Pest Megyei Hírlap, 1989. december (33. évfolyam, 284-307. szám)

1989-12-30 / 307. szám

1989. DECEMBER 30., SZOMBAT 7 A jóslatot a páncélszekrénybe záriák Hány pofon jár a lakosságnak? Nem hiszek a jóslatokban. Azaz csak akkor adnék hitelt a látnok szavainak, ha bebizonyítaná, hogy nyitott könyv számára az életein és elő tudná sorolni a már megtörtént eseményeket is. Mostanában annyiféle gazdasági prognózis, útmutatás látott nap­világot. hogy egyre erősödik bennem a gyanú: a komoly, tudós közgazdák is valamiféle kristálygömbből jósolják meg a kibonta­kozás irányát, és mindegyikük mást lát a gömbjében. Az Országos Tervhivatal osztály- vezetőjének, Lóránt Károlynak nincs semmiféle jóseszköze, de a Gazdasági fejlődésünk kritikus kér­dései 1988—1983 — című könyvében pontosan felvázolja országunk gaz­daságának elmúlt évtizedeit, sőt, azt is tudja — amit manapság lát­szólag senki —, mire költöttük a húszmilliárd dollárt. A tények utólagos regisztrálásán túl még többre is képes volt. Számológépe — a szakma kristálygömbje — már a hetvenes évek közepén megmu­tatta neki, hová vezet az adóssá­gok túlzott halmozása. Hat pél­dányban legépelt „jóslatát” elolvas­ták az illetékesek és szépen a pán­célszekrényük mélyére süllyesztet­ték — ahogyan az akkoriban divat volt. Különösébb bántódás nem ér­te a „renitenst”, abból sem lett na­gyobb baja, hogy 1974-ben azt ja­vasolta, lassítani kellene a gazda- ság fejlődését. Mivel, ha kevés a „kocsiban” a benzin, ne akarjunk száguldozni. Azt már egy kicsit zo­kon vették, amikor azt találta mon­dani, hogy az előterjesztések nem a gazdasági realitásokat tartalmaz­zák, hanem a politikai vezetők el­várásait, tehát ezek „politikai szá­mok”. Egymásnak ugmitják a számokat Valószínűleg az völt a baj vele, hogy mérnökként kezdte, s ezért a gyakorlatias oldaláról közelítette meg' ár'gázftasagí*'"btÖblémSkát "IsT Így sikerült elkerülnie azokat a csapdákat, melyekbe az elméleti közgazdászok rendre beleesnek: amikor a papíron egymásnak ug- rasztják a számokat, ideális állapo­tokat tételeznek fel, a gyakorlatban pedig ilyenek nincsenek. Az elmé­let például nem számolhat olyan apróságokkal, mint a lakosság er­kölcsi morálja, viszont ilyen oda nem illő dolgon bukott meg — az osztályvezető nézete szerint — a nemrég bevezetett adórendszer. Tehát a közgazdasági elméletek, teóriák nem alkalmazhatóak, nem is nagyon igazak. Hagyjuk a teó­riákat, próbáljunk inkább abba a bizonyos kristálygömbbe pillantani, milyen jövőkép gomolyog benne? — Attól függ, ki alakítja a jö­vőt — véli Lóránt Károly. — Akik az elmúlt tizenöt évben hibát hi­bára halmoznak, most ezerszer ne­hezebb helyzetben, tudnak-e he­lyesen dönteni? Az emberek, mivel új arcokat látnak, azt hiszik, meg­újult a kormány. Holott csak a szerepek cserélődtek, a garnitúra maradt. „Utolsó pár, előre fuss” módon, most azok irányítanak, akik annak idején a második vagy har­madik vonalból szakértőként befo­lyásolták a gazdaságirányítást. Fe­kete János, a Magyar Nemzeti Bank egykori elnökhelyettese sza­bad pártnapot tartott az OT-ban és arról győzködte az embereket, hogy igenis, fel kell venni azokat a hi­teleket. Ma Fekete János a Parla­ment reformbizottságának vezetője. Faluvégi Lajos volt pénzügymi­niszter, jelenleg a tőzsdetanács ve­zetője. Hetényi István tervhivatali ex államtitkár és ex pénzügymi­niszter, jelenleg mindenféle ta­nácsadó testületnek a tagja. Né­meth Miklós a hetvenes évek vé­gétől, már itt, a közgazdasági fő­osztályon csinálta a terveket és leg­alább hét éve olyan .beosztásban van, ahonnan bele lehetett szólni a gazdaságpolitikába. Medgyessy Péter a Pénzügyminisztériumban szintén ilyen posztokat töltött be. A cso­port tehát ugyanaz, én most annak örülök, hogy ez párt formájában is manifesztálódott. A Szabad Demok­raták Szövetségének ideológiáját megtestesítő Pénzügykutató Intéze­tet — ahol a legutóbb alkalmazott liberális ideológiát kidolgozták — „felrobbantották”. Az ott dolgozok egyik, fele azóta kormánypolitikát csinál, a másik megalakította a Pénzügykutató Rt.-t, ami viszont az SZDSZ bázisa, a kettő gyakorlati­lag ugyanaz, tehát most az az érde­kesség, hogy tulajdonképpen az el­lenzék van kormányon! Szerintem sokkal tisztességesebb volna, ha az SZDSZ, mint egy párt, felvállalná, hogy ez az ő politikájuk... — Hm ... Furcsa dolgokat lát a jósgömbjében. Talán az is megmu­tatkozott, mit kellene csinálnunk, hogy kitoljuk az ország szekerét a kátyúból? — Persze. Nagyjából pont az el­lenkezőjét, mint amit a mai kor­mányzat csinál. Szerintem a mai kormány cinikus. Cinikus a szegé­nyekkel, cinikus, amikor árulja a vállalatokat, és cinikus, amikor hó­napokon át riogatja az országgyű­lési képviselőket, hogy nincs más út! Emlékeztetnék az 1987-es par­lamenti ülésre, akkor is azzal fo­gadtatták el a teljesen fölösleges adórendszert, hogy nincs más vá­lasztás, s utólag kiderült, hogy minden más jobb lett volna annál, amit akkor elfogadtattak. Azután az eszükbe idézném azt is, hogy az év elején sokkal kedvezőbb egyez­séget köthettünk volna a Világ­bankkal, de a kormány akkor ölbe tett kézzel nézte, hogy egymilliárd dollárt vigyenek Bécsbe a bevásár­lóturisták. Belső politikai harcok miatt nem avatkozott közbe. A jelenlegi helyzetben sem lenne szükség a „lakáskoncepcióra”, ezt kifejezetten az emberek bosszantá­sára találták ki, nem igaz, hogy a Világbank követeli. A Világbank egyenleget követel rajtunk, amit ha nem tudunk teljesíteni, belebukunk. Minden fordulat után valami más Egyébként becsapja a kormány­zat a Világbankot is — folytatja, és Kormi János, az MTA Közgazda­ságtudományi Intézetének osztály- vezetője, a Harvard egyetem pro­fesszora „Indulatos röpirat a gaz­dasági átmenet ügyében” — című könyvét hozza segítségül. Ebben a professzor nemcsak „kibelezi” a gazdaságot, hanem azt is megírja, hogy a kormányzat piacot hoz lét­re, tőzsdét és részvénytársaságokat alapít, anélkül, hogy arra bármi­féle feltétel megérett volna. A pro­fesszor a kormányunkat találóan a Capitaly játékot játszó gyermekek­hez hasonlítja. — Mégis, ml az a „nagyjából pont ellenkezője”, amit ön szerint tennünk kellene? — Bár nem fenyeget az a ve­szély, hogy a Duna jegén kikiálta­nak Mátyás királynak, mégis el­mondom, én mit tennék: Először elszámolnék. Leülnék a televízió elé, és elmondanám, hogyah álluniw;r. Akkor képzeletben vonalat húznék, és azzal folytatnám, mit fogunk csinálni. Apró lépésekre bontanám a tervet, hogy hamarosan érezhető­vé váljon, már kifelé megyünk a válságból. Lehet, hogy durva példa, de ha tudom, hogy hány pofont ka­pok és miért, könnyebben viselem. — Tudható-e ma, hogy hány „po­font” kell elviselnie a lakosságnak? — Pontosan ki lehet számolni, milyen intézkedések szükségesek ahhoz, hogy megállítsuk eladósodá­sunkat. Semmiképpen sem az, amit a kormány tett; liberalizálta az1 im­portot. Ez önmagában is rontja a külgazdasági egyensúlyunkat, emel­lett a pénzszűkítő politika miatt a vállalatok nem tudnak fejlődni. Szerintem éppen fordítva, átgondolt importmegtakarító politikával kel­lene élénkíteni a gazdaságot. — Háttériparunk hiányosságai miatt nehéz lenne elképzelését gya­korlatra váltani... — Igen, jelenlegi importunk két­harmada nem technikahordozó, ha­nem olyan, amit csak azért hozunk be, mert nincs háttériparunk. Lo­gikus, hogy import helyett inkább erőteljesen fejleszteni kellene azt. Persze, nem úgy képzelem, hogy megépítenénk az „Országos Háttér­ipari Műveket”, hanem ezer és ezer kisvállalkozást kellene létrehozni, állami támogatással, gépkölcsönzés­sel, s ha kell, betanítással. Ma a kormányzat a szerencsétlen vállal­kozók kezébe nyomja a pénzt húsz- százalékos kamattal és szélnek ereszti őket. A menedzselést hiá­nyolom... Egyébként azért is na­gyon magas az importhányadunk más országokhoz viszonyítva, mert nálunk az ipar nem épült egymás­ra. Minden politikai fordulat után valami mást szerettek volna csi­nálni, mint addig. Például korsze­rű a mezőgazdaságunk, ugyanakkor leépítették a mezőgazdasági gép­gyártást. Nem azt mondom, hogy mindent magunk gyártsunk, csak azt, hogy ahol lehet, a széttördelt struktúrát próbáljuk összeilleszteni. — Mielőtt a másik végletről, az exportról kérdezném, szerelném emlékeztetni, h,ogy ön a környvében bebizonyította, hogy nálunk nincs és még egy jó darabig nem is lesz piacgazdaság. — Tényleg nincs, és nem is le­het úgy bevezetni, ahogyan az öt­venes években a kommunizmust akartuk. Énekeltük, hogy „holnap­ra megforgatjuk az egész vilá­got ... ”, de csak felfordítani sike­rült. Lehet nálunk piac, de mivel országunk túl kicsi, nemzetközi együttműködés nélkül nem megy. A fejlett tőkésországok nagyon fej­lettek és védik is a piacaikat. Azonkívül bármennyire fájdalmas is egyik pillanatról a másikra nem tudjuk megváltoztatni exportstruk­túránkat. Eddig Késztermékeket ké­szítettünk a szocialista piacra, azok Nyugaton eladhatatlanok. Nyers­anyagot, élelmiszert és fogyasztási cikkeket kínálhatunk csak. Tömb­alumínium helyett tehát szerszám­gépet nem fognak tőlünk venni, de az elképzelhető, hogy felváltjuk a tömbaluminiumot alumíniumter­mékekre, vagyis egy fokkal maga­sabb szinten feldolgozva adjuk el. Ilyen apró lépésekkel haladhat­nánk. Ugyanakkor a piacépítés na­gyobb sikerrel kecsegtet, ha azok­kal az, úgymond, szocialista orszá­gokkal próbálkozunk, melyek a miénkhez hasonló reformot hajtot­tak végre. Nem valamiféle új KGST-re gondolok, hanem arra, hagyjuk végre a cégeinket keres­kedni. Mindenekelőtt tehát közép­európai piacot kellene kiépíteni, s ezzel bizonyára, fölengedne a most kissé fagyos légkör. A gazdaság sem szereti az ugrásokat — Ha jól értem, az ön elmélete abban különbözik a már idézett Komái professzorétól, hogy aprán­ként, fokozatosan képzeli az átala­kulást, nem valamiféle „hasfelmet- széssel”. — A társadalomban és a gazda­ságban minden hirtelen lépés rom­bolással jár. Már a régi rómaiak is tudták: a természet nem szereti az ugrásokat, nos, a gazdaság sem szereti... —í Hogyan látja a tervhivatal jö­vőjét? ■ — Itt olyan emberek dolgoznak, akik meg tudják mondani, hogy egy bizonyos intézkedésnek milyen ha­tása lesz. Lehet, hogy megszüntetik az OT-t, de a gazdasági kutatás a jövőben sem nélkülözhető. Nem vé­letlen, hogy ilyen hivatal a nyu­gati országokban is létezik. Persze, nem úgy működik, mint nálunk. Ott valóságos prognózisokat várnak, nekünk viszont „föntről” ideszól­tak, ha leértékelték például a fo­rintot: készítsünk olyan számítást, mellyel bebizonyítjuk, hogy ennek a lépésnek nem lesz inflációs hatá­sa. Tehát megadták a kötelező vég­eredményt, s nekünk csak a hozzá illő képletet kellett kidolgozni. Ezért is sántít a jós-hasonlat, a jö­vendőmondó mégiscsak azt lát a kristálygömbjében, amit akar. Mátrai Tibor 1/1 ostanában gyakran azon kapom magam, hogy fan- táziálok. Olyan dolgokon jár az eszem, hogy — megáll az eszem. Gondolataim általában a pénz körül forognak, s a legtöbbször arról képzelgek, miként lehetnék milliomos. Mivel köztársasági elnök fel­tehetően nem leszek, s igy az ezzel a funkcióval járó jelen­legi bruttó kilencvenhétezer- ötszáz forintos fizetésemet — amelyet, ha a T. Ház meg­szavazza januárban, akkor jö­vőre akár a duplájára is emelhetnek, csakúgy, mint az Országgyűlés elnökéét, aki így ugyanúgy száznegyvenezer fo­rintot keresne havonta, mint a miniszterelnök — sem számol­gathatom hó elején, azt mér­legelve, mennyi marad a hó­nap végére, más megoldáso­kon töröm a fejem. A legutóbb például azon kaptam magam, hogy egy tésztagyártó kisiparos szere­péi vállaltam fel. Barátaim azt mondják, ebben van a nagy pénz, tehát beindítottam a vállalkozást, valahol itt, Pest megyében. Először csak egy kis helyiségben dolgoztam a családot is bevonva a munká­ba, később rájöttem: ha való­ban milliomos akarok lenni, akkor más megoldást kell ta­lálnom. Megkerestem, ismerő­seim utján, vagy személyesen a faluban lévő kismamákat, s felajánlottam nekik: gyártsa­nak nekem otthon csigatésztát — ezt jószerével csak kézi Még az adóhatóságot is megpróbálta becsapni Tanácsok jövendőbeli milliomosoknak munkával lehet készíteni —, s én felvásárolom tőlük. Ok is jól járnak, mert az így kapott pénzért nem kell adózniuk, meg én is, mert az anyukák után nem kell társadalombiz­tosítási járulékot fizetnem, ami ugye a bruttó kereset negyvenhárom százaléka — lenne. De az én eszemen nem jár túl a hatóság! Sót — okoskodtam tovább —, még több pénzhez juthatok, ha a könyvelésben is lesz némi „hiba”, összehaverkodtam az egyik termelőszövetkezet ba­romfiágazatának vezetőjével, akivel megegyeztem: ne min­dig az én nevemre állítsa ki a tojásvásárlásról a számlá­kat, hanem fiktív nevekre is. így nekem csak azokat kell elkönyvelnem, amelyet én ír­tam alá. A régi trükk is az eszembe jutott, s a vállalkozásból szer­zett. pénzemen Vásárolt ingat­lant és más vagyontárgyakat a fiam nevére írattam. Mert ugye jobb félni, mint... S kérem, a félelmem nem is volt alaptalan, mert valaki feljelentett az adófeliigyelö- ségnél. Ki is jöttek a revizo­rok, összeszedtek minden pa­pírt, kihallgattak, s a végén kiderítették, hogy mintegy ki- lencmilliós adóhiányom van. Persze reklamáltam, mire újabb vizsgálat következett, s eszerint meghaladta a tizen­hatmilliót a be nem fizetett adó összege. Nagyon felhábo­rodtam, mert micsoda piszok- ság, hogy kiszámították: az én állításommal szemben nem tíz —, hanem legalább tizen­hét —, legfeljebb ötvennyolc­ezer tojást használok fel ha­vonta. Amikor megmutatták a téesz ágazatvezetőjének vallo­mását, már nem tagadhattam tovább, hát azt mondtam, hogy saját tyúkállományom van. Bár csak ne beszéltem volna összevissza! Minél töb­bet csűrtem-csavartam a dol­got, annál több lett az adó­hiány. Végső kétségbeesésem­ben fellebbeztem a döntés el­len, hátha megesik rajtam az adóellenőrök szíve. Megírtam, hogy az úgynevezett jogosu- lati illetékre befizetett több mint nyolcvanezer forintot kölcsönökböl gyűjtöttem össze, s jobb későn, mint soha, visz- szavontam azt az állításomat, hogy saját tyúkállománnyal rendelkezem. Aztán azt sem hagytam annyiban, hogy én a négy év alatt négyszáz tonna tésztát gyártottam volna. A hatvan tonna jobban cseng, az biztos. Hogy érdemes volt ír­nom, azt bizonyítja: másod­fokon már csak tizenegymil­liós hiáúyt állapítottak meg. Ez a határozat ugyan jogerős, de van reményem arra, hogy megúszom. A törvény szerint ugyanis egy éven belül, ha új, az ügyet döntően befolyásoló tény jut az eszembe, akkor elhúzhatom a végleges dön­tést, amelyet majd a bíróság­nak kell kimondania. Ám az a szakértő, akit az ügyvédem­mel közösen kirendeltek, meg­nézte az iratokat, és visszalé­pett. Hiába, ma a törvény inkább engem véd, és nem zz államkasszát, amely amúgy is lyukas, tehát kár belé pénzt önteni. Idáig jutottam az ábrándo­zásban, amikor eszembe ju­tott: így nem lehetek millio­mos, mert a végén könnyen rám sóznak néhány milliónyi büntetést, ezért szakmát vál­toztattam — gondolatban. Bár nem vagyok pék, a maradék pénzemből egy pékséget épít­tettem valahol itt Pest megyé­ben. Ha pénz van, munkaerő is van, így nem volt gondom azzal, hogy legyen elég embe­rem. Tanulva a múltból, már okosabb voltam. Eleve úgy in­tézkedtem, hogy két olajtar­tályt telepítsenek, egyet úgy, hogy mindenki jól láthassa, egyet pedig a ház mögé. Az­tán az is jónak látszott, hogy minden esztendőben más pék nevén fusson a buli, mert így mint kezdő vállalkozást kü­lönböző kedvezmények illettek meg minket. Csakhogy itt is betette a lábát a véletlen elénk: valaki feljelentett, s ezek a gaz adófelügyalök nem átallották egy kora hajnalban meglepetésszerűen kijönni hoz­zánk. Mindent lefényképeztek, minden papírt átvizsgáltak, s a legnagyobb bánatomra meg­találták azt a füzetet, amely­ben a kifizetett béreket vezet­tem. Ebben ott szerepelt az illető neve, a ledolgozott órák száma, a pénz és végül az átvételt igazoló aláírás. Még nagyobb baj, hogy ebből a fe­kete nyilvántartásból kiolvas­ható, hogy mennyi kenyeret és más pékárut sütöttünk. Né­hány hét múlva közölték: több mint egymilliós társadalom­biztosítási hátralékkal és ugyanennyi adóhátralékkal tartozom. Ám én sem estem a fejem lágyára. Kerestem egy jó ügy­védet — akinek ráadásul az anyukája országgyűlési képvi­selő is — és közösen kisü­töttük: a füzetben szereplő öszegekröl majd azt állítjuk, hogy azok a munkásaimtól felvett kölcsöneim törlesztő- részletei. Sikerült meggyőz­nöm néhány alkalmazottamat, hogy írásban is tanúsítsák ezt. A dolgok végre kezdenek jól menni, gondoltam, de saj­nos akadt egy-két gazember, akik elmondták az igazat az adóhatóságnak. Bevallották példáid, hogy sokszor az elő­írásban szereplő liszt helyett gyengébb minőségűt használ­tunk. Hát emberek az ilye­nek? ! p'zen morfondírozva nagyon felidegesítettem magam, s az indulat hamar feléb­resztett. Kábaságomban olyan érzésem támadt, hogy ezt a két történetet nem is én talál­tam ki, hanem valahol olvas­tam. Ha ped’g ez igaz, akkor a már megtörtént dolgokat nem érdemes másolni, hanem újakat kell kitalálni. Álmodozom hát tovább... Furuez Zoltán OLTVINÉ DAN’CSÓ ILONA: SZENTENDREI SÉTÁNY

Next

/
Oldalképek
Tartalom