Pest Megyei Hírlap, 1990. augusztus (34. évfolyam, 179-204. szám)
1990-08-04 / 182. szám
Egyetértésre és támogatásra talált Ç Tisztelt szerkesztő, tessék $ megírni, hogy a pártház ^ építésénél mindenkinek ^ kellett venni téglajegyet, ^ sőt még dolgozni is kellett ^ a nem párttagoknak. A § párttagok csak élvezték a 5; kényszerített munkások ke- ^ serves munkáját, az öregek ^ emlékeznek, csak még min- & dig (élnek. így szól az a levél, amely a napokban érkezett szerkesztőségünkbe, a feladó megjelölése nélkül, Sőt. amennyire egy hozzá nem értő megállapíthatja, a borítékot bal kézzel címezhették (nyilván azért, hogy véletlenül se lehessen az írás szerzőjének nyomára bukkanni — bár, gondolom, ez nem is állna szándékában senkinek). Titokzatosság Lapunkban nem szöktünk névtelen leveleket közölni, most mégis kivételt teszünk. Ugyanis a levél megírásának módja, titokzatossága, de főleg időzítése annyira meglepő volt, hogy úgy gondoltuk, nyilvánosságra hozzuk. Aztán kiderült, másokat is foglalkoztat a volt váci pártház ügye. (Nem csak közelmúltja, az átadás körüli viták, hanem a jó három évtizeddel ezelőtti események.) Az idézett névtelen le vérérkezésével egy időben az MSZP városi elnökségénél is ..csengetett a postás”. Az elnökség Nemzetiségi együttesekkel Országos Augusztus 11-én, szombaton városunkban veszi kezdetét a XXJIÍ. Országos .Nemzetiséé1 Fesztivál. A kétnaposra tervezett, műsorokkal színesített találkozó első napjánakoszínher.1 lye a Madách Imre Művelődési Központ lesz. Itt szombaton délután fél ötkor, a fesztiválon részt vevő együttesek köszöntésével a nemzetiségi, néprajzi és képzőművészeti kiállítások megnyitóján vehetnek részt az érdeklődők. Vasárnap szabadtéri bemutatókat tartanak a meghívott nemzetiségi együttesek, összesen nyolcán. Méghozzá szlovák, német, délszláv, román, görög, cigány és magyar nemzetiségű amatőr művészeti együttesek. Délután 6-kor zenés, táncos felvonulás, menettánc lesz a Március 15-e tértől a művelődési központig. Este 7-kor pedig a színházteremben a nemzetiségi fesztivál gálaestjére kerül sor. Az esemény rendezői minisztériumi, tanácsi osztályok, valamint nemzetiségi szövetségek és a Madách Imre Művelődési Központ, Vác városával együtt. az egykori járási pártbizottság volt gazdasági ügyintézőjétől kapott levelet, aki — mint írta — úgy érezte, hogy „még egy adalékot a pártház építésével kapcsolatban az elnökség tudomására kell hoznom”. Szerinte a „pártház építési költségének végelszámolása után fennmaradt összeget a párt átutalta a Vác Városi Tanácsnak, a művelődési ház építési költségeihez való hozzájááru- lásként” 1963-ban vagy 1964- ben. A levélben szerepel az is, hogy a váci városi és járási párt- és tömegszervezeti székház „szinte az egész városi és járási társadalom hozzájárulásával épült, téglajegyek vásárlásával ... A városi és járási párttagok valamennyien, de a szakszervezeti és egyéb tömegszervezeti tagok is nagymértékben kivették a részüket. Nagyon sok volt a társadalmi munka is, még kisiparosok egyénenként is vállalják társadalmi munkában egy-egy helyiség vakolását, mázolását stb. így a két pártszervezeten kívül helyet kapott az épületben a szakszervezetek szakmaközi bizottsága, a KISZ, a Nőtanács, a Vöröskereszt, a Váci Napló szerkesztősége, a munkásőrség (amelynek akkor még nem volt külön épülete) .. A párt- és tömegszervezeti székhazat 1959. november 7- én avatták fel. (Kádár Jánost is meghívták erre az alkalomra, de az avatás nélküle zajlott le.) Természetesen az ünnepségen nem esett szó a „kényszerített munkások keserves munkájáról”. Sőt elődünk, a Váci Napló arról írt, hogy „járásunk és városunk dolgozói saját ügyükké tették a szervezeti székház építését, és nagy lelkesedéssel ajánlották fel segítségüket... az egész város üzemeinek és hivatalainak dolgozói segítségével sikerült néhány hónap alatt az épület falait felhúzni...” A kordokpmentumként mindén bizonnyal nagyon érdekes és értékes lapidézet után egv szemtanú, pontosabban egy résztvevő szavait szeretném idézni. Still Ferenc egykori városj pb-titkár — egy korábbi beszélgetés során — a következőket mondta: Önként? „Megdöbbentett bennünket, hogy ötvenhétben, amikor éplen csak rendeződött a politikai helyzet, milyen egyetértésre és támogatásra talált, elsősorban a munkásság körében, a pártház építésének terve, önként jelenkeztek társadalmi munkára, a tagdíjjal együtt fizették a párttagok a téglajegyek árát.. Fontos, mint a tej... Korábban úton-útfélen hallhattuk, hogy a változások szele hetekig-hóna- pokig fújdogál azon a harminc kilométeren, amely Vácot a fővárostól elválasztja. mire üdítő fuvallata betör a városba. Hát még környékére... Mostanában pedig azt szokás emlegetni, hogy a rendszerváltás megállt valahol Újpest határában . . Mekkora tévedés! Elég, ha belépünk az egnik város- környéki község kis élelmiszerboltiába. s máris láttuk a változást! Ott. a liszttel, cukorral zsúfolt polc környékén ... Természetesen nem az árcédulákra gondolunk, hiszen ez a változás már megszokott számunkra, egészen másrg. Arra, ami az új árcéduláknál is jobban vonzza a belépők szemét. S amire — miután egy vásárló szóvá tette, hogy mit keres azon a helyen — egy eladó azt mondta; legalább any- nyira fontos, mint a tej . ■. Valószínűleg igaza van, kßr lenne tagadni. Hiánya tragikus lehet. Csak éppen nehezen illeszkedik a környezetébe. a tej. a cukor, a zöldség közé — az itt árult folyóirat színes képéről szinte kiemelkedő férfi jelkép. Persze, távol áll tőlem, hogy kifogásoljam vagy elítéljem. Még a végén rám sütik, hogy maradi gond alkod ásómmal, gátolom a változást, a fővároshoz, Európához való közeledésünket! —gó Minden kényszer nélkül? Vajon a megszépítő messzeség mondatta ezt a volt pártbizottsági titkárral? Vagy máshogy látta ő, és máshogy látták azok, akiknek „önként” kellett jelentkezniük? A kényszert emlegető névtelen levélírónak lenne igaza? Still Ferenc azon a bizonyos beszélgetésen az elmondottakhoz azonban hozzáfűzött még valamit: „Igaz, akik annak idején a bélyegeket, a téglajegyeket vásárolták, részt vettek a munkában, ma már nem látják egyértelműen pozitívnak az akkori kezdeményezésünket... Mert pont az MSZMP vette el azt a jogot, hogy mindenkié legyen a pártház!” Konkrétan Tudjuk, hogyan zajlottak le akkoriban ezek a dolgok, mondta valaki, amikor a pártház építésére terelődött a szó. Ám hogy ebben a konkrét esetben, hogyan zajlott, arra a „kényszerített munkások” adhatnának választ, talán éppen névtelen levélírónk is. Most már viszont nem névtelenül — és félelem nélkül... B. J. MA A ZENEISKOLÁBAN Zongorahangverseny Az NSZK-ban rendezendő nemzetközi versenyre készülve, pécsi fellépése után ma Vácon ad hangversenyt Bogá- nyi Gergely. A fiatal váci művész műsorán Bach, Haydn. Beethoven, Ravel, Chopin és Liszt zongoraművei szerepelnek. A hangverseny este hét órakor kezdődik a zeneiskolában. A belépés díjtalan. 'O.r.mity.i r, ,-e Ingásnak — amíg muszáj... Naponta zsilipbe zárva Érkeznek a vonatok a váci állomásra. Ilyenkor nyáron még világosban térhetnek haza az ingázók (Márton Rozália felvétele) Hajnali három és négy között, amikor még nyáron is sötét van, már számos lakásban meggyúlladnak a lámpák, készülődnek a bejárók az első vonatokhoz. Elsősorban Budapest irá-, nyában, de természetesen van, aki hamarabb leszáll. Nekik nem kell a hajnalival menni... Bárki meggyőződhet róla, hogy manapság, legalábbis Vácról már nem elsősorban a robusztus, kérges kező ipari munkások azok, akik a fővárosi munkahely felé igyekeznek. Megváltozott az arány. Ma az ingázás fogalma egyre inkább az irodai „munkásokra” is érvényes. Ezerféle helyen l-ehet valaki adminisztrátor. Ezért a munkakörért manapság hajlandóak utazni, akár kétszer„Jaj! Itt térítenek !" Hyde Park - váci módra Jó ötlet! Legyen a sétálóutcából Hyde Park. Mindenki mondhassa, amit akar, függetlenül a mondanivaló tartalmától. Mint azok a színjátszók, akik kedden két előadásra igénybe vették az utca aszfaltját. A plakáton nemzetközi, keresztény színjátszó teamnek mondják magukat, de a járókelő, aki beléjük botlott, sokkal többet megtudhatott. Nemcsak, hogy különböző országokból verbuválódott fiatalok közelében lehetett, hanem még valakiében, akiket a színjátszók hoztak magukkal. Ügy hívják: Jézus Krisztus.: „Mi vagyunk Jézus földi követei. Minket küldött, hogy hozzuk el őt nektek” — harsogta a tolmács a mikrofonba, a keresztény püspöki város lakosságának. Elmondták, hogy volt és van valaki, aki egyszer kifizette a számlánkét, ami olyan magas volt, hogy magunk erre képtelenek lettünk volna. Ez a valaki ő, Jézus, akit keresztre feszítettek réges-régen. Hallottunk már egy ehhez nagyon hasonló történetet, de nem árt ismételni, nehogy elfelejtsük.’ Sokan elfelejtették, sokan nem. Mindenkinek a sa-, ját „emlékezetén” múlott, bírja-e az évtizedeket. De most itt van ez a színtársulat, és szembesít bennünket. A demokrácia szabályaihoz tartozik, hogy mindent lehet. Mindenki azt mond, amit akar, magáról is. Aztán vagy elhiszik nekik, vagy sem. Ez az egész úgyis hit kérdése. Hitet pedig lehet cserélni — bizonyos felfogás szerint. Láttam már vallási hiteha- gyottakat, költözőket, de eszmehagyottakat is. Mostanában egyre többen költözködnek ez utóbbiak közül. Nosza, mindenki gondolja meg, kinek és mit hisz. Egy asszony az utcai sokaságból felkiált: Jaj! Itt térítenek! — És szaporábbra fogta a lépéseit. Lehet, hogy rosszul tette. Vagy mégsem? Talán hamarosan választhat, nemsokára jönnek a Krisna-hí- vők, aztán Mohamed hirdetői. Már készül az előjegyzés. Ügy hallottam, a vásárnaptárhoz illesztik kiegészítésként. Mindent szabad! Válasszuk ki közülük azt, akinél a megváltás, az örök élet biztos jövője letétetett. Hogy már választottak, őseik vallását? Nem baj. azért nézzenek körül, hátha kinéz egy előnyös csere! —dudu— Pantomim a Széchenyi utcában: a Go Team együttes (Fekete István felvétele) annyit is, mint a Vác—Budapest útidő, hiszen a budapesti tömegközlekedés az átszállásokkal, dugókkal együtt még rengeteget elvesz a bejárók idejéből, illetve hozzátesz a nyolc órai munkaidőhöz. A tapasztaltabbak itt elgondolkodnak, érdemes-e? S ha muszájból mentek „Pestre”, előbb-utóbb számolni kezdenek. Kalkulálják az időt és a pénzt. Egyik oldalon a nyolc plusz négy óra, a másikon a valamivel magasabb fizetés, és az azt csökkentő szükségszerű kiadások, vonatbérlet, busz-villamos, meg amivel többet költ az ember, ha felcsigázzák a kirakatok. Végül sokszor az lesz a nóta vége, hogy még ugyan bejárnak, de már hazafelé kacsingatnak. Vácott keresnek állást, ’még ha Szerényebb fizetésért is. Aztán lassan elillan a nagyváros varázsa is,- hiába,-aki itt született, az nem tudja megszokni egv metropolisban. Elgondolkodtató: helyes-e akkora vízfejet növesztenie egy városnak. lakótelepeket építeni a vidékről betelepülőknek, ezzel hozzájárulva a falvak elnéo- telenedéséhez is, hogy aztán képtelen legyen helyben munkát, megélhetést adni ennyi embernek... Tehát, az ingázók! Aki próbálta, tudja, hogy külön életforma. Az embernek sajátos szokásai alakulnak ki. Ki-ki megpróbálj a valamif éleképpen kihasználni a „holtidőt”. Aki például hozzászokott, hogy olvasással tölti az utazást, akár fajsúlyos irodalmat is cipelve magával, egyszercsak észreveszi, hogy a rázós vonaton, a metrón, villamoson stb. kitűnően át tudja magát adni az irodalomnak, de otthon, amikor nyugodt körülmények közé kerül, nem tud a betűkre figyelni. Jellemzők még a kötögetö asszonyok, a leckét író vagy magoló diákok, továbbá az alvók és az ultisok. Ebben a zsilipben. amit a leginkább a vonat jellemez, senki nem tagadhatja meg magát, mégis kicsit más'lesz, mint a többi ember. Talán kicsit csudabogárnak tartják a szomszédok, hiszen ritkán látják, nehéz megbeszélni az odahaza történteket, mert a bejárók kicsit elszakadnak. Nem irigylem őket ezért... Dudás Zoltán Nem kell találgatni... A virágágyás anya Asszony a virágok között címmel szomorú hangú írás jelent meg lapunkban. Bár a cím talán rózsásabb témát sejtet, a' téma az idős emberek hajléktalansága volt. Egy idős asszony ugyanis egy beton virágtartóban keresett fekhelyet magának. A cikk szerzője természetesen nem zavarta meg az illetőnek ezt a kis nyugalmát, ezért csak találgatott, milyen sors lehet az asz- szony mögött. Nos, ilyen még nem volt, „az asszony a virágok közül” maga jelentkezett, méghozzá levélben. Feladóként csak annyit írt: A virágágyás Édesanya még él. Hogy így ráismerjen valaki magára, valószínűleg az kell, hogy visszajáró vendége legyen a sajátos fekvőhelynek. Soraiból kiderül, hogy sokakkal együtt utolsó menedéke volt és az jelenleg is az efféle, még csak nem is rejtekhely. Az újságcikkhez csak annyit szeretnék hozzátenni; vajon ki véd meg bennünket, ilyen sorsú öregeket? Megkérdi-e valaki is, miért jutottunk ide? Nagyon sok szülő szorgalmasan dolgozik, hogy a gyerekének hatszobás házat építsen, arra számítva, hogy ott majd neki is lesz helye. Amikor elkészül, sajnos ők már nem kellenek. Addigra számukra már nincs hely. Nekik marad a sufni vagy a felvonulási kis épület. Ezek az öregek, akik mindenüket odaadták, idegileg kikészülnek és elutaznak a túlvilágra. Esetleg lelki fájdalmukban az italt választják és a virágágyat. Üjra kérdezem: ki véd meg minket, akik ilyen sorsra jutottunk, mint én is, egy 65 éves Édesanya? Végül a túloldalon még hozzáteszi: Tudom, nem meri az újságban megírni ezt, pedig nagyon sokan vagyunk ilyenek. A nyugdíjunkat elszedik. Jó volna olyan törvény, hogy állami otthonba mennék, és a házam fele is legyen az államé. Ha igy lenne, kevesebb öreg bújna a sufniba. Eddig a kesergés, amely nem jelenti, hogy minden gyerek hálátlan a magát érte feláldozó szülőkkel szemben, bár az idézett asszony saját tragédiájából kiindulva így érzi. Azt is tudjuk, hogy nincsen egyedül, számos sorstársa él még ilyen embertelen, méltatlan környezetben és módon. Nem mehetünk el mellettük szó nélkül. De természetesen az se járható út, hogy mind- annyiukat megszólítsuk, faggassuk, miért vannak ott, ahol. Talán tolakodásnak vennék. De ha valaki állami otthonba költözve szeretne véget vetni a csövezésnek, annak kötelességünk segíteni. Ez az asszony azt írja, vállalná ezt a megoldást. Fölhívjuk rá azok figyelmét, akik hivatalból segíthetnek neki megtalálni azt az otthont és az oda vezető hivatalos utat. Talán újra olvas magáról, és személyesen is jelentkezik! —dézá— 1
