Pest Megyei Hírlap, 1990. november (34. évfolyam, 256-281. szám)

1990-11-21 / 273. szám

1900. NOVEMBER 21., SZERÖV Testvérváros Casajgrande Casalgrande , észak-olaszor­szági kisváros futballcsapata bárom esztendővel ezelőtt ba­rátságos mérkőzésre érkezett Dunakeszire. A pályán kevés SÓI esett, ám à látogatás még­is eredményes volt,, mert a né­hány napos itt-tartózkodásuk alatt a városka polgármestere — aki elkísérte a csapatot — azt javasolta, hogy szerződje­nek testvérvárosi kapcsolatra. A javaslat kedvező visszhang­ra talált. A Testvérvárosok Világszövetségének . alapelveit figyelembe véve még az eluta­zás előtt megpecsételődött a két település kapcsolata. A levélváltás azóta is fo­lyamatos. Ennek eredménye­ként szeptember első napjai­ban, a caselgrandeiek meghí­vására, küldöttség utazott az olasz kisvárosba. E látogatás során elhatározták, hogy az önkormányzati választások után az olasz település kül­döttsége ismét Dunakeszire lá­togat. Eldöntötték, hogy a két város kölcsönösen gondoskor dik a sport- és a kulturális kapcsolatok folyamatosságá­ról. A gazdasági kapcsolatok elmélyítését is célul tűzték ki. A dunakeszi önkormányzat új vezetőit a tesívérvárps ve­zetői sürgönyileg üdvözölték megválasztásuk alkalmából, s ezzel máris jelezték a továb­bi együttműködés reményét. Az újonnan megválasztott ön­kormányzat örömmel fogadta az olaszországi kapcsolat meg­erősítését, s ugyanakkor két újabb testvérvárosi kapcsolat megteremtését határozta el. Javaslataikat eljuttatták le­vélben az erdélyi Székelyke- resztúr és az egyesült álla­mokbeli Clarkstown önkor­mányzat-vezetőihez. K. Z. Kapitány úr msgy vagy marad? Tél sok a kérdőiéi Ügy tűnik, valamit megint elsiettek a honatyák, bár az sem kizárt, hogy mi, egysze­rű polgárok nem értjük, nem vagyunk képesek eligazodni a törvények, szabályok, dönté­sek útvesztőiben. Hogy mégsém — vagy nem mindig — a társadalom in­telligenciahányadosát kell el­marasztalni, ezt abban látom, hogy három nap alatt három térség rendőrei ugyanazt kér­dezték tőlem: ki is fog hát a vidéki rendőrkapitányok stá­tusa ügyében dönteni? A minap a parlamenti dön­tés kimondta: a vidéki rendőr­kapitányi státust pályázat út­ján lehet elnyerni, a pályáza­tok közül a megyei rendőr- főkapitány választja ki, illetve nevezi ki az arra legalkalma­sabb személyt. Viszont: a fő­kapitányi döntést meg lehet vétózni, s ez az illetékes ön- kormányzati testület jogköre. Ez eddig világos, most jön a gubanc. Melyik is az az ön- kormányzati testület, amelyik kimondja — joga van ki­mondani és dönteni — teszem azt, X. Y.-t nem kívánják (vagy kívánják) a ráckevei, a szigetszentmiklósi, netán a da- basi rendőrkapitányság élére vezetőnek? Vegyük példának Dabast. A várost képező három község­nek 14 694 lakosa van, a vá­ros vonzáskörzetében 18 tele­pülésen 65 238 ember él (1989-es statisztikai adatok). Ezeknek a településeknek saját polgár- mestere, önálló önkormányzati testületé van. Melyikük fogja kimondani az utolsó szót: ki legyen a dabasi rendőrkapi­tány? Persze lehet választást tartani, bár nem lesz könnyű. Már felvetődött néhány név, önjelöltek is akadnak. Köztük olyan is, aki soha nem volt rendőr, soha nem foglalkozott joggal, s az iskolai végzettsé­gének plafonja egy egyszerű érettségi. A rendőrkapitányság jelen­legi kondíciói: többéves bűn­ügyi rendőri gyakorlat és jogi egyetemi végzettség. Persze ezen lehet karcsúsítani, elég hozzá egyeílen tollvonás. Leg­feljebb előáll az a nonszensz, hogy egy városi rendőrkapi­tánynak alacsonyabb képesí­tése lesz, mint egy falusi jegyzőnek. Merthogy a jegy- zőség kritériumait már meg­szabták: főiskolai vagy egye­temi végzettséget kérnek a je­lölttől. Visszatérve a vétózás jogá­hoz: egy adott térségben csak a legnagyobb településnek — a városnak — van viszony­lag jól felszerelt, működőké­pes rendőrsége, bűnügyi, köz­úti szakembergárdája. Logi­kailag ennek vezetőjéről, a rendőrkapitány személyéről a város önkormányzata dönt. Holott ez a személy — és a testület — nemcsak a várost, de a város vonzáskörzetébe tartozó valamennyi települést szolgálja, akár tetszik, akár nem az ottani községatyáknak. Vagyis: a városi önkormány­zat közvetve beleárthatja ma­gát a többiek dolgába, vagy ne adj’ isten, így próbál befolyást gyakorolni azokra. Befejezésül talán még any- nyit: mindez nem alkalom­szerűen vetődött fel, rendőrök kérdezték, rendőröket nyug­talanító kérdés. Megértem őket. Túl sok a kérdőjel az utóbbi időben. —matula— Dobáson (is) üzemelt a posta Hollo helyett oroszlán Az első, postával kapcsola­tos emlékem-éiményem egy enyhén bicegő, púpját diszk­réten viselő vénkisasszonyhoz fűződik, akit Vilmának . hív­tak. Ha nem tévedek, posta- mesteri minőségében ő volt a hetedik a helyi rangsorban, s még a nagygazdánék is „kéz- csókom, Vilmácska” — imi­gyen köszöntek neki, ha pak­kal, kopertával kopogtak be a főtéri postára. — Régi szép idők — bólint rá kis történetemre az a két kedves hölgy, akik a három dabasi posta egyikében dol­goznak, s csak úgy hajlandók magukról, a postáról s a pos­ta körüli gondokról beszélni, ha nevük nem szerepel az írásban. — Nem akarom magamat’ kitenni felesleges vitának — mondja az egyik, s hogy ne tartsam félősnek, hozáteszi: nem a főnököktől félek, a kollégák nemtetszésétől tar­tok. Nekem, aki 35 éve dol­gozom a postánál, nyilván más a véleményem, mint aki két-három, öt éve ül az ablak mögött, s 6500 forint bruttó fizétést kap a szekatúrákat sem nélkülöző munkájáért. — Minket ezernyi szál fűz ehhez az intézményhez, me­lyet egy kicsit a magunkénak érzünk — tesz a szóhoz a má­sik hölgy, akim még mindig látszik, hogy egykor szép lány és szép asszony volt. — Ahogy múlik a szépség és fiatalság, úgy erősödik a kötődés a mun- kahelyhez, a munkához, a ke­nyeret adó postához, noha meglehetősen vékonyka ez a kenyér. Nem vagyunk megbe­csülve. Nem a megsüvegelés, a kezét csókolom hiányzik, mi nem az ügyfelek megbecsülé­sét hiányoljuk, hanem a mun­káltatóét. — Az anyagi megbecsülést? — Azt is. Meg az erkölcsit, melyből egyre kevesebb jut a postásnak. — Igaza van a kolléganőm­nek — helyesel a molett, ked­ves mosolyú tisztviselőnő. — A munkánk iránti közömbös­November 16-án nem volt sztrájk, a posta és postások mindenhol dolgoztak. Mert nemcsak a társadalom, de odafent is figyeltek a morgás­ra (ja kérem, a taxisbanzáj jó lecke volt), s hozzátettek tíz százalékot a postás béré­hez. Se többet, se kevesebbet, megkapták, amit már az év elején kértek. Október 1-jétől visszamenőleg. Egyetlen szép­séghibája van ennek a „nagy­lelkűségnek”: akkor 20 száza­lékos inflálódással számoltak és nem 30-cal. Még szerencse, hogy ez az oroszlán az átlag­nál békésebb, sokat kell ah­hoz ingerelni, hogy dühösen bömböljön. M. Gy. O. A privatizáció és vidéke Van, aki dolgozik, van, aki keres Az esti szürkületben sűrűn nyílik az ajtó. Háziasszonyok lépnek ki rajta, tele szatyor­ral. A dunaharaszti 1. sz. húsboítban sokféle és szép a kínálat ma. Ügy tűnik, más­kor is, mert néhányan úgy nyilatkoznak, hogy szeretnek itt vásárolni. Igaz, a fő ut­ca hosszában, meg a környé­ken nincs is közelebbi hely, ahol beszerezhetik a sültnek, levesnek valót az asszonyok. Halász József kiszolgál, én kérdezek, s lassan kialakul a vitaklub. Az a divatos ide­gen szó váltja ki az eszme­cserét, ami helyett nem tud­tak vagy nem akartak az illetékesek mást kitalálni. December 31-ig be kell fe­jezni a privatizációt. Vagyis magánkézbe kell adni a tíz munkatársnál kisebb létszá­mú állami boltokat, ki kell ír­ni a versenytárgyalást. kitől. Ennél még lényege­sebb, hogy tőkét kellene hoz­zá szerezni. Kérdés, hogy nem érné-e meg akkor már inkább egy másik helyiséget keresni. — Mi lenne a környék el­látásával? — szólnak közbe a vevők, mert nekik ez a tő érdekük. Talán a kereskedő­nek is, hisz megszokott vá­sárlói kör alakult ki. Csak­hogy van itt még néhány szempont. Megvenné, ha volna pénze nekik erről az egész dolog­ról, de hát ha sor kerül az eladásra, majd a főnök biz­tosan megpályázza. — No de magának is joga lesz hozzá. Nem akarná? — Akarhatnám, ha lenne miből. — Nem mindenki óhajt tu­lajdonos lenni és nem is biztos, hogy alkalmas — vé­li egy fiatalember, aki azt a tipikus vitamódszert alkal­mazza, amely manapság elég gyakran tapasztalható. Tü­relmetlennek és bizalmat­lannak látszik, nem nagyon hallgatja meg az ellenérve­ket, noha ezt nem rosszin­dulatból teszi. Olyasmi kerül ; szóba, hogy a dolgozók elől , talán elzárják az információt. Közösen találgatjuk, hogy a központból' érkezett-e levél, s ha igen, ismerik-e tartalmát az alkalmazottak. Benézek még egy-ikét szak- . üzletbe a záróra előtt. A 152. sz. Vas és Műszaki Bolt­ban akaratlanul is ráijesztek a kérdésemmel Barka Sán­dor üzletvezetőre. Ö erről az egész privatizációról semmit , sem tud. Igaz, határeset a létszámuk. Pont tízen van- . mák. Bérbe adott, bérelt boltban — Ez egy elhanyagolt épü­let — érvel az érdekelt — Tisztázatlan a kezelői joga, támadhatnak későbbi viták, komplikációk. A hatóságok­nak most, hogy állami cég szedi a bérleti díjat, megfe­lel ez az állapot. Ám abban a pillanatban, ha én fizet­ném ki az árát, legalább 450 ezer forintot kellene beru­háznom, hogy teljesítsem az állatorvos meg a Köjál ál­tal támasztott követelménye­ket. No de ennyi pénzem nincs. — Ezek után mi a javas­lata? — Jó lenne tudni, hogy egyáltalán hová tartozik a dolog, s mi lesz december 31. után? A beszélgetés egyik részt­vevője, Balogh Artúrné azon a nézeten van, hogy mégis csak úgy lenne a jó, ha az kapná kézbe a különböző szaküzleteket, akikkel a ve­vők elégedettek,. akik értik a mesterségüket. Ha nincs elég tőkéjük, kapjanak kedvez­ményt, lehessenek vevők kedvező részletre. Mint ki­derül, ő is szakrhabeli. Csak annyit remél, hogy az üzle­tük nem szűnik meg. Túl sokat ugyan nem beszéltek — Épp ma voltak itt fel­mérni az üzletet — közli a pult mögött a boltvezető, aki egy személyben saját maga főnöke, munkatársa, minde­nes, mert szerződésben áll a.. • Itt kezdődik az a szöve­vényes és ránk, mai állapo­tainkra jellemző „gubanc”, amit kikerülendő, Halász Jó­zsef szívesebben lenne akár magánkereskedő is. Mert az ugyan tény, hogy a maga gazdája, csak jóval drágáb­ban, mintha a sajátjában ke­reskedne. Látszatra sok a jövedelme, de gyakorlatilag a vállalat jár jól és nem ő, aki dolgozik, míg a másik csak beszedi a pénzt. — Melyik másik és meny­nyi pénzt? — Hát ez az! Én a ceglé­di Opál Kereskedelmi Rt.-től bérelem az üzlethelyiséget. De csak azt, mert minden egyébbel együtt engem ter­hel az összes kiadás. A bér­leti díj havi 26 ezer forint. Erre jön még a vízdíj, az áramszámla, a biztosítás, ugyanannyi adó, mint a kis­kereskedőnek, és a társada­lombiztosítási díj. Ráadásul a boltot a cég is a Dél-pesti Vendéglátó Vállalattól bérli, évi 32 ezerért. — Tehát ez egy másod­bérlet? Mit tesz akkor, ha december 31-én ezt is meg­szüntetik? — Ha eladnák, megvehet- ném, csak azt kellene tudni, Nincs okuk az izgalomra. Mint Gyenes István, a Pest Megyéi Iparcikk Kereske­delmi Rt. főosztályvezetője közölte, őket nem érinti a rendelkezés. Szerényen éltünk eddig, de szilárdnak éreztük a lábunk alatt a talajt — mondogat­ják a szakmában. Mostaná­ban semmi sem biztos, nem tervezhetjük hosszú időre életünk kis lépéseit. Kovács T. István MACKÓS KELL A FOSZTOGATÁSHOZ Tíz kicsi telefon A hovatovább nemzeti sport­tá nőtt telefonrongálás meg­fékezésére új típusú, feltörés­biztos utcai telefonkészüléke­ket szerelnek fel Pest me­gyében. A telefonperselyek fosztogatóinak nagy bánatára a Budapest Vidéki Távközlé­si Igazgatóság előreláthatólag Csábos kúria 'A Pest megye szélén talál­ható kis tanyán a Verseghez tartozó Fenyőharaszton meg­nyílt Chemolimpex-vendég- ház néven az egykori Podma- niczky-kastély. A mai kénye­lemnek megfelelően helyreál­lított klasszicista épüle* szé­pen gondozott park közepén húzódik, így mindenképpen megfelelő tárgyalások és kon­ferenciák rendezésére, vala­pusztulásnak indult 200 éves műemléket, hanem mert alig több mint fél óra alatt meg- -közelíthető Budapestről. Az el­ső csoport, mintegy 20 olasz vadász már élvezi a ház ven­dégszeretetét és a luxuskörül­ményeket: az alagsori úszóme­dencét, a szaunát, a játékter­met. Kép és szöveg: Vimola Károly november végéig tíz ilyen megerősített készüléket helyez el Szentendrén és környékén, ugyanis főként a Dunakanyar, tehát Szentendre, Vác, Göd volt eddig a vandálok fő va­dászterülete. Egy-egy hétvégén itt kaszáltak a legnagyobbat a perselyfosztogatók. Az új készülék nem más, mint a régi, hagyományos, sárga és piros TMM-típusú’te­lefon, amit a hátára forrasz­tott hat centiméter vastag ka­zánlemezzel és az azon lévő külön persellyel láttak el. Így a gálád telefongengszternek, ha a persely tartalmára vásik a foga, ha feszegeti is a pénz­tartót, legalább a készülékben nem tesz kárt. (Remélhetőleg nem tesz kárt, mert vannak olyanok Is, akik pusztán a rongálásért rongálnak.) A tíz megerősített készülé­ket az Észak-Pest Megyei Távközlési Üzem szentendrei főközpontja szereli be. Az eredetileg csaknem harminc­ezer forintos telefonok értéke a nyolcezer forintot érő kü­lön persellyel és a hátlappal megerősítve talán elveszi a kedvét a lelkiismeretlen kár- tékonykodóknak, akik ezentúl néhány fitying rabolt haszon reményében kevésbé férnek hozzá a zsákmányukhoz. A Budapest Vidéki Távközlési Igazgatóság a jövő évre to­vábbi 150 külső perselyes megerősített utcai telefont és 200 csak megerősített hátlapos készüléket rendelt a Finom- mechanikai Vállalattól. Ezzel jövőre valószínűleg csökken a tönkretett, kibelezett nyilvá­nos telefonok száma Pest me­gyében. —kk— Jobb a kevés, ami biztos mint a felhőtlen kikapcsoló­dásra — hirdeti a prospektus. A fogadótulajdonos külke­reskedelmi cég nem titkolt szándéka, hogy ide elsősor­ban üzleti célból érkező igé­nyes külföldieket csábítson. Az acsai és sziráki kastély- szállók mellett bizonyos, hogy itt is sikerre számíthat a ven­dégház üzemeltetője, nemcsak azért, mert megmentett egy ség, ez anyagi és erkölcsi meg nem becsülés talán abból fakad, hogy a társadalom tu­datában fel sem merül; nincs az a szerv, szervezet, intéz­mény, személy, mely úgy ve­lük él, úgy végigkíséri egy életen át, mint a posta. Az or­vos fontos személy, gyógyít. De mikor megy hozzá az em­ber? Csak ha beteg. A sza­tócsra szükség van, de hozzá is csak akkor nyitunk be, ha kifogyott a só, a paprika, az ecet a konyhából. A postás viszont mindennap bekopog­tat. Újsággal, levéllel, nyug­díjjal — kinek mivel. Ugye maga is belátja: az ember születésétől haláláig együtt él a postával. A posta jelképe a holló. De szerintem egy alvó oroszlán jobb kifejezője ennek az or­szágos nagy családnak. Az alvó oroszlán egy idő óta nem alszik, morog, elégedetlen — joggal. Mert a béketűrésnek megvan a határa. A postai alkalmazottak átlagbére alat­ta van az országos átlagnak. (Dabason 6500-8500 forint közt mozog.) A hátrányos helyzet egyik oka: túl gyakran cserélődött a „gazda”. A bár­sonyszékben egymást váltoga­tó miniszterek ígérnek, ám a soron lévő nem tartja magára nézve kötelezőnek az előd ál­tal tett ígéret beváltását. Ez év elején — 20 százalé­kos inflálódási rátával szá­molva — a postások 16 száza­lékos fizetésemelést kértek. Amiből kaptak — írd és mondd — hat százalékot (ez volt az országos negatív elő­jelű „rekord”). Az oroszlán fújt, morgott de türte-nyalta a bélyeget, vitte a levelet. Mígnem az egyre romló gaz­dasági helyzettől végleg meg­vadult, bejelentette a, novem­ber 16-ai figyelmeztető sztráj­kot. Erre már a társadalom is felfigyelt, fel kellett figyeljen. Mert az újságját, levelét, táv­iratát, csomagját, pénzkülde­ményét szereti mindenki idő­ben megkapni.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom