Pest Megyei Hírlap, 1990. június (34. évfolyam, 127-152. szám)
1990-06-08 / 133. szám
1990. JÚNIUS 8., PÉNTEK Mes&nyiS ér a repülőtér? Gyönyörűen zöldell a repülőtér füve. Keréknyomok sem jelzik a közelmúlt repülését, csendes a légtér, kihaltnak hat az irányítóépület. Nemes Sándor, a Budakeszi repülőtér parancsnoka elmélyülten olvassa az Üj szárnyak — című kiadványt. Képzelete bizonyára magasan szárnyal, de „nemes” egyszerűséggel mégis azzal üdvözöl, semmi újat nem tud mondani. Nem indulatos, inkább beletörődő, igaz, volt ideje a türelmet gyakorolni, hiszen utoljára télen beszélgettünk, s akkor azzal búcsúzott, február elejére kiderül minden. Mi mindennek kellett volna kiderülnie? Mindenekelőtt, hogy mi lesz velük. Mert már akkor tudták a jól informáltak, hamarosan megszűnik az MHSZ. Suttogták, hogy „repül mindenki”, s nemcsak a központban, hanem a „végeken” is. A repülést persze képletesen értették, a korábbi munkahelyek megszűnését titulálták így. Akkoriban sem tudta senki, mi lesz a repülőtérrel, a gépekkel. Sejteni lehetett, hogy- majd eladják ezeket. Jöttek is a külföldi érdeklődők, szinte egymásnak adták a kilincset. Hogyne, hiszen ők pontosan tudják, hogyan lehetne a repülőtérből pénzt csinálni. És ezen érdemes meditálni, hogyan' lehetséges, hogy ők tudják onnan távolról, mi viszont nem? A válasz pedig, hogy mi is tudjuk — Nemes Sándor vélekedik így. Meg kellene szüntetni az ingyenes oktatórepüléseket — nyilván a külföldi tulajdonos is ezt tenné —, jó pénzért kölcsönözni a gépeket, a gyepet, a vendégszobákat, szóval mindent. Bizonyára lenne sok külföldi vendég, aki meg tudná fizetni a borsos árakat. Más kérdés, hogy ezzel becsapnák az ajtót a repülés honi szerelmesei előtt, mert legtöbbjük kispénzű fiatal. Tovább is fűzi a gondolatot, ar'W ról a rengeteg társadalmi munkáról beszél, melyet ezek a fiatalok végeztek, hogy repülhessenek. Szinte felsorolni is reménytelen, mi mindent csináltak ingyen. Kezdve a csörlő karbantartásától egészen a gyep vágásáig. A szükséges munkák nyolcvan százalékát. Még az olyan — repüléstől távol eső — feladatokra is vállalkoztak, mint a parabolaantennák tányérjának festése. Végül lemondóan legyint, érzi maga is, ezek az érvek valószínűleg senkit nem hatnának meg. Mert repülni ugye nem kötelező, sőt úri allűrként is felfoghatjuk, fizessen tehát a sport megszállottja. Ebben némi változás történt január óta, az addigi ingyenes repülésekért térítést szednek. Óránként két-háromszáz forintot, ami még mindig messze van a tényleges költségektől, mert az eléri az ezer forintot is. Lesz az több is, de a térítés emelkedése attól is függ, megkapják-e a helyi klubok az MHSZ vagyonának ezen részét. Mint ismeretes, kérvényezhetik az általuk használt részt. Persze meg is tették, de a végső határidő július 31., választ tehát csak augusztusban, szeptemberben remélhetnek. Ez így még mindig túl egyszerű lenne. Az első lépés a vagyonfelmérés. S ki az, aki meg tudná mondani, menynyit ér egy jókora darab füves rét. ha az egyben a vitorlázórepülők leszállóhelye? Valamivel talán könnyebb lesz felbecsülni a közel negyven gépet, régieket és újabbakat. Keményebb diónak ígérkezik a hangár. A miniszteri biztosok sűrűn járnak a repülőtér Társadalmi munkában javították a csőriét (Erdűsi Agnes felvételei) Felkészítik a gépeket az idényre ben úszott. Vörös volt a függöny, vörös a kárpit, vörös az asztalterítő. Aztán tavaly kezdtek színesedni a termek. A fiúk ma már olyanná alakítják környezetüket, amilyenné akarják. Ja, a fiúk. A fiúk tulajdonképpen olyanok, mint a gépek. Valamennyien egyenruhát hordanak, felpattannak, ha belépünk valahová, hangos jó napottal köszönnek, és rögtön ülnek vissza. Ez így megy állandóan. Fel-le, fel-le. Egy vigyázz, egy jó napot, szinte csattognak a bokák az asztal alatt. Itt mindenki idomítva van, magyarázza Szarka Attila. Megmondják nekik, mikor ebédeljenek, mit csináljanak, mit vegyenek fel. Hozzászoktatják őket ahhoz, hogy folyton megkérdezzék, mit szabad. És ez még idebent úgy-ahogy működik. Aztán kikerülnek ezek a gyerekek az intézetből egy olyan világba, ahol nincsenek programok, és nem tudnak mihez kezdeni. Illetve egyvalamit tudnak csupán. Újra bebuknak. „Egcrcszhclsz a műhelyben” Néptelen folyosókon haladunk keresztül, ajtók csapódnak a hátunk mögött. Valahol a hal gyomrában járunk. Ilyenkor dolgoznak meg tanulnak a srácok, kommentálja az igazgatóhelyettes. Tulajdonképpen három csoportban folyik itt az élet. Miután az intézetbe utalnak valakit, egy teljes körű személyiségvizsgálaton kell átesnie. Az eredmény függvényeként aztán a gyereket a nyílt rendszerű vagy a zárt csoportba, illetve a krízisintervenciós részlegbe kerülnek. Az utóbbi két helyre gyűjtik össze az úgynevezett problémásabb fiatalokat. A zárt csoportba azokat rakják, akik gyakran és intenzíven konfrontálódnak a környezetükkel, így elkülönítésük indokolt. A krízisintervenciós csapat tagjai viszont végeredményben igen szabadon élhetnek, és mivel ők a legsérülékenyebbek, egy valóságos védő-óvó bázist alakítanak ki számukra. Nekik, ha nem akarnak, dolgozniuk sem kell, mondja Szarka Attila. Sanyi csak hallgat erre egy sort. Nem ért ő az ilyenekhez, hajtogatja, a másik kettő meg bólint rá. Ahol rács van, oda teszik a meredekebb fazonokat, aztán kész. Ülünk az udvaron, a nap szinte függőlegesen süt ránk. Innen egyszerű az élet: ha balhézol, bezárnak, ha megülsz, itt egerész- hetsz a műhelyben. De azért nem olyan ez az intézet, mint ahogy sokan gondolják, kezdik szinte egyszerre. Persze terjednek a rémhírek, hogy verik a gyerekeket, meg megizélnek, és a többi hülyeség. Igazság szerint két dolog rossz csupán Aszódon. Hogy könnyű bekerülni, és hogy nehéz kikerülni. De tényleg, mondja Sanyi. Egyébként egész elviselhető, ö csak tudja, már tavaly június óta itt dekkol. Az a baj, szól közbe Feri, hogy hiába nem lesz így priuszod, megbolondulsz. Ha rendesen elítélnek, akkor lehúzod azt a hat hónapot, vagy akármennyit, és azzal vége. Az intézetben viszont a minimum az egy év. Akkor aztán összeülnek, megbeszélik, kiengedhetnek-e, és Parabolaantennák festésével is pénzt keresnek parancsnokának nyakára, hogy ezzel is siettessék a felmérést. A parancsnok viszont úgy vélekedett, a legjobb az volna, ha kihívnának néhány maszekot, s megkérdeznék tőlük, mennyit adnának a reptérért. Annyi az értéke, amennyi a legmagasabb „ígéret”. Ez persze csak móka, de az nem, hogy sietni kell a felméréssel, mert az MHSZ szeptember végén mindenképpen megszűnik. Az alkalmazottaknak viszont már ennyi idejük sincs. A repülőtér változatlanul bizonytalan, s változatlanul jönnek a külföldi érdeklődők is. Megtanulhatták jól a leckét: magyarhonban nyélbe ütni egy üzletet türelem kérdése. A repülés addig sem szünetel. A parancsnok azzal biztat, egy ‘hét múlva jöjjek, addigra megpezsdül itt az élet. Harminc nyugatnémet vendéget várnak és a nyári szünet kezdetével indul a hazai idény is. Előkerül a társadalmi munkával helyrehozott csörlő, a sok-sok munkaórával és szeretettel ápolt vitorlázógépek. A vérbeli repülök szerint nincs annál szebb, mint csendben lebegni a felhők között. A fel- szák j légáramlatok hátán egyre magasabbra emelkedni. S ott érezheti az ember, milyen kicsi, mennyire kiszolgáltatott, s hogy viszonylagos; az ég, vagy a föld van felül. Szóval ott fönt minden bizonytalan, akárcsak a földön. Mátrai Tibor rád vernek még egy kicsit. Van, aki már a negyedik évét nyomja egyhuzamban. Persze mindjárt jön a nyár, szökik mindenki, kezdi rá Péter. Most is öten ülnek fogdán. Mert kell a szabadság, főleg ilyenkor, a melegben. A nevelők mindig csak ígérgetnek, hogy lesz eltávozás meg minden, és mikor látod, hogy dili csak az egész, hát megcsinálod magad, összenéznek erre. Ha igaz, nincs már sok hátra, jegyzi meg mindenesetre Sanyi. Muszáj kibírni addig. Aztán meg... Aztán meg máshogy fognak élni. Balhék nélkül. Hisz legközelebb már Tökölre viszik el az embert. Az pedig kemény. Nagyon kemény. A védelmi rendszer És, kérdezem Szarka Attilát, mi lett abból a késelésből. Semmi, válaszol. Csak kinyújtotta a kezét egy szó nélkül, a srác meg beletette a bököt, és elsírta magát. Nem olyan vademberek ezek, mondja. Inkább sajnálatra méltóak. Volt itt például egy fiú. 1971-ben született, egy évre rá állami gondozásba került, 73-ban a GYIVI következett, aztán öt éven át nevelőszülők. 73 és 81 között a kisújszállási fiúnevelő otthon lakója lett, majd a szolnoki gyermekvárosé, aztán jött a tiszakürti nevelőotthon, végül Aszód. Hát valahogy így fest a magyar gyermekvédelmi rendszer. Néha saját magától sem képes megvédeni a srácokat, nemhogy másoktól. Sajnos ez igaz. És sajnos, ez szomorú, teszi hozzá. Aztán már nem is mond semmit. Falusy Zsigmoud KÉPMUTATÓ T ele a padlás a korho- lással, kárhoztatással, szidalommal, áthúzódással, hogy így meg úgy a tanácsok ... Nem legitimek, mert hiszen nem szabad választások döntöttek a testületek tagjairól, nyúlványai voltak a pártállam- nak-állampártnak, nem képviselték a polgárok érdekeit és így tovább, tetszés szerint bővíthetően. A megyében nem egy helyen — és most ne menjek bele, bár érdemes lenne, annak részletezésébe, hogy menynyire okkal és mennyire alaptalanul — szabályos hecckampányok indultak tanácsi tisztségviselők ellen, szabad prédaként bárki bármivel vádolhatta őket, amint kijutott ilyen vádakból a tanácstagoknak is. Csoda-e, ha ilyen légkörben elnéptelenedtek az értekezletek, ha sorra maradtak el határozatképtelenség miatt végrehajtó bizottsági ülések, tanácsülések?! A Ma-már-belerú- gott-a-tanácstagjába? olyan kérdezős játékká vált, amellyel silkerült nagyrészt áldozatos munkát kifejtő, a településért sokat fáradozó embereket megalázni, önérzetükben megsérteni. Most meg sorozatban azt hallom, a pártok, az egyeztető fórumok, az önkormányzatot előkészítő bizottságok aggodalmak közepette kifogásolják: miért nem tevékenykednek a tanácsi testületek? Legutóbb például Gödöllőn szegezték mellemnek a kérdést, mit szólok a városi egyeztető fórum nyilatkozatához? Ebben a nyilatkozatban ugyanis a pártok két tanácsi testület „jogi és erkölcsi kötelessége”-ként említik a működőképesség megtartását, s ,.felszólítjuk” stílusban kárhoztatják azokat, akiknek elment a kedve a társadalmi munkának ettől a formájától... Vajon miért ment el a kedvük? A tegnap még tetszés szerint leszólt, ócsárolt emberek vajon miért nem tülekednek az üléstermek ajtajában, hogy eleget tegyenek — mint a nyilatkozatban áll — „törvényben is rögzített kötelességüknek”. Nekem nem kerül sokba tisztelnem a városi egyeztető fórumot alkotó pártokat — mert nem vagyok gödöllői polgár —, de az ott élőknek ez aligha megy könnyen. Ha én ugyanis gödöllői polgár lennék, azt kérdeném elsőként, vajon nincsenek tévedésben ezek a pártok? Miközben hangos csatát vívnak egymással, melyik szervezetnek mekkora része volt „o képviselőnő” visszahívásában, miért osztogatnak tanácsokat a tanácsnak? Kiknek a nevében? A választópolgár nevében aligha, hiszen ő legutóbb arra voksolt, az ország kormányrúdjánál kiket, mely pártokat akar látni. Akkor általában a gödöllői polgárok nevében? Ez sem állja meg a helyét, mert a gödöllői lakosok döntő része — egy-egy párt tagjainak számát ismervea városban, nem nehéz rájönni erre — egyetlen pártnak sem tagja, azaz, egyetlen párt sem léphet fel — nincs rá legitimációja!- — a képviseletében. Akkor tehát? S ez csak kettő a lehetséges kérdések sokaságából, de persze, mert nem vagyok gödöllői polgár, így csak magamnak tettem fel ezeket a kérdéseket. Ahogy azon is csupán magamban töprengek — mert őrizkedni kell az ezernyi gonddal elfoglalt fórumok, bizottságok, pártok zaklatásától, főként ha ez a zaklatás holmi laikus állampolgári kérdésekben ölt testet —, vajon a tegnap még levegőnek nézett tanácsokat, tanácstagokat nem képmutatás-e ma arra biztatni, hogy „tegyenek eleget a törvényben is rögzített kötelességüknek"? Ezt a törvényt ugyanis sokadszor nevezték semmisnek a pártok akkor, amikor a tanácsrendszert (mint szovjet mintát) támadták... Akkor most?! És különösen visszatetsző, ha egy olyan párt — az MSZP — is ott sorakozik a felszólítok. a kötelességeket em- legetők, a törvényre hivatkozók között, amely elsőként éppen a tanácsokat hagyta magára tavaly októberi kongresszusa után ... A tanácsrendszerről, mint rendszerről, nincsen nagy véleményem — amihez több évtizedes tapasztalataim adják az alapot —, ám nagyon is tisztelem azokat, akik teljes becsülettel vállalták állampolgártársaik képviseletét, akik a lehetőségek határain belül harcoltak az önigazgatás, az önkormányzat fokozatos térnyeréséért. Elverni a port ezeken áz embereken, majd a kötelességükre figyelmeztetni őket — kérdezem, nem állítom —, nem furcsa logika? Nem kép- mutatás? érdezem továbbá: ha a megye sok táján — mert Gödöllő pusztán egy példa, nem több — így képzelik el az önkormányzatot, ha holnapután majd a képviselő-testületet választják céltáblának azok, akik nem jutottak oda be, akiknek úri kedve éppen ezt diktálja, akkor mi lesz? Akkor ki lesz olyan őrült, hogy vállalja a tisztséget? A polgármesterséget, a jegyzőséget? Mert nem az elnevezés a fontos. Hanem az, hogy működjék, aminek működnie kell: az önkormányzat, az önigazgatás. Ha azonban, amilyen képet a ma mutat, így folytatódnak az előkészületek, bizony furcsa kép mutatja majd magát a helyhatósági választások után.., Mészáros Ottó K jókor jött az a kétmillió Harmadik éve már, hogy hozzáláttak Vámosmikolán a kultúrcentrum felépítéséhez. Kezdetben az ötleten, a lelkesedésen, a társadalmi munkafelajánlásokon kívül számottevő tőke nem állt a beruházó, a helyi tanács rendelkezésére. Azután, ha lassacskán, csörgedezve is, de érkeztek a százezrek és milliók. A Pest Megyei Tanács több millió forintot biztosított az anyagok megvásárlásához. A kivitelezés sajnos a mai napig lassú. Ennek az az oka, hogy a helyi termelőszövetkezet építőipari részlege, s a társadalmi munkás vámosmiko- laiak csak akkor tudnak itt dolgozni, ha nem kötik őket a munkahelyi, vagy éppen az otthoni, a ház körüli teendők. A kultúrcentrum építésének szorgalmazója, elindítója dr. Pásztor Imréné, a községi közös tanács elnöke, optimistán beszélt az épület elkészítéséről, s annak jövőjéről. Elmondta, hogy Vámosmikolán már régen nélkülöz a lakosság egy olyan szabadidőcentrumot, amelyben hasznosan és igényesen művelődhetne, szórakozhatna. A helyi általános iskolások számára is megoldódna a tornaterem hiánya, mert a nebulók most csak akkor tudnak részt venni egy igazi testnevelési órán, ha jó idő van. Egyébként maradnak a testmozgásra a szűköc tantermek. Hosszas utánjárás, kilincsel- getés nyomán most végre ismét összejött annyi pénz, hogy a napokban felvonulhatnak a kivitelezésben oroszlán- részt vállaló kemencei Vegyesipari Szövetkezet munkásai, s hozzáláthatnak a födémek beemeléséhez, a belső falazáshoz. Eddig közel kilencmillió forintot fordítottak az épületre, de pénzre, tőkére, hathatósabb támogatásra továbbra is szükségük lesz. Konkrét határidőt nem jelöltek ki arra, hogy mikor adják át a kultúrcent- rumot, de a hónapok és az évek múlásával egyre költségesebb lesz ez a kétségtelenül dicséretes, egy község erejére, összefogására alapító beruházás. A megyei tanácstól legutóbb kapott 2 és fél millió forint a legjobbkor jött. Az elnök asszony egykoron mint főkönyvelő kamatoztatta szaktudását. Nem titkoltan említette, hogy pénzügyi ismereteire, találékonyságára naponta szükség van most is ahhoz, hogy a tervezett, a megálmodott centrum elkészüljön. Gy. L.
