Pest Megyei Hírlap, 1990. március (34. évfolyam, 51-76. szám)

1990-03-26 / 71. szám

1990. MÁRCIUS 26., HÉTFŐ Angol zsokék Pest megyéken Hírünk: A Danube Travel — az IBUSZ londoni irodája — nem mindennapi utasokat küldött Budapestre, aikiik hat napig tartózkodnak hazánkban. S ami a hír mögött van: A rendkívül népszerű ITV (In­dependent Television), a londo­ni 4-es csatorna minden má­sodik szombaton közvetít egy kvízjátékot, amelyet egy-egy alkalommal 14 millió néző lát a képernyők előyt. A vetélke­dőn mindig teljesen eltérő fog­lalkozású emberekből összeálló csapatok versengenek — ké­ményseprőik, gyógyszerészek, közalkalmazottak vagy más al­kalommal lelkészek, labdarú­gók, ápolónők. A szellemi és ügyességi vetélkedő első díja egy-egy külföldi utazás. Legutóbb egy háromtagú zsokécsapat magyarországi utazást nyert. Természetesen Pest megyei lovasklubokat, penziókat, illetve iskolákat is fölkeresnek. Új „műfaj” a bűnözésben Óvd a blökit a tolvajtól! Az ember azt hiszi, a bűn­üldözőket már aligha éri meg­lepetés, a kis és nagy balhék minden műfaját ismerik. Pe­dig nem így van, a bűnözőik találékonysága határtalan. Az utóbbi időben egy új módszer van elterjedőben, amellyel könnyen és kocká­zatmentesen lehet pénzt ki- csaín-i a gyanútlan polgárból. Ez a módszer főleg a fővá­rosban és Pest megyében dí­vik, ott, ahol so'k a kutyaba­rát és az értékes fajkutya. — Elég egy gázpiszitoly vagy egy gázspray — állítja Kra- kovszki István rendőrhad­nagy, a XVIII. kerületi Rend­őrkapitányság nyomozója. — Kilesiik az értékes ebet sé- táltatás közben vagy a ház kö­rül. beleértve a kutya és gaz­dája szokásait is. A megfele­lő pillanatban elkábítják a kutyát és elviszik. Feltehetőleg Bővül a ráckevei víztisztító A ráckevei Duma-parton so­rakozó húsz kútból, a csatla­kozó víztisztítómű segítségével napjában mintegy 60 ezer köb­méternyi vízzel látják el a fő­város egyes kerületeit, s az agglomeráció jelentős részét. Innen kap vizet Szigetújfalu, Tököl, Érd és Halásztelek is. A lélekszám növekedése kö­vetkeztében a rendelkezésre álló víz nem elegendő. A Fő­városi Vízművek részletes, több évre szóló programot dol­gozott ki a ráckevei vízmű fejlesztésére. Ennek nyomán az utóbbi időben nyolc újabb kutat helyeztek üzembe, a munkálatok azonban tovább folytatódnak. A tervek szerint 42 kútból mintegy 120 ezer köbméter vizet tudnak majd biztosítani az említett terüle­ten. A kutak számának növekedé­sével együtt természetesen biztosítani kell a víztisztítómű kapacitásának bővítését is. Ezt egy újabb épülettel s a gép­park növelésével kívánják megoldani. Az elképzelések megvalósítása azonban az anyagi feltételek hiányában késedelmet szenved. A ráckevei víztisztítómű munkatársai az ügy fontossá­gát felismerve, olyan megol­dást kerestek, ami a víztisztí­tást újabb beruházások nélkül is lehetővé teszi. A belső mun­kafolyamatok átszervezésével, a rendelkezésre álló géppark jobb kihasználásával növelik a kapacitásokat. A megoldás csekély beruházást igényel, ugyanakkor lehetővé teszi, a szükséges építkezések és az új gépek beszerzésének elhalasz­tását. A jó felkészültségű rác­kevei szakembergárda az új­szerű megoldások kidolgozá­sáért a Fővárosi Vízmüvektől jelentős jutalmat kapott. A közelmúltban megkezdték a víztisztítóműben a szükséges átalakításokat. A tervek sze­rint a munkával néhány hó­nap alatt végeznek. Ezek után már nem lesz akadálya annak, hogy a ráckevei víztisztítómű naponta 120 ezer “köbméter vi­zet szolgáltasson, s ígérik, ki­küszöbölik az ellátási zavaro­kat is. Egyúttal megteremtik azokat a feltételeket, amelyek­kel lépést tarthatnak e terüle­tek fejlesztéséből adódó igé­nyekkel is. K. Z. autóval. Ezután már csak az újságokat kell figyelni, mi­kor jelenik meg a hirdetés, amely jutalmat kínál a becsü­letes megtalálónak. A „be­csületes megtaláló’’ vár egy­két napot, aztán beállít a ku­tyával s bezsebeli a pénzt, amelyért még adót sem keil fizetni. A laikus joggal mondja; Na, bum! És akkor mi van? Két-háromszáz forintba még nem ment tönkre senki. A nem laikus, a szakértő viszont nagyon jól tudja, hogy a Sajlku'tyáik nagy többségét öt számjegyű összeggel jegyzik sőt ennél többel is. — Hogyan lehet kivédeni az ilyesmit? — kérdeztem Krakovszki hadnagytól. — Fokozott óvatossággal. Ne sétáltassuk póráz nél­kül a kutyát olyan helyen, ahol a terepet nem tudjuk belátni. Ne engedjük otthon­ról elcsavarogni, a kaput tartsuk zárva, ügyeljünk a ke­rítés állagára. Egyszóval vi­gyázzunk! Sajnos, a bűnözés eme fajtája ellen nagyon ne­héz fellépni. Szóval hovatovább nem a kutya vigyáz ránk vagy a javainkra, hanem őrizzük a blökit a tolvajok ellen. (—matula—) ZÖRGÖTT A SZOKNYA, FÜLELT A SZÜLE Beházasodtak, hogy legyen helyük Az első portán találomra nyitottam be, onnan átküldték a szemközti házhoz, annak a gazdája meg a harmadik szom­szédba, Holengár Jánosékhoz. — Mi ^magyarok vagyunk, nem szlovákok! — mondja az ember indulatosan, s magam­ra hagy a feleségével meg az asszonylányával, aki mintha az előbbi állítást akarná meg­cáfolni, szlovákul szól rá a kisgyerekre. Holengár Jánosné nem ta­gadja a nációját, de fogalma sincs az ősökről, arról a leg­kevésbé, hogy honnan és mi­kor települtek a szlovákok Da- bas-Sáriba. — Az ilyesmit az iskolaigaz­gató vagy a plébános úr tud­ja — mondja kis restelkedés- sel, s szemlátomást örül, ami­kor továbbállok. Kilincsányi Tamás iskola- igazgatót a kertben találom, tavalyi avart, kórét éget, csí­pős füstje aligha alkalmas az etnikai elmefuttatáshoz. — Az anyám tót volt, az apám német, én magyarnak vallom magamat, ráadásul nem is itt születtem. Keresse meg Gombár Sanyit. Ó itt szü­letett, szlovák, évekig tanács­elnök volt, sőt évtizedekig a Magyarországi Szlovákok De­Pilótatréfa Kamaszként sok bolondságot csináltam, emlékszem, az egyi­kért kic híján elvert az. apám. Az ügy volt. hogy mentem haza a Templom utcában, előttem Pletter néni slattyogott két nehéz kosárral. — Nehéz, mutter? — léptem mellé serényen. — De még ilyen — nézett rám a kis öregasszony, azt hitte, segíteni akarok. — Ha nehéz, tegye le! — röhögtem rá tizennégy évem vezúvi ccücsáról, igaz, sok időm nem maradt mulatni az idétlen tré­fán. mert hirtelen feltűnt a fater. — Kérj bocsánatot! — mondta fojtott, vészjósló hangon. — És vidd haza a kosarakat! Majd otthon számolunk. Mindez egy kis epizód kapcsán villant fel bennem a 8-as busz vonalán. Ez a Farkasréti temetőt érintve, főleg a sírkertbe já­rókat szállítja. Időpont március 18., délelőtt 11.40. A busz for­galmi száma BX 59-69. Félúton, egy megállóban álltunk mikor kint feltűnt egy idős hölgy. Divatjamúlt sötét ruhában és ma­gas szárú cipőben futott a buszhoz, már amennyire a kacsázó tipegést futásnak lehet nevezni, s már ahogy futni lehet két dagadt, visszeres lábbal. A busz állt. mi türelmesek voltunk, azt hittük, a pilóta a hölgyre vár. Ám. amikor az végre liheg­ve célba ért, az ajtó hirtelen becsapódott s a jármű elegáns kanyarral ráfordult az úttestre. Véletlen kizárva, a sofőr arca olyan volt. mint egy Mefisztó- vigyorgás; kaján és rosszindulatú. A hölgyé szánandó, meg­döbbent, az arc nemcsak a kiszolgáltatottságot tükrözte, hanem az elnyűtt szív riadt lüktetését is. Utólag visszagondolva, ez a busz mindenben tökéletes volt. Tiszta, zajtalan, a pilóta hajszálpontosan állt be a megállókba, nem fékezett durván s oly virtuózán kerülgette a vasárnapi mazsolákat, hogy közben nem estünk egymásra. Valami mégis hibádzott, valami nem volt rendjén. Az egész autóbuszon nem akadt senki, aki azt mondja: Hé. ember! Áll­jon meg, várja meg, kérjen bocsánatot! Szó nélkül tűrtük az otromba tréfát s közömbösen bámultunk egymásra. (—matula—) Az albérlet csapdája Befelé haladó kiút Az a megállapítás, hogy Érd az albérlők városa nem tőlem származik, és ném is újkeletű. Úgy tíz évvel ezelőtt még hety­kén albérletbe költözött a fiatal házaspár, ha nem óhajtott a szülőkkel egy fedél alatt élni. Megtehették, hisz volt esélyük új, önálló lakáshoz jutni belátható időn belül. A szegényebb- je állami bérlakást igényelt a tanácstól, sokan hitelre vásárol­hattak öröklakást, aki pedig tehetősebb, szorgalmasabb volt vagy a szülőik támogatták, az épített magának. Bizonyos szem­pontból jó világ volt még akkortájt, mert sem az albérleti dí­jak, sem az építőanyagárak nem kúsztak az égig. De van-e kiút napjaink al­bérlői számára, vagy csupán az a bizonyos „csalfa, vak re­mény” élteti őket? Netán még az sem? Bizony, a folytonos kilátástalanság, cél nélküli ve­getáció, emberhez nem méltó odúkban csak az alkohol „ba­rátságát” kínálja számtalan embernek. Persze, akad példa arra is, amikor ez a barátság volt előbb, s lett kerékkötője a kiútkeresésnek. A férjverő asszony így áll a helyzet annál az idősödő házaspárnál is, akik több, mint 26 éve laknak al­bérletben. Életterük egyetlen kis szoba, amelynek díja ezer forint havonta. Ez nem is szá­mít soknak, csakhogy a két ember a férfi 5200 forintos nyugdíjából él, mért az asz- szony a hajdani gyerekszülé­sek után úgymond „lerobbant”, s nem dolgozhatott. — Most is rendszeresen já­rok injekcióra, amitől még kü­lön rosszul vasyok egy ideig, de azért vállalok alkalmi munkád, söprögetést a közeli boltban .— mondja T.-né, majd kérdésemre elmesélte, miért is ragadtak az albérletben. A fér­fi ugyancsak megissza a ma­gáét, s noha ő is eljár ilyen­olyan alkalmi munkára, ami pénzt kap, azt nagyrészt alko­holba „fekteti”. Ez aztán olyan állapotba dönti őt, hogy nem csak lakásépítésre nem marad ereje, de még a felesége ve­rését sem tudja kivédeni. Aze­lőtt pedig ő verte az asszonyt, most épp fordítva. Tévéjük nincs, viszont csinálnak mű­sort maguknak. A választási harc is kettejük között dől el, mert őket aztán nem érdekli a pártok csatája. Inkább egy „testközeli” intézmény a fon­tos: a családsegítő szolgálat, ahol olykor enni adnak, tö­rődnek a magukfajtával. Pedig a családsegítő szolgá­lat sincs könnyű helyzetben, nincs elég lehetőségük arra, hogy folyton segélyeket oszto­gassanak, sőt nem is . volna célravezető. Sokkal inkább ar­ra kell törekedniük, hogy fel­készítsék az elesetteket, az ön- állótlanokat, a szerencsétlene­ket, hogy önmaguk is akarja­nak és tudjanak lépni a saját érdekűikben. Az utcára penderítve Természetesen csak a fiatal és egészséges emberekre vo­natkozik ez, azokra, akiknek még módjukban áll változtat­ni balsorsukon — legfeljebb magúik sem tudnak róla. Például az egyik család a meglévő hétéves gyermekük mellé ikreket vár, s annak, hogy az érkező csecsemők ne kerüljenek állami gondozásba, az volt a feltétele, hogy talál­janak tisztességes albérletet a régi sufni helyett. Csakhogy az új helyen havi 7 ezer fo­rint a bérleti díj, ezt pedig szinte lehetetlen kiizzadni egy fizetésből, főleg, ha az egyet­len kereső családtag, az apa nem elég élelmes. Neki azt ta­nácsolták — bármily kegyet­lenül hangzik — vállaljon pluszmunkát a család érdeké­ben még akkor is, ha a sok távoliét éppen a famíliától szakítja el, mert egy ízben ki­fizette a családsegítő szolgálat helyettük a lakbért, rendszere­sen azonban nem építhetnek erre. Egy másik család mindkét felnőtt. tagja állami gondozott volt, majd egyikük édesany­jánál húzódtak meg ifjú há­zasként. Gyermekük születése után azonban szűk lett a szo- ba-konyhás lakás, kiéleződtek a feszültségek, mígnem egy­szer az anyagi kipenderítette a kis családot az utcára. Még egy tartalék pelenka sem volt ná­luk, ágrólszakadtan állítottak be a családsegítőhöz. Akkor ádáz küzdelem kezdődött azért, hogy azonnal lakható helyre kerüljenek, hogy legyen taka­ró, tüzelő, s ami még nélkü­lözhetetlen. Azóta kisiparos lett a férfi, 300-400 ezer forint életkezdési kölcsönnel indulva, 3 ezer forint lakbér, mellett. Az ember azt hihetné, hogy ezzel ők már elindultak kifelé az alagútból, de sajnos, félő, hogy esetükben még nagyobb az ambíció, a lelkesedés, mint amennyi optimizmusra okuk volna. Mi van, ha kipottyannak ? Kiss Sándorék egészen jól érzik magukat az udvarról nyí­ló albérleti szobában, amit há­rom és fél éve béreltek üre­sen, havi 1500-ért, és a fővá­rosi lomtalanításkor szerzétt bútorral rendezték be. Csak hát az albérlet, nem az ő tu­lajdonuk, s megvan a veszély, hogy kipottyannak innen, mert úgy hírlik, egy ékszerész óhajt­ja kibérelni a házat. Nagy Imréék tíz évig éltek albérletben, ott született két fiúk, de ők még időben építet­tek egy kis házat. Most már csak jó lenne befejezni — ami egyre nehezebb. Mégis, ez már önálló £Iet. Ök már tulajdono­sok. Az utánuk jövőknek már nincs sok esélyük. Ügy tűnik, sokaknak befelé halad a ki­út... Horváth R. Magdolna mokratikus Szövetségében te­vékenykedett mint vezetőségi tag. Előbb vele beszéljen, csak aztán velem. Gombás Sanyi már rég túl van a Sanyii-ikoiron, Sándor bátyámnak is beillik. Egy ir­datlan virágültetvényből sike­rül előcsalnom, melynek ko­misz, homokos földjében ár­vácskák virulnak. — Szóval küldözgetik, kerül­getik a nyílt színvallást — néz rám somolyogva. — Huncut nép vagyunk mink, nem köny- nyű köztünk eligazodni. — Nézze, ez a kérdés túl bonyolult — vált át komo­lyabb hangra. — Dabast és környékét 1270 óta jegyzik, viszont a szlovákok csak az ezerhétszázas évek elején kezdtek betelepülni a Felvi­dékről. Azt ma már nehéz el­dönteni, vajon az őslakos ma­gyarok zárkóztak el a kevere­déstől, avagy a jövevény szlo­vákok, az viszont tény, vegyes házasságokra nem volt prece­dens, mindkét nép következe­tesen tartotta magát a saját hagyományaihoz beszédben, öltözködésben és szokásaiban egyaránt. Az ötvenes évekig — emeli fel a hangját vendéglá­tóm, aki öt gyereket bocsá­tott útjára, s mint megtud­tam, mindvégig megkövetelte tőlük a szlovák hagyományok tiszteletét. — Az ötvenes évek közepén kezdődött el a városiasodás, a 30-35 év alattiak egyre több­ről leszoktak, lemondtalk, első­sorban a népviseletről és a szokásaikról. Mondok egy konkrét példát. Sáriban egy legény csak akkor léphetett be a lányos ház szobájába, ha már megtörtént a leánykérés, tehát elmátkásodtak. Addig csupán az istállóban bújhattak össze a fiatalok, amit egy vé­kony fal választott el a kony-, hától, onnan fülelt a szüle a zajokra. Mert nem véletlenül hordtak a lányok bádoggá ke­ményített szoknyákat. Ha a fiú keze tilosba tévedt, a szoknya úgy zörgött, hogy áthallatszott a falon. 1950-ben még ilyen szoknyá­ban, pártásan mentek a lányok a táncházba, a fiúk birccsesz- ben, dudacsizmában, de tíz év alatt még a szekrényből is ki­koptak ezek a holmik, manap­ság már csak az idős asszo­nyok viselnek bő szoknyát, de azok is csak ünnepkor, a templomban. — Nem volt ebben része va­lami tudatos, beolvasztási po­litikának? — Aki ilyet állít, az hazu­dik! Az elmúlt negyven év magyar demokráciáját sok mindennel lehet vádolni, de azzal aligha, hogy a nemzeti­ségieket beolvadásra presszio­nálta. Sem nyíltan, sem bur­koltan. A kor hozta magával, no meg a vegyes házasságok. Ez utóbbinak oka van. A fia­talok lakás- és házhelyigényét Sári már rég nem tudta ki­elégíteni, ezért aztán beháza­sodtak, átmentek férjhez Gyón- ra és Dabasra, ahol több volt a hely. A vegyes házasságok nyomán a szokások el- vagy összemosódnak. Minek is vall­ja magát egy gyerek, vagy akár egy harmincéves felnőtt, akinek az apja szlovák, az anyja magyar? A két állam- polgárság fogalma ismert, d$ két anyanyelvűség nincs. Tény; a beolvadásban több­nyire a szlovákok a kezdemé­nyezők, a mostani 30-40 éve­sek tudatosan csak magyarul beszélnek még otthon is. — Nos, sikerült szóra bírni Gombárt? A kérdés két nap múlva hangzik el a Dabasi 1. Sz. Ál­talános Iskola igazgatói szobá­jában, Kilincsányi Tamás ez alkalommal itt fogad, hosszú órákiig beszélgetünk a szlovák­kérdésről. — Gombár túl borúlátó. Le­het, manapság a 388 tanulóból nem vallja magát annyi szlo­váknak, mint harminc éve (1960-ban 646 tanuló közül 609-en voksoltak a szlovák nyelvű oktatás mellett, de a szülőik már akkor sem kíván­tak élni a tanügy kínálta két­nyelvű oktatás lehetőségével), de a nyolc osztályban jelenleg is 299 gyerek vesz részt a szlo­vák nyelvű órákon. Hat tanár havi 68 órát ad le kabinet­rendszerben a korszerű okta­tás keretei közt,- az oktatók január 1-jétől havi 1000 forint nyelvpótlékot kapnak ezért a munkáért. Én nem félek attól, hogy a szlovák nyelv kihal a dabasi körzetben, kivált, ha sikerülne összehozni egy értelmiségi eli­tet, akik felkarolnák a hem- zeti tudat ébrentartását. Eh­hez az kell, hogy aki innen megy el egyetemre, főiskolá­ra, az ide is jöjjön vissza dol­gozni. Mint például két tanár­nőnk, Balogh Mária és Tóthné Jelenek Mária. Nálunk tanul­tak, ma nálunk tanítanak. Szlovákul. Vl/b osztály. 24 tanuló. Ön­ként vállalt kötelességből 20- . am. vesznek részt a szlovák- órán, négyen — ezek „szín­tiszta” magyarok — csak sta­tisztálnak. — És közben mi is megtanuljuk a nyelvet — mondja az egyik. Balogh Mária tanárnő felír­ja a táblára: Vety 104. (104. lecke). A táblára kivetít egy képet: gyerekek kiránduláson. — Készítsünk a képen látot­tak alapján egy fogalmazványt, mindenki beszállhat egy mon­dattal. Kezek emelkednek a levegő­be, elsőnek Laczkó Erzsébet megy ki a táblához, utána Bu- hoszki Jenő, majd Vulánszki Csaba. Öra végére összeáll a fogalmazvány, bennem pedig kialakul a kép: Gombár Sán­dor valóban pesszemista, vagy legalábbis túl magas mércével méri a nemzeti tudatot. — Sok függ az otthoni in­díttatástól, a családi háttértől. Erzsi, Jenő és Csaba többnyi­re otthon is szlovákul beszél­nek, nyilván mert több gene­ráció él együtt, egy fedél alatt. Ám ennek is megvan a hátrá­nya. Közel háromszáz év alatt sok jövevényszó tapadt az eredeti nyelvhez, olyan akár egy „vegyes felvágott”. A nyel­vet nem elég csak őrizni, fej­leszteni is kell. Mi azt szeret­nénk, hogy ezek a gyerekek magyarul, szlovákul egyfor­mán megtanuljanak beszélni. Szépen és helyesen. Matula Gy. Oszkár Az alábbi állásajánlatokról részletes felvilágosítást ad a Pesl Me­gyei Munkaügyi Szolgáltató Iroda (Budapest, XI., Karinthy Frigyes u, 3.). Telefon: 185-2411, a 149-es és a 191-es mellékállomáson. A Fémmunkás Vállalat ferenc­városi gyára azonnali belépéssel, jó kereseti lehetőséggel felvesz pénzügyi előadót vagy számla­likvidátort. A Pevdi központjának főköny- veléséce keresünk kontírozási tu­dással, érettségizett munkaerőt folyószámla-ellenőri munkakörbe. A Fővárosi Sütőipari Vállalat dél-pesti gyáregysége kiemelt jö­vedelmi lehetőséggel felvesz a Bp. xvni. kerületi kenyérgyár újonnan .beinduló McDonald’s üzemébe sütőipari szak- és beta­nított munkásokat és sütőipari segédmunkásokat egy és két mű­szakos munkarendbe, illetve ke­resnek SZTK-ügyintézőt, vala­mint élelmiszer-ipari szakközépis­kolai végzettséggel laborasszisz­tenseket. A Taurus Abroncsgyár felvesz 8 általánost végzett, 18 évet betöl­tött férfiakat három műszakos, gumiabroncs-gyártási betanitott munkára, valamint szakmunkáso­kat. Jó kereseti lehetőség. A Penomah ceglédi gyára son­kagyártó ágazati szakmunkáskép­ző tanfolyamot indít férfi és női munkavállalók részére. Felvételi követelmények: 8 általános isko­lai végzettség, 16 éves betöltött életkor, egészségügyi alkalmasság. Jelentkezni lehet a gyár személy­zeti vezetőjénél. Cím: Cegléd, Dohány u. 14. A Vízgépészeti Vállalat buda­örsi telephelyre egy műszakos munkarendbe lakatost, elektro­műszerészt és villanyszerelőket keres 12—15 ezer forint közötti fi­zetéssel. Az Országos Szakipari Vállalat szakmunkás-bizonyítvánnyal ren­delkező munkatársakat keres az alábbi szakmákban: ács-állványo­zó, üveges, festő-mázoló, könnyű­szerkezetes panelszerelő, hideg­burkoló, aranyozó és díszítő fes­tő. Kereseti lehetőség a teljesít­ménytől függően. Munkásszállást biztosítunk. \

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom