Pest Megyei Hírlap, 1990. szeptember (34. évfolyam, 205-229. szám)
1990-09-29 / 229. szám
4 %t£Man 1990. SZEPTEMBER 29., SZOMBAT Kérdőjelek a múzeumok ügyében Kié lesz a rigófütty? Mi nem a hatalomátmeníéstől indíttatva, hanem az intézményekben lévő nemzeti értékek sorsáról felelősen gondolkodva aggodalmaskodunk. Ezzel az indulatos kijelentéssel kezdi a beszélgetést Szentendrén Bihari József, a Pest Megyei Múzeumok Igazgatóságának igazgatója. Annyi gond zúdul majd az új önkormányzatok nyakába, hogy nem lesz idejük ezekkel foglalkozni — teszi hozzá Léczfalvy Alexa, a Közgyűjteményi, Közművelődési Dolgozók Szakszervezetének helyi titkára. Annyi bizonyos, hogy okkal-joggal nyugtalanok. Várható ugyanis, hogy jó néhány múzeumot visszakérnek a megyében is a városok és a falvak. Sorsukról azonban alighanem a helybeli közvélemény’ fog dönteni. Az ott élők rengeteg szociális gonddal bombázzák majd az önkormányzatokat. Óvoda, iskola kell, járhatatlanok az utak. nincs egészséges ivóvíz — a csatornáról már nem is szólva. Vajon mi kerül majd előtérbe? Három héttel ezelőtt a KKDSZ országos összejövetelt tartott Szentendrén. Mindezeket a gondokat ugyanis a többi megyei igazgatóság sem tudja megoldani. Ugyanakkor nagy súllyal nehezedik rájuk a felelősség a műtárgyakért, a régészeti emlékekért, az intézmények további működtetéséért. S hogy ezeket igencsak komolyan kell venni, arra akadt már szélsőséges intő példa. Az egyik megyei igazgatóság statisztikai kimutatást kért egy helytörténeti múzeumtól. Azt a választ kapták, hogy semmiféle iratot nem küldenek, mert az intézményt már fogorvosi rendelővé alakították. — Az önkormányzati választások előtti utolsó órák telnek most. Mi az„ ami miatt a legjobban aggódnak? — fordulok a két szakemberhez. — Elsősorban a múzeumok fennmaradásáért, de a szakmai áttekintés-felügyelet éppen olyan fontos — jelenti ki Bihari József. — Úgy gondoljuk, hogy az utóbbi tény miatt mindenképpen szükség van megyei szintű intézményre. Ezek a feladatok semmiképpen sem kerülhetnek ki a kezünkből. — Aligha képzelhető el ugyanis — veszi át a szót Léczfalvy Alexa —, hogy az önkormányzatokba múzeumi szakemberek is bekerülhetnek. Hifiben egy kisebb-falu vagy vá-- roska nem tud ehhez Státust" teremteni. Esetleg nem is él ott megfelelő régész-művészettörténész. Van azonban ennél nagyobb probléma is. Mi történik akkor, ha például a kutatást a városon túl kell folytatni? Ugyanakkor a szomszédos településnek nem áll érdekében ez, vagy éppen nem telik rá... Érdekes felvetés. Óhatatlanul a szomszéd kertjében lévő fa esete jut az eszembe. Az, amikor annak a másik portáról áthajló ágáról hangzik a madárdal: kié lesz a rigófütty? Azaz a régészeti feltárásokkal járó elismerés — és eredmény? — Szerettük volna elérni a közgyűjteményi és közművelődési dolgozók 16 százalékos béremelését — folytatja Bihari József. — Ezzel szemben 20 százalékos intézményi költségvetés-csökkenéssel kell számolnunk. Ha at inflációt is belekalkuláljuk, akkor ez legalább 50 százalékos lehet... Ijesztő még kimondani is, de nem tudjuk fűteni az intézményeket, elmarad a restaurálás, nem tudjuk biztosítani a temperáidét, amit a műtárgyak, régészeti emlékek megkívánnak. — Mi lesz ennek a következménye? — A legjobb esetben csökkentett időtartamra nyitnak ki. Az már biztos, hogy március 15-ig Szentendrén — a Kovács Margit Múzeumot kivéve — délelőtt 11-től 17 óráig lesznek látogathatók a gyűjtemények. November 1-jétől tavaszig nem működik a Kerényi Emlékmúzeum, a művésztelepi galéria, a Bornemisza-emlékszoba, a Kmettyt pedig műszaki okok miatt már bezártuk. — Ki vigyáz majd a bezárt intézményekre — nem beszélve a működőkről? — Erre mindenképpen kell megoldást találni. Hiszen a szaporodó betörések ezt még inkább indokolják. Támogatjuk azt az elképzelést, hogy főhivatású, fegyveres testületként működő őrök biztosítsák a védelmet. Ez azonban már nem megyei feladat. — Hogyan végzi munkáját a teljes bizonytalanság közepette a megyei múzeumigazgatóság? — Ilyen körülmények között is el kellett készíteni a jövő-•évi tervet. A fő hangsúlyt a szakmai feladatokra helyeztük, Arra törekedtünk, hogy az eddigi kutatómunkánkat folytassák a kialakuló önkormányzatok. Kérjük, kísérjék figyelemmel a hagyatékok, helytörténeti gyűjtemények sorsát. Ha úgy látjuk, hogy az önkormányzatok működése eredményes lesz, akkor átadjuk a múzeumot. Ezt jelenleg csak Isaszegről mondhatjuk el. Vajon mi lesz a többivel? Kérik-e egyáltalán a 20 százalékkal csökkentett költség- vetésű intézményeket? Csakugyan sokadrangú kérdés lesz a sorsuk? S akkor még az ott dolgozókról, az emberekről szó sem esett. Pedig hát ők is nemzeti értékeinkhez tartoznak. Vennes Aranka Ahogy a festő látja Visegrádot Apró ak var el Holtok Mintha láthatóvá vált energiasugarak törnének fel a földből, olyan erővel hat ránk a kép. S csakugyan, az ember máijis derűsebb, vidámabbnak látja a világot. Hosszan álldogálok, s többször visszatérek ehhez az olajfestményhez, amely a Rálátás Visegrádra címet kapta. Az optimista hangulatot fokozza, hogy a jobb előtérben halvány rózsaszínkék foltok sejtenek a sűrű növényzet mögött. Különös még az, hogy az alkotó a Duna túlpartjáról, a szemközti domboldalról tekint a történelmi romokra. Mégpedig földközelből. Több ismerős tájjal is találkozunk az újpalotai lila iskolában — Szabados István festőművész jóvoltából. A Dunakanyar, Nagymaros s a nagy folyó néhány meghitt, megragadó partszakasza vonta magára az alkotó figyelmét. A tusrajzok a folyó kanyarulatáról, a horgászparthoz visz- szacsapódó hullámok apró ak- varellfoltjai töprengő művészre utalnak. Ám mintha türelmét vesztené, amikor figurális kompozíciókkal foglalkozik. Mónika, Anyaság, Gyarapodtunk című festményei kettős stílust próbálnak ötvözni. Ha a szecesz- szió kritériumait vesszük alapul — nem mondhatjuk egészen kidolgozottnak e képeket. Ugyanakkor a naturális festészetre utaló jelek éppen csak hogy fellelhetők. 'S mintha még a Gyarapodtunk családjának egységét is zavarná e stíluskettősség. Igaz, nagyon nehéz akva- relltechnikával dolgozik Szabados István, aki legtöbb idejét nagymarosi kis lakában tölti — igen sokszor önképzéssel. Korábbi munkahelye kötötte a fővároshoz, így lett tagja a Rákospalotai Képző- művészeti Klubnak, és a Ba- gatell Vízivárosi Képzőművész Csoportnak. Ennek révén művei eljutottak már Izraelbe, Amszterdamba, Bécsbe. Természetesen képei nem emiatt figyelemfelkeltőek. Bár sajnos manapság gyakran aszerint mérik az elismerést, kinek volt több külföldi kiállítása. Szegényedő és anyagias szemléletű világunkban jóval kevesebb siker jut annak, aki a jelenségek, események mögötti tartalom mélységeibe hatol. S onnan üzen számunkra intőn-óvón. Szabados István is közéjük tartozik. Jóllehet majdhogynem félénken közelíti meg. a mélységeket, olykor úgy tömörítve mondanivalóját, mintha éppen ennek súlya hatna rá fékezően. Ez talán azzal is magyarázható, hogy évtizede sincs pályakezdésének. A másik ok pedig az lehet, hogy mi továbbra is papírország vagyunk. Igen sokszor tapasztaltam már azt a tüskét — még rendkívüli tehetségekben is —, amit a hivatalos, pecsétes oklevél-jogosítvány hiánya okoz. S mindezek miatt holtiglan megkapják az amatőr jelzőt. Ráadásul még Szabados István túlságosan is szerény. Igaz, akad bőven tanulnivaló- ja — de érdemes. Szinte minden képén fellelhetők jövőbemutató képességeinek jelei. Csak engednie kell, hogy ezek utat keressenek. Amennyiben ennek során hibákat követ el, vállalnia kell azokat. Mert mindezek árán válhat folyamatossá és tisztává alkotó tehetsége. V. A. Erdélyiek Pilisen Negyvenkilenc erdélyi vendége volt nemrégiben Pilisnek. A község evangélikus gyülekezete négynapos ismer- kedésre-barátkozásra hívta meg a székelyföldi Tatrang faluban élő vallási testvéreit. A kezdeményezők, Kevehá- zi László és felesége, valamint Surányi Zsuzsanna arról is gondoskodtak, hogy családi környezet várja az érkezőket. Természetesen azonban mindenki eljött üdvözlésükre, aki csak tehette. A kedves fogadtatás — üdítővel, süteménnyel — a gyülekezeti teremben feledtette velük a viszontagságos út fáradalmait. Az utazás ugyanis három napig tartott. Első este Aradon szálltak meg, a második este már Orosházán érte őket, ahol két napot töltöttek, s szerepeltek a templomban és a kultúrházban. Azt követő reggel vették útjukat Pilis felé. A vendéglátók sok szép programról gondoskodtak. Bemutatták falujukat, ellátogattak a szőlőkbe, gyümölcsösökbe, megismerkedtek az evangélikus szeretetotthon lakóival, s egész napot sz^nfgk budapesti Kirándulásra. Émel- lett jutott idő istentiszteletre, amelyen Antal László, a tat- rangi gyülekezet lelkésze hirdetett igét. Ez alkalommal kellemes meglepetésben volt részük a pilisieknek. A tat- rangi fiatalok versekből, énekből álló műsorral kedveskedtek. Énekkarukat Koszta Ilona tatrangi kántornő orgonamuzsikája kísérte. Felejthetetlen volt a tatrangi népszokások bemutatása a művelődési otthonban. Koszta István szűkebb földrajzi környezetükről, a hétfalusi, bar- easági csángó magyarok eredetéről beszélt. Településük 800 esztendős, az ott élők a reformáció után vették fel az evangélikus vallást. Számuk ma az ötezres lélekszámú településen 4 eléri az ezerhétszá- zat. Soha nem hallott versek — Reményik Sándortól, Zaj- zoni Rab Istvántól és a tatrangi születésű Flóris Istvántól —, meghatő.-bialladák. hangzottak el azon az esten. Ezt leánytánc követte, majd előadták a népi hagyományként élő újévi köszöntést. S mindezt csodálatos csángó népviseletben. A nőkön fekete szoknya, hímzett fehér blúz volt, amelynek bő ujját piros szalaggal kötötték meg csuklónál. Hímzett fekete és zöld mellényt is viseltek, az asszonyok pedig kösöntyűt is: kisebb, nyakban hordott ékköves medálforma díszítést. A vendégek kedves szóval invitálták a pilisieket: várják őket erdélyi látogatásra. Mindannyian remélik, hogy ez a barátság tovább erősödik. S ha még nem volt ilyen jellegű erdélyi magyar találkozás, akkor ezután lesz. Borgulya Károly Pilis SZOMBATi MMMMM Szí IV H Á 7,T L E V É L Jó a nagyi a háznál Halála évében, 1891-berí írta a kiugrott temesvári pap, Csiky Gergely A nagymama című vígjátékát. A Nemzeti Színház mutatta be, Blaha Lujzával a címszerepben — aki egyébként meglehetősen fiatal volt még nagymamának, lévén akkor mindössze negyvenegy esztendős. De hát a szerep — Szerémy grófné — az olyan bájos, csupaszív, derűs egyéniség után kiáltott, mint amilyen „a nemzet -csalogánya” volt. Csiky darabja a sùlÿd&fbb mondanivalójú vígjátékainak mintegy a könnyed változata volt. Akadt itt is félreértésekből táplálkozó féltékenység, kegyetlen családi döntésekből eredő boldogtalanság, a vagyon által táplált gőg, elszegényedett rokonnal szemben mutatott leereszkedő jóindulat, nagyzoló katonatiszti modor, felszeg kisértelmiségi ifjú, csacska leányzó, nem csacska vénkisasszony — ahogyan az más Csiky-darabokból már ismerős volt. A múlt század utolsó harmadának magyar világa jelent meg itt is a színen, nagy emberismerettel, kitűnően megírt figurákban. Hogy az egészen mégis elöm- Iött valamiféle édeskés máz? Hát igen, a Blaha Lujzával egyidős Csiky is tett engedményeket a korízlésnek és a kasszakönyvnek... A nagymama azonnal sikerdarab lett, és úgyszólván azóta sem került le a magyar színpadokról. Újabban egy átigazított változatát adják gyakrabban; ezt Kardos G. György írta, a jelen század 20-as éveibe helyezve a cselekményt. A hajdani szerelméhez feleségül menni nem tudott Szerémyné, a mindvégig hű, de sértődött (és agglegény) szerelmes, Örkényi báró, s a nyomukba lépő fiatal szerelmesek. kellemesen bonyodalmas történetét az.átigazító kicsit fanyarabb ízekkel vegyítette. Ezt1-a'változatot «játsz- sza most az Operett Színház — de azzal a dicséretes ötlettel kiegészítve, hogy a cselekmény menetébe beilleszt legalább másfél tucat remek Fényes Szabolcs-számot, a különböző operettek, zenés játékok legjobb, többnyire slágerdalait. így aztán előáll egy nagyon az Operett színpadára illő zenés vígjáték, olyan kitűnő szereplőkkel, mint Németh Marika (Szerémyné), Le- hoczky Zsuzsa (Szerafin), Marik Péter (Örkényi), Makay Sándor (Koszta tábori lelkész), Farkas Bálint (Tódorka tanár) és a fiatal Simonyi Krisztina (Márta, az unoka). Mindezt — Hídvégi Miklós igen sikerült táncait is jól felhasználva — Iglódi István rendezte, vendégként. Üdítő, szórakoztató előadás jött létre, igazolva a mondást: jó a nagyi a háznál. Takács István F. Heller: KÉT TÁSKA PÉNZ Sötét este volt. Martin ennek ellenére sebesen száguldott az eső áztatta autóúton. A rádió, az ötórai hírekben ismertette a rablásról szóló jelentést: „A lövöldözésben a két tettes közül az egyik valószínűleg megsebesült. Azonban így is sikerült elmenekülniük...” Vajon Inge hallgatta-e a rádiót? A mellette ülő férfi abbahagyta a nyöszörgést, teste lassan az ajtónak dőlt. Martin szitkozódni kezdett, levette lábát a gázról és megrázta Wolfgangot. Az már nem mozdult. Tehát már nincs ok a sietségre, letért hát az autópályáról. Meg kell szabadulnia a hullától. Már csak azért sem viheti magával, mert Inge nagyon kedvelte Wolfgangot. Egy faluhoz ért. Ilyen időben érthető, hogy nincs az utcán senki. A kocsma előtt rendőrautó állt, nyilván véletlen a dolog. Naigyot sóhajtott. Letért egy mellékútra, és addig ment, amig a falu fényeit el nem takarta egy kis erdő. Az első tisztásnál megállt. Az út mellett árok húzódott. Kinyitotta a kocsiajtót, a kibukó élettelen testet az árokhoz vonszolta, majd betaszította az árok oldalán lévő betoncsőbe. Visszafelé jutott eszébe először, hogy már a zsákmányon sem kell osztoznia. Wolfgang nincs többé, így a hátsó ülésen lévő két táska pénz csak az övé. Pontosabban az övé és Ingéé. A rádió szerint is legalább negyedmillió márkára rúg a zsákmány. A rendőrautó már nem volt a kocsma előtt. Ráfordult az autóútra, még 20 kilométer és otthon lesz. Az óra szerint háromnegyed hat. „Legkésőbb hatkor megjövünk, ha nem jön közbe semmi” — mondta Ingének délután. Wolfgang ezt le is kopogta az asztalon, a sors azonban ellene fordult. De csak ellene. A hátsó ablakon lőttek be, a golyó az üléstámlát átszakítva fúródott Wolfgang hátába. Az én hátamban is lehetne, gondolta, és majdnem túlhajtott a leágazást jelző tábla mellett. Észrevette, hogy kissé mögötte jött egy rendőrautó. Már megint, nyögte szorongva, és abban bízott, hogy a sötétben nem veszik észre a lövésnyomot. A lámpa végre zöldre váltott, jobbra fordult. A visszapillantó tükörben látta, hogy a rendőrautó is jobbra jelez. A következő lámpánál végre elveszítette. Szerencsére megmondta Ingének, hogy készüljön, mer azonnal eltűnnek. Egy órán belül Hollandiában lehetnek, két nap múlva már Mexikó szabad levegőjét szívják. Elhagyta a kisváros utolsó házait, néhány kilométer volt már a tanyáig, melyet három hónappal ezelőtt vettek bérbe. Az út rossz volt, de ezzel most nem törődött. Észrevette, hog> egy magányos autó követi. A sebességmérő a 140-nél ugrált mégis úgy érezte, egyre közelebb kerül hozzá. Ismét eleredt az eső. Egy kanyarban hirtelen elvakította a felbukkanó kocsi reflektorfénye. Ösztönösen becsukta a szemét, és egyszer csak ott volt előtte valami sötét, amit már nem tudott kikerülni. Tompa puffanás, érezte, hogy a kocsit is ütés érte. Néhány méterrel távolabb megállt, és a visszapillantóba nézett. A másik autó is állt. és a fényszórói egy kerékpár összegörbült roncsait és egy mozdulatlan testet világítottak meg. Gyorsan továbbhajtott. Nem kockáztathat. A kerékpárosnak nyilván nem volt stoplámpája, tehát nem az ő hibája. A tanya ablakai világosak voltak, még az udvari lámpa is égett. Két rövidet dudált, aztán kiszállt. — Inge! A hűtőszekrényen szólt a táskarádió, az asztalon egy levél Inge írásával: „Mindent hallottam a rádióban. Hozok valamit gyorsan a patikából. Azonnal itt vagyok.” Visszarohant az udvarra. A kerékpár nem volt a helyén. Rádöbbent, hogy a lány vagy két hete szólt, hogy javítsa meg a stoplámpát... Amikor be akart szállni a kocsiba, kék fényt látott, s azt, hogy a kocsi gyorsan közeledik. Úgy döntött, hogy megvárja. Lehoczky Zsuzsa (Szerafin) és Halász Aranka (Teréz) az előadás egyik jelenetében
