Pest Megyei Hírlap, 1990. február (34. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-28 / 50. szám

1990. FEBRUAR 28., SZERDA 5 ....................Il - '.Il ■ r,m un ^ Míwian öten üljük körül a korín ránk eső alkonyatban a kerékasz­talt. S ahogy az asztal kerek, ügy a gondolat Is körbejár. Az a gondolat, hogy Ërdnek a kórház építésére kijelölt, húsz hektár­nál nagyobb területe van már évek óta — csak pénz nincs az építkezésre. Márpedig nagyon kellene az a kórház, a város és a térségben élő majd 160 ezer ember egészségügyi ellátásáért, a gyors, életmentő segítségnyújtásért. Itt fut az autópálya a vá­ros szomszédságában, az M7-es úton is baleset balesetet ér, s Érd alatt megy el majd az MO-ás körgyűrű. Ml tagadás, tö­meges karambolokkal, balesetekkel éppúgy számolni kell, mint a gyors, életmentő beavatkozásra akkor, amikor a szükség úgy hozza magával valamelyik munkahelyen vagy az otthon négy fala között. A mentők is nehéz körülmények között dolgoznak, kevesen vannak, a gépkocsipark sem a legideálisabb, de jön­nek s viszik a beteget. Legalábbis ez derült ki egy 1989-es tanácsi anyagból. Kinek keli itt A tett halála az okoskodás Am a megyei kórház messze, a „senki földjén”, Kerepestar- csán van. Érdtől Budapest csak 40 kilométer, ám a zsú­folt Rákóczi és Thököly úton kell végigmenniük a mentők­nek, hogy Kerepestarcsára el­jussanak. — Magam is ezeket a gon­dolatokat forgattam, amikor Bagoly utcai szomszédomért jött a mentő. Hova viszik? Ke­repestarcsára. Fél éjszaka az a gondolat motoszkált ben­nem, megéri, túléli-e a hosszú utat a szomszéd bácsi? Szeren­csére túlélte! Ám a gondolat vissza-visszatért: kórház kelle­ne a városnak. Megtenné elő­ször egy tábori is, olyan, ami­lyeneket az NSZK-ban, az amerikai katonai támaszponto­kon láttam. De ennek megszer­zésével egy időben alapítványt kellene életre hívni a végleges megépítésére. Megszoktam, hogy a gondolatot tett kövesse — mondja Minár Jenő, a Hun- garocamion volt gépkocsiveze­tője, majd forgalmi irányító­ja, aki mindössze két évvel nyugdíjazása után költözött Érdre, a Bagoly utcába. — Addig töprengtem, míg a látottakat egybekapcsoltam a rádióban hallottakkal. Társít­va háború utáni élményeim­mel is. De hogy saját gondola­taim ne kuszáljam össze: sokszor vittem kamionnal kon- zervet amerikai katonai meg­rendelésre. Láttam, jól felsze­relt frontkórházaik vannak. Amelyek akkor s oda települ­hetnek, amikor s amerre a front mozog S most a haderő­csökkentés korszakát éljük. A második világháború után sem vitték haza, a tengerentúlra minden felszerelésüket. A ve­lem egykorúak még emlékez­hetnek a Truman-mozdonyok- ra, -gépkocsikra, amiket itt hagytak vagy olcsón elkótya­vetyéltek. Mert többe került volna hazaszállítani.., Ebből indultam ki. Irány a Hungaro- camion: társadalmi munká­ban hazahoznának-e az NSZK-ból Érdre egy tábori kórházat? Igen! Akkor követ­kezhet az amerikai nagykö­vetség: előadtam, mit szeret­nék a városnak, ingyen és bér­mentve! Hát, először furcsán néztek rám. De nem zárkóz­tak el. Jöjjek vissza, mondták! Másodjára Anderson asszony, a katonai attasé fogadott: mit is akarok? Tábori kórházat, erő- és munkagépeket, s há­rom mentőautót is. Teljes fel­szerelést. Az erő- és munkagé­pek pedig a végleges kórház felépítéséhez kellenek, hogy a város tulajdonában legyenek. Az utóbbiak az alapítvány je­gyében történő kivitelezéshez nagyon jól jönnek. A válasz igen volt! 9 Az alapítvány. Saját név­re nem megy. Hogyan gondol­ja? — A Magyar Hitelbanknál jártam, ök is erről tájékoztat­tak. Adtak egy csekkfüzetet az alapítványhoz, de ezt a város tanácselnökével kell aláíratni — közölték. Kilincseltem, elő- szobáztam, mire sikerült a ta­nácselnököt elcsípnem. Nem repesett az örömtől. Majd a jogászaik összeülnek, kaptam a választ, az alapítvány meg csak úgy megy, hogy társadal­mi munkában levelezhetek, talpalhatok a pénzért, de a ta­nács hívja életre az alapít­ványt. Ahhoz pedig nekem nem sok közöm lesz, nemhogy a pénz elköltésébe beleszólá­som lehetne. Akkorra már sok mindenkivel tárgyaltam, ho­gyan lehetne a legolcsóbban megoldani a majdani kivite­lezést. Hát mit mondjak, nem úgy, ahogy errefelé szokták! Mindenen rajta kell hogy le­gyen az ember szeme. — A nyakamba kapva a hidegzuhanyt, barátomnak, Bagdán Károly mérnöknek pa­naszkodtam. Majd Takács Ist­ván lelkész úrnak is. Megerő­sítettek abban, hogy a kínál­kozó jó alkalmat nem enged­hetjük ki a kezünkből. Az ér­dieknek kórház kell! S jártuk tovább a magunk rögös útjait — HM, Egészségügyi és Szo­ciális Minisztérium, Soros-ala­pítvány, Batthyány Társaság —, feljegyzések, papírok a tárgyalásokról. 9 Végül is senki sem díjaz­ta az ötletet? Csak egy pesti szókimondó újság s jómagam érdeklődtem utána? — Hát, az említett újság munkatársa szinte naponta te­lefonál. Mert nekik nagyon jól jönne a sztori. Mi azonban nem sztorit látunk benne, ha­nem tehetetlenséget, amitől minden kútba esett, esik. Egy­fajta rivalizációt, privatizációt, amelyben nem mindegy, ki az ötletgazda, kinek a fejéből szakadt, pattant ki a szikra! Mert úgy érzem, érezzük, az egyszerű állampolgár még ma sem hozakodhat elő valami korszakos javaslattal. Mert hogy is néz ki, amikor az arra leginkább hivatottaknak, az íróasztalok mögött ülőknek, nincs ötletük, nem ismerik a megoldást? Vajon ki mire játszott eb­ben az ügyben, azon nem gon­dolkodtam. Hogy a Batthyány Társaság vesetranszplantáció­hoz, gyógyüdülőhöz kapcsolódó nagyszabású terveit milyen su­gallatra adta fel — nem tu­dom. De szerepe lehet ebben annak, hogy a helybeli illeté­kesek lázálomnak minősítették az elképzelést. A tanácselnök is késett a januári megbeszé­lésről, mert egy pesti vendég­lőben fontos volt aláírnia egy tanácsi indíttatású vegyes vál­lalat szerződését — teszi hoz­zá az összképhez Bagdán Ká­roly. — S így aztán jómagam is késtem, mert vele egy ko­csiban ültem. 9 Szóval a sok-sok támoga­tó kiszállt? Anderson asszony, a katonai attasé is? — ök állnák a szavukat — válaszol Minár Jenő. — Ám most nincs alapítvány, s foga­dókészség sem a tanács részé­ről. Nehéz lenne egy tábo­ri kórházat, amelynek sa­ját áramfejlesztője, műtője, emésztőgödör-ásója s egyéb ki­szolgáló felszerelése van, a sa­ját kertünkben elhelyezni. Kü­lönösen akkor, amikor a senki földjén az a húsz-egynéhány hektárnyi terület erre van. Ha ambíció van, pénz is akad. De ha az előbbi hiányzik, s a ta­nácsi vezetés az egészségügy­gyei együtt kivitelezhetetlen­nek tartja tervünket, akkor mindenki meghátrál. Hiszen joggal mondják: ha a hely­beliek nem akarják, minek erőlködjenek egy állampolgár, egy betelepülő szavára. Pedig ma is állítom: nincs lehetet­len — csak tehetetlen emberek vannak. Vagy érdektelenek? Beszélgetésünk óta eltelt egy hónap. S azóta áll az ügy. A külföldi gyűjtésre fölszólító leveleket is leállította Minár Jenő. Megálljt parancsolt is­meretségi körének. A Benta Völgy Tsz e célra felajánlott tekintélyes summájának is. S az újságíróknak is eleddig. • Most mi adta meg a lö­kést a noteszben lapuló infor­máció közléséhez? — Hallgatom, hallgatjuk a rádiót. Mi arra szövetkeztünk, hogy a köz javára, az itt élők hasznára a semmiből kórházat teremtsünk. S egyszer csak a február 22-i reggeli hírek kö­zött felbukkan a közlemény: Békéscsaba tanácselnöke fo­gadta Anderson asszony kato­nai attasét, s az oda telepíten­dő, NSZK-ból származó kato­nai kórházról tárgyaltak. Éát most telt be nálam a pohár! Az — úgy tűnik — elszalasz­tott lehetőség miatt! Mert mások másutt nem azt nézik, mit hogyan nem lehet, hanem azt, miként kell s lehet. Hát ez az á béka, amit nem tudok, nem tudunk lenyelni. Először s másodszor nem kikötőket, világkiállítási objektumokat, szabadidőközpontokat kell építeni (persze, majd az is kell), hanem kórházat telepí­teni. Mert ameddig kórházunk nincs, addig mi vonzhatja ide a külföldit? Az a szakavatott segítség, amely — ne adj’ is­ten — egy hirtelen infarktus, komolyabb betegség esetén el­érhetetlen? A távolság, a zsú­folt közlekedési körülmények miatt? Aligha! Nem személye­ket ostorozok, hanem egy szemléletet. Azt a bizonyos, Petőfi Sándor verséből oly jól ismert „ej ráérünk arra még”- et. Amíg ennek zöld útja van, addig nemhogy Érd, de az or­szág sem jut az ötről a hatra. Tudom, ez az én nézőpontom. Lehet rajta vitatkozni. De le­het s kell válaszolni is. Gon­dolom, göröngyösebb lesz az életem, mint eddig volt, de a vélt vagy féligazságot ki kell mondani! Ki bizony! Ezért várja a ta­nácselnök szakavatott válaszát lapunk az összes feltett kér­désre. Varga Edit Higgyen a szemének! Igaz a hír!... Március megnyílik az igényeseknek a Kontrax szemvizsgáló szalon Szentendrén, a Városház tér 4. sz. alatt (2001). Telefon: (26)-12-828. Fax: (26)-12-619. SKCniday

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom