Pest Megyei Hírlap, 1990. augusztus (34. évfolyam, 179-204. szám)
1990-08-04 / 182. szám
4 1990. AUGUSZTUS 4., SZOMBAT »Színházi levélh Szétfoszlatott legenda Történelmünk tele van saját gyártmányú legendákkal. Ezek egyike, hogy 1532-ben Kőszeget Jurisics Miklós várkapitány, a maga pár száz emberével több százezres török túlerővel szemben hősiesen megvédelmezte, s ezért Ibrahim nagyvezír a tervezett bécsi ostromtól már kénytelen volt elállni. Kőszeg alatt túl sok időt vesztegetett el, jött az ősz, s a török hadviselés nagyobb akciókba ilyenkor már nem kezdett. Kőszeg védőinek hősiességéről még a nürnbergi suszter poéta, Hans Sachs is dicsőítő költeményt írt, s ez bejárta Európát. A tények viszont a következők: Ibrahim és Jurisics — vagy inkább Jurisic, mivel dalmát származású volt — jó barátságban voltak. Ibrahim tudta, hogy Bécset amúgy sincs mivel ostromolnia (nem volt nehéz ostromtüzérsége), Jurisics meg tudta, Kőszeg úgyis védhetetlen. Volt tehát egy tessék-lássék ostrom, holtakkal is persze. Spiró György már vagy másfél évtizede írt darabja, a Kőszegők, ezt a tragikomikus szituációt boncolgatta. A dráma most, erősen megrövidített, kissé dramaturgilag is átalakított formában került színre — a kőszegi várszínházban. Ott, ahol a korábbi években már több olyan drámát játszottak, amelyben a legendák szerint esett szó Kőszeg ostromáról. Az új Kősze- gök szétfoszlatja a legendákat. Rosszkedvű darab. Spiró a nála Ahmedként szereplő vezér és Jurisics kapcsolatában az olyan szembenállás furcsaságait mutatja meg, amelyben több az egyetértés, mint az ellenkezés. A zalaegerszegi Merő Béla rendezése sajnos nem tud a mű igazi rétegeiig hatolni. Inkább csak a felszín mutatós eseményeit követi. Hogy itt egy patthelyzet általánosabb érvényességű parabolájáról van szó, az az előadásból nemigen derül ki. Pedig a Kőszegők, még mindig meglevő dramaturgiai pontatlanságaival együtt is, olyan jellegű, s abba a vonalba tartozó mű, mint Weöres Sándor remeke, A kétfejű fenevad. Ahogy annak sem született még igazán egyenértékű előadása, úgy talán a Kőszegők esetében is várnunk kell rá, hogy e mostani ősbemutató után mások is próbálkozzanak színrevitelé- vel. Takács István ÍTelepülésszépítő alapítvány Emlékmű a kegyeleti parkban A századforduló éveiben, amikor a faluszéli temető helyét kijelölték, Törökbálint parányi község volt a főváros határában. Az elmúlt néhány esztendőben meg már szinte városnyira terebélyesedett, s az egykori faluszéle most a település középpontja lett. Az itt elhantoltak hozzátartozóit, a II. világháborút követő években messzi földre — Stuttgart, Göttingen környékére — sodorta a történelem vihara. A temető még éveken keresztül elhagyatott, gondozatlan volt. Amióta a kitelepített, volt törökbálintiak gyakrabban járnak haza látogatóba, mind többször fogalmazódott meg a kívánság, a temetőt méltó módon kell felújítani. így született meg a Németországban élőkben az elhatározás, hogy a rendezésre nyolcezer NSZK- márkával alapítványt létesítenek. A kezdeményezés kedvező visszhangra talált, az ott lakók körében is. Az alapítványt félmillió forinttal az egyházak. a faluszépítő egyesület és a helyi tanács is kiegészítette. A munka, amelyhez jelentős társadalmi segítséget nyújtanak a törökbálintiak, megkezdődött. A régi sírokat felszámolják, az ott nyugvókat exhumálás után közös emlékmű alá helyezik. Az egykori temető helyén folynak a földmunkák, ezt követően a kertészek látnak hozzá a terület szépítéséhez. Az utak mentén kandelábereket, padokat helyeznek el. Néhány hónap múlva Törökbálint egyik legszebb közterülete a kegyeleti park lesz. K. Z. A visegrádi Herkulcs-hít rejtélye A besztercei oroszlán pontos A művészettörténész az előkerült faragványok és tudása-fan- táziája segítségével ilyennek képzeli el a kápolnát, amelyben a pasztofórium lehetett Elég ritka eset, hogy megyénk valamelyik műemléke egyetemi szakdolgozat témája lesz. Pedig ez történt Vi- segráddal kapcsolatban. Réti Mária — az ELTE Bölcsészettudományi Karán — frissen végzett művészettörténész a középkori királyi város reneszánsz korszakának fa- ragványos emlékeit dolgozta fel diplomamunkájában. Ez annál is inkább izgalmas, mert nagyon kevés reneszánsz épü- letfaragvány található hazánkban, leginkább a gótika továbbélése volt jellemző. Pedig a díszítések, enteriőrök és belső terek is sok ilyen emléket megőriztek. □ Miért éppen Visegrádot választotta? — kérdezem a halk szavú, filigrán fiatal lánytól. — Egyrészt azért — kezdi —, mert a reneszánszra szakosodtam. Másrészt a véletlen is közrejátszott. Egyetemi kirándulásunk alkalmával találkoztam itt Búzás Gergely művészettörténésszel, aki egy évfolyammal fölöttem járt. Beszélgetésünk során szóba került, hogy a királyi palota köveit ilyen szempontból nem vizsgálták. Ezek közül két emlék különösen izgatott: a ke- rengőbeli Herkules-kút és a kevéssé ismert pasztofórium- maradvány. Ez utóbbit a visegrádi Madonna-kápolnához tartozónak vélik. Azonban mindeddig nem készültek még ezekről becsületes rajzok sem. Bardon Alfréd vázlatait ismerjük csak a hatvanas évekből, és nem tanulmány jellegűek. Volt azonban még egy oka annak, hogy Visegrádot választottam. Nincs igazán kikutatva, elemezve az olasz művészettel való kapcsolatuk — éppen Mátyás városában! □ Nem túl merész vállalkozás ez egy kezdőtől? — Hát... erre nem is gondoltam. A dolgozatomban hangsúlyoztam — és. most is — : az előző kutatási anyagokra támaszkodtam. Nemcsak az eddigi szakirodalmat tanulmányoztam, hanem hozzátettem azt, amit saját szememmel láttam a faragványokon. Ezekről műszakilag pontos és méretarányos rajzokat készítettem. Hatot a pasztofórium- ról. hetet a kútról. Ennél az alsó medencéig jutottam el. A kútlapokat egy az öthöz, a szentségházat pedig eredeti nagyságában ábrázoltam: 2,5x3 méteres lehetett. Teljesen véletlenül fedeztem fel olasz hasonmását: Firenzében a San Lorenzo-templomban. Ez a Mediciek temploma volt, a faragás pedig nem kis mester munkája! Desiderio da Settig- nanótól származik. A mi visegrádi pasztofóriumunk vonásról vonásra megegyezik ezzel. Fénykép alapján pont(Réti Mária rajza) ról pontra hasonlítottam össze a kettőt. □ Vajon ki lehetett a visegrádi mester? — Valószínű, hogy a királyi kőfaragó műhely készítette, amelyik vándorolt a királyi központok között: Budán és ezen a fantasztikus nyaralóhelyen, Visegrádon. Hogy ki lehetett a mester, az még rejtély. Eddig Giovanni Dalmatának tulajdonították, akinek keze munkája lehet Mátyás és Beatrix ismert márványprofilja. A kerengőt 1484-re befejezték, valószínű, hogy a kutat is. Ám ezzel a feladattal egy ember éveket tölthetett volna el. A gyakorlat azonban az volt, hogy a fontosabb részeket a műhelyt irányító mester faragta ki, a többit mások végezték el. Erre utalnak már a profilméretek, a keresztmetszeti rajzok is, amelyeken eltéréseket tapasztaltam. □ Nehéz ezeket fölfedezni? — Nem, elég komolyak. Nagyon pontosan faragták meg Mátyás legfontosabb — négyeit — uralkodói címerét. Rendkívül pontos a besztercei oroszlán is. Ezeket a legjobb mester dolgozhatta ki, talán éppen az, aki irányította a munkát. Ellenben a belső tükrökön, a mezőn és a gyümölcsfüzéreken már észlelhetünk különbségeket. Q Tovább foglalkozik-e ezzel a témakörrel? — Természetesen ! Olyany- nyira nem hagy nyugodni, hogy személyesen szeretnék elmenni még a nyáron Firenzébe. Bár ez attól függ, hogy megoldódik-e az állásgondom. Tudniillik csak „fél lábbal” vagyok Visegrádon. Itt ugyanis nem tudnak helyet biztosítani. Arra is gondoltam — mivel már egy magyar—történelem szakos diplomám van —, hogy félállásban tanítani fogok. A további kutatásról azonban aligha mondok le. Vennes Aranka Minden jegy elkelt Nézheti a főpróbát Olyannyira nagy az érdeklődés az Illés együttes szeptember 15-i, népstadionbeli koncertje iránt, hogy már minden jegy elkelt. Ezért a szervező- bizottság a zenészek egyetértésével úgy döntött, hogy egy nappal korábban, szeptember 14-én nyilvános főpróbát tartanak, melyre jegyeket az ország valamennyi IBUSZ irodájában árusítanak augusztus 6- tól. A szuperkoneent este nyolc óraikor kezdődik. Első részében az István, a király című rockoperát mutatják be, több mint 400 szereplővel. Mint ismeretes, a Calypso Rádió pályázatot hirdetett. Arra kérték a hallgatókat: írják meg és küldjék be azoknak a hajdani Illés-számoknak a címét, amelyeket a legjobbnak tartanak. Ezen a koncerten két új szerzeményt is előadnak az együttes tagjai. m. i. SZOMBATI KRIMI Másnap reggel Peter és Laura — szombat lévén — szabadok voltak. Grácia nénivel együtt autóba ültek, és elindultak Paronne város felé. Az úton nagy volt a forgalom, hát hiába figyeltek hátra, követi-e őket valaki, vagy sem. A banditák már aligha vesztegetik az idejüket rájuk — remélték —, hisz megkapták, amit akartak. — Mit csinálunk Paronne-ban? — kérdezte Laura. Egy pillanatra sem engedte el Peter kezét. A férje jelentette számára most a biztonságot, a megmenekülést. A szabadságot. — Semmit — felelte Grácia néni a rá jellemző rövidséggel. — Merthogy oda el sem jutunk. Paronne előtt van Kehal község, ott megállunk és tájékozódunk. Peter nem tudta, Grácia néni szótárában mit jelenthet a „tájékozódni” 6zó. Lehet, az öregasszony immár híres — és úgy látszik, nemegyszer fegyverként is alkalmazott — vas- nyelű esernyőjével megfenyíti a falu lakóit? Addig terrorizál mindenkit, míg kiadják nekik a kincset? De micsoda ostobaság azt képzelni, hogy ott bárki is tud Laura örökségéről. Hiszen még ők, a leginkább érdekeltek sem tudnak róla szinte semmit! Amikor másfél óra múlva beértek a faluba, megnyugodtak. A látvány gyönyörű volt. Zöld dombok között, erdők ölelésében, apró tó partján kicsi fehér házak, karcsú templom- torony, réteken illatozó széna, legelő tehenek és lovak ... Mindez szikrázó napsütésben, ragyogó kék ég alatt. — Olyan, mint a mesében — suttogta Laura. Peternek is elakadt a lélegzete. Hát vannak még ilyen falvak? Nem álom az egész? Grácia néni szíve szaporábban vert. Igen, a falu... Alig változott. Valaha már járt itt gyermekként, és később egyszer a szüleivel is nyaralt itt. Mikor is volt...? Az évszám hihetetlennek tetszett. Olyan régen lett volna ...? Az autót a főtéren megállították, kiszálltak. Nem láthatták, hogy a falu szélén, egy dombon, valaki távcsövét irányít rájuk. Aztán az a férfi a társaihoz fordult: — A fenébe... ! Itt van az a két szerencsétlen. VA nő is, aki tegnap megszökött tőlünk. Ügy látszik, nem mondanak le a kincsről. — Majd adok én nekik kincset! — morogta az egyik, és előkapta pisztolyát. — Most rögtön odamegyek, és... — Nem mégy sehová — hűtötte le a főnök. — Itt maradunk és várunk. Hátha ők megtalálják azt, amit mi eddig Nemere István ': A KINCS (10. rész) hiába kerestünk.';! Miajd akkor odamegyünk szépen, és elvesszük tőlük... 7. UTOLSÓ CSAPDA? Grácia, Laura és Peter nem tudták, hogyan fogjanak hozzá a kutatáshoz. Egyelőre bementek a főtéri kis vendéglőbe és ebédeltek. Laura észrevette, a helybeliek nincsenek hozzászokva az idegenekhez. Ügy látszik, nem jár ide olyan sok turista... Nem közeledtek hozzájuk, nem álltak velük szóba, csak messziről néztek az asztal körül ülő három embert. A fiatalasszonynak úgy tűnt, még a pincér is kelletlenüli szolgálja ki őket. Peternek mindez tetszett — „ez az igazi vidék, itt aztán csak a helybeliek érzik magukat otthon”. Lehet, szeretett volna itt lakni. Annál nagyobb volt a csodálkozásuk, amikor — már az ebéd vége felé jártak — a kis étterem ajtajában felbukkant egy koros férfiú. Szép bajusza volt, széles válla, egészséges arca, csillogó szeme. A többiekkel ellentétben ő egyáltalán nem idegenkedett tőlük, sőt, egyenesen az asztalukhoz lépett: — Üdvözlöm önöket, és egyben elnézést kérek a zavarásért! A nevem Blio. ön kétségtelenül Laura, az örökös — hajolt meg elegánsan a fiatalasszony felé, majd Peterre nézett: — ön pedig a férje, ugye? — Azt mondta, örökös? — Peter egy üres széket penderített az asztalhoz, és roppant szívélyes lett egyszerre: — Foglaljon helyet, drága uram! Jól hallottam azt a szót? — Jól hallotta! — Blio leült, megpödörte kiadós bajuszát és Grácia nénire nézett. A szemében apró szikrák pattogtak, ezek teljesen elbűvölték az asszonyt. Ugyanúgy nézett vissza a férfira. Blio még szélesebb mosolyra derült, és csak azt kérdezte: — Asszonyom...? — Az ifjú férj rokona vagyok. Én fejtettem meg az elhunyt üzenetét — közölte Grácia néni nem is titkolt büszkeséggel. — Vagyis a végrendeletet — tette hozzá Laura. De Blio a fejét rázta: — Azt kötve hiszem! Ugyanis amit a barátom, az ön apja — Blio Laurára nézett — a fővárosi közjegyzőnél hagyott, csupán egy jel volt, semmi egyéb. Olyan, mint egy oszlop az út szélén ... A hagyatékot én őrzöm. — Uram! — Peter még közelebb tolta székét a férfihoz. — ön az égből pottyant le nekünk! — Nem egészen. Itt lakom a közelben ... — Nagy szükségünk van önre!. Ugyanis elakadtunk a keresésben. — Nem akadtak el. Tudtam, hogy eljutnak majd ide, amint megfejtik az elhunyt üzenetét. Már vártam önöket. Grácia néni ellágyult. És valamilyen furcsa homály ereszkedett a szeme és a világ közé. Egészen meghatotta ez ... ez a Blio úr. — Beszéljen! — könyörgött Laura. Amaz nem kérette magát sokáig: — Az apja, kedves Laura, gyermekkori barátom volt, de aztán elszakadtunk egymástól, és évtizedekig nem találkoztunk. Fél évvel ezelőtt bukkant fel itt. Elmondott egy eléggé zavaros történetet, amiből szinte semmit sem értettem. Azt mondta, külföldön élt eddig, itt nagy vagyonra tett szert, de rossz emberek üldözik és rejtőzködnie kell. A barátom volt, hát elrejtettem, és nem kérdezősködtem. Négy hónapig élt itt, néha azért elment a fővárosba. Magát leste. Laura. — Engem? — a lány szemét elfutotta a könny. — Bizony. Egy napon büszkén jött haza. „A lányom férjhez ment — mondta. — Itt az ideje, hogy gondoskodjak a fiatalokról.” Pénzt vett elő, és az én nevemre megvette azt a . .. no, majd meglátják. Két éjszakát is ott töltött, valamit elrejtett. Nem kérdeztem, mit és hová. Az ő dolga volt. Megírta azt az üzenetet és elvitte a közjegyzőhöz. De amikor visz- szajött, már követték a... szóval, a volt társai. Mert, kedves Laura, az édesapja... hogyan is mondjam csak... — Blio úr zavarba jött. Szép arca bíborvörös lett. — Ne fékezze magát! — reccsent rá Grácia. — Sejtjük, hogy nem egy ma született bárány volt a megboldogult. — No igen — Blio nagyot nyelt. — Báránynak aztán igazán nem lehetett nevezni. Elnézést a kifejezésért, kedves Laura, de az édesapja nagy gazember volt... ötven kilométerrel odébb tűzharcba keveredett volt társaival, az üldözőivel. Hármat közülük lelőtt, de ő is ottmaradt. Vége a 10. résznek (Folytatjuk.)
