Pest Megyei Hírlap, 1989. december (33. évfolyam, 284-307. szám)
1989-12-27 / 304. szám
VILÁGKARÁCSONY« VILÁG KARÁCSONY PEKING: Azt hitték, valami végre elkezdődött Kínában nem ünnepelnek karácsonykor az emberek. A távoli országban az ottani vallás szerint a legjelesebb esemény a februári új év, amely alkalmat ad arra, hogy a családok, ismerősök köszöntsék egymást! — A katolikusok azért megemlékeznek karácsonyról — mondja Hatos Erzsébet, lapunk munkatársa, aki jelenleg férjével, a Népszabadságot képviselő Böcz Sándorral Pe- kingben él. — Van néhány katolikus templom, ott megtartják az ünnepi miséket. Mi magyarok is családi körben töltjük el ezt a néhány napot, általában ritka a közös rendezvény. Legutóbb szilveszterkor voltunk együtt, pedig vagyunk itt vagy százan. — Tavasszal voltak KínáPOZSOMY: Nyíltan vállalhatjuk nemzetiségünket Pozsony,' 1989 karácsonya. Beszélgetőpartnerem a szlovák fővárosban megjelenő" magyar nyelvű lap, az Űj Szó főszerkesztő-helyettese, Pákozdi Gertrud azt mondja: ez az első szabad karácsony errefelé. — Amikor tavaly Bősben jártam, csak súgva, borozgatás közben jegyezték meg magyar barátaink: könnyű nektek magyarnak lenni odaát, lennétek csak itt magyarok. Gondolom, a helyzet azóta alaposan megváltozott. — Már nyugodt lelkiismeret- tel nyíltan is vállalhatjuk nemzetiségünket, s ez nem jelent semmi hátrányt. Egyre nagyobb az összefogás az emberek között, s nemcsak a magyarok- között. A tüntetések során együtt tiltakoztak a szlovákok és a magyarok, s most, amikor drámai események zajlanak Romániában, ahol a kisebbségeken áll véres bosszút a diktatúra, jó érzés látni, hogy a terror ellen tiltakozók között ott vannak mindazok, akik a, haladást, az ember tiszteletét szolgálják és támogatják, legyenek bár magyarok vagy szlovákok vagy csehek. Mi itt egy országban élünk, a céljaink is azonosak, még ha nemzetiségünk más is. — Hogyan készültek a pozsonyiak a karácsonyra? — Ugyanúgy, mint bárhol a világon. Az utcák tele voltak emberekkel. A boltok nehezen állták a bevásárlók rohamait, időnként átmenetileg el-eltűnfek a polcokról a keresettebb áruk. Az ünnep azonban most a szokásosnál is boldogabb volt. — Milyen karácsonyi rendezvények voltak a városban? — Az egyházak már most Is nagyon aktívak, de gyakori, hogy spontán módon szerveződnek az ilyen akciók. Nemrég például egy kis csoport a főtéren karácsonyi dalokat kezdett énekelni, ott, ahol néhány héttel ezelőtt még tüntettek. Az emberek megálltak körülöttük és hamarosan alkalmi kórus alakult ki. Most a leggyakrabban hangoztatott két szó: béke és szeretet. Ezt kívánom a Pest- Megyei Hírlap olvasóinak, magyar honfitársaimnak is. ban a nagy diáktüntetések, amelyeket a hadsereg bevetésével vert le a hatalom. Milyen most az utca emberének hangulata a fővárosban? — A kínaiak általában nem mutatják ki érzelmeiket nyilvánosan, így nehéz megítélni a közérzetüket. Arra viszont jól emlékszem, hogy a tüntetések idején sok boldog emberrel találkoztam. Azt hitték, valami elkezdődött, pedig tudjuk, hogy semmi. Sőt. Az az érzésem, hogy a kudarc nyomán sokan elfásultak. Azért csak az érzéseimről beszélek, mert a hatóságok szigorúan korlátozzák az újságírók mozgási lehetőségét. Megtiltották például számunkra, hogy kínaiakkal saját kezdeményezésre kapcsolatot teremtsünk. Csak hivatalos engedély birtokában kereshetünk fel bárkit, ám tapasztalataink azt mutatják: nem érdemes engedélyt kérni, mert akit beszélgetőtársnak kijelölnek, legfeljebb a hivatalos szólamokat ismételgeti, semmi újat nem lehet megtudni tőle. — Kínában, tudtommal, még ma is statárium van. — Igen, s ez rányomja a bélyegét az életre. Bár az utcák a szokás szerint zsúfoltak Pe- kingben. Az emberek a boltokat járják, hogy a jövedelmükből a legfontosabb dolgokat megvehessék. Az itteni keresetekhez képest sok áru nagyon drága, ezek közé tartozik például a hús is. Hadd mondjam el, hogy ebben az országban kétféle pénz van. Az egyik a népi jüan, amelyet fizetésként kapnak az emberek. Ám aki bármilyen keményvalutához jut és azt eladja .az államnak, ezért cserébe olyan papírt kap, amellyel szabadon vásárolhat azokban a boltokban is, amelyeket egyébként a külföldieknek tartanak fenn. Ezekben a személyzet nagyon udvarias és a választék is nagyobb, mint más helyeken. — Szavaidból arra következtetek: nem valami jó a közérzeted Pekingben. — Hát nem. Ha röviden jellemeznem kellene ezt a várost, azt mondanám, érzelmi sivatagban élünk itt több millióan. Ám tapasztaltuk azt is, hogy minél délebbre megyünk, annál kedvesebbek az emberek. OMSZK: Az igazság vitában születik Szibériában — mint a Szovjetunió más területein is — a szilveszter az igazi ünnep. Az új évet, karácsonyt együtt köszöntik és a gyerekeknek a „Gyed-Maróz”, a Fagy apó hozza az ajándékot. De azt is megtudtuk lvan Jakovlevics Ennsztől, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának tagjától, az Omszk megyei „Kommunizmus Hajnala” Termelőszövetkezet igazgatójától, hogy nem minden omszki család ünnepel ugyanazon a napon. — A katolikus hagyományokat követők december 25—26-ra díszítik fel a fenyőfát, akárcsak Magyarországon. A pravoszlávok viszont ragaszkodnak a régi naptári időszámításhoz és annak megfelelően január 6—7-én ünnepük Jézus születését. A legtöbb helyen azonban már december 24-én felállítják a fát és nem szedik le a díszeket január 14-ig, a régi naptár szerinti új évig. Hivatalosan december 31-ről január 1-jére virradóra köszöntik a Szovjetunióban az új évet. Ilyenkor összegyűlnek a családok, a legközelebbi barátok, megajándékozzák egymást és együtt mulatnak. Nálunk a szilveszter inkább családi ünnepnek számít, s talán ez az egyetlen olyan nap, amikor minden ember a rokonaival tölti az estét. — Milyen az ellátás Omszk- ban ilyenkor az ünnepek idején? — Nálunk az alapvető élelmiszerek szabadon — tehát nem jegyre — megvásárolhatók az állami üzletekben is, és minden jóval olcsóbb, mint Magyarországon. Igaz, a keresetek is másfélék. Az omszki piacokon olyan élelmiszerek is vannak — amelyeket az állami üzletekben esetiég nem mindig talál meg a vásárló — például van hús, különböző tejtermékek, gyümölcsök. Igaz, többszörös áron. — Mit várnak az omszki emberek az új évtől? — Nálunk most nagyon mély változások mennek végbe az egész országban. Ez ugyanúgy igaz a gazdaságra, mint a társadalomra. Történelmi időket élünk. A helyzet néha talán kissé zavarosnak tűnik, de mi sem látjuk át a Magyarországon történő eseményeket. A Szovjetunióban tovább halad a peresztrojka, s ennek kapcsán különböző vélemények kerülnek felszínre, de ez nem is baj: vitában születik meg az igazság. BUENOS Életűkben nem láttak igazi havat Az emberek lázasan készülődnek Jézus születésének megünneplésére, s ebben az sem zavarja őket, hogy vadul tűz a nap, és a hőmérő higanyszála legalább 30 fokot mutat. Persze mindez nem nálunik, hanem Argentínában történik, a dél-amerikai kontinens második legnagyobb országában ugyanis most éppen nyár van. A magyarországi argentin nagykövetség munkatársa, Rodriguez úr Budapesten mesél hazája karácsonyi szokásairól. — Országunk lakóinak döntő többsége európai származású, szokásaink — így a karácsonyiak is — teljesen olyanok, mint az európai katolikusokéi. — Az Európától való távolság sem változtatott ezen? — Az argentinok annyira betartják az európai szokásokat, hogy az azon az éghajlaton egy kicsit mulatságos is. Nálunk fenyőfák csak az ország nyugati határán, az Andokban nőnek, de azok akkorák, hogy lakásban nem lehet őket felállítani. A karácsonyfához viszont ragaszkodnak az emberek, így aztán az egész országban műfenyőt használnak. Általában már jóval december 24-e előtt feldíszítik a fákat, többek között fehér vattadarabokkal is. Ez jelképezi a havat, s ehhez a szimbólumhoz ragaszkodnak az argentinok, annak ellenére, hogy az ország fekvése miatt jó részük életében nem látott igazi havat. Argentína lakói hívő katolikusok, nálunk még a fiatalok is gyakorolják a vallást, így minden lakásban ott van a fa alatt a kis Jézus a jászolban. Az utcákat és a házakat is feldíszítik, úgyhogy az ünnep sokkal színesebb, mint Magyar- országon. — Az ünnepi vacsora és az ajándékozás is olyan, mint Európában? — December 24-én összegyűlik a rokonság, Iában a nagyszülők házában. Vacsorára libát sütnek és szárított gyümölcsöt esznek. Ez megint csak a karácsony miatt van, hiszen olyan melegben nem túl egészséges nehéz ételeket enni, ráadásul decemberben Argentínában nyár van, tehát érnek a legkülönbözőbb friss gyümölcsök. A családtagok éjfélkor ajándékozzák meg egymást, ugyanakkor, amikor Jézust ajándékozták meg a három királyok. Ezután megy együtt az egész család az éjféli misére. Ilyenkor benépesülnek a falvak, a városok, szinte minden ember a templomokban van. — Hogyan és hol ünnepeltek az argentin nagykövetség munkatársai? — Mindenki maga döntheti el, hogy hazamegy, vagy itt marad Budapesten. Én a második karácsonyt töltöm itt. Szerintem a hideg és a hóesés jobban illik az ünnep hangulatához, mint a meleg, este \úgyhogy ez az idei december álta- némi csalódást is okozott nekem. Az összeállítást készítette: Furucz Zoltán, Kecskés Agnes és Móza Katalin EROÉIY: • • Öröm és rettegés A temesvári vérengzés óta, az ünnepi készülődés napjaiban sokszor jutott eszembe elszorult szívvel, milyen karácsonyuk lesz Aradon és környékén a nagynéné- méknek. Azon is eltöprengtem, családunk nagy eseményei milyen gyakran kötődtek a szeretet szent ünnepéhez. A legszomorúbb karácsonyunk volt, amikor szenteste, hosszú szenvedés után elment nagyapa. És mintha tegnap lett volna, úgy él a kilenc évvel ezelőtti ünnep, amikor két héttel a komplikált, nehéz szülés után szentestére hazakönyörögtém magam a kórházból. Bé- "tegeh, gyengén, sápadtan, mégis végtelenül boldogan álltam a csillogó karácsonyfa mellett egészséges, szép kislányommal a karomban. S most átéltem életem legkülönösebb karácsonyát. Örömben és rettegésben, reménykedésben és szomorúságban. Pénteken az utcán ért a hír, hogy elmenekült a diktátor. Az, akinek nevét az én szeretteim sose mondták ki. Még akkor sem. ha nagy ritkán Magyarországon találkozhattunk. Katus, a nagynéném is suttogóra fogta szavait, ha a diktátorra terelődött a szó. Katus már jó ideje minden második karácsonyát itt töltötte. Addig sem kellett tüzelőre, élelemre költenie, gyűlt otthon a, kis nyugdíj. Két hónapra jött, s a szárnyakon szálló napokat orvosi igazolással mindig meghosszabbíttatta néhány héttel a román nagykövetségen. Rettegett ettől a procedúrától, napokkal előtte a szavát sem lehetett venni. Fiait, két unokabátyámat még ritkábban láttuk. Gyuri, aki 1944-ben, az ostrom alatt egy pincekórházban született Szentendrén, pár éve még a kishatárátlépővel néha átjött. Olykor nem szállt le a vonatról Békéscsabán, így néhány napot nálunk tölthetett. Évekkel ezelőtt az első körben vonták be az átlépőjét, azóta nem láttuk. Katus másik fiával, Andival, legföljebb telefonon beszéltünk. Sok éve kivándorlási kérelmet nyújtottak be, az NSZK-ba akarnak menni. Az engedély egyre késett. Talán fél éve beszéltünk utoljára. Kérte, ne hívjuk többet, baja lehet belőle. Mi lehet velük? Egyre ez a gondolat járt a fejemben, dörömbölt a halántékomon. Mi lehet például Lali bácsiékkal, akiknek életét a sors egy késői gyermekkel aranyozta be. „Atikánk lesz a mi támaszunk” mondogatta Nusi néni mindig. S ő volt az, aki néhány éve, amikor még sorra köttettek az erdélyi—magyar névházasságok, félrevont és zokogva könyörgött nekem, kerítsek Attilájuknak egy rendes magyar lányt, hogy szabadabb, emberibb élet jusson neki — ideát. Attila talált magának egy rendes magyar lányt — odaát. S lehet, hogy csak az idős szülőkért érzett kötelesség miatt nem indultak neki a határnak. Az örömé és a rettegésé volt ez a karácsony. Péntek délután, amikor már szervezték az élelmiszer- és gyógyszersegélyeket, nővéremmel azt tervezgettük, mikor indulunk, mit vásároljunk, milyen gyógyszert szerezzünk be. Leszaladtam a közértbe, vettem négy nagy húskonzervet, egy rúd szalámit, több doboz margarint, néhány kiló cukrot és szomjazva az új hírekre, információkra, ültem a televízió elé. Szombaton kora reggel nővérem telefonja ébresztett. Nagy harcok vannak Aradon, zokogta. Az összekészített csomagot elvittük a szomszéd utcába, ott gyűjtött segélyszállítmányokat a Rádiótaxi. S újra maradt a tehetetlen várakozás. Néztem a tévét, a kommunikátor irigységével figyelve azokat a kollégáimat, akik életük kockáztatásával tudósítottak az eseményekről. Akik tehettek valamit, nem voltak türelmetlen várakozásra kárhoztatva, kitéve a helyzet rosszabbra fordulásától való rettegésnek. Így teltek az ünnepek. Féltünk, ha a harcok képeit mutatták és örültünk az eufóriás boldogságot, felszaba- dultságot sugárzó képsoroknak. S reménykedtünk, hogy néhány napon belül megpakolhatjuk az autót és magunk is útra kelhetünk. Most már nem is annyira a test éhét csillapítani, hanem a lélekét. A magunkét, hogy részesei lehessünk a sok vérrel kivívott szabadság feletti örömnek.
