Pest Megyei Hírlap, 1990. október (34. évfolyam, 230-255. szám)
1990-10-06 / 235. szám
10 1990. OKTOBER 6., SZOMBAT » ■; ■ Hl :i g>rw.ww».»yg» » Majd esznek málnát a télen ES MEG OTT VAN A MEZÍTEÁBUK IS Füstölnek a kémények, pipálnak a hegyek. A Pilisből lassan ereszkedik alá a köd, aztán végiggörög az utcákon. Ha az ember nem ugrik be idejében a kocsma vagy a háza ajtaján, elüti egy ilyen nyálkás gömböc, elborítja, betolakszik a kabátja alá, a bőre alá, a hajszálai közé. Görcsbe rándulnak a csontok a hideg érintéstől. Nincs is jobb, mint a fával fűtött cserépkályha. Pilisszentlászlón minden udvaron gúlába rakott fahasábokkal várják a hegyről alá- szálló hideget. Könnyű nekik, itt az erdő körülöttük. — Az erdőben nincsenek így összerakva. A fa ottan álldogál. Nekünk kell kivágnunk, a feleségemmel eresztjüK le a hegyről. Aztán fölvágni, kocsira rakni, jó, ha nem bo^ul le hazáig, és akkor ott halmozódik az udvaron. M-: t hátha maradt tavalyról, a száraz fát vágja föl az ember először. És mindezért még fizetnünk *is kell az erdőgazdaságnak. A férfi és a felesége az anyós portáján meséli, s persze az ő fájáról. Mert ők szénnel fűtenek, náluk már központi fűtés van a házban. De hát az mindegy. A fahordás rájuk, a fiatalokra marad. Tán majd az idős asszony meg a beteg férje fogják a szőlőt is préselni? Kétszáz liter must mégsem a mamának való munka, ö nincs is itthon, elment a kórházba, a férjéhez, ök meg addig töltik a hordókat, készülnek az esküvőre. Derült égből villámcsapás, mondja a férfi, senki nem számított rá, hogy a rokon fiú ilyen hirtelen áll elő a bejelentéssel. Kiköltekeztek már az idén, nem hiányzott a családi költségvetésnek még egy ilyen érvágás. Levágnak a két kocából egyet, mutatja a férfi az ólban az áldozatot, szép hamvas, és már alig tud mozogni. Csak mérgesen csücsörít rózsaszín ajkaival. Kocsit vettek, egy Zsigulit, kétszázezerbe volt. Hogy miből? Hát, segítettek a szülők. A nyugdíjból. Vissza kell fizetni, persze nyöghetik egy darabig. A férfi azt mondja, nyolc éve nem vett öltönyt, csak munkába járó ruhát. Fegyveres őr a szentendrei skanzenban. Havonta ezer forint volt a busz, tán olcsóbban megússza kocsival. És nincs a menetrendhez kötve. Az asszony is átjár, a rendőrségen takarít. Egyik sem jól fizető állás. S otthon van még a két lány. Az egyik iskolába jár, a másik férj nélkül, kisgyerekkel van otthon, gyesen. Hát, nem dől hozájuk a pénz-, az biztos. Persze, ki lehet egészítem, hiszen nekik is van egy darabka földjük.1 Nem is érti, mondja a férfi, hogy csinálják ezt a városlakók, hogy mit esznek, ha elfogy a fizetés valahányadikán. No, nekik sem fenékig vete- mény. Ültettek három zsik krumplit, lett belőle két zsákkal. A többit megették a vaddisznók. A házhoz nem jönnek le, de itt csak a nyári konyha zöldségei teremnek meg. Hogy mi van a spájz- tíán? Amit a piacon vettek. Szentendrén persze, mert itt nem lehetett megfizetni. Tett el az asszony lecsónak valót, karácsonyra megmarad a másik disznó, tán bor is marad, ha nem issza meg mindet a násznép, meg futkos az udvaron csirke, lúd. A téeszbérle- ményből van kukorica, meg takarmánybúza, már ott áll a kamrában, nagy dézsákban. Az állatok nem fognak télen éhezni. Ha nem lesz téesz? Hát majd nem tartanak állatot. Ilyen egyszerű. Ja, meg a málna. Na, málnát, azt ehetnek egész télen. A szentendrei képviselő ígért mindent, hogy lesz fölvásárló meg tisztességes ár. Lett is a piacon. Nekik kiszúrták a szemüket, egy kiló málna álig ért meg egy fél üveg sört. Pedig akkor még olcsóbb volt a sör. A képviselő most a Par lamentben ücsörög, ők meg ehetik a málnájukat. Mi lesz jövőre? Még ez az év sem ért véget. Van otthon két liter olajuk, egy kis liszt. Ók nem gyűjtöttek be többet, mert minek? Csak megromlana Különben is, lesz zsírjuk. A városban biztos nehezebb, mondják. Nekik itt a család, a nyugdíjas szülők, a kis veteményes, a megmentett krumpli, a malac az ólban közben csurgatják a mustot Majd csak meglesznek vala hogy. És ha nem, hát végső soron még ott van nekik mezítlábuk. Tán azzal ki lehetne bôknÿ ezeket’ a ködgo- molyokat? Jakubovits Anna Majd, ha fagy, hó lesz nagy... Beinenáülnek a kórházba ? Molyrágta háló ez kérem. Meg kicsi is. Vannak, akik mellette esnek a földre, s vannak, akik a lyukakon át. A szociális védőhálóról van szó. Amely nem véd — nem is védhet mai állapotában — minden rászorulót. S mert a lehullok miatti terhelés nő, aggályos a jövő. Amúgy: a jelen sem megnyugtató. Erzsi néni 84 éves múlt. — Az egészség? Elfutott már. Szédültem nagyon, a mentő hozott be. Ketten élünk a lányommal, sokat dolgozik, Pestre jár be, hetente háromszor is délutános, nincs aki otthon a támaszom lenne rajta kívül, de ő sem fiatal már. Most készülök haza a kórházból, jobban vagyok. De februárban és márciusban ugyanígy bekerültem, akkor tüdőgyulladásom is volt. A nyugdíjam? Négyezer-nyolc- száz... A Tárogató úti kórház Il-es belosztályának orvosa, dr. Árkus Zsuzsa így beszél: — Erzsi néni nem az egyetlen. Van más is olyan, aki egyik nap fullad, máskor rosszul alszik, azután szédül, vagy a szíve fáj. A lényeg az: mindig van panasza. Ami elégséges ok ahhoz, hogy ideig-óráig, az éppen aktuális gond — többnyire családi, szociális probléma — megoldódásáig nyugalmat, élelmet, gyógyszert, meleget s emberi gondoskodást találjon a kórházban. Szó sincs arról, hogy valamiféle alantas indítékból keres, s talál ilyen megoldást ő vagy a családja. Hiszen olyanokról van szó, akik tényleg egyedül maradtak, s átmenetileg vagy tartósan egészségügyi és szociális segítségre is szorulnak. — Erzsi néni? Egyetlen hozzátartozóját baleset érte. S a beutaló orvos megtalálta a betegséget, az érelmeszesedést, amivel hozzánk küldte. Mit tehetnék, feljavítom az állapotát, csak azután küldöm haza. Szűk ugyanis az -osztály, volt, hogy egy napra kempingágyra kellett fektetni az új beteget, mine felsaïfbadult égy hely. A súlyosabb, akut esetek ellátását bizony veszélyeztetheti, ha tovább nő az osztályra háruló „szociális” teher ... Ahogyan a doktornő mondja — több mint egy évtizedes praxisa alapján — mindig voltak ilyen betegek. De eny- nyien nemigen ... — En emlékszem arra a rendkívüli télre, 1987-ben, amikor mínusz 27 fok is volt — veszi át a szót dr. Drahos Ilona az osztály másodfőorvosa. — Akkor sok idős, fagyott, tüdőgyulladásos beteg került hozzánk. S e jelenség mögött is szociális gondok álltak. Egyedül maradt öregek voltak, akikről a nagy hidegben és hóban mások nem is tudtak gondoskodni. A fűtet- len lakás, az éhezés pedig nem használ az egészséges fiatal embernek sem, hát még az idősnek, betegnek! Nem volt semmi meglepő azon, hogy akkor hirtelen felszökött a kórházban is a halálozási arány. — Túlzás lenne persze azt gondolni, hogy szociális okok miatt olyanok kerülnek kórházba, akiknek semmi bajuk. Van hörghurutjuk, érelmesze- sedásük, s így tovább. Ezek a kórok azonban otthon kezelhetők lennének — megfelelő körülmények között. Tehát az igazi baj a körülményekkel van. S, mert nő a fűtőanyag. az energia ára, drágul az étel, értéket veszít a nyugdíj, a fizetés; én bizony tartok a hideg téltől... Dr. Zádor András a kórház igazgató főorvosa viszont úgy véli, nem igazán „évszakos" jelenségről van szó. Annyira nem, hogy az ántivilágban a kórházakban külön szociális gondozónőket foglalkoztattak, akiknek éppen az ilyen ügyek adtak munkát. Ma viszont fehér holló a kórházi szociális gondozó. Az elfekvő, utógondozó osztályok mindenhol zsúfoltak, s tudott: oda bekerülni csak akkor lehet, ha valaki meghal, s megürül egy hely. Ezért, hogy most is van a kórház szinte mindegyik osztályán 3-4 „garderobizált” beteg. (A némi élt. is tartalmazó kifejezés még akkor született, amikor a tehetősebb családok — akár a ruhatárba a kabátot — a nyaralás idejére, térítés fejében átadhatták a kórháznak, magánszanatóriumnak az ápolandó idős rokont.) — A megoldás? Eddig is volt, aki kellő orvosi segédletr tel a kórházba menekült a bajok elől. Ezután is lesz. Sőt, gyanítom én is, hogy a hideg beálltával több. Föl kellene készülni erre, olyan átmeneti otthonokkal, ahol kosztot, ápolást, orvosságot kaphatnak a rászorulók. Szükség lenne a házigondozói hálózgt fejlesztésére is. Ez utóbbi már csak azért is kívánatos, mert a megroggyant egészségű idősek kiszakítása á megszokott környezetükből — rosszabbít- ja az állapotukat. S azért is, mert olcsóbb, mint az úgynevezett intenzív ágyakon tartani hetekig, hónapokig az otthon ugyancsak kezelhető betegeket. akik ott az akut esetek gyógyítását nehezítik — persze nem önhibájukból. — Végezetül még valamit: ellene vagyok ez ügyben a szigornak. Az ilyen „szociális” betegek valóban betegek. S ha állapotuk rosszabbodását idézné elő, hogy felügyelet nélkül, éhesen, hidegben, magányosan kell élniük, akkor embertelenség lenne kitenni a szűrüket a kórházból. Ráadásul ez ellentétes volna a hippokráteszi esküvel is. S ha nincs’ rokon, gondoskodó ismerős, aki őket a mentőtől átvegye, a mentősök úgy is visszafordulnak Velük a kórházba ... V. G. P. (Erdősi Agnes felvételei) Az árréstől a vízfejig BEMENT A MALAC, KIJÖTT A KOLBÁSZ Fejér megyében kilencszáz, Főt környékén ezernégyszáz forint egy mázsa kukorica ára. Eddig természetes volt, hogy a vágóhídra bement a malac és kijött a kolbász. No de, hogy lesz abból a disznóból hús, amelyiket nem lehet megetetni? — Nem kell mindjárt pánikba esni. Más baj is van — közlik a szakemberek. — A sápot leszedő hivatalokat is ki kell iktatni ahhoz, hogy pe a csillagos ég legyen az árak plafonja. A fóti Vörösmarty Termelő- szövetkezet háztáji ágazata az egyik legnagyobb integrátor Pest megyében. Kdssai Gézától a prognózis után érdeklődöm. Az ő kimutatása szerint 1985-ben még 6 ezer ötszáz háztájiban nevelt sertést vettek át és értékesítettek kis haszonnal a húsipari vállalatoknál. Az évről évre csökkenő kínálatra ma a zuhanás a jellemző. Tavaly már csak 3 ezer 500 állatot vásároltak, az idén csak 2 ezer kétszázra számítanak. Dühös a termelő Az alapvető okokról kérdezősködve emlékeztetem, hogy pár évvel ezelőtt azt mondta: egy hízó felnevelésével hat hónap alatt ötszáz forintot, vagyis ma egy szerénynek mondható bért keres a gazda. — A szám elé most mínuszjelet kell írni — válaszolja az ágazatvezető. — Megkérdeztem egy kistermelőt, hogy miért adja le a vemhes kocát. — Tegyük fel, hogy kilencet ellik — válaszolta. — Akkor az nekem kilencezer ötszáz forint veszteséget jelent. A szerelemből nem lehet megélni. Én ezt nem hobbiból csinálom. Szeptember óta 69 forint helyett 67 forintot kap egy tenyésztő a leadott sertés kilójáért. Persze, csak ha nem túlsúlyos. Közel százharminc kiló után már zsírosabb az állat. Ha tehát a húsipar halogatja az átvételt, a jószágot tovább kénytelenek etetni, az hízik. Csökken az átvételi ár, nő a kiadás, a ráfizetés. Az ilyen állatok exportra sem jók. Nagyrészt a hazai piacon adják el a feldolgozás után. Előfordul az a furcsaság, hogy az NDK-ból, vagyis most már Németország keleti feléből importálnak. (Mint azt egy szakembertől tudom, ott nagyobb arányú a korszerű nagyüzemi tenyésztés. A szerk.) Az onnét érkező röfikék aztán importból exportutazókká válva egy másik országba vonatoznak. Lesz-e hús? A témával már elérkeztünk a nagy kérdéshez: A 67 forintos disznóhúsból hogyan lesz a boltban 250? Mert ugye, az ágazat is csak egy forintot keresett eddig rajta. Hogy eztán mennyit, az nem látható előre, mert az állami támogatást a disznónál 4 helyett 1,4- re, a marhánál 8 helyett 2,8 százalékra csökkentették. A nagyobb arányban nyugdíjas, jövedelmüket kiegészítő gazdák leleménye, hogy mostanában inkább városi ismerőseiket keresik fel ajánlatokkal. Álljanak össze, mérjék szét a levágott malacot, s tegyék a hűtőládába. Így még alig több, mint száz forintba kerül az asztalravaló. No de hol van az egészségügyi kontroll? A hatósági vizsgálat? Ezt is a nagyüzemnek kellene megszerveznie, de persze, előtte beruháznia. — Szóval akkor nem lesz hús? — A télen még lesz. De a jövő év második felére elfogyhat. Tényleg 5-600 forintba kerülhet, ha az illetékesek nem használják intézkedésre az időelőnyt. No meg, nem iktatják ki a fölösleges- állomásokat — folytatja a szakember, papírlapon rajzolgatva az áru útját. — A termelőtől a fogyasztóig hat állomáson, ugyanany- nyi vállalati költségen, árrésen megy át. Vállalati vízfejeket hagy maga mögött, míg a fogyasztóhoz ér. Ott pedig már csökkent a kereslet. A húsipar korlátozza az átvételt, mert halmozódnak a készletei. Ebben a helyzetben változik az ízlésünk. Ma már egyre többen fogyasztanak házinyulat, s azt még nagyjából leadni is érdemes. Drága viszont és csak 150-200 vágómarha kerül ki a szövetkezet nagy körzetéből. Nem vágnak már lovat, aminek párja eléri a 300 ezer forintot. Ács Ferenc építészmérnök és Hrabovszki György kőműves a Fejér megyei Iváncsárol éppen akkor állít be az ágazatvezetőhöz, amikor elbúcsúznék. Tudomásul veszem, hogy a héten még alig hajtott valaki állatot a tsz veresegyházi mérlegére, mikor a két vendég közli: ők havi hatszáz darabot tudnának hozni a kínált árért. Tenyésztők és egyben felvásárlók. Kassai Géza szerint, ha kilónként egy forintot keresnek, már akkor is megérte. Közben a fogyasztóig még egy megállóban keres valaki — gondolom —, de legalább ennivalót küld a boltba. Mindenki ráfizet Baska Ferenc, a Penomah váci gyárának igazgatója szerint ma már nincs ellátási terület, mindenki ott ad el. ahol tud. A versenyben veszteni is lehet. Náluk ez forintban 11 millió mínuszt tesz ki az első félévben. Úgyhogy most dolgozik is egy csoport a szervezet átvilágításán. Fizikai és alkalmazotti létszámot kell majd karcsúsítani. Bár az információból sejthető: nem ez a baj igazi oka. Vágóállatot nem vásárolnak. Ezt a központ intézi. Az itt feldolgozott szállítmányok kilónként 74 forintos ára után 144 forint termelési költséggel kerül hús a boltokba. Erre öt százalék jön, ha a gyár szállít. A kiskereskedelmi árrés ezzel szemben tíz százalék. Így lesz ott a comb, a karaj kilónként 250. — Ha lesz — vetem közbe. — Be kellene avatkozni — bólint az igazgató. Lényegében azt mondja, amit odaát Kassai Géza, hogy a 70-80 százalékos tenyésztési költséghez takarmány. ártámogatás és szakmai tanácsok kellenének. Változhatna a szokás is. Hannoverben senki sem nézi le azt, aki csak két szelet húst kér. A héntes ki is írja: Száz gramm ára 0,7 DM. Kovács T. István A
