Pest Megyei Hírlap, 1990. október (34. évfolyam, 230-255. szám)
1990-10-13 / 241. szám
19D0. OKTÓBER 13., SZOMBAT A szemüveges fiatalember telefonál. Kér, érvel, magyaráz, közben egy-egy biztató pillantást vet a szoba másik sarkában a szék szélén ülve feszengő nőre. Az asszony fiatal, de ez nem látszik rajta. Arca nyúzott, szinte szürke. Sötét árok a szeme alatt, tekintetében reménytelenség. — Nem tudtunk nyugodtan beszélni — mondja Király Miklós, a Szigetszentmiklósi Családsegítő Központ vezetője, amikor nagy sokára leteszi a kagylót: — Tíz perc múlva ismét telefonálnom kell. Nagyon fontos. Családgondozókkal is szerettem volna beszélni, de mindhárman úton vannak. Járják a várost. A családsegítőben nincs ügyintézési határidő. Előfordul, órák alatt nyújtanak valamilyen támaszt, megoldást azoknak, akik a tanácsnál esetleg hetekig, hónapokig vártak arra, hogy ügyükben valamilyen döntés szülessen. A központ május elején nyitott, s akkor Király Miklós úgy beszélt terveikről, hogy fogalma sem volt, valójában milyen segítségért is kopogtatnak majd ajtajukon a szigetszentmikló- siak. Sejtették, hogy a növekvő munkanélküliség miatt elsősorban szociális teendőik lesznek, de felkészültek a lelki gondozásra is. Igazán hozzáértő ember, egy fiatal református lelkésznő vállalta e feladatot. S hogyan látják ma. néhány hónapos működés után teendőiket? Átok és áldás egyszerre — Minden lelki nyomorúság, szinte valamennyi családi konfliktus mögött, az emberi kapcsolatok torzulásának, lazulásának hátterében ott a szegénység, a nyomor — vélekedik Király Miklós. — Olyan sorsokkal találkozunk munkánk során, hogy az ember csak ámul, némelyik család egymaga annyiféle, valóban komoly gonddal küzd, amelyek közül egy is elég volna ahhoz, hogy leterítse őket. A családsegítő valóban segít, de kérdés, mire elég egy- két-háromezer forint ott, ahol a háromgyerekes család a félig kész házba volt kémjtelen beköltözni. Oda, ahol a tetőtérben a kicsik olyan üvegezett ajtó előtt játszadoznak, amely mögött nincs erkély. S a segítők tudják, nemhogy a ház befejezésére, hanem egy tisztességes ebéd elkészítésére sincs pénzük. Ennek ellenére általában nem bankók formájában érkezik a segítség. A központ munkatársai bevásárolnak. Feltöltik az ügyfél kamráját liszttel, cukorral, amivel kell. Megveszik a gyereknek a tanszert, a téli dzsekit vagy csizmát. Kifizetik a villany- számlát vagy éppen beszerzik a téli tüzelőt. Nem akarnak konkurálni a tanács hatósági HajléktCilan asszony kisgyerekkel MINDEN BAJ MÖGÖTT OTT A SZEGÉNYSÉG osztályával, hiszen maguk is oda tartoznak. De kétségtelen, hogy a központ ügyintézési határidejével nem vetélkedhet a hivatal. Természetesen családsegítő segélykerete minimális a tanácsihoz képest. Ez a pénz átok és áldás egyszerre. Forintokkal nem lehet kezelni lelki bajokat, mint ahogy a lazuló emberi kapcsolatok sem köthetők szorosabbra általa, a széthulló családok összetartásában sem segíthet. Ám ott, ahol minden baj gyökere a szegénység, jól jön. Még akkor is, ha csepp a tengerben. A családsegítő mosógépet vesz. A masina elfér majd a családi házban kialakított központ fürdőszobájában. Miért kell mosógép? Mert előfordul, hogy valakinek éppen ilyen szolgáltatásra van szüksége. A minap például egy idős néninél jártak, aki tragikus körülmények között elveszítette gyermekeit. Lelkileg és fizikai értelemben is segítségre volt szüksége. , A gondeaók a baptista közösség fiataljaival felkeresték. Míg a lelkésznő lelki (vigaszt nyújtott, a többiek ki- meszelték a házat, rendbe rakták a kertet, elvégezték a nagymosást. Otthon, a saját lakásukon: Hát ezért kell a mosógép. Az szinte mindennapos, hogy a három gondozó, a vezető, a szaktanácsadó és a jogtanácsos, de még a titkárnő is családtagjait bevonva intézi az ügyeket, jár a segítségre várókhoz. S közben csupa reménytelen ügy. Mint a kint kuporgó asz- szonyé. Akit két és fél éves gyermekével kitettek az albérletből. Az éjjel négyszáz forintért egy átmeneti szálláson aludtak. A kicsi bölcsődében, de hová menjenek este? Király Miklós újra telefonál. A csepeli tanácsházára küldi az asszonyt. Ott a szociális osztály már tud ügyéről, talán segítenek. Ha nem, akkor maradjon azon a szálláson, ahol éjjel aludt. Néhány napig még tudja fizetni neki a családsegítő, jelentkezzen bátran a jövő héten. Sokféleképpen lehet segíteni — Sokszor megkapjuk a tanácsoktól, hogy mit akarunk? Ezt az embert, akinek az ügyében intézkedünk, ők már néhányszor segítették, s lám, most megint tartja a markát — magyarázza Király Miklós. — Igazuk van. Magunk is látjuk, hogy gyakorta nagyrészt az il letö tehet arról a helyzetről, amelybe került. De ha mi is így gondolkoznánk, akkor nem itt dolgoznánk, hanem a hatóságnál. Segíteni sokféleképpen lehet. A napokban egy kisegítő iskolai osztálynak kifizettük a kirándulóbusz költségeit. Lehet, hogy az osztályba járó gyerekek némelyikénél az egy főre eső átlagjövedelem nem olyan alacsony, s így tulajdonképpen jogtalan előnyhöz jutottak azáltal, hogy kifizettük a buszköltséget. Így is lehet nézni. Meg úgy is, hogy harminc hátrányos helyzetű gyerek végre eljutott Szentendrére, megnézhette a skanzent meg a Kovács Margit Múzeumot. Terápia a gondozóknak ? — Munkanélküliség, albérlet és lakásgondok, elszegényedés, nyomor. A már minden hivatalt megjárt reménytelen emberek utolsó lehetősége a családsegítő központ. Néhány lelkes ember, évi négyszázezer foiúni. segélykeret", szekíénnyi használt ruha, amiben vonakodva válogatnak a rászorulók. Ez mindenük. Miként birkóznak meg azzal a lelki teherrel, hogy nem tudnak, mert egyszerűen lehetetlen mindenkin segíteni? Nyugaton, ahol sokkal na gyobb hagyományai vannak az ilyenfajta családsegítésnek legfeljebb öt-hat évig csinálják a gondozók. Utána nyugalmasabb munkát keresnek. Lehet, hogy egyszer majd nekünk is valamilyen csoportterápiával kell kezelnünk magunkat. Egyelőre bírjuk. Szerveztünk tanszer- és cipővásárt. Most három mázsa gyermekkönyvvel házalunk. Talán összehozunk egy tüzelőakciót. Az induláskor úgy gondoltuk, hogy sikerül kiépíteni őszinte, segíteni akaró emberekből magunk köré egy közösséget. A baptista fiatalok már jönnek, van néhány idős néni-bácsi, aki ingyen alkalmi gyermekfelügye- tet vállal. De a maguk eszközeivel támogatnak a pedagógusok, a védőnők, az idősek klubjának tiszteletteljes gondozói. Egyszóval nem vagyunk már egyedül. Segítőink is kapnak valamiféle lelki töltést. valami pluszt. Bár az igaz sághoz tartozik, hogy nem minden bajba jutott ^emlékszik szívesen arra, ki nyújtott neki segédkezet. Nem tudunk mindenkin segíteni, de nagyon sokat dolgozunk és tudjuk, hogy amit lehet, megteszünk. Ez ad erőt. Móza Katalin Szétzilált emberi kapcsolatok Bódéváros bosszús lakói VITRINBE ZÁR I SZER ETET Pest megye fővárosa Bódéváros. Tíz-, sőt százezerszámra találhatók hétvégi vityillók megyénk területén: a Dunakanyartól a Budai-hegységig, a tavak partjától a Csepel-szi- getig mindenütt. Ilyet nem láthat a turista, csak a volt szocialista országokban: a néhai NDK-ban és Csehszlovákiában. Nyugaton a városok, fővárosok körül hétvégi vityillók helyett takaros kis villanegyedeket, családi házas övezeteket, kertvárosokat látni. No és bennük sokkal kiegyensúlyozottabb, boldogabb és nyugodtabb embereket. Az ő jó- és a mi rosszkedvűnkbe mennyit számít településszerkezetünk különbözősége? — Számít, ez bizonyos — mondja Vágvölgyi András településszociológus —, a dolog azonban összetettebb. Magyarországon a kertművelés gyökerei mélyebbre nyúlnak vissza, a 30-as években például Kecskeméten lehetett egy orvos bármily kitűnő, kigolyózták az úri kaszinóból, ha nem volt szőlőföldje. Fővárosunk lakosságának jó része pedig vidékről került fel, illetve a felköltözött szülők gyermeke. Hozták magukkal a föld utáni vonzódást, s amikor a .hatvanas években megindult a hétvégi telkek parcellázása, aki tudott, kapott az alkalmon, hogy kapát vehessen a kezébe hétvégenként. — Azóta ki is parcelláztak minden létező területet zártkertnek. Nem időzített bomba ez? Hiszen ma igen sokan — kényszerűen — arra az életmódra rendezkedtek be, hogy egy kis városi lakásban laknak, s onnan telkükre menekülnek. A szűk lakást azonban már kinövik a családok, az utódok képtelenek kétmilliót összekuporgatni új ott- ' honra. Elkérülhető lett volna mindez, ha hétvégi telek helyett családi házhelyeket parcelláztak volna ki Pest megyében? — Ez sem olyan egyszerű — mondja a településszociológus. — A hatvanas években, a hobbitelkek burjánzása idején a lakáshelyzet nem volt ennyire súlyos. A vidéki lakásépítés nem is szerepelt a kiemelt programokban, illetve az akkori kormányzat abban az illúzióban élt, hogy a gyárak, az ipar vidékre történő telepítése majd úgy fellendíti a falvak, kisvárosok lakóinak életét, hogy meg tudják oldani az ottani lakásgondokat is. Az, hogy a hétvégi telkek helyett családi házas övezeteket alakítsanak (ki, fel sem merült az utak, közművek, tehát az infrastruktúra hiánya miatt. Azután, amikor a gazdaság látványos összeomlása megindult, már senkinek nem jutott eszébe, hogy az embereket a panellakásból és hétvégi telekről egy csendes helyen lévő, gyors kisvasúttal megközelíthető családi házba költöztesse. Utak, telefonok, közművek azóta sem szabdalják sűrűbben megyénket. A bódévárosok máig terjeszkednek. A tanácsok a közelmúltig is a legkönnyebb bevételi forrásnak tekintették, ha zártkerteket mértek ki a határban, s találtak is rájuk vevőt, hiszen aki csak teheti, menekül a városokból. Mennyire zilálja ez szét emberi kapcsolatainkat? Nehéz volna számszerűsíteni. Azt a településszociológus is tapasztalja, hogy egyre gyakrabban költöznek ki panellakásukból az öregek hétvégi házukba, mert a felcseperedett fiatalokra kell hagyniuk városi otthonukat. A szociális otthonok lakói között is nagy számban találhatók volt hétvé- gitelek-tulajdonos városlakók. Mi lett volna, ha megyénk a bővíthető, több generáció békés egymás mellett élésére is lehetőséget adó családi házak övezetének ad otthont? Ezt már késő taglalni! Kialakult teleplésszerkezetünk — melynek szomorú ,.mintapéldája" éppen Pest megye —* átkát még évtizedeken át cipeljük rosszkedvűen, bosszúsan. TBE Az orra piros, szeme vörös és táskás a sok sírástól. Véletlenül akadtunk össze a Pest Megyei Bíróság folyosóján — bár Érdről jó ideje ismerjük egymást. Pirikének ..nagy a bánata”. Válóper, vagyonmegosztási hercehurca nyomja törékeny vállát. Karomnál fogva vonszol magával kocsijáig, a péugeot- ig, s szinte betuszkol a vezető melletti ülésre. Mert végre valaki hallgassa meg, lássa, mire vitte a tizenkét év alatt, s mivel fizette ki férje asszonyi szorgalmát, hűségét, s ráadásul a gyerek is elfordult tőle. „Elment az apjával abba a büdös albérletbe ... De visszaperelem:” Érd felé tartva, az éles kanyarokban a műszerfalba fogódzom, s a kilométerórára pillantva olykor megfordul az is a fejemben, nem ártana bekapcsolni a biztonsági övét. Ám a szózuhatag, a tizenkét éves házasság apró, olykor intim mozzanatainak ecsetelése szinte letaglóz. Mozgásképtelenné tesz. A zsibbadtság nem oldódik, amikor a barnatetős családi ház portája előtt lefékez. Hagyom magam berángatni a birodalomba, amely hivalkodóan gazdag. A valódi bőrgarnitúra, a legújabb bécsi konyha pénzről, rengeteg pénzről árulkodik. Pereg a nyelve — perlekedik a világgal, mely ide juttatta. Pedig láthatom; minden fillért, minden forintot beépített a „családba”. Kitárja előttem a „gyerekszoba” ajtaját, a szőrmék, a hifi-állvány, a japán magnó, a személyre szóló színes televízió, video birodalmát. „Innen lógott meg a lány az albérletbe” — mondja újra, miközben a szőnyeg rojtját fésülge- ti, mert belépvén, botorul megbontottam a rojtok katonás sorrendjét... Józsiról, a volt férjéről már leszedte a „keresztvizet” is, hisz vasárnap, ebéd után olykor le akart dőlni, vagy le is dőlt a kerevetre. Pedig két utcával odébb a kőművesek szívesen látták volna nemcsak szabad szombatján, hanem vasárnap is, ha dolgozik, ö meg? Az istennek sem akart vasárnap melózni, csak szabad szombaton ■... Pedig Piriké beosztotta volna minden szabad percét, éppúgy, mint sajátját. Hiszen el- kél a dolgos kéz, mindig akad valahol munka, egy kis szabad kereskedelem, ha az ember szemfüles. S kellett volna nagyon a pénz, hiszen abban az ötvenegynéhány négyzet- méternyi fürdőszobában helye van még a szárítógépnek is. S kis szorgalommal az a négy- venvalahányezer arra is összegyűjthető. Hümmögök. hüledezem, ámuldozom. Nem merek különösebben érdeklődni, mikor volt színházban, moziban, hisz a könyvek is, ahogy megvette, válogatás nélkül, „díszként” — hisz az is dukál egy jól felszerelt háztartás reprezentatív nappalijához — arra várnak, hogy „mire megöregszünk, legyen kéznél olvasnivaló”. A porszem hanyatt esne az asztal üveglapján — mert hajnalban azért kelt. hogy kitakarítson, mielőtt kocsiba vágja magát — de miközben rámönti egy házasság hétköznapjainak hordalékát, valahonnan előkerít egy porrongyot. S törölgeti, sikálja, fényesíti a bútorok felületét, amelyek ültében — a kissámliról, amelyet behozott — a keze ügyébe esnek. Mert ő nem szokott a bőrgarnitúrára ülni, kímélni, óvni kell azt. Egyre kényelmetlenebbül érzem magam; s bármily hívogató is a hatalmas fotel öble, nem merek belesüppedni. Hisz kopik ... Menekülnék, de nem lehet. Minden tiltakozásom ellenére kinyílnak előttem a szekrények ajtajai. Katonás sorrendben sorakoznak benne a sohasem használt ágy- és asztalneműk, reprezentatív fehérneműk. Három szekrényrevaló s külön a viseltesebbek. Józsié és a kislányé — Ágié. Hogy ha keresztelő, vagy lakodalom lesz, ne kelljen a használtban szégyenkezni. Próbálom a szóáradatot elvágni: de több a hétköznap, mint az ünnep ... Hiába, nem tudom kilendíteni sajátos szemléletéből: kaparj kurta... A konyhában a mosogatógép, s a csillogó, villogó, soha nem használt rozsdamentes angol edénygarnitúrák. Külön ajtó mögött a kopot- tabbja, a hétköznap használatos. Gazdagság s földhöz ra- gadtság. Kinek, minek ez a kikímélt gyűjtemény? — szakad ki belőlem a kérdés. A válasz szemrehányásözön: .......Te sem értesz meg. Biztos a Józsi, meg az Ági beszélte tele a fejed. Éppoly érteden vagy, mint ők ...” L assan, de biztosan megtervezem menekülésem útvonalát. Mert magamban bevallom, tényleg van abban valami, hogy „olyan vagyok, mint Józsi és az Ági”. Ez az a hely, ahonnan az első adandó alkalommal kereket kell oldani. Nem mintha a gazdagság zavarna — sőt, egyenesen vonz. Könnyű az élet ott, ahol minden megvan. Csakhogy ahol glédában állnak a szőnyegrojtok, a porrongy a parkettán a cipőm látható nyomát igyekszik feltörölni — ott rosszul érzem magam. Rosszul bizony, mert kézen állva nem tanultam meg járni — még nem, s ahogy ismerem magam, már nem is fogok. Nem szeretek az öblös fotel szélén ülni, az edényeket kirakatban, saját vitrinemben nézegetni. Semmit sem kaptam ingyen, megfizettem mindenért, ami a lakásom négy fala között van — azért, hogy használjam, hogy engem szolgáljon. S a szekrényről nem az jut eszembe, hogy jótékonyan ölébe zárja az ünneplőt. A ruha engem szolgál, hétköznapon is, mert a cifra rongyok hamar kimennek a divatból... Élni, és élni hagyni, nemcsak mindig szerezni, üzletelni, kereskedni, mikor már nincs is igazában szükség rá. Keveseknek adatik meg Piriké gazdagsága, perlekedése a vanért, a jussért, a még többért. Ebben a birodalomban az öröm már nem fér el. Kiszorítja a ház falai közül a ruhaszárító gép, ám a garázsba sem költözhet be, mert ott az ütött-kopott, „hétköznapló” Trabantnak, s a szomszéd pukkasztó Peugeot-nak kell a hely. Csoda-e, ha ebből a közegből menekül férj és gyerek? Oda, abba a „büdös albérletbe”, amelynek négy fala között, mások bútorainak szögletében az öröm, a szeretet megfér egymással. S a kaparj kurta, neked is jut — a mindig többet és többet mindenestül kiszorul! Leben und leben lassen — mondja a német, s vallom magyarként: egy családban sem árt élni, s élni hagyni, s a szerzés mindennapi jelszavát száműzni! Varga Edit
