Pest Megyei Hírlap, 1990. május (34. évfolyam, 101-126. szám)

1990-05-08 / 106. szám

1990. MÁJUS 8., KEDD %%»gfgp » 5 ,A BOLSEVUMUS HASZONÉI VEZŐIÉSAZ EGYHÁZ PAPJAI" Tömeghüiyítö eszközökkel történő operálás Ez a vonat már tavaly elment címmel április 18-i szá­munkban riportot közöltünk a tatárszentgyörgj i katonai lőtér sorsáról. E cikk miatt ragadott tollat Horváth István, a Füg­getlen Kisgazdapárt gyóni titkára, s mellékelte a lőtér ügyé­ben folytatott levelezésük másolatait. Nem szeretnénk, ha a hozzászólás írója bolsevista cenzú­rával vádolná lapunkat, ezért írását — annak ellenére, hogy több, szerzőnkre és lapunkra nézve is sértő kitétele van a le­vélnek — teljes terjedelmében közöljük. Olvastam lapjuk április 18-i számában Móza Katalin mun­katársuk „Ez a vonat már ta­valy elment’’ című írását. Er­re szeretnék reflektálni mint érintett. Nem tudom, mi, ki indít­tatta Móza Katalint, hogy a problémával foglalkozzon, írása tényszerű, de hiányos. „Ügy tudom, a Kisgazdapárt is zászlajára tűzte ezt a kö­vetelést” — nyilatkozza Nagy Béláné. — Igen ... A Független Kisgazdapárt gyóni csoportja 1989. decem­ber 11-én levelet írt Németh Miklós miniszterelnöknek, aki azt a honvédelmi miniszter­nek továbbította. Gyón és Da- bas határában ugyanis 10 ezer katasztrális hold termőföld esett a lőtér martalékául 1953- ban, a Rákosi-rendszer kato­napolitikája következtében. Nem állja meg a helyét a „barázdált arcú öreg” véleke­dése sem. O is a tájékozatlan, hitét vesztett, félrevezetett emberek tömegét szaporítja. Mi, akik protestáltunk 1989 decemberében, nem választá­si fogásnak szántuk, mert én, aki a levelet írom, csak 1990 februárjában lettem képvise­lőjelölt. S mint a levelemből kitűnik, nem adtuk fel. Ez a vonat már tavaly elment, de mi megállítjuk, visszafordít­juk. A bolsevizmus haszonélve­zői és a katolikus egyház papjai — tisztelet a kivétel­nek — által megválasztott füg­getlen képviselő, aki a Kádár­rezsimet tíz éven át szolgálta becsülettel, nem bízható meg ügyünk felvállalásával, de a Független Kisgazdapárt kép­viselői, akik tagjai lesznek a Nemzetgyűlés honvédelmi bi­zottságának, megteszik ezt. A sok száz milliós beruházásról pedig annyit: 1989-ben a gaz­daságilag tönkrement országot a Czinege-lobby nem volt rest terhelni a 24. órában sem. Hány nyugdíjasnak kellett emiatt megismerni a nélkülö­zést, az éhezést, örök talány marad, de a bolsevisták egyik uralmának egyik taktikai ele­me a folyamatok visszafordít­hatatlanná tétele. Lásd Bős— Nagymaros. Kedves Móza Katalin, az objektív tájékoztatást szolgál­ná, ha szokásos beidegződé­sekkel szakítana. Tanácselnök s az apparátus által kijelölt emberek megkérdezése he­lyett vagy mellett, minden érdekeltet, így a tatái-szent- györgyi Kisgazdapárt vezetőit is megkérdezhette volna! Ak­kor ugyan nem lenne alkal­ma operettszagú cikkeket ír­ni tragikus helyzetekről. ✓ A vörös librettók ideje lejárt! Főszerkesztői koncepciók elle­nében is. Ismereteim szerint a PMH gazdája még mindig az MSZP. S ez rányomja bélye­gét a lap hangvételére. Gazdik Lajosné azon meg­nyilatkozása, hogy a táborfal­vi „találkozón” időhiány miatt nem néztük meg a létesítmé­nyeket, nem helytálló. Érdek­lődés hiánya miatt nem ke­rült erre sor. 1990. márc. 13. A helyben topogás, időhúzás, terméketlenség, süketek pár­beszéde jellemezte ezt a talál­kozót. Ami Tatárszentgyörgyöt il­leti, nem hiszek abban, hogy a községről készített mo­nográfia kárpótolná a község lakóit a falu elmaradottsá­gáért, az exodusért, ami a fa­lu lassú elnéptelenedése felé vezetett. Bolsevista módszerek ezek. S a helyhatósági választások után a végeken is véget ér — remélhetőleg —> az ilyen tö­meghülyítő eszközökkel tör­ténő operálás lehetősége. Az elment vonat előtt pedig mi már szedjük a síneket. S nem lankadunk! Horváth István a Független Kisgazda- és Polgári Párt gyóni szervezetének titkára Vegyes érzelmekkel olvastam Horváth István levelét. Aki ugyan elismeri, hogy riportom ténysze­rű, ám írása végén mégis sérte­get. Nemcsak engem és a Pest Megyei Hírlapot, hanem dr. Fo­dor István képviselőt is, akivel szemben a levélíró alulmaradt a választási küzdelemben. Míg azon­ban Horváth István kénytelen volt leírni riportomról, hogy ténysze­rű, én nem tehetem ugyanezt az ő információival kapcsolatban. A Pest Megyei Hírlap ugyanis már régen nem az MSZP lapja. Hogy miért írtam meg ezt a ri­portot? Mert nyomta a lelkem. Mert bár se kegyeltje, se üldözött­je nem voltam a múlt rendszer­nek, a tatárszentgyörgyiek áldat­lan helyzetéről valóban nem ír­hattam. Nem a gyávaság vagy a főszerkesztői önkény, hanem a ka­tonai cenzúra akadályozott meg ebben. Nem stílusom az a fajta drá- maiság, amely Horváth István le­velének sajátja. Ezért nem elmél­kedtem el azon, hogy mennyire áll arányban a. falumonográfia in­gyenes megszerkesztése. mind­azokkal a kellemetlenségekkel, amelyeket a tatárszentgyörgyiek- nek évtizedeken át el kellett szen­vedniük. Az ironizáló befejezést — úgy tűnik — egyedül Horváth Ist­ván értette el. Móza Katalin Elébe menni a mendemondának Közvagyont herdálnak leesésen? „Községünk lakosságát erő­sen foglalkoztatja és irritálja a tanácsi tulajdonban lévő in­gatlanok sietős elidegeníté­se ...” — kezdődik az MDF vecsési szervezetének sokszo­rosított levele —, majd a helyhatósági választások után­ra vizsgálatok kezdeményezé­sét ígérik, s kifejezetten til­takoznak a jelenlegi átmene­ti időszakban létrejött értéke­sítési ügyletek ellen. — Már szinte hagyomány — mondja Csányi János, a Vecsési Tanács elnöke —, hogy az MDF helyi csoportjá­nak képviselője a vb-ülése- ken elmondja ugyan a ma­gáét, de később érkezik egy- egy nyomatékosító írás is. Ismét ez történt most. Április 17-én megszületett a 31/1990. számú vb-határozat, mely­ben a Vörös Hadsereg és az Ecseri utca sarkán területe­Nem állapot, hivatás! A kisdédi Életműve A család locska-fecske óvodás korú üdvöskéje bemondá­sain mindig jót nevetnek. A kislány a minap is azzal szaladt bz a házuk eiöl hogy bejelentse: — Na, jön már a Kisdédi! A dédnagymama mindig apró termetű volt, de az utóbbi évek terhei még kisebbre aszalták. Csak a haja színe maradt szép barna, ősz szálak nélkül. Fiatalos, amikor kedvénél van, s csil­log a még megmaradt humora, öniróniája, amiért minden gye­rek szerette. Most meg ez a picurka rajong érte. Az unokákat akár egy hétig is nála tarthatták, nem vágytak haza. Szabadjára voltak engedve, de bajt sem csináltak soha. Pedig a Nagyi, nem veréssel szerezte tekintélyét, az a puszta lényéből sugárzott. Ha fiatal korában néha a cirokseprűvel ijesztgette az éppen civakodó :két gyerekét, maga is nevetve csapkodott utánuk, amikor azok elszaladtak előle. Tudták, nem komoly a dolog. Kedvét, lelke derűjét pedig mindig beárnyékolta valami. Egyszer a lánya jövőjéért szo­rongott, másszor a fiú volt pont éppen akkor katona, ami­kor semmi hír sem jöhetett ró­la, a rádióban is csak zene szólt, a városok felé csapatok vonultak. Aztán az unoka lá­nyáért imádkozott, hogy egész­séges gyereket szüljön, s neki se essék baja. A legtöbb bá­natra meg azóta van oka, mi­óta magára maradt. Ügy, mint sok idős asszony itt a falu­ban, az utcában, kis özvegyi nyugdíjból tengődve. Olyanná vált ez a titokzatos világ, hogy most idő előtt mennek el a férfiak. Akkor vigasztalódik, ami­kor kedvencei sikereiről érte­sül. A lányát kitüntetik a a munkahelyen. Az unokája óvónői diplomát szerez. A fia fizetését felemelik. A kis fe­csegő meg a gyereknap óvo­dás versmondója volt, s ott nagy tapsot kapott. Talán a korral is jár az. hogy mostanában még ilyen­kor is el-elkomorodik. Egy­fajta mérleget készítget ma­gában, s fölöttébb elégedetlen az eredménnyel. — Édes gye­rekeim ! — panaszolja. — Ti legalább fel tudtok mutatni valamit, de az én munkám­nak soha sem volt becsülete. Takarítás, főzés, tyúkok, ma­lacok. Velük bajlódva pereg­tek el az éveim. Ugyan, ki fog rá emlékezni? — Hagyd ezt, mama! — vi­gasztalják a gyerekei. Helyet­te ők sorolják, amit sokat fel­emlegetett már az életéből. Tizenkét évesen már gazdák­nál szolgált, egészen a házas­ságáig. Aztán együtt küzdöt­tek meg Apával az egyetlen hold földecskéjükért. Harma­dos kukoricát kapáltak má­soknak. Részes aratóként min­den tizedik kereszt termése lett az övéké. Olyan korán keltek, hogy az állandó kimerültségtől a Mama sok­szor Apa karjába kapaszkod­va, félig alva lépkedett mel­lette a néptelen, hajnali uta­kon. Ha esett az eső, mosott, takarított. Sírva tisztította a kislány cumisüvegét, amit a Nagymama úgy hagyott, ahogy a legyek körüldongták. Az­tán jött a háború. Apa hadi­fogsága, a nehéz évek. Hát kiket szorított a fal mellett akkor is magához a Mama, amikor az ostrom alatt megszólaltak a légvédelmi ágyúk, s a nyitott szobaablak úgy csapkodott, mintha dró­ton rángatnák? Kinek volt ideje még akkor is megragad­ni a kezünket, hogy ne szét, hanem együtt szaladjunk, ami­kor a katonák megkergették? A mai nagyapa és nagyma­ma korú gyermekei sorolják az érveiket, egy részüket meg csak maguknak, hangos szó nélkül fogalmazzák meg. A történelem legnagyobb kárvallottjai ezek a dédnagy­mamák, akik azt a kis özve­gyi járadékot is úgy veszik át, mint a kegydíjat. Mert mun­kakönyvük nem volt, nem is lehetett volna soha, mivel munkaadó sem akadt az óko­rukban. Ha meg igen, hová tették volna bölcsőde, óvoda, iskolai étkezde és napközi nél­kül a kicsinyeiket? Mi mást kezdhettek volna a most har­madik nemzedék által el sem képzelhető világban a kiszol­gáltatott, szegény asszonyok ? A szép szólamok ellenére ki­sebbségi érzést táplált beléjük mindeddig a magát civilizált­nak mondó társadalom. Akar­va, vagy akaratlanul elfeled­tette, hogy érzést, értelmet, humánus emberi erkölcsöt for­málni, az a legnagyobb embe­ri életmű. Az anyaság nem állapot, hanem a legszentebb hivatás. Sokat nyernénk vele, ha a legtöbb anya csak ennek élhetne. Kovács T. István Reklámcsacsi Én vagyok én. te vagy te, ki a szamár, én vagy te? Ugye tet­szik ismerni ezt a versecskét? Van olyan, aki mégis sértődött érte. Sztárfotónk alanya nem tiltakozik a szamárbesorolás ellen, a gazdira viszont nem áll, a gazdi se’ nem buta, se’ nem csacsi, sőt, okos ember. A nagy fülű iááá-mestert reklám cél­jára használja, egyik új laptársunkat a füles által vontatott kordéból kínálja. Lapunk sem akar lemaradni a nemes ver­senyben, már folyik a beszerzése egy kétpúpú tevének (—gyé—) két jelöltünk ki magánkeres­kedőknek. Hat kereskedelmi egység kialakítására — fagy- laltozó, mini-ABC, papír-író­szer bolt, hal-vad-baromfi-ve- tőmag kereskedés, csempék és padlóburkoló üzlet, továbbá maradék szőnyegek árusításá­ra — eladunk összesen 237 négyzetméternyi területet 237 ezer forintért. Ide építeni csak jóváhagyott engedélyekkel le­het, a beépítési kötelezett­ség 3 év. Az árusokat terhe­lik a közműrákötések, vala­mint gondoskodniuk kell jár­da és parkoló kialakításáról. □ Bérbeadásról szó sem le­hetett? — Manapság szinte senki sem akar magántőkét befek­tetni bizonytalan állami ala­pokra. Jó példa erre a ta­nács próbálkozása: 1 millió 800 ezerért megvettünk egy épületet, amit kiadnánk ke­reskedelmi célokra, de senki nem kapkod az ilyen lehető­ségért. □ Más értékesítésre nem került sor a közelmúltban? — Tavaly augusztus óta egyetlen tanácsi lakást sem adtunk el, mert itt ez ellen tiltakoztak legerélyesebben. Hiába más az országos ten­dencia. A korábban kialakított tervek szerint azonban par­celláztunk építési telkeket, az úgynevezett Kis-lanyit vehet­ték meg a régi bérlők. Az utóbbi 7500 négyzetméterért 3 milliót kaptunk, pedig elég rossz terület, korábban sze­métgödör volt ott, építkezni arra nem lehet. Vasudvar volt, és az is lesz. □ Maradt még tanácsi in­gatlan? — Igen is meg nem is. De ki tudja, mit hoz az új föld­törvény; mi lesz például a szovjet laktanyával vagy az állami gazdaság bizonyos föld­jeivel? A falu szélén 6 hek­tárt egyelőre bérbe adva hasznosítunk. Szigorúan csak kereskedelmi célokra idegení­tettünk el ingatlanokat, a la­kosság érdekeit szolgálva. Még az átmeneti időszakban is túlzás azt kérni, hogy áll­jon meg az élet! Az MDF helyi szervezeténél időközben vezetőségváltás volt. Áprilisban a rendkívüli tanácsülésen már Tóth Ele­mér jelent meg. — Ott is elmondta, hogy túldramatizálják a helyzetet — mondja az új alapszerveze­ti elnök. — A levelünk figyel­meztetés volt, mi csak indo­kolt esetben fogunk vizsgála­tot kezdeményezni. Az MDF nem vállalkozásellenes, de a köz érdekeit sértő intézkedé­sek ellen tiltakozunk. A ta­nács munkáját sem akarjuk akadályozni, de tudni kívá­nunk minden döntésről, és a véleményünket nem rejtjük véka alá. □ Részt vesznek minden fontos ülésen, s jobbára csak tiltakoznak. Ennyire rossz az együttműködés? — A tanács nagyon korrekt, mindenről tájékoztatnak, az elnök még a személyes meg­beszélésekre is meghív. S bár szóban minden alkalommal reagálunk a közérdekű kérdé­sekre, úgy látjuk jónak, ha annak írásos nyoma is marad. Nem mondom, némi bizal­matlanság azért van a dolog­ban. Erre a legutóbbi levélre visszajelzés egyedül a tanács­tól érkezett; az országgyűlési képviselőnk egyelőre elfoglalt, a többi párt nem. szólt hozzá az ügyhöz. □ Mi célt szolgált akkor a levél? i.. — Pártunk országos állás­pontjához ezzel közöltük csat­lakozásunkat, és szerettük vol­na leszerelni a pletykákat. Valójában kifogásolható el­idegenítés VecSésen még nem volt, de ne is legyen! Igyekez­tünk ennek elébe menni. Kántor Miklós Az elgondolás jó, de... Fejetlen szolgáltatás A Számítógépes Gazdasági Munkaközösség elhatározta, hogy Szentendre legforgalma­sabb helyén, az iparcikkáru­ház kirakatában képernyőt helyez el, amelyen a nyitva tartás ideje alatt, óránként négyszer, folyamatosan pergő oldalakon lakossági hirdetése­ket sugároz. A „ma feladott hirdetését akár már holnap leközöljük”, hirdetik a helyi lapban. A nagyszerű ötlet kivitelezése' azonban kívánnivalókat hagy maga után. Eddig szolgáltatás helyett a lakosságnak inkább csak bosszúságot okoztak. Többen panaszkodtak, hogy a hirdetés felvételére és a fel­világosításra megadott tele­fonszámon, rendszeresen egy magánlakás jelentkezik. Talán elírta a nyomda a telefon­számot? A Pest Megyei Művelődési Központ és Könyvtár munka­társa — itt vették fel a hir­detést — nagyon készséges, azonnal utánanéz, majd köz­li, nem történt elírás, a GMK valóban ezt a telefonszámot adta meg. Ugyanakkor fel­ajánlották: megkísérlik kinyo­mozni a valódi számot. Nem sokkal később a hölgy való­ban visszahív. Az áruháztól sikerült megtudnia a helyes telefonszámot, így hát már nincs akadálya, hogy felhív­juk a GMK-t. A vonal túlsó végén a szentendrei MHSZ — ők még így nevezik magukat — je­lentkezik, és egy úr elmond­ja', hajlandó beszélni a szol­gáltatásról, nevét azonban titokban kívánja tartani. Majd arról tájékoztat, hogy a vá­rosban működik egy számító- gépes klub, ők találták ki és állították össze ezt a képer­nyőt azért, hogy további mű­ködésükhöz pénzügyi alapot teremtsenek. Az anonim férfi még hozzáteszi: egy hónappal ezelőtt Miskolcon járt, ahol hasonló szerkezetet látott, na­gyon tetszett neki, és életké­pesnek tartja a kezdemé­nyezést. ® Hogyan adják fel a hir­detéseket? — kérdezem. — Ezen a telefonon találko­zót beszélnek meg a GMK vezetőjével, s aztán személye­sen tárgyalnak. ® Nem túl bonyolult ez? Miért kell személyesen talál­kozni egy hirdetés feladásá­hoz? És hogyan érik el önö­ket az érdeklődök, hiszen té­vesen adták meg a saját te­lefonszámukat. Mekkora az ér­deklődés, hányán jelentkeztek már, milyen a tevékenységük visszhangja? Működik-e már a szerkezet, hogyan vált be a vállalkozás? — teszem fel egy­más után a kérdéseket. Az ismeretlen azonban nem tud válaszolni, azt tanácsolja, keressem meg az előbb em­lített GMK-vezetőt. Hogy hol találom meg, azt szintén nem tudja. Itt nincs, talán otthon van. Hogy hol lakik? A címét nem tudja, telefonja pedig otthon nincs, egyetlen ötlete, menjünk ki személyesen Szentendrére és keressük meg. Mivel Szentendre több ezer lakosú nagyváros, erre a fel­adatra nem vállalkozunk, azt azonban megjósolhatjuk, hogy a mai világban egy ennyire fejetlenül szervezett vállalko­zásnak nagy jövője nem lehet. Nagy kár, hiszen az elgondo­lás jó, de lakossági szolgálta­tás a lakosság bosszantásá­val ritkán lehet eredményes. Sz." K.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom