Pest Megyei Hírlap, 1990. március (34. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-11 / 60. szám
1990. MÁRCIUS 11., VASÁRNAP ^Ùrian 5 Civilek a hadapródiskolán Kadét másfél millióért Az országban elsőként Tápiószecsőn alakult tiszthelyettesképző szakközépiskola. Az 1984-ben létrehozott „hadapródiskola” egy más védelmi politikai helyzetben indult. Ekkor már nem az ellenség leküzdésére, hanem a — tiszthelyettesi szolgátat mellett — polgári életre kezdték képezni a fiatalokat. • Szeptembertől mennyit ad a megyei tanács anyagi terheik könnyítésére? — Tanulónként 39 ezer forintot kapunk. Azt azonban el kell mondanom, hogy az induló polgári osztály diákjainak az előbb említett kedvezményeket nem tudjuk biztosítani. • Azt hiszem, minden újságíró örömmel számol be a leszerelésről. De a tanítás az elmúlt évtizedekben nem lehetett politikamentes, egy katonai iskolában különösen nem . .. — Kitalálom a kérdését! Egyébként örülök, hogy szóba hozta. A munkahelyekről — így a hadseregből is — kivonul a párt. A fiaink semmiféle politikai képzésben nem részesülnek, a történelmet pedig tényszerűen tanítjuk. Kollégá im nevében is mondhatom, hogy elítéljük a 14—18 éves korosztály „világnézeti” kisajátítását. Etikátlannak tartom, hogy ebben a képlékeny állapotban erőszakolja rá bárki is a növendékre-tanulóra akár a maga gondolkodásmódját, akár a központilag diktált világné zetet — mondta -Zalai Lajos ezredes. Radosza Sándor Hasznosabb, mint az ingyen gyógyszer Dotált cipók Az egyre romló gazdasági helyzet következtében mind többen szorulnak rá a különböző címen adható szociális támogatásokra. Tavaly, a gyógyszeráremelést követően sokan kértek a tanácsoktól igazolást az ingyenes gyógyszervásárláshoz. Igen ám, de ez aligha szolgálja a hivatal és a betegek érdekeit. Több okból. Először is: nem biztos, hogy jóra vezet, ha valaki ingyen óriási mennyiségű gyógyszerhez jut, s ezeket szedi nyakló nélkül. Ráadásul minden kiadott igazolás után a tanácsoknak kétezer forintot kell befizetni a társadalom- biztosítás javára. Tehát ebből a kétezer forintból semmi máshoz nem jut kedvezménynyel •— vagy ingyen — a kispénzű nyugdíjas, csak gyógyszerhez. Pedig lehet, hogy elegendő lenne csupán ötszáz forint értékű medicina a betegsége kezelésére. A Dunaharaszti Nagyközségi Tanács rendkívül ellentmondásosnak találta ezt a helyzetet, s inkább arra ösztönzik a rászorulókat, hogy egyszeri szociális támogatást kérjenek. Így lehet, hogy ugyanannyi pénzből, amennyit a társadalombiztosításnak kifizet a tanács egy lakos után, többek gondján segíthet. Szintén a kisnyugdíjasokat kívánják segíteni a kenyér megvásárlásához nyújtott támogatással Dunaharasztin. Abból a megfontolásból kiindulva, hogy azoknak is joguk van a kenyérhez, akik a kenyerük javát már megették, s nemcsak a legolcsóbb fajtához. Minden rászorulót támogatnak egy bizonyos összeggel. Ez részben fedezi a legolcsóbb fehér kenyér és a minőségi sütőipari termékek ára közötti differenciát. Az elképzelések szerint a Nyugat-Pest Megyei Sütőipari Vállalat haraszti boltjaiban juthatnak majd hozzá a rászorulók a kedvezményes cipóhoz. A kenyér után az akciót a tejre és tejtermékekre is szeretné kiterjeszteni a helyi tanács. Hogy az idős korban nélkülözhetetlen élelmiszerekhez valamennyi kispénzű nyugdíjas gond nélkül Aszódi alapítvány Az aszódi Petőfi Sándor Gimnázium és Szakközépiskola Baráti Egyesülete alapítványt létesített, amelynek célja — többek között — megfelelő anyagi támogatás biztosítása az oktató-nevelő munka feltételeinek javításához. Az alapítvány lehetőséget nyújt a tanulmányi és -sportteljesítményekben kiváló eredményeket elérő diákok jutalmazására, valamint az idegen nyelvű oktatást segítő technikai eszközök beszerzésére. Az alapítványra felajánlott összeget a gimnázium 772-146 számú számlájára lehet eljuttatni, illetve átutalni. Az alapítvány létrehozói elsősorban a volt aszódi diákok, valamint a környező intézmények, üzemek,, tanácsok támogatására számítanak. A kedvezményezésre az első befizetés — 100 ezer forint — a Globker Ipari, Kereskedelmi, Szolgáltató Kisszövetkezettől érkezett a bankszámlára. A békülékeny világpolitikai hangulat beszivárgott Tápió- szecsőre is. A kiváló személyi és tárgyi feltételekkel rendelkező intézmény kapunyitásra készül. Szeptembertől megindítja a „civil képzést" is. Zalai Lajost, a tápiószecsöi elektroműszerész és mechanikai műszerész tiszthelyettesképző szakközépiskola igazgatóját először a „múltról" kérdeztem. • Milyen oktatási feladatokat végeztek idáig? — Az eltelt hat évben hármas feladatnak kellett megfelelnie tanárnak, növendéknek egyaránt. A gyerekeink megtanulták a négyéves középiskolai tananyagot. Emellett szakuknak megfelelően megszerezték az elektro- vagy mechanikai műszerészi szakmát és a tiszthelyettesi végzettséget is. • Hogy fér bele mindez a napi öt-hat tanórába? — Ügy, hogy ez napi hét óra. Egyébként a negyedéves hallgatóink még szolgálatot is teljesítenek. Meg kell mondanom, hogy nagyon nehéz ez a képzésforma, és szemmel láthatóan megterheli a növendékeket. Éppen ezért javasoltuk a tiszthelyettesképzés négyről ötévesre történő emelését. • Mi a vonzereje a nehéz tanulóéveknek? — Hadd. ne hivatkozzam most a „pálya szépségeire", hiszen ez tizennégy éves korban még nerr) derülhet ki. A nehézségei annál inkább köztudottak. De hogy egy minden területen hasznosítható szakmát kap kézhez a gyerek, az vonzó lehet a szülőnek és nekik is. Ezenkívül olyan anyagi kedvezményt adunk, amely a mai gazdasági helyzetben sok család taníttatási gondját megoldhatja , Nem kell fizetni a kollégiumért, ingyen étkezhetnek a fiúk, és polgári, valamint formaruhát is kapnak. Hozzájárulunk a hazautazási költségeikhez és tanulmányi eredményeiktől függően illetményt, zsebpénzt, pótlékot kapnak. Ez az összeg havi 300-1600 forint lehet. • Mibe kerül mindez az ál- lamnak? — Egy-egy hallgató képzése mai áron másfél millió forint. • Ezek szerint a hadseregbe „nem gyűrűzik be’* a civilek szegénysége? — Nos, a tévhitek eloszlatására el kell mondanom, hogy a tavalyi költségvetés reálértékének csupán a 60 százalékával gazdálkodhatunk az idén. • Ezért hát a nyitás? — Nem titkoljuk, hogy anyagi meggondolások is vezérelnek bennünket. Rendelkezünk egy országos viszonylatban is jó adottságú nevelői-oktatási bázissal. Nincs nagyobb pazarlás, mint ilyen központot „fél gőzzel" járatni. A Pest Megyei Tanács pedig elhelyezési gondokkal küzd, hiszen a legtöbb gyerek éppen középiskolás korú. Közös érdekünk tehát, hogy beindítsuk az ősztől a civil szakközépiskolai képzést is. A telkek fele már elkelt Bioföldművelők Ráckevétól nyugatra, Lórév felé, a város folytatásaként négyszáz négyszögöles parcellák sorakoznak. Gazdákra várnak. Gazdákra, akik öntevékenyen művelnék, s vállalnák a biokertészkedéssel járó nehézségeket, az útkeresést, az úttörést. Néhány évvel ezelőtt a helyi Aranykalász Mgtsz-nél született meg az az ötlet, hogy földeket osszanak téesztagok- nak és kívülállóknak, s a magyar falu és vidék kétlaki életmódját próbálják összekötni. A vállalkozóknak ne hobbitelkeiken kelljen a hétvégeken kertészkedni, hanem „hulladék” idejüket a ház körül, hasznosan tölthessék el. Kezdetben a Gödöllői Agrártudományi Egyetem támogatta az elképzelést: a biogazdálkodási kísérletet, kutatást, a programot. A téesz kétgene- rációs családi házakat tervezett a telkekre, amelyekre már bevezette a vizet és a villanyt, valamint egy kavicsos szolgálati utat is készített. Az ÉVM és az OMFB is jónak találta az elképzelést, azonban pénzzel senki sem járult hozzá, így lejjebb kellett adni az igényekből, amelyeket ezzel a biofaluval kapcsolatban támasztottak. Kompromisszumokat kötöttek, s így tavaly eljutattak odáig, hogy a telkeket meghirdették, kívülállóknak 300 ezer forintért. Tsz-tagoknak 200 ezer forint vissza nem térítendő és kétszázezer forint visszatérítendő kedvezményt is adnak az építkezéshez. Ilyen feltételekkel sikerült eddig a parcellák 50-60 százalékát értékesíteni. Az idén megkezdődtek az építkezések. Beletelik néhány évbe, míg felépülnek a lakások, s megindul az élet a biofaluban, de a kezdeményezők bíznak a jövőben. Bíznak abban, hogy idővel a látszatra gyengébb, de beltartalmilag gazdagabb zöldség-, gyümölcsfélék kelendőek lesznek, s a termékektől függően húsz-, illetve száz- százalékos felárral tudják majd értékesíteni a Biokultúra Egyesületen keresztül. A ráckeveiek célja, hogy az összegyűjtött tapasztalatok alapján országosan is meginduljon a biogazdálkodás, amelyet később a közép-, illetve a nagyüzemekben is lehetne folytatni. — Joó M. — lenne a gazdának, ezért ajánlatos jószágvásárlás. előtt felkészülni belőle. Szakkönyvek is segítik az újdonsült tulajdonosokat, de az idős parasztemberek még jobban felkészíthetik a vásárlót. Egy jobb állat napi két-há- rom litert is adhat az év közel háromszáz napján, hatvan- hetven napon át viszont nem tejel. Ajánlatos lenne, ha az ország 15 ezres kecskeállománya megsokszorozódna, hiszen a teje kisgyermekeknek, öregembereknek egyaránt egészséges. A kicsik három hónapos kor után ihatják. Ezt nem kell vízzel hígítani, mint a tehéntejet. Közintézetek, kórházak egyaránt vennék, ha lenne. Az országban hiánycikk a kecske. Megnőtt iránta a kereslet,- de nehéz szerezni. Egyedi tartásmódja miatt a nagyüzemi tenyésztés nem nagyon tudott meghonosodnj. Kevés téesz tartja Pest megyében, a szigetcsépi a legjelentősebb gazda. A kereslet — úgy tűnik — nőni fog. Nyilván akad kereskedelmi vállalat is, amely külföldről hoz, ha kérik. R. S. A minap Kecskeméten me- kegésre lettem figyelmes. Egy toronyház emeleti erkélyéről tekingetett kifelé a jószág. Rögtön humorosra akartam fogni a dolgot, eljátszani a város nevével és a panelkecskével — mint új jelenséggel —, de semmi vidámság nincs a dologban. Hiszen ma ismét gondot okoz családok ezreinek a napi egy-két liter tejet megvásárolni. És ha nem is az emeletes házak erkélyein, de az árokpartokon egyre gyakoribb látvány a karóhoz kötött „szegény ember tehene". Csakhogy mai szegénységünk más, mint nagyszüleinké volt. Hiszen, akinek gondot okoz a majd húszforintos tejet megvenni, az nem tud 10 ezerért vásárolni egy anyaállatot. Így hát marad a középréteg, akiknek futja egy-két gödölyére (nőstény kecskére). A szakemberek szerint ezt az igénytelennek kikiáltott állatot egyedileg kell tartani, nagy körültekintéssel, szakértelemmel. Rendkívül érzékeny, így szinte nincs is beteg kecske, mert vagy egészséges, vagy elpusztul. Az pedig nagy veszteség Az üveg művésze. Vannak szakmák, amelyeknek művelőit művészként tartják számon. Méltán került e körbe a Pusztazámoron dolgozó Csóli Csaba üvegcsiszoló mester is, akinek keze munkája nyomán a nyers üveg csillogó szépségű kristállyá válik. v (Hancsovszki János felvétele)! Sorsunk, közös hazánk Elég hozzá a józan ész is Ismerős hang szólal meg a rádióban. Molnár Sándor, a Magyarországi Cigánypárt titkára mutatkozik be. Pest megye sok településén találkoztunk már össze, s cseréltünk eszmét az elmúlt években. Itt volt az Örkényi, modern házakkal beépült „cigánysoron”, egy pomázi konferencián. Hallgatta a kerepes- tarcsai nyomorúságos telep lakóinak fájdalmait, de egyben intett is. Nemcsak kérni, várni kell, hanem tenni is azért, hogy jobb helyzetbe kerüljön az ember. örvendeztünk a találkozásnak, mert kiderült: alig néhány faluval odébb ringott a bölcsőnk. Az ő apja Sárrétudvari híres cigányprímása volt, de mintha említette volna, hogy a püspökladányi vasútállomás éttermében is évekig mulattatta a csatlakozásra váró pénzes utasokat. Sándor viszont már a vasút világában élte le élete nagyobb részét. Ha nem volt szolgálatban, a sötétkék egyenruhában hol az egytk, hol a másik pontján tűnt fel az országnak. Ott, ahol hidat kellett építeni cigány és nem cigány között. Érvelni, magyarázni abban a szellemben, ahogy a rádióban is mondta, ha most nem is szó szerint emlékszem rá. Magyarnak, cigánynak egy a sorsa, hazája, közös a dolga, érdeke. Ezt már pontosan idézhetem tőle: „együtt sírunk, nevetünk”. Egyetlen, alkalom adta példa csak Molnár Sándor személye, aki mellé érvelésül még nagyon sok közszereplésre alkalmas olyan embert állíthatnék, akiket valaha nagyítóval kerestünk. Igaz, hogy jómagam már évtizedekkel ezelőtt megismerhettem a munkásszállások lakói között is megforduló tanár költő Csoli Daróczi Józsefet, a most politikussá előlépő Náday Gyulát, de akkor még kicsinyke volt az a mag, amely azt kérhette volna magának: az övéi ügyében ne felülről döntsenek. Engedjék, hogy ők fogalmazzák meg saját bajaikat, s azt, hogy mi a teendő. Akkor még kívülről, a többség részéről kellett kezdeményezni. Óvatosan, nagy tapintattal mondtuk ki a kérdést, ha olyan talentumra akadtunk, akiről vélhettük: hajlandó a maga fajtáit rábeszélni, hogy tanuljanak írni-olvasni, végezzék el a nyolc osztályt, válasz- zanak szakmát, legyen hovatartozási tudatuk. — Vállalod, hogy cigány vagy? — böktük ki nagy nehezen. Ma már van cigány értelmiség, ha még mindig nem túl nagy számú is. No meg ha nem is egységes, ha széthúzó. Ez sajnos szinte minden kezdeti fejlődés velejárója, s még eltart egy ideig. Vannak már modern otthonok, melyekben cigányok laknak, vannak- elismert szakemberek, akiknek sö- tétebb a bőrszínük. Ez bizonyíték és cáfolat arra az állításra, hogy a cigányság nem tud, nem akar fejlődni, meg hogy az elmúlt évtizedekben nem tett értük a társadalom semmit. Az önmagát humanistának nevező társadalom kötelessége a helyzet feltárása, a megoldás keresése. Az ellentmondások megértéséhez pedig történelmi szemlélet kell, mert másként a felszíni jelenségek láttán csak az előítélet, a gyűlölet nőhet mindkét oldalon. A nemzetiségek arányához képest a legnagyobb népcsoportról van szó. Ha most nem cselekszünk velük együtt, akkor hamarosan bajba jut az ország, robban a feszültség. Ezt elkerülendő pedig már nem is kell humanizmus, elég, ha józan ésszel felismerjük az érdekeinket. Más kérdés, hogy mi a humánus és az álhumánus. Éppen a történelmi előzmények miatt jellemző a viszonylag nagy mértékű deviancia. A zsebtolvajra akkor sem vonatkozik más törvény, ha cigány. A munkakerülő nem érdemel segélyt. Ha ápolatlan külsejű, mosdatlan ember kerül mellém a vonaton, villamoson, elülök mellőle, akármiyen a bőre színe. Szimpátiám ellenére is vitatkozom cigány barátaimmal sok éve hangzó panaszaik miatt. E szerint a társadalom az alantas munkákat bízza rájuk, segédmunkások lehetnek a kőművesek mellett, mások nem. Kétlem, hogy faji előítéletek miatt van ez így. Szerintem egyetlen társadalmilag szükséges munka sem alantas. Aki már munkás, az lépett egyet a felemelkedés grádicsán. Előtte áll a lehetőség. Léphet még egyet, juthat még feljebb is, de csak küzdelem árán. Úgy, ahogy a magyar szegényparasztság soraiból kikerültek tették ezt az elmúlt évtizedekben. Volt köztük, aki mindig csak maltert hordott, tisztes nevén építőmunkásként. Más feláldozta az estéit, éjszakáit. Szakmunkás lett, művezető, mérnök vagy tanár. A cigányság gyarapodó értelmiségének szívósságára, küzdeni tudásra kell nevelnie, tanítania sorstársait. Harcoljanak az előítéletek ellen, s szánjanak szembe a törvénytelenségeket elkövetőkkel. Ha kell, jobb belátásra bírva őket, ha másként nem megy, a közösség erejével hatva rájuk. Én négy évtized tapasztalatával mondom: igenis van fejlődés, ha akarjuk, ezt meg is gyorsíthatjuk. Már ahogy egy történelmi változást lehet gyorsítani. Együtt, egymásért, cigányok és magyarok. Kovács T. István Hogy kerül a kecske az erkélyre ? Gazdag ember tehene A hárommillió koldus országában olyan szegény volt a magyar ember, hogy még tejre sem futotta a pénzéből. S hogy a gyerekeit ellássa, kecskét tartott a drága tehén helyett. Családtagként bánt a jószággal, igyekezett a kedvében járni, mert nagy csapás volt szegényemberéknél, ha elhullott az állat. És ezt a kényszer szülte „néphagyományt” az utóbbi időkben újra felfedeztük. Gondos, előrelátó emberek mind többen kezdenek kecskét tartani.
