Pest Megyei Hírlap, 1990. április (34. évfolyam, 77-100. szám)
1990-04-04 / 79. szám
fesr .UH If 1990. Április 4., szerda „MEGÉRKEZETT NAZAROV GÁRDÁKAPITANY” — ADTA HÍRÜL A PEST MEGYEI HÍRLAP 1969. DECEMBER 20-ADIKI SZAMA. „CSÜTÖRTÖK ESTE HELYETT PÉNTEKEN HAJNALI 2 Órakor sürü höhullAsban gördült be a keletibe A moszkvai gyors, ezzel érkezett hazánkba NAZAROV ELVTARS, AZ EGYKORI GARDAKAPITANY, AKIT A SZOBI JÁRÁSI PART- ÉS TANACSVEZETÖK HÍVTAK MEG A FELSZABADULÁSI ÉVFORDULÓ ÜNNEPSÉGEIRE. NAZAROV GARDAKAPITANY 1944. DECEMBER VÉGÉN HARCOLT EGY SZOVJET FELDERÍTŐ ZASZLOALJ PARANCSNOKAKÉNT. MOST FOGADÁSÁRA MEGJELENTEK A SZOBI JÁRÁSI PART- ÉS TANACSVEZETÖK, A SZOVJETUNIÓ MAGYARORSZÁGI NAGYKÖVETSÉGÉNEK KÉPVISELŐI ÉS SZÁMOSÁN A GÖRGEY PARTIZAN-ZASZLÓALJ EGYKORI HARCOSAI KÖZÜL, AKIK AKKOR, 25 ÉVVEL EZELŐTT A BÖRZSÖNYBEN CSATLAKOZTAK NAZAROV ELVTARS CSAPATÁHOZ. ÉS A KÖZÖS HARCOKBAN SZABADÍTOTTAK FEL HAZÁNKNAK EZT A TÉRSÉGÉT.” Kis magyar partizán történelem h kapitány, akit Nazarovnak hívtak Lapunk olvasóinaik többségét aligha hozta izgalomba ez az 1969-es híradás. Akkorra már nagyon sokan vallották magúikról, hogy tulajdonképpen partizánok voltak. Ellenállók vagy illegális kommunisták. Tehették, elmúlt huszonöt év. Kezdtük is már nem érteni, hogy végül is miért fejeztük be vesztesként a második világháborút. A BÖRZSÖNYI HŐS '„Jön Nazarov, a börzsönyi hős — mondta néhány órával a vonat érkezése ellőtt a járási pártbizottság feldúlt munkatársa —, és nincs tolmácsa.” Nem értetteim, hogy mit akar tőlem. Azt se tudtam, hogy a Börzsönynek van hőse, azit meg végképp nem. hogy Nazarovnák hívják. Pedig Nazarov tényleg jött. Már rajta volt a vonaton. Akkortájt kisgyerekeket tanítottam oroszra. így juthattam valakinek az eszébe. Persze a1 gyerekekkel könnyű volt. ök sem tudtak oroszul. De Naza- rovról ugyanezt nem lehetett feltételezni. — Sajnos nem tudok oroszul — mondtam az idegösszeomlás határán lévő embernek. — Édes fiam, napi ötszázat kapsz és punktum. — ötszáz forint 1970-ben még olyan sok pénz volt, hogy nem is nyomtak ötszázast. — Az más, akikor persze vállalom. Pedig tényleg nem tudtam oroszul. Éppen csák egy icipicit. Amennyire mások is, ha jártaik gimnáziumiba. S ez a tény néhány órával később már nagyom-nagyon zavart, miközben a Keleti pályaudvaron vártuk Nazaro- vot. Szörnyű nagy volt a felhajtás. Katonazenekar próbálta az induHót, úttörőgyerekek igazgatták a nyakkendőjüket, ©tt volt a tévé, újságírók, s nem egy megyei nagyember. A vonat rengeteget késett, a díszvendégek többsége egy idő után felszívódott. Hajnalra mégiscsak befutott a szerelvény. Ahogy ilyenkor szokásos, nagy lett a rohangálás. Aztán szép lassan minden elcsendesedett. Nazarov sehol. Csak egy meglehetősen kopott ruházatú, vasutasforma ember a szerelvény végén. Ö volt a börzsönyi hős. Felcsendült a katonazenekar. Az úttörőgyerekek végre átadták a kókado- zó virágcsokrokat. A kapitány megilletődött. A tüzelő reflektorok fényében kinyitotta óriási méretű vulkánfíber bőröndjét. Járt a filmfelvevő kamera. A bőrönd egy ügyetlen mozdulattól kinyílt, majd leesett a földre. Csak néháaiy jelvény volt benne. A csecsemő Lenint ábrázolták. Ezt kapták jutalmul az úttörők. Nazarov kapitány, a börzsönyi hős, egy váltás ing, alsónadrág nélkül megérkezett a valamikori felszabadító harcok színhelyére. A szovjet nagyikövetség munkatársa elvörösödött, félhangosan általam ismeretlen, pergő szláv szavakat morgott mag,a elé. Alighanem káromkodott. A volt partizánok zavartan néztek egymásra. De egyikük, ha jól emlékszem, éppen az, áki időközben Szo- bon rendőrkapitány lett, megmentette a helyzetet. Előrelépett, egy pillanatig nézegette az idegent, majd felkiáltott: Nazarov kapitány! Megölelték, amúgy oroszosán háromszor megcsókolták egymást. Űjna bekapcsolt a kamera. NEM TUDOTT RÓLA Nazarov kapitány magyar- országi meghívása s a Görgey zászlóalj történetének felelevenítése, a csoport tagjainak illy módon való rehabilitása jelentős esemény volt. Huszonöt évig ugyanis nem volt ildomos beszélni rőla. Dr. Csohány Endrét, a szakasznyi ellenálló csoport parancsnokát és társait majd negyedszázadig például a Pantizán- szövetségnék — melynek ekkor már több ezer tagja volt — a közelébe sem engedték. Rosszmájúén akár azt is gondolhatnánk, azért, mert nem szerették az igazi ellenállókat. Pedig a börzsönyi partizánoknak más bűne volt. Hadifogolyként több évet töltöttek el Moszkva környékén és Szibériában. Többen haltak meg közülük kinn, mint idehaza az ellenállás során. Kínos ügy, melyről a magyar—szovjet barátság jegyében hallgatni illett. De egyszer kiderül az igazság. Nazarov kapitány megérkezett. Élő igazolásaként a magyar ellenállási mozgalom jeles fejezetének. A kapitány számára a vendéglátók sűrű programot állítottak össze. Meglátogatta az egykori harcok színhelyét. Találkozott háziasszonyával, akinek a házában lakott. Bajtársi találkozóra, poharazásra hívták a volt ellenállók. Ünnepségeken mondott beszédet. Lerótta kegyeletét magyar és szovjet mártírok sírjánál. S minden nap, minden órában, újra és újra feltettek neki egy kérdést. — Emlékszik, Nazarov elvtárs? Nazarov elvtárs azonban őszinte ember volt. Nem emlékezett. Egyáltalán nem emlékezett a Börzsönyre. Nem tudott róla, hogy járt volna Budapest környékén. Nem is hallott róla, hogy létezik olyan falu, hogy Vámosmiiko- la vagy Nagybörzsöny. NÉHÁNY FURCSASÁG Pedig a történet szerint itt harcoltak a görgeystá'k, s itt vitték a híreket a kapitánynak, aki Nazarovnak hívtak. Ezzel szemben Nazarov kapitány, akit a háború végéig őrnagy- gyá léptettek elő, egészen pontosan emlékezett Zalaegerszegre. Egy asszonyra, akiinek a házában lakott. A városra, ahol fiatalemberként a szovjet katonák ellátásáról kellett gondoskodnia. Nazarov kapitány vonakodva ölelte magához a nagybörzsönyi asszonyt,' akiről az mondták, ismernie kellene. Meglepődött, amikor az egykori partizánok németül vagy románul szóltak hozzá, mondván, annak idején így társalogtak. Elcsodálkozott, amikor tudatták vele, hogy a háború előtt egyetemre járt. ő ugyanis tíz osztálynál sose végzett többet, s az se ment valami könnyen. Ha egyetemre nem Is járt Nazarov, azért nem volt buta ember. Rájött, óriási félreértés áldozata. S hogy a szovjet hazáért, a börzsönyi partizánok miatt helyt kell állnia. Ettől kezdve mindent elvállalt, nem ellenkezett. S ha egykori hősiességének újabb fejezetét tárták elé, rámondta, hogy da. Nem volt könnyű megfelelni a feladatoknak. Például akikor, amikor igazán nagybeF észes gyorsasággal változnak az idők. Ma már a kommunista jelző a legsúlyosabb sértések egyike, közvetlenül az „anyázás” után. Plakáton hájaso- dik elénk egy tarkó, tá- tányérsapkában végződő disznófejjel és cirill betűs (!) orosz nyelvű fölirat adja tudtunkra: „Elvtársak, vége!” Lám csak, az időközben háttérbe szorult orosznyelv-oktatás mégsem volt annyira haszontalan: lehet piszkálni a halottnak vélt oroszlán farkbojtját, a a fölszabadítóból megszállóvá minősült hatalmat, s hazai „szekértolóit” bosz- szantva-fenyegetve. Kétségtelen: a tarkó — tarkólövést juttat a plakát nézőjének eszébe (ha olyan idős már, hogy e „hagyomány” is tudata részét alkotja), s habár az is kétségtelen: a föntebb jelzett hatalom teljében a tarkólövés milliószám a szokásos megtorlás volt, ma egy efféle asszociáció nem éppen a békés rendszerváltás, átmenet képzetköréhez tartozik,. S a tüntetések. Jó esztendeje még egymaga vonult föl a Kossuth Lajos téren (ahol legújabban disznókonda látogatása is várható) egy hölgy, táblát emelve Dobray György Ag resszio dokumentumflimjének, a kéjnőkről szóló K-nak a bemutatása ellen. Nemrégiben már népes tüntetés zajlott a pesti mozi előtt, azzal a szándékkal, hogy haladéktalanul tiltsák be az illetékesek Scorsese amerikai-olasz filmrendező művének magyarországi vetítését, a másutt is olykor botrányt támasztó Jézus Krisztus utolsó megkísérlését. Hát igen, így van ez: tüntetések árán megszületett a tüntetés szabadsága. S most már néha olyasmi ellen is tüntetnek, ami pedig egy széles ízlésskálán mozgó demokratikus társadalom — például a Magyar Köztársaság — érték- rendszerétől korántsem lehet idegen. Ezt az amerikai filmet magyar papok vallásügyi szakértő csoportja előzetesen megtekintette, és jóváhagyólag nyilatkozott; más papok véleménye szögesen eltért ettől, ám e más papok állítólag nem látták a vitatható mozgóképet. Scorsese — megesküszöm rá — izgalmas és nagyon szép filmet készített Jézus Krisztusról, aki mártírhalála óta minden kor emlékezetében mint időszerű hős jelent meg. Ernest Renan a múlt század második felében az emberiség vallását megalapító Jézust forradalmárnak tekintette, öt és követőit valamiféle „lenge kommunizmus” hívének — s mindezt Renan, az egykori pap, az elismerés hangján említette. Mauriac katolikus író 1936-ban ezt írta Jézus-regénye lapjain: „Ma sok embert csak a tudatlansága tart vissza attól, hogy meg ne tagadja Krisztust. Ha ismernék, nem bírnák elviselni.” Ehhez képest Scorsese — sa görög regényíró, Kazantza- kisz, akinek művét a filmrendező alapul vette — nem állít meghökkentőb- bet. Jézus itt kezdetben a rómaiak megrendelésére ácsol kereszteket, így menekülne Istentől rárótt végzete elől. L^l kellene jutni odáig, hogy a vallás csakugyan emberi joggá, egyéni döntés kérdésévé váljék. És ne erőltessék rá a vallásosságot arra, aki ezt nem akarja. Legyen emberi jog az ateizmus is, de agresz- szív érvényesítésének áll- juk útját csakúgy, mint bármilyen agressziónak. Kőháti Zsolt csű egykori kollégánk, a Pest Megyei Hírlap akkori főszerkesztője, Suha Andor szándékozott feldolgozni Nazarov kapitány személyes emlékei alapján a Görgey partizáncsoport történetét. Az újságíró tulajdonképpen egyetlen kérdésére sem kapott igazi választ. Nazarov elvtárs, ez a bizonyos Nazarov ugyanis nem ismerte a sztorit. Ehhez képest már igazán csekélység, hogy a tolmács amúgy sem tudta volna lefordítani a fontos, történelmet idéző dokumentumokat. A riport ettől persze még megjelent. Nagyon szép írás. Először arról van benne szó, hogy 1944-ben s 1970-ben egyaránt nagy volt a hideg. És vastag pelyhekben hullt a hó Nazarov kapitányra. Szinte süt belőlle a szimpátia, a szeretet, ahogy Nazarov megérkezését várják vendéglátói. A szerző hosszasan ecseteli a vámoismiikoliai tyúkhúsleves semmi máshoz nem hasonlítható ízét és illatát, melyből Nazarov elvtárs is evett. S végül, a lapunk 1970. január elsején napvilágot látott riportja ezzel az elegáns, mondhatnánk bravúros fordulattal ért véget: „A többit már tudjuk, megérkezett, szeretik őt, Nazarov kapitány a boldogságban fürdik, bejár minden helyet, épületet, ahol 25 évvel ezelőtt megfordult, felismer mindent és mindenkit. Nagyszerű élmény civilben, békésen járni ott, azokban a községekben és házakban, amelyekben akkor, egy negyedszázada, minden talpalatnyi földért véres csatákat vívott egy 22 éves kapitány, a bajtársaival együtt." A többit már tudjuk'? Dehogy tudjuk. Akkor még Na- zarovon kívül senki sem tudta, más is legfeljebb csak gyanította. Mert volt azért néhány furcsaság. Miként lehetséges, hogy Nazarov egy időben volt a Börzsönyben felderítő és Zalaegerszegen gé- hás? Az orosz katonatisztre a görgeysta fiúk mint széles látókörű, európai kultúrájú értelmiségire emlékeztek. S aki érkezett... Szóval aki érkezett, egészen más ember volt. MEGTALÁLNI AZ IGAZIT A pártbizottság! vendéglátóknak persze eszébe se jutott volna kételkedni egy szovjet elvtársban. A görgeystákkal pedig már annyi minden történt az elmúlt huszonöt év alatt, hogy szinte már semmin se lepődtek meg. Dehogy gondolták volna ezek a pesti fiúik, hogy a Németországba hurcolástól, az értelmetlen háború folytatásától úgy menekülhetnek meg, ha beállnak az 1919-es fehérterror hírhedt személyisége, a fasiszta Prónay Pál alakulatába. Pedig bármily hihetetlen, Mikó Zoltán vezérkari repülő százados éppen itt szervezte meg azt a jórészt egyetemistákból, ifjúmunkásokból álló alakulatot, mely reményei szerint egy későbbi, a németek elten és az oroszok oldalén harcoló, de önálló magyar hadsereg magja lett volna. Mindez persze Prónay tudta nélkül történt, s egy idő után a szakasznyi csapatnak, amelyik zászlóaljnak nevezte magát, menekülnie kellett. Így kerültek Csohány Endre tartalékos hadnagy parancsnoksága alatt a Börzsönybe. Meneteltek az egyik faluból a másikba, hogy ne tűnjenek fel se a német, se a Szálasihoz hűséges magyar hadseregnek. Híreket szereztek, felvették a kapcsolatot a Vörös Hadsereggel, néha ösz- szecsaptak a németekkel. Végül zárt rendben álltaik át. Akkor kerültek kapcsolatba a fiatal, intelligens szovjet felderítő tiszttel, akit Nazarov- ként ismertek meg. Amikor több mint két évtized múltán kerestetni kezdték, mondták is a szovjet nagykövetségen, hogy nagyon nehezet kérnek. Nazarovok ugyanis több tízezren élnek a Szovjetunióban. Százszámra vannak olyanok is, akik a háború alatt megfordulhattak Magyarországon, Nehéz lesz megtalálni közülük az igazit. Tényleg nehéz volt. Az a bizonyos Nazarov, aki az Ipoly völgyén, a Börzsönyben járt, nagyra becsülte a magyarok segítségét. Igazolást is adott, amikor úgy döntöttek, hogy nem az orosz alakulatban, hanem a Debrecenben szerveződő, önálló, demokratikus magyar hadseregben harcolnak tovább. Nem ő tehetett róla, hogy a íro.nt utáni első járőr összetépte a do- kumentet, s a magyar antifasiszta ellenállókat besorozta a legközélebbi hadifogolytranszportba, a németek közé. Az ellenállók sorsa ezután tragikusan alakult. Mikó, Zoltán, az ellenállási csoport szervezője. szellemi irányítója hadifogságba esett, s nyomtalanul eltűnt. Dr. Csohány Endre -és társai hasonlóan jártak, pedig mindvégig igyekeztek bebizonyítani, hogy jogtalanul tartják fogva őket. Ennek ellenére alaposan megismerték a Moszkva környéki és a szibériai fogolyéletet. MINDENKI ELLENÁLLÓ A parancsnok a Tények és tanúik sorozatban megjelent memoárjában hazatéréséről így ír: 1947. október 3-án Záhonyon át indítottak Debrecenbe. Ott ért a megdöbbentő csalódás. Amikor a magyar fogolyátvevő hatóságoknak említést tettünk ellenálló mivoltunkról, kézlegyintéssel intéztek el. — Ugyan, Magyarországon ma mindenki ellenállónak mondja magát... Hazaérkezésemkor tudtam meg, hogy csapatom tagjai 1947. február végén jöttek meg a nekik adott (N^zarovtól kapott), igazolványok segítségével. Tőlük értesültem, hogy a Partizánszövetségben szóba sem akartak állni velük... Közülük heten meghaltak a hadifogságban.” Az utókor hálája jó sokáig váratott magára. Dr. Csohány jogász létére egy ideig még segédmunkásként sem tudott elhelyezkedni, majd afféle írnokként dolgozott a MÁV-nál. A volt görgeysták közül azonban néhányan többre vitték. Énekes, szobrász, építész, rendőrtiszt egyaránt akadt közöttük. Igaz, jó érzékkel rájöttek, jobb, ha nem dicsekednek partizán múltjukkal. Ami történt, megtörtént. A görgeysták az összes rajtuk esett súlyos sérelem ellenére is örömmel várták Nazarovot. A kapitányt, aki jó barát és tisztességes katona volt. Amit mások tettek, azért ő nem hibáztatható. A görgeysták utálták a protokollt. Azt, hogy sohasem maradhatnak egyedül Nazarovulktoal. Ezért úgy döntöttek, hogy bajtársi találkozóra hívják a kapitányt. Budára, a Régi Országház pincébe. Emlékezteik rá, hogy Nazarov még a frontbéli körülmények között is nagy gourmand volt. Szerette a jó ételeket, a finom italokat, a szép terítékeket. Végre fehérasztal mellett, zavartalanul beszélgethetnek a régi napokról. A teríték valóban nagyon jói sikerült. Olyan gyönyörű lett, hogy a kapitány nem is tudta, mit kezdjen vele. Azután némi töprengés után kiválasztotta magának a vizespoharat. Ebből itta a francia konyakot. Evőeszközre nem is volt szüksége. Csak úgy, egyszerűen, kézzel rakosgatta a szájába a húst. S akkor megszólalt valaki. — Fiók! Ez a Nazarov nem az a Nazarov. A mienk már 44-ben is késsel-villával evett. A kapitánnyal ezután már senki sem foglalkozott. A botrányt természetesen eltussolták. Csak annyi történt, hogy a börzsönyi hős, akit érkeztekor rezesbanda, virágcsokor, tv-kamera fogadott, a legnagyobb csendben utazott el. Csak oroszul alig tudó tolmácsa kísérte ki az állomásra. Felsegítette óriási méretű vulkánfíber bőröndjét, mely ajándékokkal volt tele. S a másikat, a kisebb méretűt, melyet udvarias vendéglátói vásároltak a fehérneműk, zoknik s hasonlók számára. Nazarov kapitány mégis szomorúan utazott el. Érezte, megharagudtak rá. Pedig ő tényleg felszabadító volt. Nem tehet róla, hogy nem a Börzsönyben, hanem Zalaegerszegen harcolt. CSAK EGY UTALÁS Ha ez a Nazarov nem is volt igazi, azért a görgeystákat végül is rehabilitálták. A Nép- szabadság 1971. április 4-i számában jelent meg az erről szóló írás. Nazarovról, aki akkorra már régen hazaérkezett Tatárföldre, persze, nem esett a cikkben szó. Csak egy utalás. Így szólt: „... a kutatás (mármint Nazarov után) nem volt tév- utaktól sem mentes. — Megtalálták azt a szovjet kapitányt is, aki annak idején Vá- mosmikolán együttműködött a Görgey-zászlóalj harcosaival. Zeidmannak hívják, ma Kisinyovban él.” Zeidimann, aki csak felderítői álnévként használta a Nazarov nevet, később egyébként eljutott Magyarországra. Persze, csák csendben, szinte inkognitóban járt az egykori csaták színelyén. Az emberekből nem tehet bolondot csinálni. Nem érkezhet minden félévben másik Nazarov, másik börzsönyi hős. Zeidmann egyébként valóban jól beszélt németül és románul. Ismerte a nyugati irodalmat. És természetesen késsel-villával evett. Csillák András NAZAROV GÁRDA KAPITÁNY Riport a kapitányról a Pest Megyei Hírlap 1970. január 1-jei számában. Ezt a Nazarovot nem Zeidmannak hívták r
