Pest Megyei Hírlap, 1990. május (34. évfolyam, 101-126. szám)
1990-05-26 / 122. szám
4 ^wfgp 1990. MÄJUS 26., SZOMBAT ZfNHÁZI LEVÉL A színház mint példázat Moőr Marianna (Lili) és Horesnyl László (Caspar színigazgató) a játék egyik jelenetében Színpadi szerzők gyakorta használják darabjaikban példázatnak a színházat. Nem feltétlenül a shakespeare-i értelemben, mely szerint „színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő”, hanem oly módon, hogy a színházat a külvilág eseményeivel hozzák kapcsolatba. Az élet — a reális. valóságos élet — rávetül a színpadra, a színészekre, s ami a világot jelentő deszkákon történik, az mélyebb, példa értékű jelentést nyer. Magyar szerzők is szívesen élnek ezzel a fogással. Elég, ha Spi- ró György Az imposztor című darabját említem, amelyben példázatként találkozunk a hatalom (a cári hatalom) szorításában is fineszesen élni és működni képes (vilniusi) színházzal, s a hatalmat egyszerre szolgáló és megkérdőjelező színésszel, Boguslawskival. Egy első darabjával bemutatkozó fiatal, huszonéves szerző. Németh Ákos a Madách Kamarában színre vitt művében most ismét a színházat választja példázata színtéréül. Tulajdonképpen azonban két darabról van szó, melyet az előadásban eggyé gyúrva látunk. Az első rész címe: Lili Hofberg, s ez egy öregedő, hisztérikusan érzékeny, kartársaira és kartársnőire irigy, ám kétségkívül jeles bécsi színésznőt mutat be, aki olykor kínos erőfeszítéseket tesz hírneve, női vonzereje, szerepköre megőrzése érdekében. A sokszor látott-olvasott ,,o szent szörnyeteg” téma új variációja ez, melyet az színez, hogy 1934-ben, a kibontakozni kezdő fasizmus idején játszódik a darab. A második rész (vagyis a másik dráma) címe: A Heidler-színház utolsó napjai. Lili Hofberg itt már mellékszereplő, a Heidler-színház (ahol ő volt a sztár) épp egy nagyhatalmú potentátot vár — Goebbels, a náci propaganda- miniszter látogat a színházba —, s az ünneplés végén kiderül: nincs több előadás, a színház bezár. A dátum ezúttal 1944. A baj ott van, hogy először is a két darabot egyszerű húzásokkal nem lehet egy darabbá tenni, így két külön művet látunk. Valamint: ez a színházallegória vagy parabola nem működik igazán, mert Németh Ákos még nem tudja elég hathatósan érzékeltetni, mit jelent a cselekmény kettős értelmű gondolatokat rejtő vezetése. Még mindent egy-az- egyben old meg. Nem sejlenek föl a mögöttes tartalmak,, a Jzínház nem válik az adott, környező társadalom konfliktusainak áttételes képévé. Így aztán marad néhány jó színészi alakítás élménye. Elsősorban a ripacskodó, de a társulatban mégis a legbátrabb Poelz színészt alakító Hirtling Istvánt kell említeni, a Lili Hofberg nehéz szerepében derekasan helytálló Moór Mariannát és Goebbelsként, Sztankay Istvánt. Takács István Művészeti terápia Kerepestarcsdn Három öregember a pádon A nagy tanácsteremben Flór Ferenc tekint ránk kutatón. A napokban került ide, de nem biztos, hogy ez lesz a végleges helye. A mellszobrát a kiállítás rendezője — kifinomult érzékkel — olyan magas posztamensre tette, hogy föl kell nénzünk rá. Végül is van ebben valami jelképes mozzanat, hiszen az 1848-as tábori törzsorvos mindenképpen megérdemli az utókor tiszteletét. Ritkábban alkotnak portrét fából, mint kőből. Pedig élőbb, emberibb ez az anyag. Aki belép a terembe. Flór Ferencet is köztünk levőnek érezheti. A kő ugyan örökkévalóságot sugall, de hideg méltósága nem illene a Magyar Természettudományi Társulat és az első hazai orvosi folyóirat megalapítójának egyéniségéhez. Ezt érezhette meg Orisek Ferenc ceglédi fafaragó, aki a szobrot készítette, s akinek tárlata most nyílt meg a tudós nevét viselő kerepestarcsai kórházban. — Az ilyen jellegű képző- művészeti esemény már nem számít újdonságnak nálunk — magyarázza dr. Szabadfalvi András főigazgató főorvos. — Kevésbé ismert, értékes alkotókat vagy pályakezdőket mutatunk be már lassan két esztendő óta. Gondot fordítottunk arra is, hogy ezt a helyiséget alkalmassá tegyük e célraSzakmai rokonítás Ezt a szokást azonban már hozta magával Ceglédről, ahol a Toldy Ferenc Kórház számított hosszú ideig a város egyetlen komoly kiállítóhelyének. — Ügy érzem, hogy a képzőművészet és az orvosi hivatás egyaránt humán szakma, s ily módon összekapcsolható. Cegléden annak idején kényszer szülte a lehetőséget, itt azonban már más elképzelések vezetnek. Egyrészt a mi dolgozóink száma meghaladja az ezret, másrészt legalább tízszer ennyien — betegek, hozzátartozók — fordulnak meg intézményünkben. Ezért gondoltuk, hogy valamiféle művészeti terápiát is alkalmazhatnánk a gyógyítás során ... Márton András környezetvédelmi szakmérnök, a központi sterilizáló vezetője rendezi a tárlatokat. — Az elhangzottakat ittlétemmel is tudom igazolni — szólal meg. — Amikor a meghirdetett állásra jelentkeztem, jó pontnak számított, hogy már azelőtt foglalkoztam hasonló tevékenységgel, hobbiból. Természetesen az embert kíváncsivá teszi, hogy mibe kerül mindez a kórháznak. — Nem eget verő költség! — tájékoztat Márton András. — A meghívó készíttetését és a szállítást kell megfizetnünk. A kiállításhoz szükséges különböző kiegészítőket kölcsönkapjuk. Most éppen a ceglédi Kossuth Múzeumtól. Egyébként elfogadott kiállítóhelynek számítunk, még a megyei tanács művelődési osztályával is egyeztetjük terveinket... Vajon milyen gyakori Pest megyében, hogy az egészség- ügyi intézmények ilyenfajta kulturális tevékenységre vállalkoznak? A választ Jakab Béla, a meeyei tanács művelődési osztályvezető-helyettese adja meg: Nincs kiplakátolva — Ceglédet és Kerepestarcsát kivéve tulajdonképpen nem jellemző más helyeken képzőművészeti események szervezése. Időnként még Vácon is rendeznek tárlatokat, azonban nem ilyen szisztematikusan és rendszeresen ... A nagy tanácsteremben meghitt ünnepélyességgel zajlik a megnyitó. A kitárt ajtón fehér köpenyes asszony kukucskál be. — Több kiállítást, megnéztem már nálunk — meséli Danis Miklósné, a kórház munkaügyi osztályának egyik ügyintézője. — Egyébként Aszódról járok be, s ott is gyakran meglátogatom a múzeumot. A fafaragóművész munkáit délelőtt láttam, amikor felrakták. Nekem legjobban tetszett a lovas szekér és a három öregember a pádon. Flór Ferenc mellszobra is nagyon élethű. És a sokszoknyás néni ke, amint lehajol a kicsi gyerekhez, nagyon megkapó! Egy emelettel följebb, a belgyógyászat folyosóján betegek üldögélnek. Faggatni kezdtem őket is. Elcsodálkoznak, hiszen sehol sem látták kiplaikátolva, — Meg aztán mikor mennénk?! — kérdez vissza Héder Károly helybeli páciens. — Reggel gyomortü'krözés, majd fölülvizsgálat, délután csendes pihenő, később meg már hová menjünk? Hőközpontke- zelö vagyok Pesten, otthon pedig hat hektár föld vár. Nem jut nekem időm ide betérni... A másik pádon házaspár beszélget. Az asszony, Balázs Bé- láné, látogatóba jött a férjéhez. — Maglódról járok a fővárosba dolgozni, utána pedig ide, mindennap, s otthon a kert vár... — Dehogyis jut eszembe kiállítást nézni... Lassan ható gyógyír Frottírköpenyes nő ballag lefelé a lépcsőn. — Egy hete fekszem itt — mondja Fodor Béláné, a gombai gamesz pénzügyi előadója. — Most jöttem egy vizsgálatról, s mindjárt indulok a másikra. De holnap biztosan megnézem a tárlatot... Igaz, ami igaz: a művészeti terápia még nem az igazi Ke- repestarcsán. De azért azt mondom: ne adják fel! Vennes Aranka Orisek Ferenc ceglédi fafaragóművész munkáiból nyílt kiállítás Kerepestarcsán, a Flór Ferenc Kórházban. Olvasóinknak a tárlaton látható munkáiból mutatunk be egyet (Apáti-Tóth Sándor felvétele) SZOMBATÉ BREME Ne higgyétek, hogy nem vagyok felvilágosult és emancipált asszony, de azért az a véleményem, hogy vannak bizonyos dolgok, amelyek egyszerűen nem nőnek valók. Természetesen vallom, hogy egyenlő munkáért mindenkinek egyenlő bér jár, és sohasem értettem egyet azokkal, akik szerint egy nőnek a konyhában (no meg az ágyban) a helye, de valahol azért én is meghúzom a határt. Az, hogy Millie vadászni jár, már nekem is egy kicsit sok volt. A dolog akkor kezdődött, amikor hozzáment Bilihez. Bilinek ez a második házassága volt, és egyikünk sem tartotta szerencsésnek. És igazán nem azért, mert Millie fiatalabb és csinosabb nálunk. Hanem ahogy viselkedik. Először természetesen adtunk neki türelmi időt, de végül már torkig lettünk az egésszel. Többen jártunk össze, baráti házaspárok. A férfiak a „Kettőt egy lövésre” nevű vadásztársaság tagjai azóta, hogy egyszerre végezték el a középiskolát. Ahogy megnősültek, a feleségek is összebarátkoztak, közel hozta őket egymáshoz a férjek meglehetősen időigényes vadászszenvedélye. Ekkor jelent meg a színen Millie. A magányosok klubjában ismerkedtek össze, miután az első felesége elhagyta Bilit, mert nem érte be azzal a kevés idővel és figyelemmel, amit ő neki szentelt. A következő közös összejövetelünkön, amikor szokás szerint flekként sütöttünk valakinek a kertjében, Bili bemutatta Millie-t a társaságnak. A férfiak az ilyen alkalmakkor mindig külön ültek, és a különböző csodafegyverekről, a vadőrök tűrhetetlen’ viselkedéséről, a vadászati engedélyek egyre emelkedő áráról, s nagy szavarsbikákról beszélgettek, melyeket rendszerint nem sikerült puskavégre kapni. Mi, asszonyok, ugyancsak külön ültünk, és kellemesen elpletykálgattunk. Millie viszont, alighogy bemutatták, egy mosolynak szánt leereszkedő ajakrándítással faképnél hagyott bennünket, s leült a férfiak közé. Vadászruhát viselt ő is; ezt egyikünk sem öltötte volna magára Megpróbáltuk. Különösen én. Minden erőmmel azon voltam, hogy bevonjam őt is a társaságunkba, hogy ő is olyan legyen, mint amilyenek mi vagyunk, ö viszont meg sem próbát beilleszkedni közénk. Nagyon zavaró volt nézni, hogy három-négy méternyire tőlünk, a férjeinkkel együtt ül, ő a társaság középpontja, mindenki vele foglalkozik. Ott terpeszkedett közöttük, pislogott hatalmas műszempilláival, s úgy tett. mintha érdekelnék azok a poros történetek, melyeket mi a hosszú évek során már ezerszer hallottunk. A férjek viszont vevők voltak erre a színjátékra. Ez önmagában is sok volt, de amikor elkezdődtek az összehasonlítgatások, akkor lett igazán elegem az egészből. _ Te miért nem tudsz olyan lenni, mint Millie? — kérdezgette a férjem. Ezt nem bírtam megemészteni, hiszen J erry Fairét to A vetélytárs éveken keresztül védelmezte a maga és barátai külön kis életét. Tudom, hogy énrám biztosan úgy tekintettek volna, mint valami betolakodóra, ha megpróbálok csatlakozni hozzájuk. Azután jöttek a telefontok. Korábban, ha egy másik férj az enyémmel akart beszélni, csak beleszólt a kagylóba és őt kérte a telefonhoz. Ha a férjünk nem volt otthon, akkor néhány percet elcsevegtünk, felírtuk az üzenetet, s ezzel vége is volt az egésznek. Nem úgy Bili és Millie esetében. Tőlük mindig Millie hívott fel bennünket. Mikor én vettem fel a kagylót, akkor azonnal a férjemet kérte. Velem soha egy szót sem beszélgetett. Ügy viselkedett, mintha egyike lenne a férfiaknak. Azt már egyszerűen nem is akartuk elhinni, amikor a vadászidény kezdete előtt Millie beiratkozott egy lövésztanfolyamra, amelyet egy helyi rendőr tartott a középiskola hátsó udvarában. Akkor sem akartunk hinni a szemünknek, amikor láttuk, hogyan készülődik a szezonra. Ö viszont nyilván komolyan vette a dolgot. A vadászidény közeledtével az összejöveteleken egyre nagyobb hévvel szőtték a terveket, amibe Millie ismét csak nagy szerepet vállalt. A társaság az egyik hétvégén északra tervezett egy utat, ahol állítólag nagy csordákban járnak a szarvasok. De hát ott semmi keresnivalója nincs egy nőnek, különösen a mi férjeink között, de ő biztosan már azt is eldöntötte, hogy melyik drága pulóverjét fogja viselni. Számomra viszont még hátravolt a feketeleves. A férjem most már naponta emlegette Millie-t, meg példálózott is, hogy milyen nagyszerű asszony, mennyire tudja osztani Bili természet iránti rajongását, hogyan szereti a férjét. Azt sem átallotta kijelenteni, hogy ebből a szempontból a nyomába se léphetek Millie-nek. Volt egy érzésem, hogy elkezdett töprengeni — talán a korom miatt. Nosza, nekiláttam tanulmányozni a szakirodalmat! Az alapoknál, az elöltöltős puskánál kezdtem. Oda-visz- sza többször is átolvastam, s hamarosan mindent tudtam erről, amit egyáltalán csak tudni lehet. Ezután hívtam meg ebédre Millie-t — Hozd el a puskádat — kértem —, az újat. Talán engem is meg tudsz valamire tanítani. Te annyira értesz ezekhez a dolgokhoz! Nos, meg is érkezett a legújabb fegyverével együtt. Al- mélkodtam rajta, csodálgattam, mint ahogy ezt a férjem mellett már megtanulhattam. Sikerült meggyőznöm róla, hogy engem is nagyon érdekel ez az egész. Megkértem, hogy hagyja ott nálunk a fegyvert, hogy meg tudjam a férjemnek is mutatni ezt a gyönyörűséget. Nagyon sok dolgom volt aznap délután. Először is kivettem a csövet a zárszerkezetből. Ezután fúrtam bele a hét milliméteres lyukat a zárszerkezet aljába. Férjem műhelyében keresgélve megtaláltam azt a csavart, amelyikre szükségem volt. Lehetett volna talán rövidebb is, de a feje tökéletesen megfelelt. Ezután kivettem azt a csavart a fémlapból, amely összefogja a tust, a zárszerkezetet meg azt a bizonyos fémlapot (tudják), majd betettem a helyére azt a rövidebb csavart. Egy olajos ruhával gondosan áttörülgettem, helyére raktam az irányzékot, s próbaképpen a vállamhoz emeltem a fegyvert. Minden a legtökéletesebbnek látszott. A vadászatra a következő hétvégén került sor. Volt időm gondolkodni. Majdnem meg is gondoltam magam, de aztán a férjem megkérdezte, miért nem viselek én is olyan frizurát, mint Millie, amikor az olyan aranyos? No, ez eldöntötte a dolgot. A történet hátralevő részét már csak másodkézből ismerem. De ez az a vadásztörténet, amelyet bármikor nagyon szívesen meghallgatok, s hál’istennek hallom is elég gyakran azokon a flekkensütéssel kombinált délutáni összejöveteleken. Ügy alakult, hogy Millie-nek alkalma nyílt a lövésre. Egy puskavégre kínálkozó szarvasbika bukkant ki a sűrűből, szinte az orra előtt. (Azt sem felejtik el soha megemlíteni, hogy Millie a létező legelegánsabb vadászruhát viselte.) Millie már egy (díszesen vésett, ezüsttel kivert) lőportartóból be is szórta a fegyverbe a lőport, betette a golyót is, majd a fojtást is elkészítette. A kakast hátrahúzva felkészült a lövésre. Az elbeszélés szerint lassan az arcához emelte fegyverét, és célba vette az alig tízméternyire álló szarvast. Akkor meghúzta a ravaszt, begyújtotta a lőport, de a továbbiakban már nem úgy alakultak a dolgok, ahogy azt várni lehetett. Nyilvánvló, hogy a fegyver gyári hibás volt: a fiúk már be is perelték a gyártó céget. A lövés pillanatában a tus egyszerűen szétesett, s levált belőle az a darab, melyet egy csavar tartott a helyén. Innen már nem szeretnék belemenni a részletekbe. Elég legyen annyi, hogy a szarvas is ott maradt a lövés után.
