Pest Megyei Hírlap, 1990. október (34. évfolyam, 230-255. szám)
1990-10-03 / 232. szám
m**r 1090. OKTÓBER 3., SZERDA Mii gyár szó és huh ura Wertheim he/i' Szentendre európai rokonsága Szentendrének van egy romantikus hangulatú kistestvére Bulgáriában. A Szófia megyei Koprovstica házait várfalszerü palánkok kerítik el. A mediterrán cseréppel fedett, türkizkék falú házak fölött távolabb magas hegyek húzódnak, közöttük csöndesen suhan át a Topolnica gyors vize. Alkonyaikor a hazatérő gulya áthalad azon a hídon, amely itt történelmi emlékhelynek számít. Azt mondják az emberek: a múlt században itt dördült el az a puskalövés, amely a török kiűzését kezdő harcok indítását jelezte. A látogatóknak mindig megmutatják a híres bolgár költő, Dimcso Debeljanov szülőházát, udvarában a bánatosan szép, fiát hazaváró édesanya szobrával. A magyaroknak elmondják, hogy az első világháborúban elesett lírikus versei egy kicsit Ady Endrére emlékeztetnek. Szentendrén bizonyára nem feledkeznek meg erről az idősebb testvérről sem akkor, amikor most népesebb lesz a család. A rokon, a barát, úgy ,ió, ha mind több van belőle, a Duna felső és alsó szakaszán egyaránt. A Maina és a Tauber folyók találkozásánál fekvő német — nemrég még szövetségi német ■—kisvárosban, Wertheimben, egyáltalán nem gyártanak zárat, lakatot. A régi, favázas építkezés formálta hangulatot viszont egyaránt élvezik a helybeliek, valamint Szentendre város és környéke falvainak lakói, mert egyre gyakoribb lett a találkozások száma. Egyszer egy focicsapat rándul ki, másszor fúvósok jelennek meg az utcán, aztán Wertheim városának mészárosai érkeznek Szentendrére, hogy kóstolót kínáljanak; hamisítatlan „Wurstot és Blat- wurstot”, azaz kolbászt és hurkát süssenek, megismertetve ízlésüket a magyarokkal. A régi testvérkapcsolatokkal szemben sokan azt tartják most másnak, hogy ez lassú természetes fejlődés révén jött létre. Rokonok kezdeményezték. Míg a másik fentről jött közvetítéssel, sugallatra, ami — legyen bár nemes és hasznos a célja — ily módon nem elég hatásos. Történelmi gyökerek Az új kapcsolat történelmi gyökere a nem éppen fájdalommentes múltból táplálkozik. Mindkét fél tudja, hogy a történelmet, a politikát nem a kisemberek csinálják. Ők sohasem gyűlölködtek egymással, bármilyen nyelven is tanultak beszélni. Wertheim lakossága kétharmadának első vagy második generációja Magyarországról származott. Szülőfalujuk Pilis- vörösvár, Budakalász, Cso- bánka, vagy valamelyik Pest környéki település. Ma, a szintén Csobáncáról elszármazott Hermann János építész mond- * ja, aki különben Szentendrén járt gimnáziumba: új lakóhelyükön, az eredeti arculat visszaállításával a város egy- harmadát Magyarországról kitelepített svábok, csobánkai kőművesek állították helyre a háború után. Czóbel és Modersohn Jelenleg a két várost összekötő szellemi híd megalkotása van soron. Alappillér a testvérvárosi szerződés, elemei sokfélék. Köztük az értékek kölcsönös bemutatása, megismerése. Erről dr. Hann Ferenc művészettörténész, a Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága íőmunkatarsa beszél, ő rendezte a nyár végén azt a szentendrei kiállítást, ' ahol a wgrtheimi születésű, kiemelkedő német és európai jelentőségű festőművész, Otto Modersohn (1Ô65—1943) és felesége, Louise Modersohn-Bre- ling (1883—1950) alkotásaival ismerkedhetett meg a hazai közönség. A lírai hangvételű, reális tájakat festő, kicsit dekoratí- van alkotó Modersohn a húszas években személyes kapcsolatba került Czóbel Bélával. Vele együtt festettek 1923-ban egy würtzburgi művésztelepen. A vibráló személyiségű Czóbel, aki a kor legnagyobb francia művészeivel állított ki és Franciaországban magyarosnak, Magyarországon franciásan festő magyarnak tartották, érdekes vendégnek számított Moder- sohnék körében. Találkozásaik nem merültek feledésbe. A lokálpatrióta kisváros lakói erre is alapoztak szeptemberben, amikor a helyi történeti múzeumban megnyílt az a Czóbel-kiállítás, amely a művész 1976-ban bekövetkezett halála óta az első külföldön. Dr. Jörg Packovszky múzeumigazgató rendezte azt a tárlatot, amelynek első képe az 1917-ben készült Fiú című, amely a mester legkorábbi munkái közül való. Szerepel a majdnem fél évszázadot bemutató kiállításon néhány olyan alkotás, amely a két nagy művész barátkozása idején keletkezett. Így a közönség össze tudja hasonlítani munkásságukat. November közepéig ott láthatók még a híres leányportrék, a csendéletek, grafikák, a vászonra festett szentendrei kert és a feleség, Modok Mária huszonöt festménye. A siker rendkívüli. Hann Ferenc szerint annyian voltak a megnyitón, ahol Stephan Cäser főpolgármester méltatta az eseményt, hogy az még a fővárosunk közelében fekvő turistaközpontban is feltűnő lett volna. Igaz, sok bizonyítéka van annak, hogy Wertheim polgárai abszolút művészetpártolók. A festészeten kívül később sok egyéb is szóba kerül ilyenkor, más és más helyszíneken. Szentendre küldötteinek érdekes megfigyelése, hogy sokak otthonában Magyarországról kikerült verses, magyar nyelvű falvédők láthatóik. A fiatalok magyar nyelvtanfolyamra járnak. Érdeklődésük még az őshonos szülők utódaira is átragadt. Az itthonról elkerültek között nagy a szülőföld iránti nosztalgia. Dunaj, Donau, Duna — Mi lesz a barátkozás újabb lépése? — Megkezdtük az előkészületeket — mondja Hann Ferenc. — A most Wertheimben lakó, erről a vidékről kitelepített svábok népművészetéről, néprajzáról rendezünk jövőre egy nagyobb kiállítást. Méltó helyen, ahol mindig több nyelvet beszéltek az emberek. Reméljük, ezután is békességben, testvériségben élhetnek, bárhogy mondják is a nagy folyó nevét: Dunaj, Donau vagy egyszerűen így: Duna. Kovács T. István Louise Modersohn-Breling: Wertheim Postabontás VÁRJUK LEVELEIKET, CÍMÜNK: BUDAPEST, PF.: 311 -1446 Felújításra vár Évekkel ezelőtt egy híres építész által alkotott patinás házból új épületbe költözött a gödöllői rendőrség. Bezárva maga mögött az azóta bevert vagy ellopott ajtókat, ablakokat. Még a csempének is lába kelt. Ma, amikor annyi az erdélyi menekült, az életet most kezdő fiatal, akik hiába álmodoznak önálló otthonról, lakásról, a ház üresen áll. Éppen ezért felháborító, irritáló a közömbösség, ami e magányos, elhagyatott, de kis ráfordítással még mindig széppé, otthonossá tehető épület sorsát kíséri. Már többször jeleztem a városi tanácsnak, hogy olyan családoknak kellene odaadni, akik hajlandók lennének felújítani, s beköltözni ebbe az emeletes házba. Ügy tűnik, az épületnek nincs gazdája, vagy ha van, az nem érdemli meg, hogy magáénak mondhassa. Ilyen gazdára érték nem bizható. Nehogy azt gondolja bárki, döngölt falú. régi parasztházért írom e kesérgő sorokat. Nem! Gödöllő egyik olyan épületéről van szó, mely gondos kezek által további száz évre még megmenthető, s városképi szempontból is jelentős lehetne. De lassan széjjelhordják. A városszépítő mozgalom segítségét kérve javaslom: ez az épület adjon otthont a magyar szecesszió bölcsője mellett hajdanában itt „bábáskodó”, ma szanaszét heverő alkotásoknak, melyek értékét más városok, így Sopron, Szombathely. Miskolc már régen felmérték. S. I. Gödöllő Hfjavífás magyar mádra Vácon a Báthori utcában volt az úttesten három-négy olyan törés, amelyeket köny- nyen és gyorsan kijavíthattak volna, hiszen talán hat négyzetmétert tett ki az egész. Bár az egyik oldalon az aszfalt teteje repedezett is volt, de talán ezt is meg lehetett volna egyszerűbben javítani. Mi is történt? Feltúrták az utca egyik oldalát, és felcsákányozták a terméskő alapot, holott az legalább száz évre biztosította volna a szilárdságot. A kövezet alatt levő homokos földet nagy gépekkel el- hordatták, helyette sódert hoztak. Amikor kijöttek a főnökök, és megnézték a munkát, kevés Czóbel Béla: Fiú Rádiófigyelő hiánnyal az utca teljes hosz- szában kész volt a szélkövezés. Na, ezt felszedették, és másként rakatták vissza. (Hogy az emberek mit kívántak nekik?!) Tudtommal a javításra tízmillió forint volt beütemezve, de ez nem lett elég. Hát ilyen szervezetlenség mellett ez nem csoda, hanem egyenesen szomorú. És még csak ennyit: nem szabadna megengedni az utak mellett a fák kivágását. Ahol csak lehet, inkább szaporítani kellene a növényzetet, hogy az lekösse a levegő szennyét, és szépítse környezetünket. E. I. * Vác Ki nem lesz megrövidítve? A Pest Megyei Hírlap augusztus 22-i számában olvastam a DMRV igazgatójának nyilatkozatát a vízdíj számlázásáról. Az utolsó mondata így hangzik: Lényeg azonban az, hogy az év végi elszámolásnál egyetlen fogyasztónkat sem rövidítjük meg. E mondat szépen hangzik és jó lenne, ha így is történne, de a valóság az, hogy már év közben is megrövidítik, helyesebben megkárosítják azokat a bérlakásban élőket, ahol az épületekben nincsen vízóra. Erre példaként az alábbi tényt kívánom felhozni. Aszódon, a Falujárók útja 5 3. szám alatti épületben 16 lakás van. Ebből 12 kétszobás és négy 2 és fél szobás. A lakók száma 43. Ez év első felének minden hónapjában 170 köbméter vizet fogyasztottak, vagyis a fél év alatt 1020 köbmétert. Egy lakó tehát havonta 3954 liter vizet fogyasztott, ami napi 132 liternek felel meg. Ebben az épületben alakok havonta 2941 forint vízdíjat fizetnek, személyenként 68 forintot. Ebben az épületben van vízóra. Az 565. sz. épület lakásbeosztása teljesen megfelel a fenti épületnek, csupán itt 44 ember lakik és nincsen vízóra. Itt a lakások nagysága szerint állapították meg a vízdíjat, függetlenül a lakók számától. A 2 szobás lakástulajdonosok havi 2S8 forintos, míg a 2 és fél- szobás tulajdonosok hapi 331 forint vízdíjat lennének kötelesek fizetni. Az már nevetséges, hogy egy 2 és fél szobás lakásban élő, egyedüli személy 331 forint havi vízdíjat fizessen, annyit, mint az ugyanakkora lakásban lakó 7 tagú család. A vizdíj ilyen megállapítása ellen a lakótelepen élők már írásban, aláírásokkal tiltakoztak, de hasztalanul. A vízművek még válaszra sem érdemesítettek. Az elmúlt nyáron a lakótelepen olyan rendszertelen volt a vízFOLKLÖRGALA. Táborfalva példája azt is mutatja, hogy egy kis falu tornyából is lehet messze tekinteni, az ország és Európa, sőt a világ értékeit innét is láthatóvá lehet tenni. A zenei világnap alkalmából hétfőn az éjszakai órákban hallgathattuk meg a táborfalvai népzenei hangverseny közvetítését. Hát kitűnő együttest láttak vendégül a hagyományokat példásan őrző házigazdák. Mindegyik a népek, nemzetek zenei anyanyelvét, a népzenét választotta műsorának forrásaként. Először a helybeliek mutatkoztak be népdalokkal és egy betyár- balladával, megszólaltatva a cite- rát, kecskeüuüát, felismerhettük a tekerölant hangját. A határon túlról érkezett az 1977 óta működő székelyudvarhelyi Venyige Együttes, amely tulajdonképpen a helyi táncház kísérőzenekara, de a színpadon is eredetien szép, székely muzsikát játszanak. Szövegeikből igazi székely derűt érezhettünk, például a rigmusos, zenével kísért táncszók hallatán: „Túrót ettem, puliszkát, / attól nőttem ekkorát.”) Kevésbé ismert az ötvenes évektől kialakult, görög menekültek leszármazottaiból képződött nemzetiségünk, amelynek hagyományait a Magyarországi Görögök Kulturális Egyesülete ápolja. Az Astra Együttes a Székesfehérvár melletti Beloiannisz nevű falu és a pesti kolóniák folklórjából merít. A ma is élő görög népzenét szólaltatták meg. Felfedezés is lehet ez a magyar közönség számára, mert rokonvonásokat észlelhettünk a közös múltú balkáni népek török hatásokat megőrző motívumaival. Azt, hogy milyen széles körű nálunk egyesek zenei érdeklődése, az Indiában is gyűjtögető magyar Kalkutta trió bizonyította, kuriózumnak számító, klasz- szikus indiai népzenét bemutató szereplésével. Equadorban és Bolíviában járt az 1988-as Ki mit tud?-vetélkedőből ismert Los Andinos együttes, amely csak innen Székesfehérvárról érkezett. Bolíviai és equadori népzenével aratta — a hallható tapsból ítélve —■ legnagyobb sikerét. Virtuóznak minősíthető a pomázi Vujicsics Együttes szerb és liorvát népzenei előadása. Felvidéki motívumokat ismertetett meg velünk a pozsonyi Varsányi Együttes. Végül a helybeli Hagyományőrzőkből kinőtt legfiatalabbak Csutorás Együttese zárta az estet. A rádiót kikapcsolva arra gondoltunk: kár, hogy ilyen későre tervezik az efféle műsorokat. Hiszen a népek barátságát jól szolgálhatná, ha közelről ismernénk és tisztelnénk egymás értékeit. A zene is bizonyította, hogy azok közös tőről fakadnak. K. T. I. ellátás, hogy a honvédségnek kellett lajtkocsikkal a vizet biztosítani. A jelenlegi vízdíj fizetését nagyon sokan megtagadták, nem hajlandók fizetni azt, amit nem fogyasztottak el. Danes Antal Aszúd Fejlődő TápSéssccső Ha visszatekintünk községünk eltelt évtizedeire, megállapíthatjuk; ha lassú ütemben is, de fejlődtünk. Az elmúlt időben adták át rendeltetésének a szép tornacsarnokot, az iskola, a művelődési ház, a könyvtár központi fűtést kapott, új, ostornyeles lámpákkal biztosítják az esti közvilágítást. A községhez tartozó Magdolna-telepen segélykérő telefont szereltek fel, és éppen most fejeződött be négy utca burkolása, valamint a buszállomáson a járdasziget kiépítése. A tanácselnököt, Lénárd Lászlót hallgatva szerényen nyilatkozik mindezekről, és a vezetékes gázról is úgy beszél, mintha az elnöki tisztség nem a hely- hatósági választásokig tartana. Tápiőszecső fejlődésében, szépítésében mindig közreműködtek a lakóhelyüket szerető közéleti tevékenykedők. A hajdani HNF keretében működő honismereti kör tavaly átadta a stafétát az újonnan alakult Szecsői Baráti Körnek. Nos, ők több utcavégi szeméttelepet felszámoltak, tisztogatták a temetőt és a bejárata mellett parkolót létesítettek. A község lakosságát felhívták a házuk előtti parkosításra, virágosításra. Ennek már látható eredményei vannak. Az utóbbi hetekben pedig egy nagyon régi községi óhajnak tettek eleget, amikor a központban piacot létesítettek. Bár ebben nagy szerepet vállaltak a szecsői pártok is, főleg a kisgazdák aktívái. Többen megérdemelnék, hogy ismertessem nevüket, de túl hosszú lenne a felsorolás. Nem hagyhatom azonban említés nélkül Flakner Istvánt, a baráti kör vezetőjét, aki ez ügyben legtöbbet serénykedett. Szeretnék tehát ezúton is köszönetét mondani minden közreműködőnek, aki a piac létrehozásán fáradozott. Most a község lakosain a sor, hogy éljenek annak lehetőségeivel. Ofella Sándor Tápiőszecső ★ Kedves, régi tudósítónk írása nem mai keltezésű, ez ki is derül olvasóink számára abból, hogy abban Lénárd Lászlót még tanácselnökként említi. Mivel ö, s a vele egyetemben említett személy is indult a helyhatósági választásokon, ezért halasztottak el Ofella Sándor levelének közlését a mai napig: nehogy egyesek szemében úgy tűnjék, hogy a vitathatatlan jó cselekedetek megemlítése kortesfogás. Mivel a választások időközben lezajlottak, a levél közzétételének nincs akadálya, legfeljebb annyit tennénk hozzá: gratulálunk Lénárd Lászlónak polgármesterré választásához. Hozzászólás és vélemény A tápiábieskeS földügyben Lapunk augusztus 15-i számában az Űj földesurak Tá- pióbicskén címmel megjelent írásban az Április 4. Mező- gazdasági Termelőszövetkezet gondjaival foglalkoztunk. A tsz jogtanácsosa, dr. Turóczi Ferenc most az ügy újabb fejleményeiről tájékoztatta szerkesztőségünket. Miről is volt szó? Hogy a ts tagjai öt-öt hektárnyi földet vásároltak a szövetkezettől, ám ehhez manapság a megyei vagyonellenőrző bizottság hozzájárulása is szükségeltetik, amire sokáig hiába vártak. Az elutasító határozatot végül augusztus 15-én megkapták. Már ezt megelőzően — mert tudtak a döntésről — panaszlevelet írtak a megyeházára, melyet, mint hírül adtuk, onnan a Belügyminisztériumba továbbítottak. Nos, valószínűleg időközben odaért a fellebbezés is, melynek egy másolatát szerkesztőségünkbe is eljuttatták. Ebben kéri a termelőszövetkezet, hogy változzon meg a Pest Megyei Vagyonellenőrző Bizottság 612-41/1990. számú határozata, tehá; kapjanak hozzájárulást, hogy tagjaik családonként tíz-tíz. vagy személyenként öt-öt hektár földet megvásárolhassanak — a vezetőségük által kialakított áron és feltételekkel. A megfontolást igénylő, felelősséggel járó döntés változatlanul a kormány kezében van.
