sokáig etnikai szigetnek számított, de az utóbbi évtizedekben nyitottá vált. Ezt a nyitottságot a szó szoros értelmében lehet venni. Hiszen akiknek lehetőségük van rá, hogy vállalják nemzetiségüket, s mégsem teszik, pedig nem éri őket emiatt hántás vagy hátrány, azok az emberek vállalják azt is: magyarok, akár a faluban élők ugyancsak nem csekély másik része. Megtanultuk az együttélést, s ennek egyik jele, hogy tavaly megalakult a Sáriért tenni akarók köre. Afféle lokálpatrióta egyesület ez, ha hivatalosan nem is jegyezték be, hiszen nem szervezetszerű. Inkább amolyan baráti társaság. © S kik állnak mögötte? — Nincsenek a háttérben pártérdekek, nemzetiségi csoportérdekek sem. Csupán anynyi tartja össze, hogy a lakóhelyért, Sáriért áldozatot is vállalók egymásra találtak. (Hogy mennyire, azt jól illusztrálja, hogy bár Majoros József a képviselő-választásokon indult a Magyarországi Szlovákok Demokratikus Szövetsége listáján és egyéniként is, az előbbire nem volt szüksége, mert a voksok 60 százalékát megkapta második minőségében, s a maradék 40 százalékon két magyar és két szlovák származású jelölt osztozott. A szerk.) Állítom tehát, hogy itt nem .,szlovák ügyről” hanem „Sári-ügyről” lehet csak beszélni... ® Mi ennek lényege? — Nézze, 1966-ban az itt élők megkérdezése nélkül csatolták Sárit Dabashoz, első kerületként. őszintén szólva nem került volna sor a válás kezdeményezésére, ha Sárit nem éri annyi hátrányos megkülönböztetés, méltánytalanság, 'mint amennyi érte. A lélek- szám ezer fővel csökkent az elvándorlás miatt. Nem volt telek, ahová a fiatalok építhettek volna, elmentek tehát Dobásra, a második kerületbe. Az infrastruktúra is itt maradt a legsilányabb, talán a villany kivételével minden elmaradottabb, mint a település többi részén. Kilométerekben mérhető a hátrány a gázvezeték, a szilárd burkolatú út, a szennyvízcsatorna hosszában. Az utóbbiból egy centiméternyi sincs nálunk! Hasonló a helyzet a vízvezetékkel, a köz- világítással, a bolthálózattal. Megszűnt a pékség, a mészárszék, a piac. S a távlati elképzelések sem lehettek nagyra- látók, ha az összes közterületet, ahol intézmény épülhetett volna, eladták. Van persze egy kivétel, most készül a művelődési ház. ©Ügy gondolják, a válással többhöz jutnak? — Utánajárásaink és kalkulációink alapján idén Sári mintegy 10-15 millió forintos fejlesztési összegtől esik el, ennyi a lakossági befizetések és az ide jutó kifizetések különbsége. Van tehát ok a válásra, úgy érzem. Ezért is gyűjtöttünk 600 aláírást még tavasszal. De a szavazást, amelyre a nyár derekán került volna sor, éppen mi óvtuk meg az Alkotmánybíróságnál. Hiszen kikérték volna a dabasiak, a gyónlak véleményét is, mi meg úgy gondoltuk, a Sáriban élők ügye eldönteni, maradunk vagy válunk. © Mi változott az önkormányzati választással? — Ez csak annyiban hozott új helyzetet, hogy a képviselőknek nagyobb betekintésük lesz a gazdálkodásba, pontosabban ítélhetik meg, mi használ Sárinak, lakóinak, S ez fontosabb, mint válni mindenáron. Várjuk az új, főleg a gazdálkodással kapcsolatos törvényeket, látni szeretnénk, mit is érhetünk el az önkormányzatban mi, sári képviselők, hatan a 19-ből... Kilincsányi Tamás, a dabasi 1. számú (Sári elején lévő) iskola igazgatója is úgy véli: Döntsön Sári népe! Biztos, hogy nem fog maga ellen dönteni ... Az igazgató így beszél: — Szóba került a minap az önkormányzatban, hogy legyenek Sáriban kétnyelvű, új Utcanévtáblák. Szerintem ez mellékes kérdés, jobban izgatja a helybélieket, hogy ölben kell-e kihozni a beteg rokont a sártengerből, mondjuk a Köztársaság, a Zrínyi vagy a Petőfi utcából a kövesútig, ameddig eljut a mentő. S ha ez a baj, nemigen nézik, mi is van a táblára írva. Egyébként: az iskola létszáma is megcsappant, s çngem, aki három és fél évtizede élek itt, ugyanúgy bánt a múlt következménye, mint az őslakosokat. Harminc éve 720 tanulónk volt, most csak 361. Ez is megerősíti az alpolgármester úr szavait... © Ezek szerint ön is úgy véli: nem nemzetiségi, érzelmi okok miatt akar válni Sári? — Nekem elhiheti: itt hosz- szú ideje - nem vetődik fel élesen a nemzetiségi kérdés. Az iskolában pontosan ugyanannyi a magyar nyelvi és a szlovák nyelvi órák száma. A gyerekek 70 százaléka tanul szlovákul, sokuk vegyes házasság gyümölcse, s van, akinek egyik szülője sem szlovák. Ilyen körülmények között érthető megrökönyödéssel fogadtam a szlovákiai nyelvtörvényt. Elképzelhetetlennek tartom, hogy hasonlót — re- vansként — megvalósítsanak Magyarországon. Egyébként is, úgy hiszem, az ilyesfajta re- vans, akárcsak a „kezdő lépés”, mindenkinek árt. A nacionalizmus már ilyen. De a sári nép okos. Nem ült fel korábban sem a szélsőségeknek. őrzi és éli kettős kultúráját. S ettől a falu minden elmaradottsága ellenére az emberek gazdagabbnak érzik magukat ... V. G. P. viszont a közlekedés, a posta, a természettudomány történetét is érinti. Es ide kívánkozik az utóbbi negyven évben meglehetősen mellőzött családtörténeti kutatások néhány eredményének publikálása is. □ A könyv 365 témát kínál, vagyis minden napra egyet. De csak egy oldalt, vagy még eny- nyit sem engedélyezett magának a szerző. A szűkszavúság mögül azonban kitűnik a háttér alapos tanulmányozása. Meg tudná mondani, mekkora anyagból állt össze a 365 téma? — Nagyjából háromezer kötetből. Ebben oklevelek, bibliográfiák, tanulmányok egyaránt szerepelnek. □ Kiknek szánta, milyen olvasókat képzelt maga elé a Kuriózumok írásakor? — A könyvnek vannak olyan fejezetei, amelyek könyvtárosoknak szólnak. Más részeknél az általános- és középiskolai történelemtanárok érdekét tartottam szem előtt. De úgy gondolom, hogy az első néhány sor elolvasása után bárki megállapíthatja, hogy a tárgyalt téma, vagy inkább egy másik terület érdekli. Nem teljes igényű művelődéstörténetről van szó — ehhez- legalább tízszeres terjedelem kellett volna —, én inkább olvasmányt, továbbgondolást és ötletet adó műnek nevezném. Például azokra a középiskolás diákokra és főiskolásokra gondolva, akik szívesen indulnak pályázaton. Kijelölhető belőle néhány, a megye történetét érintő részletkérdés. Az a titkos vágyam, hogy ha még két-há- rom kötetben közreadhatom a kuriózumokat, akkor elkészítem majd az időrendi mutatót is, a múltban való tökéletesebb eligazodáshoz. K. E. HOL SÍRJAIK... öndjuk, az lia nénié. Persze, ő csak amolyan külvárosi, szegényszagú, kóchajú, töpörödött hős lehetne, annak is csak asszonyt fajtája. S még az sem egészen, hiszen nem lett asszony öregasszony korára sem. Mert egy csendőrtiszttel szerették egymást, és Ila néni nem adta meg magát a középosztály csáberejének, hiába volt annak nyalka bajusza. Egy dolog a szerelem, az rendben van. mondta Ila néni, hiszen a Rezső szép férfi. De tisztességes lány nem megy feleségül csendőrhöz, mondta, s ehhez tartotta magát. Persze Ila néni lánykora még az ántivilág idejére esett. A szerelem és a szegénység azonban nem múlt el a rendszerrel együtt, s Ila néni éjszakánként továbbra is rémisztgette a külváros lakóit. Bizonyos időközönként, mint bűneivel tusakodó, hálóingben bolyongó lélek meg-megszólította a kései járókelőket. A puszta látványtól is halálra vált áldozatok mellének szegezte a kérdést, azt. amelyik ősidők óta foglalkoztatja az emberiséget, de talán Ila néni életében érte el jelentőségének csúcspontját: Hány óra vám? S mivel mindannyiszor megkapta a választ, egy félórára, órára visszahúzódott az ősi fészek szúette magányába. Ezt a magányt soha nem zavarta meg órák ketyegése. Ila néni nem költött vekkerórára, pedig talán futotta volna, hiszen a villamospénzt is mindig megspórolta. S amíg másoknak van órája, addig ő nem késhet el a munkahelyéről. Nem is késett el soha. azt a tizenöt kilométert a belvárosi szűcsig játszva megtette napcmta kétszer. Becsülte is Ila nénit a tulaj, a hulladékot mindig neki adta. s ő otthon, a leesett darabokból kabátot varrt a család minden nőtagjának. Pedig voltak vagy tízen, s az esküvőkkel is csak szaporodott a számuk. Egyetlen nőnek nem jutott a bundákból, az Ila néninek. Ezekben a fekete, már minden varrásnál kopott, ütött kifakult, de még mindig meleg és kényelmes kabátokban állunk a sírjánál. A varrás még tart, de a fonal már elszakadt, jó tíz éve. És már a Katica néni sem olyan elegáns benne, mint annak idején. Annak idején, amikor átvette a kitüntetéseit, a soros ünnepek alkalmával a soros kitüntetéseit, még büszkén járt a fekete kabátban. Kiérdemelte mindannyit, de a kabátot a leginkább. Hiszen ő volt. Katica néni, aki ugyanabból a külvárosból, ugyanolyan szűzen, de sokkal hősiesebben verekedte ki magát. Ila nénit, a külvárosi bolyongó madárijesztőt a külváros temetőjébe vitték, magányos sírján a fakereszten még a betűk is dülöngélnek. Katica néni azonban soha nem rohangált éjszakánként az utcán, délután volt az is. amikor belépett a pártba. És őneki van ingaórája, mert megtanult egy keménytojásból kétszer vacsorázni, Ő nem becsületből, pártérdekből maradt pártában. Mert ezt kívánta tőle az eszme. Es azt is kívánta tőle, hogy azon az októberi napon, abban a fekete bundában rászóljon egy gyerekre: tedd le a fegyvert. A gyerek, úgy tíz-tizenkettő lehetett, sírni kezdett. Katica néni pedig fölfelé ívelni. A zóta a Kútvölgyi úton lakik a Katica néni, s csö- * 1 rögnek a kitüntetései, úgy reszket. Nemcsak a kórtól. hanem a kortól is. Hogy talán mégis visszakerül a külvárosba, s mégsem a panteonba, inkább Ila néni mellé fektetik majd. Azért feszeng most itt. hol lia néni sírja domborul, s Katica néni büszkesége pedig egyre fogy. Már csak ez a fekete kabát, ez maradt neki. Valami, amivel büszkélkedhet, Jó kabát, meleg, kényelmes, s milyen tartós a varrása. Soha nem mondja, hogy lia néni varrta neki. Talán ebben temetjük majd a Katica nénit az Ila néni mellé. Jakubovits Anna 4
