Pest Megyei Hírlap, 1990. szeptember (34. évfolyam, 205-229. szám)
1990-09-10 / 212. szám
4 1990. SZEPTEMBER 10., HÉTFŐ Három templom hat szép tornya A gyerekek nem károsodhatnak Akit Foton ér a déli tizenkét óra, az gyönyörködhet a harangok szép szavában. Különösen a Vörösmarty teret tölti be nagy hangosan a zengö-zúgó déli muzsika. Három templom hat tornya tör az ég felé a tér közelében. Az Ybl Miklós által tervezett, 1855-ben felépült új katolikus templom négy tornya közül a két homlokzati láttatja magát messze tájakon. A szakirodalom szerint a pesti Vigadó mellett a magyarországi romantika legjelentősebb alkotása ez a műemlék, amely körül most építőállványok váza látható. Ugyanúgy, mint a tér túlsó oldalán álló régi katolikus előtt, amelyet a XVI. század óta tart magáénak a gyülekezet. Déltáj ban történhetett az is, hogy a nagy beszélgetésben önkéntelenül szaladt ki számon a kérdés: — Tiszteletes úr, milyen a közérzete? Végh Tamás református lelkipásztor válaszának érzelmi töltése szerintem fölért a harangzúgás ünnepélyességével, amikor azt felelte: — Hálás vagyok Istennek, a változásokért. Szeretnék a hivatásomban az új lehetőségek közt is megmaradni annak, ami voltam. Nagy ajándéka Istennek, hogy itt lehetek Foton. Sokszor elfáradunk, de erőt ad a nagy áldozatkészség, amelyet a hívek tanúsítanak. Egyre többen vannak, akik részt vállalnak a feladatokból. A lelkipásztori szolgálat fontos része életemnek. Ugyanakkor megvan a külső építés lehetősége is, amelyet nem szabad elszalasztani. A templomfelújítások anyagi forrásairól már sokszor írtunk. A műemléképület különböző központi támogatásán, községin, megyein kívül jelentős a hívek adománya, más íelekezetből is. mert ez a helybeliek büszkesége. Az elmúlt hetekben először a tanácsnál érdeklődtünk a hittanoktatás felől. Ott azt mondták, nem szólnak bele, csupán segítenek. Az iskola falai között csak az evangélikusok tarthatnak hittanórát. Sebők Sándor római katolikus káplán szerint jobb, ha az egyház falai közt foglalkozhatnak a gyerekekkel. Tíz év óta ez a gyakorlat. Vele bővebben is elbeszélgettünk a helyi közvéleményt megosztó ökumenikus iskoláról, amelyet 1991-ben szeretnének alapítani a fóti egyházak. Olvashatok és kérdezhetek is erről, mert a káplán úr cikket írt a Fótinform nevű helyi kiadvány legutóbbi számában az elképzelésekről. A szerző rávilágít, hogy az „ökumenikus” az „öikomenné”-ből, az pedig az „öikosz”-ból származik. A' jelentése közös ház. Ez nem csak a Krisztushoz tartozók felé nyitott, hanem minden ember irányában, akár nem keresztény értékek felé is. Az iskola a tervek szerint — a hajdani egyházi, a mai 1. számúból alakulna át, a Vörösmarty téren — a keresztény szellemiségű, értékrendű oktatást és nevelést célozza meg. így formálódna a tanár és diák, a munka és ember, a tanulók egymás közti kapcsolata. Az ökumenikus iskola előnye lenne az a lehetőség, hogy a másik személyiségének, gondolkodásának, „másságának” elfogadására nevelhessék a fiatalokat. Csak türelemmel Hittant nem oktatnának, tartózkodnának a felekezeti vitáktól, diákja lehetne akár nem hívő is, tanára a krisztusi értékrendet elfogadó. Kívánatos, hogy valamelyik felekezet tagja legyen, de kiváló pedagógus esetében ettől el lehet tekinteni. A káplán úr szerint egy ilyen szellemiségű iskola pár évtized múltán éreztetné a társadalomban jótékony hatását. Erről a kérdésről már az új önkormányzatnak kell határoznia, Abban a testületben előreláthatólag ott lesznek az egyházak képviselői. Az idén megalakult fóti ökumenikus közművelődési egyesület ugyanis jelölteket állított. À legutóbbi öregek napján a lelkészek is részt vettek. A családsegítő szolgálat és nevelési tanácsadó éppúgy az egyházak társadalmi aktivizálódását jelzi, mint az, amit Végh Tamás református lelkész említ: a Gyermekváros is nyitott a számukra. Szerinte a választásokon indulókat nem vezérelheti a presztízs, nem törekedhetnek egymás lejáratására. Az iskola tervéről nem mond mást, mint pályatársa. A hittanoktatásról is azonos a felfogása. Hozzátéve, hogy ezt sem kell türelmetlenül erőszakolni. El kell kerülni a valamiféle kurzus látszatát is, hiszen ilyenből volt már sok és épp elege van belőlük az országnak. Bohus Imre evangélikus lelkész udvarában ragyogó, fekete szőrű, óriás kölyökkutya ugrana rám, csupán a játék kedvéért. Ám olyan erővel, hogy a tiszteletes úrnak le kell őt birkóznia. Mint mondja, ő mindig súrlódásmentesen tudott dolgozni, s pár perccel ezelőtt is eredményesen egyeztette az idei programot. Szerinte viszont jobb az iskolában tanítani a hittant. Elbizonytalanodtak A másik oldalon, az érintett 1. sz. általános iskolában Barna Éva az igazgató. Úgy érzem, náluk most szükség van a divatos szóként sokat emlegetett empátia-----beleérző — k észségre. — Feladtuk középtávú elképzeléseinket. Nem dolgozunk ki új módszereket, fejlesztési terveket. Egy évre tervezünk, mert távlatot vesztettünk. Megmondtam minden ide jelentkező új kollégának, hogy csak egy évi munkaviszonyt tudok garantálni — sorolja. — A régi egyházi iskolából vagy két tanterem maradt. Ezt az újat 1984-ben adták át, negyven millió forintba került. A négyszáz gyerek fele akar az új típusú intézményben tanulni. Ha az új önkormányzat úgy dönt, átadhatja az iskolánkat. Az idén jutottunk oda, hogy minden kolléga képesített, minden tárgyat szaktanár oktat. Viszont van, aki nem akar egyházi iskolában tanítani. Várható a munkanélküliség. Elbizonytalanodtunk, de arról szó sem lehet, hogy ez a munka a gyerekek rovására menjen. Alkalmas emberek Székely Lajos, az SZDSZ fóti ügyvezetője nem mondja ki határozottan, hogy melyik formával értene egyet. Azt azonban leszögezi: Első a gyerekek érdeke. A színvonalas, jó iskola. Az önkormányzatnak ezt kell mérlegelnie. A testületbe pedig alkalmas emberek kellenek. Ezért aggasztotta eleinte, hogy az egyházak is színre léptek a választási küzdelemben. Ez megoszthatja a szavazatokat, de a minőség rovására. — Voltak kemény vitáink, s ennek eredménye már látszik jelöltjeik megnyugtató listáján is — mondta az ügyvezető. Szerinte is nagy az egyház tábora, mint ahogy arra Végh Tamás szintén célzott. Az emberek itt mindig jobban ragaszkodtak a vallásukhoz, mint általában az ország más vidékein. Kovács T. István ÚJRA LUTRA Képtelen képeskönyvek A két világháború között volt divat képeket gyűjteni, albumba ragasztani, ám napjainkban ez a játék újra népszerűvé vált. Az úgynevezett képtelen képeskönyvekbe a gyerekek öntapadós matricákat gyűjthetnek. Tavaly már meg is jelent a népszerű Lut- ra-album, amelybe a védett állatok színes képeit lehetett beragasztani. A Lutra Kiadó az olasz Pa- nini International SpA kizárólagos partnere az idehaza és a határainkon kívüli magyar nyelvterületeken megjelenő könyvek kiadásában. A Modenában működő Panini cég 1961 óta sokféle albumot adott ki, például sportágakról, versenyautókról, mese- és rajzfilmfigurákról, repülőmodel- lekről. Magyarországon most jelenik meg a második album, amely háziállatainkat ismerteti. A tervek szerint a matricákat a legkisebb településeken is meg lehet majd vásárolni. A gyerekek felkereshetik a lassan országossá terebélyesedő cserebere-klubhálózatot is, ahol közösségi élményeket, barátságokat, ismeretségeket szerezhetnek. Az új album kiadása alkalmából a kiadó sajtótájékoztatót tartott, ahol dr. Hargitai András — az olimpiai és viMűvészetek háza Várhatóan a hónap végén nyitja meg kapuit a közép-dunántúli irodalmárok, irodalom- és művészetbarátok új otthona Székesfehérvárott, az 1790- es évektől a múlt század közepéig a városi színjátszásnak is otthont adó Pelikán-udvarban. Az épületrészt a művészetek házává kívánják tenni: galériát nyitnak, helyet adnak egy könyvritkaságokat kínáló Püski könyvesboltnak, folyóirat-olvasót rendeznek be. lágbajnok úszó ezúttal mint állatorvos — méltatta a kiadványt. — Szülői és szakmai szemmel nézve is jó. Az a gyerek, aki ezt az albumot forgatja, több lesz, mint jól felkészült laikus. Igen sok információ található benne, amelyhez másutt nem is lehet hozzáférni, nem beszélve arról, hogy a készen kapott könyvet egy gyerek sem becsüli annyira, mint amit ő maga gyűjtött össze. Az újságírók kérdéseire válaszolva a kiadó elmondta, hogy bár egy teljesen összeállított album igen drága — 1380 forint —, mégis jóval olcsóbb, mint azok a silány minőségű, öntapadós matricák, amelyeket a gyerekek eddig is halomszámra vásároltak. Sz. K. Végső búcsú Körmendy Lászlótól Amikor Vácon járt, külön engedéllyel megtekintette a székesegyház altemplomában a XVIII. százd végi, seccotechni- kával készült falképet és Báthory Miklós vörös márványból készült címerét. Utána a közeli Tragor Ignác Múzeumba látogatott. Már belépéskor felfigyeltek mély zengésű orgánumára. — Ugye a rádióban tetszik dolgozni? — érdeklődött az ügyeletes teremör asszony. — Mintha az Idősebbek hullámhosszának műsorában hallottam volna a hangját. A hangjáról ismerték fel utcán, járműveken, ha a nevét nem is tudták. Körmendy László volt, a Magyar Rádió főbemondója. 1945 tavaszától betegsége kezdetéig dolgozott a Bródy Sándor utcában. Szentendréhez családi kapcsolatok révén kötődött, haláláig barátságot tartott dr. Szimon Béla tanár-szakfelügyelővel, az évenkénti Kazinczy vers* és prózamondó versenyek Pest megyei elődöntőinek zsürielnö- kével. Hetvennégy éves korában hunyt el, kedden délelőtt kísérik utolsó útjára az óbudai temetőben. P. R. Tárlatnyitó Szentendrén Az életmű reprezentánsa Szepetember 9-től október 14-ig tekinthető meg a Szentendrei Képtárban Beck Judit gyűjteményes kiállítása, amely egész életművét, idestova hatvan év művészi munkáját reprezentálja. A nagyközönség Beck Judi- tot elsősorban színészportréiról és iparművészeti jellegű virágképeiről ismeri, munkássága azonban ennél jóval sokrétűbb. Az első művészi hatások édesapja, Beck ö. Fülöp klasz- szikus ihletésű, artisztikus vonzalmú művein keresztül érték. Tizenhat évesen a főiskolára került, ahol Csók István osztályában, a Vaszary- növendékek közelében folytathatta tanulmányait. Első korszakán a népművészet hatása érződik, korai képei a fiatalságról és életörömről szólnak. Később megismerkedik Derkovits Gyulával. Az ő hatására és a szentendrei művészeit szellemi társaságában érdeklődése és érzésvilága megváltozik, ezt festői stílusa is tükrözi : portréi már sorsokat is jeleznek, tájképei a társadalom perifériájáról is vallanak. Major Tamással kötött házassága után igen sok színészportrét készített, technikai újító kedvéről pedig pa- pírdomborításos virágképei vallanak. Mostani kiállítása, bár Beck Judit életművének sokrétűségét mutatja meg, elsősorban mégis a korai, eddig ismeretlen műveinek szentel különös figyelmet, amelyek a huszadik század egyik jellegzetes művésztípusát ismertetik meg a tárlatlátogatóval. A kiállítást szeptember 9-én Bálint András színművész, a Radnóti Színház igazgatója nyitotta meg. A külsőségek, a kulisszák még épnek tűnnek. Velence a Redentore, a Megváltó ünnepén, július havának harmadik vasárnapján még megrendezi az 1575-ös pestisjárvány elmúltára emlékeztető nagy vízi ünnepséget, hajókkal, gondolákkal, tűzijátékokkal, reggelig tartó multozás- sal. Szeptember első vasárnapján is sorra kerül a Regata Storica, a történelmi — azaz a reneszánsz és a barokk kosztümöket viselő hajósokkal zajló — nagy evezősversenyt, végig a Canale Grandén. Nem halt ki a karnevál szokása sem. Fénye ugyan nem olyan, mint ahogy Casanova emlékirataiból tudjuk, vagy Canaletto és Guardi képeiről ismerjük. De azért karnevál ez még, és velencei. Nyári hónapokban a tömeg is változatlanul áramlik a Szent Márk téren és a szűk kis utcákban, a Rialto híd körül meg a Mer- ceria méregdrága üzletei között. Zsúfolt a forgalom a riókon, callékon, canalékon. Ezerféle csónak, motoros, víSzeplők az Adria királynőjének arcán zibusz, vízitaxi jár állandóan (Velencében a szemetes és a postás is hajóval közlekedik persze). Amul a külföldi, aki New Yorkból vagy Tokióból jött, és ámul, ha Ceske Bude- jovicéból, netán Mohácsról vagy éppen Krakkóból érkezett. Ámul a vízben tükröződő palotákon, ámul a templomokba zsúfolt festői remekműveken. Ámul az árakon és ámul az árukon. Teszi, amit évszázadok óta tett mindenki, aki Velencébe jött, a barbár Ázsiából vagy a művelt Nyugatról, mert nem lehet nem ámulni azon a csodán, amit úgy hívnak: Velence. Csakhogy Velence nem csak No és a galambok — a Szent Márk téren ők is évi sok mázsa ürüléket raknak le az épületekre, szobrokra (s nem keveset a járókelők fejére ...) (A szerző felvételei) a Szent Márk tér és a Rialto, nem csak a Doge-palota és a Canale Grande. Ezek csak a — kétségtelenül lenyűgöző — díszletek. Ami Velence másik arca, a köznapi, a díszletek mögötti, az alig látható. Legalábbis a turisták nem látják. Nem is érdekli őket. Idejük sincs rá. Pedig ma már ez az érdekesebb, mert ettől függ, meddig láthatjuk még a csodát. Az Adria királynőjének is nevezett város arcán egyre több a szeplő. És nincs szépítőszer, amivel el tudná távolítani a foltokat. Mit tehet ugyanis a levegőből érkező ártalom ellen? Évente több száz tonna romboló vegyi anyag hull a város sok százéves palotáira, templomaira. A szabadtéri kőszobrok jó részének már nincs arca. A bronzot megtámadta valamiféle rákos jellegű betegség. A külső falfestményeket lemarja a savas eső. A lagúnák vizébe került vegyi anyagok (például a szintetikus mosogatószerek leve) meg a hajókból kiáramló olaj és a benzingőz roncsolják a márványborításokat, az aranyozást, a nemes fából készült ablakkereteket, ajtókat. Nem szabad bemenni egy eldugot- tabb kis rióba vagy calléba, mert olyan látvány tárul a nézelődő elé, mint a lerobbant óbudai utcácskákon vagy a VIII. kerület egyik-másik, enyészetre ítélt részén. Lakatlan épületek sora, amelyekből csak a Velence-szerte kószáló macskabandák nyivákolása és orrfacsaró szaga árad. Omladozó falak, elkorhadt tetők. Velencének még tíz-tízenkét évvel ezelőtt is jóval százezer fölött volt az állandó lakossága. Mára alig éri el a hetvenöt- ezret. Mostanában már évi ötezer ember hagyja ott a várost, és költözik a terra ferma, a szárazföld valamelyik közeli településére. Elmenekülnek a rosszul közművesített, rosszul fűthető, roskatag házakból, s elmenekülnek a várost az év nagyobb részében elviselhetetlen számban elárasztó turisták elől. Ez az áradat is piszkolja, nyűvi, rongálja a . várost, és bár Velence gyakorlatilag belőlük él, a velenceiek többsége mégis irtózik tőlük. A pénzük jó, kell, de ők maguk jobb lenne, ha ki sem szállnának a Riva dei Schiavoni, a rabszolgák rakpartja mentén percenként kikötő hajókból. Ezeknek a hajóknak más káros hatásuk is van: hullámverésük tovább rongálja, rezegteti a paloták, házak, templomok cölöpalapjait, sjettetve ezzel a város süllyedését. Velence persze megmenthető volna. Ha lenne hozzá pénz. Nagyon-nagyon sok pénz, dol- lármüliárdok segítségével talán el lehetne érni, hogy megfelelő védelmet kapjanak a falak, szobrok, a kövek, a mozaikok. Megépülhetne az a gátrendszer, amely megakadályozná, hogy az Adria vize az úgynevezett acqua alta, a magas víz, azaz a viharok által a lagúnába korbácsolt tengerár idején ne árassza el az *gész 'Szent Márk teret, évente most Gondola és gondolás van, gondolában andalogni óhajtók ritkábban akadnak már egyre többször, bezúdulva a bazilikába is. De hát hol van ennyi pénz? És akkor még nem is említettem a legfőbb kártevőket, a mérges gázokat, levegőszennyező anyagokat okádó gyárakat, melyek a parton, pár kilométerre a várostól, egyre terjeszkednek. Ezeket már sosem lehet innen kitelepíteni — pedig csak így oldódna meg alapvetően Velence megóvásának gondja. I?gy magyarnak még Velen- cében is a fatornyos hazája jut eszébe. Nekem is arra kellett gondolnom: hat itthon ki és hogyan menti-óvja meg városainkat, erdőinket, folyóin- kat? Miből, mikor? Pénzünk nekünk még annyi sincs, mint az olaszoknak. Felelőtlenségben, nemtörődömségben viszont alighanem még előttük is járunk. Takács István
