Pest Megyei Hírlap, 1990. július (34. évfolyam, 153-178. szám)
1990-07-21 / 170. szám
üröm a szép játékokra nézni A Kossuth Ferenc és a Beloiannisz utcák közötti játszótér fa játékait, mászókáit újrafestik a tanács megbízásából a Biotherm Kisszövetkezet alkalmazottai. Öröm a szép játékokra ránézni, s majd ráülni (Apáti-Tóth Sándor felvétele) Nagy a tét Veszélyes a kapkodás A privatizációs programterv szerint a kormány 40 ezer, ma még állami tulajdonban levő bolttól, vendéglőtől szeretne megszabadulni. Legalábbis július-augusztusban mintegy 25 ezer üzlet eladására alighanem számíthatunk. Mindez miként valósul meg a ceglédi Opál Kereskedelmi Vállalatnál, erről faggattuk dr. Thanhof jer Imre igazgatót. — Felkészültek már a privatizációra? — Egy biztos, a kereskedelemben is valóságos tulajdonos szükségeltetik, és a tőkének hatékonyabban kell működni. Mindenesetre ez számos gondot jelent. Azt a tévedést nem ártana eloszlatni, hogy az állami tőke nem azért kevésbé hatékony, mert állami. Felmerül majd az egykori tulajdonosok kártatanítása, ennek a megoldása lényeges dolog. Fontos még az is, hogy mi legyen az aktív és nyugdíjban levő dolgozók tőkeigényével. Mi ebben az ötéves ciklusban például megduplázzuk a vagyonúnkat. Egyébként régen készülünk a változásra. Napjainkban cégünk 25 százaléka vállalati, míg 75 részvénytársasági formában működik. Utóbbi voltaképpen a privatizáció egyfajta változata. Korábban száznyolcvankilenc egységünk volt, most kilencvenkettő van. Ebből harminc nagyobb áruház, hatvankettő pedig kisebb — a tíznél több személyt nem foglalkoztató — bolt. Egyetértünk azzal, hogy ezek irányításához nem kell vállalati központ, külön bürokratikus apparátus. A kiskereskedelmi egységek kerüljenek magánkézbe. Miért ne? Azt viszont senkinek sem szabad elfelejteni, hogy ezzel évtizedekre eldől a kereskedelem sorsa. Nem mindegy, hogy ez hatékony és színvonalas lesz vagy — politikai célzatú szétdarabolás árán — kevésbé sikeres. — Tehát nagy a tét. — Megítélésem szerint óriási. Éppen ezért csöppet sem lényegtelen a megvalósítás módja. — Megvalósulhat-e az esély- egyenlőség? — Én úgy látom, hogy az idősebb kereskedelmi dolgozóknak nincs annyi pénze, hogy egy esetleges vásárláskor ők előnyben lennének a fiatalabbakkal szemben. Meggyőződésem, hogy komoly hiteleik nélkül kevés embernek lesz igazán esélye. Természetesen teljes esélyegyenlőséget nemigen tudok elképzelni. A legfontosabb nyilván a rátermettség, a tudás, a vállalkozó szellem lesz. Legalábbis remélem. — Gondolom, ez az egész átformálja a kereskedelem koncepcióját. — Mindenképpen átformálja, és nemcsak a magán-, de a megmaradó vállalati szférában is. Kétségtelen, hogy egy pozitív fordulat lenne megnyugtató. Kezdeti gondok valószínűleg lesznek. Egyik napról a másikra aligha képzelhető el kedvező változás. Mindenesetre a piac ki fogja ezt kényszeríteni. — ön szerint a privatizáció valóban azt hozza, amit remélnek tőle? És a vevők is jól járnak? — Ahhoz, hogy erre őszintén válaszoljak, tisztán kellene látnom a végső célt. Ám nem látom. Éppen ezért félek, hogy elsősorban nem a jövő formálása lesz a legfontosabb, hanem politikai és más érdekek is dominálnak majd. Ez különösen nem kívánatos akkor, ha valóban azt akarjuk, hogy a gazdaság megszabaduljon a korábbi terhektől, és hatékonyan működjék.. Azt el kell fogadni, hogy a kereskedelem a népgazdaság érrendszere. Egyáltalán nem mindegy, hogy milyenné formálódik. A túlzott óvatosság is árt. De a legnagyobb veszély az, ha kapkodva, elhamarkodva kívánjuk megvalósítani. F. F. Bérbe adott kombájnok Fölös búza, tisztes ár Befejeződött az őszi búza aratása a ceglédi Kossuth Termelőszövetkezetben. Máté Frigyes alaptevékenységi főágazatvezetö elmondotta, hogy a tervezett átlagtermés meglett, de ennél azért jobbak voltak a kilátások. A hektáronkénti 4,7 tonna helyett a 465 hektárról többet takarítottak volna be, ha a B-5-ös táblában több terem. A búza zömét a Monori Vetőmag-termeltető Vállalatnak adták el exportcélokra. A többit maguk értékesítik a Bürge-dűlöben, mázsánként 650 forintért. Bárki vehet, amennyit csak akar. Az árban ugyanis nem tudtak megegyezni a gabonaforgalmi vállalattal, amely alig 570 forintot akart fizetni mázsánként, ám a boltjaiban 810 forintért árulta volna. Az öt kombájn tehát elvégezte Cegléden a munkát és a héten bérkombájno- Iást vállalnak Nagykörös és Nyársapát határában. A későbbiekben 190 hektár olajlen és 70 hektár fénymag betakarításával számolnak. Népfőiskola Jobb polgárt, jobb hazafit, jobb embert nevelni: ez a népfőiskola célja — fogalmazta meg egykoron Móricz Zsigmond. Ennek szellemében nyílik meg novemberben Al- bertirsán a Tessedik Sámuel Népfőiskola, amelyre szeptember 30-ig lehet jelentkezni Major Jánosné tanárnőnél. Az első foglalkozást november 2-án Benda Kálmán történész tartja a népfőiskolák múltjáról és jövőjéről. Az ünnepélyes — tizenkettedik — zárófoglalkozás jövő éy április 20-án, Tessedik Sámuel születésnapján lesz. Albertirsai Iliradó A képviselővel Interjú készült az Albertirsai Híradó júliusi számában dr. Héti Miklós országgyűlési képviselővel, aki hangsúlyozta, hogy a mai politikai helyzetben nem szabad pesszimistának lenni. Tanácsi és iskolai hírek mellett bemutatkoznak különböző gazdálkodási egysegek. Ír a lap az önkormányzatok jövőbeni szerepéről, anyakönyvi híreket közöl, és olvasói kérdésekre válaszol. A szerzők nekik szürke líak A közönség szivébe zárta őket A napokban a 15. Bartók Béla nemzetközi kórusversenyen a Kossuth-gimnázium leánykara az ifjúsági kategóriában második helyezést ért el. Erről beszélgettünk Sol- tészné Lédeczi Judit karnagy- gyal. — Ön két évvel ezelőtt azt mondta: Még egyszer nem mennek el Debrecenbe. A néhány nap a lányok számára felér a karanténba zárással. Nem teszi ki újra ekkora megterhelésnek az együttest. Nem sokáig tartotta meg az ígéretét. Miért? — Az az igazság, hogy azóta a kórus háza táján jelentős változás történt. Ugye, Békés- tarhoson nagydíjat nyertünk. Korábban Görögországban, a közelmúltban Norvégiában jártunk. Ezekre az utakra a lányok őszinte lelkesedéssel készültek. Összeállt egy komoly anyag. — Hogyan készültek fel? — Év közben nem lehet túlságosan megterhelni a társaságot. Elsődleges az, hogy az éneklés számukra örömöt és ne robotot jelentsen. A tanév befejezéséig szombatonként, utána pedig két és fél hétig hétköznapokon tartottunk intenzív próbákat. — Változott-e a másfél évtized alatt megszokott magas színvonal? — Debrecen a bölcsője a kórusfesztiváloknak, és továbbra is Európa legrangosabb versenyei közt tartják számon az itteni nemzetközi megméretést. Ráadásul a huszadik századi kortárs zene sajátos fóruma lett. Ez utóbbi rendkívüli kihívás minden résztvevőnek. — Miként alakult a verseny? — Az ifjúsági kategóriában hét kórus indult. Az egész mezőnyben egyedül mi voltunk az egyszerű gimnáziumi — s nem zenei — kórus. Mint a világbajnokságon a kameruniak a sztárcsapatok között. Az elődöntő után — csupán egy ponttal maradtunk a zeneművészeti szakiskola leánykara mögött — a szakemberek nem titkolták, hogy velünk rokonszenveznek. Bozai Attila és Kocsár Miklós zeneszerzők — akik kompozícióit énekeltük — odajöttek, s azt mondták: nekünk fognak szurkolni. A publikumról nem is beszélve, amely a szívébe zárt bennünket. — Szerénységből elhallgatott valamit. Nemcsak a lányai kaptak díjat... — A zsűri öt karmesteri különdíjat osztott ki a magyar művek nagyszerű tolmácsolásáért. Az általunk előadott Karai virágsiratót az egész verseny legkiemelkedőbb produkciójának találták. Mindenesetre igazán meglepődtem és nagyon boldog voltam, hogy a kubai, ír, svéd, s az egyik magyar karmester társaságában én is átvehettem a megtisztelő elismerést. — Vajon ez a kettős siker hozott-e meghívásokat? — Még szinte le sem jöttünk a színpadról, és már kint különböző nemzetközi fesztiválok igazgatóinak tolmácsai kérték, adjuk meg a címünket, mert szívesen látnának bennünket. Konkrét ígéret nélkül meghívást kaptunk Hollandiába, Írországba, Olaszországba — Arezzóba. — Mi tagadás, ez már európai mérce. A profi kórushoz komoly szponzor(ok), sőt egy vérbeli menedzser kellene. — Ez a legnagyobb gondunk. Tisztában vagyunk a gazdasági nehézségekkel, ám az utazásaink egyre inkább megoldhatatlanok az iskola és a szülők pénzéből. Kérem, ne vegye szerénytelenségnek, ez a város talán büszke lehet e kórusra. Azt hiszem, nem kellene szégyenkezni a szponzornak, amelyet mi reklámoznánk. És persze szívesen fogadnánk egy rátermett, lelkes, hozzáértő menedzser munkáját is, aki segíthetné az ügyünket. — Mi volt a lányok jutalma? — Mások ilyenkor örömükben elmennek kocsmába vagy fagylaltozni. Nem beszéltünk meg semmit. Két este végigjártuk Debrecen utcáit. Megálltunk szálloda előtt, templom lépcsőjén, parkban. Fél éjen át szerenádoztunk. Másnap a zsűri és a város lakói kérdezték a fesztiválbizottságtól, hogy kik szereztek ilyen gyönyörű estét. Hát ez volt a lányok jutalma, hogy az énekükkel örömöt szereztek. Fehér Ferenc Égő cigaretta az emeletről Tüzeskedő dohányosok Vzi a világot már sok min- dennek nézték az emberek. Például egy hatalmas színpadnak, ahol mindenki játssza a reá osztott szerepet. A finis csak az egyén elmúlása. Képzelték az élet poklának is, amit végig kell szenvednie mindenkinek. Az utóbbi időben új nézet alakult ki, ha nem is a nagyvilágról, csak ami a szűkebb lakótelepi környezethez tartozik. Ezt egyesek egy hatalmas hamutálnak képzelik. Az emeletekről ledobott égő cigarettacsikkek azonban nem mindig esnek a nagy hamutálba. Megakadnak az alsóbb erkélyeken. Ezért joggal háborodik fel az az idős néni, aki hazatérve fáradtan a munkából, csikket talál az erkélyén. Több esetben is. Felháborodik, mert félti a lakását, amit önerejéből, kemény munkával szerzett meg idős napjaira, nyugodt otthonként. Idős kora ellenére most is dolgozik, de munkáját megzavarja az otthonáért való aggodalom. Fél attól a rettenettől, hogy hazaérve esetleg kiégett lakást talál a berendezett otthon helyett. Az emeletekről ledobott csikkek valahogy ellentéteseik a környezetvédelemmel is. Kinek tetszik a gyufával és csikkekkel ékesített virágoskert? Hát bizony, az senkinek sem! A másoknak okozható kár ** megelőzésére jó lenne újra felfedezni a lakásban, asztalon tartható üveg hamutartót. Régi, jól bevált használati eszköz az, és másokra veszélytelen. My. I. Kepék, képek az emlékezetből Ajándék már minden nap A minap, hogy Pestről Ceglédre utaztam, kepét láttam a vonatablakból. Valahol Mo- nor és Pilis között. Vagy Mo- nor előtt? Hosszúberek-Péteri környékén? Jut eszembe, nem is egyet láttam a kepéből, hanem sokat. Nem számoltam meg — robogott a vonat —, de tíz biztos lehetett... Ha nem több ... A sínpártól úgy ötven-hat- van méterre vettem észre a kepéket. És hamarosan megtudhattam, hogy ezek a kepék — a régi, magyar, Pest megyei paraszti világ üzenetei... Az egykor földdel dolgozó, már megöregedett parasztemberekéi. Mert az ő gondolatvilágukban — az évtizedek távlatából — megfényesedtek már a hajdanvolt emlékek. Pedig azt gondolom, hogy ifjúságunk világa — most, a rendszerváltás idején kezdik mondogatni ■— nem lehetett olyan gondtalan, mint amilyenné azt emlékezetükben átvarázsolta a múló idő ... Mert a fiatalok meg a középkorúak is másképp látják már a dolgokat, mint ők, a régi emberek ... Nem a mai nosztalgiadivatnak akarok hódolni azzal, hogy a kepéről meg egy öreg, Cegléd környékén élő parasztról írok. Mondom, nem a mostanság divatos nosztalgia késztet erre, hanem egy véletlen találkozás, egy véletlen beszélgetés... zom, mondom, erős az nekem, maradok a Symphoniá- nál... Fújjuk hát a füstöt, közben csaponganak az öreg emlékei, de hamarosan visz- szakanyarodnak eredeti témánkhoz, a kepéhez. — Legénykoromban össze- hordtuk a Cegléd melletti, ugyeri, újszilvási földeken a learatott kenyérnekvalót. Kévékbe kötöttük. Főleg a búzát, a rozsot. Akkoriban inkább a rozskenyér járta. Most azt tartják a tudósok, egészségesebb a búzakenyérnél. Kemencében sütötték az asszonyok a kenyeret, két-három kilósakat. Tiszta, fehér ruhába takarták, egy hétig is elég volt a családnak. De hogy egyik szavam a másikba ne öltsem, a kévékbe kötött gabonát hívtuk kepének. Kévéket raktunk meg kereszteket. Négy kéve adott ki egy keresztet. Ezeket meg általában húszasával számoltuk. Ha kérdezték, mennyi a gabonakalász, mondtuk, ennyi meg ennyi kereszt lett a kaszával rendet vágott rozsból, búzából ... Azt mondja az öreg, nem voltak azért rosszak a régi aratónyarak. Nem bántak a régi gazdák szűkmarkúan a részesaratókkal, akik hajnaltól estig vágták a búzát, rozsot, árpát, zabot. A fiatalabbja meg az asszonynépség sarlóval járt a gabonát kaszáló férfiak között. Szedték utánuk a Nézem a kepéket a vonat ablakából. Nem gondolok azok kapcsán hajdani dolgokra, elfelejtett időkre... Közömbösen hagyom, hogy egyre mesz- szebb vigyen tőlük a ceglédi vonat. Az öreg, aki Monoron szállt fel a vonatra, halk jónapot- tal köszönve az ablakhoz, mellém telepedett. Hamarosan szóba elegyedtünk. Kérdezem tőle, mit tud a kepéről, melyet — hallomásom szerint — még ma is így emlegetnek a Monor, Albert- irsa, Cegléd, Nagykőrös környéki idős parasztok. — Régi név ez — mondja. — A kepékről készült fotográfiák már csak múzeumokba, kiállításokra valók, meg a régi formájukban visszaállított paraszti portók udvaraira, szé- rűseire, melyeket a turistáknak mutogatnak jó pénzért. Valami idegen szóval hívják ezeket... — Skanzenek — segítek neki. — Űgy-úgy... Ez a nevük — folytatja. — Toporognak, ide-oda járkálnak a városi népek meg a külhoniak, főleg a nyugatiak. Szájtátva bámulják, milyenek voltak a régi, Pest megyei, falusi porták. A kepének meg hírét sem hallották, lehet, hogy csudának tartják. Szünetet tart a beszédben, míg rágyújt egy gyűrött Kossuthra. Kínál, de fejem rámarkot. A természetbeni jusson kívül elég napszámot kaptak pénzben, meg jó ebédeket is. Babgulyást, bográcsgulyást, zsiványpecsenyét, öreglebbencset. Egy-két pohárnyi, elmúlt évi bort. Ebből nem járt több, mert ebéd után folytatták a "rend vágását, a kévézést, a kepék rakását. És több bortól silányabban ment volna a munka... — Délutánonként volt, hogy teát hozatott a gazda. Forró teát, citromosat. Ódzkodtunk, mert úri italnak tartottuk. Nem értettük, hogy lehet 30 fokos hőségben forró teát inni? Aztán mégis ízlett, szom- junkat oltotta. Miközben beszél az öreg, arra gondolok, soká éljen még. Aztán mondja, a doktorok hamarosan pesti kórházba küldik, vagy Balatonfüred- re, szanatóriumba, mert rendetlenkedik a szíve pár hónapja. De nem kesereg nagyon ezen, hiszen elhagyta már a nyolcvanét nyár elején. Mondja, ajándék már számára minden nap ... Nem fél az elmúlástól, ahogy kiveszem szavaiból. Azon tűnődöm, hogy sajnos, egyre kevesebb az ilyen bölcs öregember. Megy a vonat Cegléd felé. Elhagytuk Pilist, Albertirsát. Aztán Ceglédbercelt, a Budai utat is. Már a Cegléd melletti tavak környékén robog a szerelvény. Nemsokára lassítani kezd. A sínek mellett, "mindkét oldalon kombájnok vágják a gabonát. Olykor madarak röpülnek fel az asztagokról. Bemutatkozik búcsúzáskor az öreg. Kezét nyújtva mondja, Tóth Istvár a neve. Ugyerben él, egyedül, egy régi tanyaházban. Molnár Lóránt
