Pest Megyei Hírlap, 1990. április (34. évfolyam, 77-100. szám)

1990-04-12 / 86. szám

1990. ÁPRILIS 12., CSÜTÖRTÖK m i ei] 5 A jövő önkormányzatának vagyona Stop a lakáseladásoknak Mint ismeretes, tavaly de­cemberben a szentendrei ta­nácsülés úgy határozott, hogy ez év márciusáig átmenetileg szünetelteti a tanácsi bérlaká­sok értékesítését. A márciusi értekezlet végül döntött: az állami házingatlanok elide­genítésének szüneteltetését ha­táridő nélkül, az önkormány­zatok kialakulásáig meghosz- szabbítja. A Minisztertanács legutóbbi ülésén megállapítot­ta, hogy az állami tulajdonú tanácsi bérlakások jelenlegi rendszerét, a bérlakások érté­kesítésének feltételeit, az épü­letek fenntartásának, korsze­rűsítésének és kezelésének szervezeti rendszerét az ön- kormányzati és a tulajdoni törvény hatályba lépésével új alapokra kell helyezni. Az ön- kormányzati tulajdon kiala­kulásáig tartó átmeneti idő­szakban a bérlakások elidege­nítésének szabályozását nem szükséges módosítani. Az idő tehát azokat a településeket igazolta, ahol hasonló rendele­teket hoztak, mint Szentend­rén. Él Szentendrén egy ember. Nem csillag-, még csaik nem is tenyérjós. Jogász. Tavaly, az év végén úgy érezte, hogy a meglevő tanácstestület még az önkormányzatok kialakulása előtt mindent pénzzé tesz. így például kiárusítja a tanácsi bérlakásokat. Apró szoba az ügyvédi munkaközösségben, csokor­nyakkendős férfi az íróasztal másik oldalán. Dr. Kovács Bé­la a történetet az elején kezd­te, holott a tények már mind­kettőnk előtt ismertek voltak. Elmondta, hogy azért látta szükségesnek a tanácsi bérla­kások értékesítésére vonatkozó előterjesztést, mert ha tovább folytatódott volna a lakások kiárusítása, akkor a jövő ön­kormányzatának egy lyukas garas sem maradt volna a zse­bében. Ebből azután az elkö­vetkezendő 5-10 esztendőben nem lehetett volna támogatni az igazán rászorulókat, első­sorban a fiatalokat. A decemberi testületi ülé­sen tanulmányozták az idevo­natkozó rendeleteket, jól meg­fontolták, hányták-vetették a dolgot. A javaslatot azért is életképesnek tartották, mert — a hatósági osztály vezetője szerint — korábban is az volt a cél, hogy minél több lakást értékesítsenek, s ezzel mind a tanács, mind a kezelő vállalat megszabaduljon attól a teher­től, amit a lakások tatarozása, felújítása jelentett. Az érté­kesítések során az ésszerűsé­get mindenkor figyelembe vet- téik, és arra törekedtek, hogy azért maradjon a tanács ré­szére felhasználható bérlakás. Az előterjesztő javasolta, hogy átmeneti időre állítsák le a tanácsi bérlakások és a város központjában levő ta­nácsi üzlethelyiségek értéke­sítését. Ügy ítélte meg, hogy a tilalmat ki kell terjeszteni minden olyan lakótelepen le­vő lakásra, amely a városé, továbbá minden olyan lakó­épületre, amely olyan telek­kel rendelkezik, ami a műsza­ki osztály szerint továbbépít­hető, vagy ikerházas beépítés­re alkalmas. Az elvi álláspont végül megszületett: az ilyen lakások értékesítését ez év március 30-ig szüneteltetik. A testület tagjaiban, közöttük a vb-tit­kárban is megfogalmazódott a kérdés: mi lesz azokkal a lakásokkal, amelyeknek az értékesítését már korábban megkezdték. Akkor a kijelölt ingatlanok egy részét már megvásárolták a lakók. Dr. Kovács Béla sem tartotta mél­tányosnak, hogy ugyanazon a környéken egyesek elesnek ettől a lehetőségtől. Ezért pa­pírra vetették, hogy akinek már van ajánlata, s az elfo­gadható, valamint a vásárlási szándékáról nyilatkozott, vagy a szerződést megkötötte, az megvásárolhatja a tanácsi la­kást. A városban nagy port vert fel, hogy a központban levő tanáosi tulajdonú ingatlano­kat nem vehetik meg a lakók. A végrehajtó bizottságnak több éve van egy olyan dön­tése, amelyben kikötötték, hogy a belvárosban levő la­kások és üzlethelyiségek nem idegeníthetők el. Szít a döntést a testület is jóváhagyta. Hiá­ba érkeznek kérvények, sen­kivel sem tesznek kivételt. A magyarázat egyszerű: a leen­dő önkormányzat vagyonáról van szó. Dr. Kovács Béla szerint ed­dig is voltak hasonló, irritá­ló esetek. Szerinte a meglevő, szinte évente módosított jog­szabály egyre bővítette a la­kások eladhatóságának lehe­tőségét. Ez arra is módot adott, hogy a legértékesebb ingatla­nokat értékesítsék, közülük sokat jóval áron alul. A szo­ciálisan rászorulók közé el­vétve mindig beállhat „vala­ki”. Talán az önikonmányzatoik létrejöttével megszűnik ez a kontraszelekció. M. I. Ki és mikor áll szóba a községgel? Visegrád — erőmű nélkül A visegrádiak szinte még mindig nem merik elhinni, hogy végre fellélegezhetnek: mégsem lesz vízlépcső. Ez a falu szenvedett a legtöbbet miatta, ráadásul semmiért. Nagymaros csatornahálózat­hoz, áruházhoz, lakótelephez jutott. Visegrádnak azonban csak a tönkretett folyópart maradt a rossz álomból. Pedig amikor az ötvenes-hatvanas években a döntés megszületett — bár a falu véleményét ak­kor nem 'kérdezte senki —, ők csak annyit kértek, legalább káruk ne származzon belőle. Az építkezés leállításával most 200 munkahely szűnt meg, s lapátra tették a gameszt, a műszaki erdészetet és a szo­ciális foglalkoztatót is. A duna- bogdányi kőbányából, ahon­nan a beruházáshoz követ szállítottak volna, egy hónap­pal ezelőtt 60 embert eresz­tettek szélnek. Most hogyan tovább? A fe­leletre hivatott társadalmi bi­zottság a tanács településfej­lesztési bizottságával közösen programtervezetet dolgozott ki. Lényege: a terület re­konstrukcióját haladéktalanul meg kell kezdeni, elsősorban a táji, a történelmi és az ide­genforgalmi értékek védelme érdekében. A térség eredeti állapota már nem állítható vissza, bár ez nem is cél. A meder és a part védelme, azonban fontos természetvé­delmi feladat, amelynek ho­gyanját országos, esetleg nem­zetközi tervpályázatra lehetne bocsátani. A rekonstrukciónak tartalmaznia kell azokat a já­rulékos beruházásokat is, amelyek a mű teljes megépí­tése során megvalósultak vol­na, illetve amelyek az építke­zés miatt maradtak el. A most súlyosan sebzett Duna-partot 1993 végéig gyógyultan, az eredetihez hasonló szépségben kell a község, a nemzet tu­lajdonába visszaadni. A fel­dúlt területek hosszú távon veszélyeztethetik az ivóvíz- készleteket, elengedhetetlen az árvízvédelem, és a nemzeti, történelmi tájvagyon meg­óvása is. Mindezeket a válasz­tókörzet új képviselőjének kellene felvetnie a Parlament­ben, hiszen a kérdésben az Or­szággyűlés hivatott dönteni: törvény, de legalábbis magas szintű jogszabály garantálhat­ja a rekonstrukció tervezői és kivitelezési gyakorlatát, vala­mint a finanszírozást és a befejezési határidőt. A tervezet a meder- és partrendezés műszaki, tájesz­tétikai feltételeit, követelmé­nyeit is tartalmazza. Rendez­ni kell a környék hosszú táv­ra megnyugtató vízellátását, bővíteni a szennyvíztisztító kapacitását. Ezért meg kell vizsgálni egy, a Duna alatt húzódó közműalagút megépí­tésének lehetőségét is. Javíta­ni kell a közművek állapotát, és befejezni a Gizellát elep és Dömsöd között megkezdett 11- es útszakasz építését. Ugyan­csak be kellene fejezni a közeli római őrtorony feltárását, és megtervezni bemutatását. A nagyközség számos sport- létesítményt vesztett el az építkezés miatt. A hagyomá­nyokkal bíró vízi sport is emiatt szűnt meg. A környé­ken rengeteg ember veszítet­te el munkahelyét. Sok közsé­gi fiatal végezte el Esztergom­ban az erőmű-gépkezelői kö­zépiskolát annak reményében, hogy az üzemeltetés beindu­lásával munkát talál majd itt. A lakosságot 1977-től drótke­rítéssel zárták el a vízparttól, nem csoda, ha a község ide­genforgalma jelentősen csök­kent. Szabó Ottó, Visegrád vb-tit- kára elégedett a programter­vezettel. Annak mindössze egyetlen hibája van, hogy nincs kinek bemutatni. — Nem létezik olyan szerv, amely figyelembe venné véle­ményünket, nincs, aki leülne velünk tárgyalni — mondja. — Ha pedig ismét olyan dön­tést hoznak a fejünk felett, amelyik tovább rontja hely­zetünket, azzal fognak érvelni, hogy a falunak nem völt saját javaslata, elképzelése. Pedig mi kidolgoztuk a programun­kat, ami azonban még a terü­let kezelőjét sem érdekli. Ki és mikor áll szóba végre a községgel? Szegő Krisztina Népfőiskolái pályázat A Művelődési Minisztérium Pro Cultura Hungáriáé népfő­iskolái alapítványa és a Ma­gyar Népfőiskolái Társaság megfelelve a társadalmi igé­nyeknek, minden eddiginél kedvezőbb anyagi feltételek­kel hirdet népfőiskolái pályá­zatot. A pályázat iránt érdeklődők részletes útmutatásért fordul­janak levélben, telefonon vagy táviratilag a Magyar Népfőis­kolái Társasághoz. A pályázat beadási határideje: 1990. ápri­lis 30. Cím: Magyar Népfőiskola! Társaság; Budapest I., Corvin tér 8. 1011 Telefon: 115-1348; 115-9657/16 vagy 43. Hozzászólás cikkünkhöz Nem csupán a ma hajléktalanjainak Tisztelt Szerkesztőség! Igaz ugyan, hogy két hó­napja tartózkodom abban a megyében, amelyből Önöknek illik tudósítani, és eddig nem tartottam fontosnak, hogy Önöknek írogassak, legutóbbi cikkük („Rajtaütöttek- a ba­rakktáboron.' Kitiltott sors­társak szervezték az akciót”) azonban írásra, válaszra kényszerít. Először is arról, ami sérel­mes számunkra: Igaz ugyan, hogy svéd, svájci, osztrák, bol­gár, francia, belga és német tévések már tudósítottak az otthonunk életéről; s igaz, hogy mintegy húsz rádiós tár­saság jött el hozzánk, hogy dokumentumműsorban szá­moljon be a munkánkról és a hajléktalanok életéről: s az is igaz, hogy legalább harminc­negyven külföldi újságíró írt már beszámolót arról, ami az utóbbi két hónapban történt a magyar hajléktalanokkal, és itt, az otthonon belül, de szá­munkra minden külföldi tudó­sításnál fontosabb lett volna, ha a megye lapja tudósít leg­alább egy alkalommal — a helyszínről! — a kényszerű­ségből ideköltözött emberek életéről. Fontosabb, mert le­hetséges, hogy szép dolog be­mutatni egy magyar hajlék­talanotthon életét Nyugaton, de azért számunkra az lett volna a fontos, ha az itt élők, főleg a megyében s legfőkép­pen a szomszédságunkban élők — Budaörs, Budakeszi, Törökbálint — ismerhették volna meg tevékenységünket. Több mint két hónapja köl­töztünk ide, s az ideköltözé- sänket követő napokban már hívtuk Önöket egy látogatás­ra, nem jöttek. Később — mintegy öt hete — sajtótájé­koztatóra hívtuk Önöket az otthonba, nem jöttek el. Most, amikor Aszódi László Antal — a fent említett cikk szerzője — telefonon keresztül kapott meghívást hozzánk, hogy néz­zen körül, s a helyszínről tu­dósítson a betörésről, ugyan­csak vendég nélkül maradt az otthon. Olyan esetről hallot­tam már, hogy kritikát írtak egy elmaradt színházi elő­adásról, s egy olyan kabaré­számról, mely adásba sem került, de olyat még nem, hogy részletes beszámolót ké­szít egy újságíró az incidens­ről, melyet a szerkesztőség íróasztalánál rak össze a sze- dett-vedett információkból. Nos, most már ilyet is láttam. Ami a cikket illeti: Senki — én sem — állította, hogy kitiltott sorstársak szervezték az akciót, ez mindössze egy föltételezés volt, melyet egy rendőrségi vizsgálat dönthet el. Voltak jelek, melyek erre utaltak, de ezt a vizsgálat be­fejeztél# nem állíthatjuk fele­lősséggel. Több embert sem bántal­maztak, „csupán" azt az egyet, akit megrugdostak és le- spray-ztek. Az 1SG nem mint gyár akadályozta meg a telefonhí­vást, s nem is akadályozásról esett szó a rádiónyilatkoza­tomban. Egyszerűen arról volt szó, hogy a portás — nem mind, csak ez az egy! — rosz- szul végezte a dolgát: először nem vette föl a segélyért csör­gő telefont, másodszor sem, s amikor végre felvette, akkor pedig egy foglalt jelzéssel megáldott vonalat adott, mely alkalmatlan volt a városi szám hívására. A banda elvonulása után a szomszédos építkezés mellékére mentek át a fiúk, s érdekes módon ott kaptak rendes vonalat, pedig az is ugyanehhez a portához tarto­zik ... Amikor kiérkeztek a rendőrök, ugyanígy vonalat kértek a portáról, s a portás ekkor sem vette föl, ezt a rendőri fülek is megerősít­hetik’ (Mellesleg jegyzem meg: a Fővárosi Tanács kért már sa­ját telefonvonalat az otthon­nak, de ehhez „valaki” nem akar hozzájárulni, akad, aki akadályoz... Az ISG-től azt is kértük, hogy éjszakára ad­ják át az egyik városi vona­lat, hogy baj esetén ne kell­jen ébreszteni a portást, s gyorsabban cselekedhessünk, ez sem jött össze ... A telefon használatára szerződést kötött az otthon és az ISG, fizetünk a telefonhasználatért, tehát egyébként is jogosultak va­gyunk a használatára.) Hogy honnan vette a cikk­író azt az információt, misze­rint a támadók „négy sze­mélygépkocsival és egy autó­busszal érkeztek ...”, nem tu­dom, de félő, hogy nem jön ki minket is meghallgatni az újabb cikk írója, akkor a leg­közelebbi írásban már harcko­csik és kétéltűek is lesznek. Autóbuszt ki sem ejtettünk a szánkon! Lapp Józsefnek teljesen iga­za van: nem igaz azon kije­lentésem, hogy nem kaptak vonalat a hajléktalanok, mert ilyet én nem is mondtam. (Csak olyat, ami előbb már le­írásra került!) Azt viszont vi­tatom, hogy naplóbejegyzé­sekkel bizonyítanak, hányszor adtak vonalat az otthonnak, mert — mivel voltam már személyesen is annál a por­tásnál, akivel kimondottan jó a kapcsolatunk, tudom, hogy — nem készül bejegyzés egy- egy vonal kapcsolásáról. Ezt öt portás sem győzné ...) Föltételezem, hogy az a „rendőr”, aki a tábor hogyléte iránt érdeklődött, az maga az egyik behatoló volt, csak rendőrnek adta ki magát, te­hát a kép azért kezd össze­állni ... Nem az otthon hatalmi har­cáról van szó, s nem íróaszta­lért hajtanak a feltételezett behatolók, hanem bosszú ve­zérelheti őket, amiért utcára kerültek, s így igyekeztek — esetleg — megtorolni ezt. Az íróasztalnál fontosabb szá­mukra a raktárkulcs, mellyel már^bentlétük alatt is vissza­élték. (Mi többször elmondtuk már, hogy ne azonosítsák a hajléktalanokat az alvilággal. Mi sem tűrtük meg az alvilá­got a hajléktalanok között. Most talán épp az alvilág — is! — támadja a hajléktalano­kat ...) Bojsovszky József otthonla­kó vallomása szerint az az Ötvös Szilárd verette meg öt vasárnap reggel a Déliben, aki a kintre kerültek szervezője, s az otthon vezetőinek gán- csolója. Ennek bizonyítása a rendőrség dolga, de annyit fontosnak tartok leírni, hogy ötvös Szilárdot a SZÖSZ le­váltotta a vezetőségből. (Sze­gények önsegélyező Szerveze- te=SZÖSZ), ennek ellenére szervezkedik, s bujtogatja a hajléktalanokat az otthon el­len. Ez a partizánkodás veszé­lyeztetheti az otthonlakók éle­tét, nyugalmát. A cikkíró azt állítja, hogy „Azt másoktól tudjuk, hogy a néhány héttel korábban a bu­dakeszi buszmegállóban meg­vert fiatalember tulajdonkép­pen maga provokálta ki az üt- leget..,” Nos, erről csak any- nyit, hogy a tévében látott fiatalember közel hatvanéves volt, s békésen álldogált a buszmegállóban a verekedő banda érkeztekor. A másik — valóban fiatalember — pedig a busszal érkezett, s még be­érkezés előtt elvették a sapká­ját a buszon mellette utazó — gondolom, nem nyíregyházi — fiatalok, s miután leszálltak, belepisiltek, s a fejére húzták. Ezt mi nem „másoktól” tud­juk, hanem az összeverten az otthonba érkező fiútól, aki mellesleg teljesen árva. Valóban előfordult, hogy az adományként kapott ruhákból eladtak. De az is valós, hogy ezek megkapták a méltó bün­tetésüket. Természetesen tud­juk, hogy a visszailleszkedés nem gondtalan, ez is egy gond a sok más között. De azt is tudjuk, hogy azért vállaltuk ezt a munkát, hogy megoldjuk a gondokat. Hosszú időn ke­resztül éltek ők úgy, hogy nem maradt meg egy fia ér­tékük sem, nem is volt hol tárolni, s „természetes”, hogy nem egyik napról a másikra értik meg, hogy ezt meg kell becsülni, s meg kell tartani. Akadt olyan, akinek a gyors haszon jobban jött. Persze, ez sem általánosítható, eseti csupán. Itt egy ember az eny ember. Befejezésül annyit csupán, hogy kérve kérem mindazo­kat, akik kellő toleranciával tekintenek felénk, tegyék fél­re az előítéleteket, s ha konk­rét segítséget nem tudnak ad­ni, legalább ellenünk ne for­duljanak és ne tegyenek! Tudom, hogy országos gon­dot igyekszünk a váltunkon cipelni, s megoldani, de ezt sokkal nehezebb a velünk szembefordulok kereszttüzé­ben csinálni. Amíg a Déliben voltak a hajléktalanok, min­denki azt zengte, hogy el on­nan velük. Mikor elkerültek onnan, akkor azt, hogy ne itt legyenek, ne ott legyenek. Tessék mondani: öt-hatszáz magyart dobjunk a szemétra­kásra?! Ok nem atomhulla- dék, hogy ne tűrjék meg őket a lakótelepek közelében ... Tessék Romániára figyelni: embereket vertek csak azért, mert magyarok voltak! Itt embereket üldözzünk azért, mert hajléktalanok? ... ötven nyugdíjasunk, mint­egy harminc nőnk van. Há­romszázötven lakónk közül harmincán bent dolgoznak az otthonban, a többi munkaké­pes egyéb kinti munkahelye­ken. Igen, ezek is megisszák — sajnos! — a munka végez­tével a maguk sörét, de épp­úgy, ahogy az életben a haj­lékkal rendelkezők, itt is so­kan vannak, akik józan éle­tűek, hála istennek! És biztos vagyok benne, mielőtt idejöt­tünk, a Kakas akkor is tele volt már ivócimborákkal... Nem a hajléktalanok tartják el ma sem a tulajdonost!... A betörések száma sem sza­porodott ittlétünk óta. Előtte is voltak betörök, s azóta is vannak. Nincs annyi hajlékta­lanunk, ahány betörés' törté­nik ebben az országban na­ponta ... Szeretnénk, ha megértené minden normális körülmé­nyek között élő polgártársunk, hogy nem csupán a ma haj­léktalanjainak tartjuk fent ezt az otthont! A munkanél­küliség réme fenyeget jó né- hányunkat, s lehet, hogy hol­nap már a ma még magabiz­tos emberek kopogtatnak ná­lunk ... Mi lesz azzal, aki vál­lalkozik s befuccsol? Ha ut­cára kerül, ránk számíthat... Ha valaki elválna a feleségé­től, mi nyitva vagyunk, mert a gyerekekkel az anyu marad a fedél alatt... Ha netán kila­koltatnak valakit, nálunk ott­honra lelhet!... Tessék elhin­ni nekünk: senki sem lehet abszolút biztos a jövőjében! Akad itt néhány társunk, aki egy ideig biztos volt magában. Most csöndesen emészti magát a vaságyon, sorstársával be­szélgetve ... Ezek az emberek jelezni akartak valamit azzal, hogy február 21-én vért adtak. Százketten ... Jelezni akarták, hogy amivel tudnak, azzal már ők is segíteni akarnak azokon, akik más téren rászo­rultak ... Nem tudom, miért nem esett szó erről a Pest Megyei Hírlapban?... Talán közelebb kerültünk volna az itteni lakosokhoz... Talán jobban megértették volna em­bertársaikat ... Talán több szimpátiával figyelnék mun­kánkat. Talán megértenék, hogy bizony a hajléktalanok is emberek ... Nagy Bandó András ★ Amikor gyűjteni kezdtem az in­formációkat a hajléktalanok elle­ni támadásról, maximális segítő- készség vezérelt. A magam eszkö­zeivel akartam felhívni a közvé­lemény figyelmét a társadalom kitaszítottjainak kétségbeejtő helyzetére. Készültem kimenni a táborba, szándékomat előre jeleztem hát telefonon. Azonban a vonal má­sik végén Sztonics András és Jankai Erzsi — írásom két szerep­lője — hihető történetet adott elő az éjszakai támadásról, illetve a garázdák feltételezett kilétéről. Az ISG rendészeti vezetőjének, Lapp Józsefnek a szavaiban sem volt okom kételkedni. Nagy Bandó András rádiós nyilatkozatát pedig március 24-én, szombaton dél­előtt magnetofonra vettem, tehát a segélykérés lényegét bizonyít­hatóan hitelesen tolmácsoltam. Ügy vélem, időt nyerek, ha a fenti információk birtokában azonnal az írógép mellé ülök, így hamarább felrázhatom azoknak az alvó lelkiismeretét, akiket eddig hidegen hagyott mások kiszolgál­tatottsága. Nagy Bandó András levelében elismeri, hogy voltak hatalmi har­cok a barakktáborban. De én nem írtam, még csak nem is cé­loztam a raktárkulcsproblémára, az ivócimborákra, és azt sem állí­tottam, hogy a Kakas tulajdono­sát a hajléktalanok tartják el. Azt viszont csak sejtem, hogy az írásomban szereplő hajléktala­nok miért nem vállalják a tele­fonon adott nyilatkozatukat. Pon­tosan tudták, hogy a Pest Megyei Hírlap munkatársával beszélnek, hiszen mindkettőjüknek bemutat­koztam. Ennek a dolognak a ki­vizsgálása is megérne, kedves Nagy Bandó András, egy terje­delmes levelet, amit ugyancsak készséggel közölnénk. Aszódi László Antal

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom