Pest Megyei Hírlap, 1990. március (34. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-10 / 59. szám
1990. MÁRCIUS 10., SZOMBAT Fekete IfcBgea helyett pires Merci Bernecebaráliban senki sem megy fejjel a falnak Valaha Bcrnecebarátiban is boldog idők jártak — legalábbis egyeseknek boldogságot hoz ak. Azaz mit boldogságot! Valamikori nagyhatalmú megyei vezetőnk egyszer még azt is kifejtette a jól sikerült vadászat után, hogy a nyugatnémet gyárosnak sem olyan kellemes az élete, mint neki, h,a itt lehet a Börzsöny lábánál. Törvényszerű, hogy ahol ily nagy nyalábokban sugárzik a boldogság, ott a földi halandóknak is csurran-csöppen némi az örömökből. ribizll'kombájn áldott dolog, épp az egyszerű embereknek van rá a legnagyobb szükségük, boldogan fizetik az aratási díjat, mert kézzel szedni a bogyókat nagyon haladat- lan. S igazából nem is érdekel már azóta senkit, ki ül a kombájnon, mennyiért, s miért éppen ő. Süveget kell emelni A vidéki ember sajnos megszokta, hogy süveget kell emelnie, megszokta az előző negyven év alatt meg azelőtt is. Hogy az országban szabad választások lesznek, s akaratunk szerint formálhatjuk majd életünket? Sokan legyintenek erre: lehet, hogy így lesz Budapesten, de nem itt.. Azt látják, hogy legfeljebb annyi lesz a változás: eddig fekete Volgán jött az, akit illett megsüvegelni, most majd piros Mercivel fog érkezni. Hiszen minden, ami ebbe az irányba hat, teljesen törvényes. Ám sokak előtt még mindig hihetetlennek tűnik, hogy vezetőik között valaha is új arcokat láthatnak... Tóth Béla Endre Semmi pánik, csak robbantottak! Tavaszt idézően kellemes az Idő. A gépkocsi ablakán át kitekintve, idillien békés a táj. Semmi sem zavarja az utazást. Aztán . . . fülsiketítő robbanás, egy szer-két szer. A jármű szinte elrugaszkodik az aszfaltról. Törökbálinton, a Mechanikai Művek felől érkezett a detonáció. Ennek a fele sem tréfa, nem árt lassítani. Semmi füst, láng vagy efféle. Vajon ki vagy kik szórakoznak a csendre. a nyugalomra áhítozó honpolgárok idegeivel!? Néhány óra elteltével felhívom a Mechanikai Művek termelési főmérnökét. Mesélem neki a hátborzongató detonációt és annak utóhatását, amit rám és a járműre tett. Aztán jött a hideg zuhany: nem hallott semmit! Ejha, képedek el. Eddig tudtommal nem volt tüzérfülem, de annyi bizonyos; a levegőt robbanás zaja rázta meg. Es most jön a meglepetés! A főmérnök elmondta, hogy tőlük pár száz méterre lőtér húzódik, ahol rendszeresek a félreérthetetlenül jól sikerült zajok. Frenetikus nyugalommal közölte, hogy ők már oda sem figyelnek az Ilyen apróságokra. Mindent a szemnek, semmit a fülnek! — fordítom meg önkéntelenül is az ismert szólásmondás tartalmát. Ezentúl majd útravalóul magam mellé veszek egy doboz Szundi flil- dugót. Eddig csak hallottam róla, hogy horkolás ellen véd. Talán jó szolgálatokat tehet nappal is, a meglepetésszerűen ránk törő környezetvédelmi ártalmakkal szemben. Gy. L. most arat a ribizlikombájn. A gyümölcs szúrós ágának gyökerei 1985-re nyúlnak vissza. Még aikkor írt tíz . berneceba- ráti ember a Váci Népi Ellenőrzési Bizottság vezetőjének, hogy a főkönyvelőnő saját földjét művelteti beosztottjaival, munkaidőben. Meg is kezdődött a mindenre kiterjedő vizsgálat, az akták többkilósra duzzadtak. Kiderült, a bejelentők minden állítása igaz. Még olyan dolgok is felszínre kerültek, hogy a ribizlit betakarító gépi szakcsoport tagjai a tsz-elnök — Urbán Vilmos — ribizüjét ingyen szedték le. Hosszú volt tehát a vizsgálat, de még hosszabb, ami követte. A tsz vezetőségi ülésén senkit sem ítéltek el — legkevésbé Pálinkásnét és férjét —, csak a bejelentést tevő, úgymond, „bajkeverőket”. A Pest Megyei Tanács mezőgazdasági és élelmezési osztályának vezetője, látván, hogy a tsz-ben nem vonják felelősségre a felelősöket, levélben felszólította Urbán Vilmos tsz-elncköt, hogy szüntesse meg a törvénysértéseket. Intézkedések azonban nem történtek. A Váci NEJEI elnökének hosszú, küzdelmes munkájára volt szükség ahhoz, hogy az ügybén a tsz vezetősége, majd elnöke írásbeli figyelmeztetést kapjon. Azóta eltelt néhány év. A változás mindössze annyi, hogy a Pest Megyei Tanács nem gyakorolhat törvényességi felügyeletet a tsz fölött. A néDi ellenőröket szélnek eres tették. Váci elnökük, Bánfal- viné — akit a falubéliek még ma is nagy tisztelettel emlegetnek, mint olyan embert, akii az egyszerű lakosok, a tsz- tagok igazáért harcolt — nyugdíjba ment. No és any- nyi, hogy a tsz néhány tagja „eltávozott.”. A földi halandókon itt főként a ribizliföldi halandókat kell érteni. Bernecebarátiban jó néhány ember él e szúrós ágú növény termesztéséből. Stratégiai növénynek számít itt ez a bogyós. Nem csoda, hogy sokat is beszélnek róla. Most éppen arról, hogy a Börzsöny Termelőszövetkezet gépi szakcsooortjának két méregdrága, egyenként nyolcvan-ki- lencven ezer dollárt érő finn gyártmányú ribizlikombájnja egy magánház portáján áll. Kilósra duzzadt akták Elsőnek Gyárik Lászlót, a tsz gépi csoportfőnökét keresem fel. Kiderül, a ház, ahol ált a két masina, a tsz főkönyvelőjének, Pálinkás Ti- bornénak vagy valamely családtagjának tulajdona, s aki arat vele — harmadmagával — nem más, mint a férje. Ez a csoport kezeli, működteti a gépet. □ Hogyan, milyen feltételekkel, milyen bérleti díjjal? — kérdem a gépcso- portfönököt. — Azt, sajnos, nem tudom. ! Q Akkor- ki tudja? — Hát, gondolom, csak maga a főkönyvelőnő — mondja a nyílt arcú fiatal-i ember. Firtatom még, miért, hogy egy tsz-vezetö családtagja, s nem valaki más, egyszerű tsz-tag ül föl a kombájn kormánykereke mögé? — Ez vagy nyolc éve alakult ki így, s akkor még ilyet nem volt szokás kérdezni. Pálinkás Tibornét, a tsz főkönyvelőnőjét telefonon érem el. Már a fülébe jutott, hogy újságíró járt a faluban. Hiába, gyorsan terjednek a hírek. De jó is, hogy ott voltam — mondja kétségbeesett hangon —, mert annyian piszkálják már a két kombájn miatt. Pedig azok csak azért állnak a ház udvarán, mert másutt éjszaka kibeleznék őket. S bárki,, akit érdekel, milyen feltételekkel üzemeltetik a két gépet — az egyik már nullára írt —, jöjjön a dokumentációba, utánanézhet. A falu lakói azonban — az az érzésem — nem utánanéznek, hanem a múltba tekintenek. Nem, nem érdekli őket a dokumentáció, azt mondják, nagyon régi vetés az, amit Nyaranta két és fél millió S persze Bernecebaráti lakói is okosabbak lettek azóta, dehow mennek fejjel a falnak! Egymás között számolgatják, saccolgatják, mekkora bevételt lehet elérni a ribizii- kombájnnal. Arra jutnak, le lehet vele aratni nyaranta úgy két—két és fél millió forintot. Felkeresni Pálinkásnét, hogy tényleg annyi-e az annyi? Nem, erre nem vállalkoznának azok közül, akikkel beszélgettünk. S egyébként is: a Akkor pedig ajaj! Hát erre aztán nem számított senki. A jó nép úgy általában az ötezer forintost várta, mert ugye az infláció. Idős nénik a pengős, koronás világ visszajötlére számítottak, mert akkor kivehetik régi pénzüket a dunyha alól. üzletemberek pedig az új forintra, a konvertibilisre áhítoztak. S íme, itt a hír előttem; a hír a Magyar Közlönyben: nemzetünk bankja jóvoltából április elsején kibocsáttatik a lyukas kétfilléres. Nem, nem tévedés! A lap alján olvasható, hogy ezt el kell fogadni, mint törvényes fizetőeszközt. Akkor hurrá! Bizonyára valamelyik párt olyan hatásos antiinflációs politikát dolgozott ki, hogy hamarosan ismét fillérekbe kerül a tej, a karaj, a buszjegy, a lakbér, örömömben egyenesen a Magyar Nemzeti Bank emissziós osztályára telefonáltam, hogy a fülemmel is halljam, amit a szememmel látok. Megerősítették: hamarosan verik a veretes érméket. Igaz, megpróbált lehiggasztani az illetékes, hogy a kétfilléres csak a numizmatikusok számára készül, de nem hagytam magam megtéveszteni. Méghogy numizmatikusoknak, azaz éremgyűjtőknek? Ez bizonyára fedőnév, ugyanis ebben az országban mindenki numizmatikus : az ezres, ötszázas, százas bankók helyett a fémpénzeket gyűjtögetik, már akinek olyan jól megy, hogy félre tudjon lenni a fizetéséből. Igaz, meg vagyok győződve, hogy a kétfillcres nekünk készül, hogy mi, tízmillió numizmatikus azt gyűjtögessük a ládafiába. Bár... azt már elég meggyőzően adták elő az illetékesek, hogy jövendő pénzérménket külföldiek fóliák tízezrével vásárolni, mégpedig jó áron. Lehet, hogy nekünk, hazai sóheroknak nem nagvon jut belőlük, mert csak kis tétel lyukas kétfillérest adnak majd ki. De ha keveset adnak ki, hogyan jut hozzá a külföldi, s hogyan nem a hazai vevő? A kis tételről mindig a hiány jut eszembe, arról pedig a csúszópénz. Akkor pedig afaj! Már olt tartunk, hogy két fillért is öf forint csúszópénzért lehet kapni... T. B. E. Pozsgay Imre Cegléden Tűzesd vdval a háztetők alatt Választási politikai nagygyűlést tartottak pénteken este Cegléden a Kossuth Művelődési Központban. A zsúfolásig megtelt színházteremben beszédet mondott Pozsgay Imre államminiszter a Magyar Szocialista Párt elnökségi tagja, és Giba István középiskolai igazgató a Pest megyei 15-ös számú választó- kerület országgyűlési képviselőjelöltje. Az ünnepség megható aktusa volt amikor Pozsgay Imre virágcsokorral köszöntötte a 90. születésnapját ünneplő Patkós Irma színművészt, aki viszonzásul az életéről készült dedikált könyvet nyújtotta át Pozsgay Imrének. Az államminiszter ecsetelte, hogy mit kíván a Magyar Szocialista Párt. Mindenekelőtt kiemelte, hogy vállalják a rendszerváltás következetes végigvitelét. A választásokat szabadnak ismerik el, bármi is legyen a végeredmény. Az európaiságot nem a térképeken rajzolják meg, hanem addig terjed, ameddig a tolerancia érvényesül és az állampolgárokat nem alacsonyíthat- ják alattvalóvá. Beszélt a valóságos piac és a változatos, versenysemlegesen kezelt tulajdonformák fontosságáról, a párt inflációellenes elképzeléseiről, arról, hogy mit kíván tenni a munkanélküliség ellen. Pozsgay Imre hangsúlyozta azt is, hogy a becsületet manapság sem pártok szerint osztogatják. A Szocialista Párt mostani minősége kiállja a próbát. Néhány más pártra utalva ugyanakkor megjegyezte, hogy nádtetős hazánkban nem szabad tűzcsóvás fáklyákkal az eresz alatt járkálni. Ezután Giba István ceglédi középiskolai igazgató, az MSZP helyi országgyűlési képviselőjelöltje szólott a hallgatósághoz. R. I. A HÉT HÍREHMBH ...ÚJ IRÁNY?... ff iS Székesfehérvárott megkezdődtek a japán kulturális hetek rendezvényei. © Debrecen adott otthont a XI. fizikusnapoknak. ® Kecskemét volt a helyszíne az országos almatermesztési tanácskozásnak és fajta- bemutatónak. ® Miskolc fogadta a VIII. ásványgyűjtő találkozó résztvevőit. @ Szolnokon megnyílt Tóth István fotóművész kiállítása. @ A hét híre az is, hogy ma negyvenöt éve fogadta el a Szociáldemokrata Párt és a Magyar Kommunista Párt tanácskozó bizottságának együttes ülése a földreform-javaslatot. Emlékezi, emlékeztetni soha nem felesleges. A tegnapok tanulságai fontosak lehetnek. Ha persze: figyelünk ezekre a tanulságokra. Fogyatkozik azoknak a tábora, akik személyes élményként élték meg azokat a heteket, hónapokat, amelyek kéznyújtásnyira hozták a sok évszázada vágyott lehetőséget: a föld megműve- lőinek kijáró tulajdont. A földreform-földosztás, bár ma akadnak, akik ezt másként látják, történelmi igazságtétel volt százezrek, milliók számára. Az igazságot mondta ki a Szociáldemokrata Párt, amikor — a Felhívást a Népszava 1945. február 23-i számának első oldalán olvashatjuk — megállapította: „Népünk elnyomatásának, szegénységének, kiszolgáltatottságának ősi forrása, a feudális nagybirtok, végre a történelem ítélöszéke elé kerül, és többé az ítéletet feltartóztatni nem lehet: a nagybirtok végre a parasztság kezére jut. ... Ez a forradalmi tény ad majd teljesen új irányt az egész magyar nép sorsának.. „ ... új irányt...”, valóban azt adott. A vármegye mező- gazdasági keresőinek negyven százaléka volt cseléd és napszámos, semmiféle földtulajdont nem birtokolt. További negyede a mezőgazdasági keresőknek öt katasztrális holdnál kisebb tulajdont mondhatott a magáénak. Minden száz mezőgazdasági keresőből tehát hatvanötnek a megélhetése — mivel az öt hold alatti birtokosok is napszámot kényszerültek vállalni, így érve el családjuk fenntartását — szorosan kapcsolódott a közép- és nagybirtokokhoz, az ottani helyzetnek a kiszolgáltatottja volt. Sarkalatos pontja lett tehát a Nemzeti Parasztpárt földreformjavaslatának — megjelent a Néplap 1945. január 14-i számában — a természetes követelmény : „Az igénybe veendő földekből elsősorban a teljesen birtokta- lan és törpebirtokos parasztságot kell földhöz juttatni.” A Magyar Kommunista Párt csatlakozott ehhez a követeléshez — a párt központi vezetőségének állásfoglalását a Néplap 1945. január 21-i számában adta közre ' —, s magáévá tette azt a Szociáldemokrata Párt is. Azt, hogy itt mekkora tömegeket — az érintett személyeket és családjukat — vett célba a tudatos történelmi igazságtétel, a következőkkel érzékeltethetjük. A megyében a földreformról történt megegyezés pillanatában a birtokosok egy százalékának a tulajdonában volt a földterületnek a fele, a birtokosok háromnegyedének átlagos tulajdona ugyanakkor másfél holdat tett ki ... S akkor még ott voltak a teljesen föld nélküli mezőgazdasági cselédek és napszámosok tízezrei! Manapság erősen szelektív és manipulált az emlékezet a földkérdésben (is), hiszen az idősek még ismerték az olyan nagybirtokokon uralkodó állapotokat. mint Szász Coburg Gothai Fülöp József hercegé (21 ezer hold), a Teleki grófoké (14 ezer), a Prónay báróké (10 ezer), vagy éppen a Magyar Királyi Korona-uradalomé (56 ezer hold). S csupán néhány megyei nagybirtokost hoztunk szóba az említettekkel! Nincsen tehát semmi rendkívüli abban, ha most negyvenöt esztendeje kiélezett politikai harcok témája és tétje volt a föld, a szociáldemokraták, kommunisták, parasztpártiak kialakította földreform. A szó szoros értelmében vett tömegnyomás kényszerítette ki, hogy a ma negyvenöt éve létrejött pártmegegyezést követte — 1945. március 13-án hozták nyilvánosságra — az Ideiglenes Kormány 600/1945. sz. rendelete a földreformról. Csupasz történelmi adalék lenne és nem több, hogy a megyében 43 953 személy — döntő részük három vagy több gyermekkel — jutott földhöz? Avagy csak akkor lehetséges ennek az eseménynek a súlyát, történelmi hord- erejét igazán belátni, ha megértjük — megismerjük — az előzményeket és az akkori állapotokat, viszonyokat is? A kérdés szónoki. A még élő tanúk tudnak válaszolni rá. csak éppen: ki kérdezi őket? A megyében 150 ezer hold föld jutott új gazdák kezébe. Az újgazdák is, a társadalom egésze is új irártyba vezető útra léphetett. Eg.y korszak feltámaszthatatlanul lezárult. Mészáros Ottó — Nézze, milyen drágák! — mutat az óvodás korú csöppségekre Zsuzsa. És valóban, mintha fittyet hánynának a világra, amely megbélyegezte őket. A gyerekek kis asztalkáikra hajolva virágos rétet rajzolnak. Siposné Győré Zsuzsa, a ceglédi Losontzi István Általános Iskola (ismertebb nevén kisegítő) igazgatóhelyettese bemutatja a tanítványait. — ök ketten még nem tudnak beszélni, ök pedig nem szobatiszták. Hát így kezdünk. Az emeleti folyosó csöndes, kihalt. Nem hallatszik ki lárma, pedig mindenütt foglalkozás van. Az utolsó teremben jó fizikumú, életerős fiatalemberek diafilmet néznek. Ha az utcán találkoznánk, nem lennének feltűnőek, tiszta, rendezett öltözetük harmonizál a viselkedésükkel. Csak a tekintetük árulkodik. Tompa, fénytelen. — Tíz-tizenkét évet güriztünk velük, mire sikerült eny- nyire talpra állítanunk őket. És mégis naponta megkérdezzük egymástól, saját magunktól: minek csináltuk ezt az egészet? — fakad ki Zsuzsa. © Miért? mi a gond velük? — Velük? Semmi. Hogy ne legyen falu bolondja Kíméletlenül eltapossák őket © Hanem? — A társadalom közönye. Az előítéletek, a rosszindulat. Ezek a gyerekek nem tudnak beilleszkedni az épek közösségébe. Az egészségesek nem fogadják be őket. Az innen kikerülőket hazaviszik a szülők és bezárják, amíg dolgozni mennek. Vajon milyen lelkiállapotban végzik a munkájukat?' És milyen „ifjúkor” a szobafogság? Előbb-utóbb fellázad a gyerek, megszökik. © Hogyan lehetne megmenteni ezeket a fiatalokat? — A Ceglédi Városi Tanács egészségügyi osztálya és a mi intézetünk szociális foglalkoztatót szeretne létrehozni a városban. Ez otthont és munkát is biztosítana a fogyatékos fiataloknak. Így hasznos tagjai lehetnének a társadalomnak, és nekik sem lenne teher az élet. A mi gyerekeink tudnak és szeretnek dolgozni, csak hagyni kellene őket — szomorodik el az igazgatónő. © Gondolom, kellene egy épület. Személyzet, vagyis pénz. — Igen, de mindez kellő lelkesedéssel megvalósítható lenne. Ugyanis Cegléd szélén, a szovjet lakótelep közelében van egy igen jól felszerelt bölcsőde. Ide többnyire orosz és néhány magyar kicsi jár. Háromszor annyi gyereket tudna befogadni, így viszont kihasználatlanul üzemel. A szovjetek meg amúgy is kivonulnak, és a gyedet három évre tervezik kiterjeszteni. Így a bölcsőde mint intézmény elveszítheti létjogosultságát. Ezt az épületet át lehetne alakítani, a személyzetet pedig — ha akarják — átképezni. Ugyanis ma, amikor egészséges, több szakmával rendelkező emberek tízezreit fenyegeti a munkanélküliség, gondolhatja, hogy milyen jövő vár a mi gyerekeinkre. A vállalatok nagy része bezárja előttünk a kaput. Csak így biztosíthatunk nekik munkát, teljes emberi életet. © Mi az akadálya a foglalkoztató létrehozásának? — A tanács népszerűtlen feladatnak tartja kimondani az áment. Hogy ennek mi az oka, nem tudjuk, talán nem mindenki viseli a szívében az ügyet. Tavaly a Pest Megyei Tanács tízmillió forinttal támogatta volna az ügyet, de a totojázás miatt visszavették a pénzt. Kihasználatlan bölcsőde áll a város szélén. A szovjetek kivonulnak, a kismamák otthon nevelhetik gyerekeiket. A sérült fiatalokat a pedagógusok talpra állítják, a társadalom pedig kíméletlenül eltapossa őket, ha nem sikerülne a ceglédiek terve. A hatóság határozatlanságán múlik, hogy termelő ember lesz-e a sérült gyerekből vagy a falu bolondja. Radosza Sándor
