Pest Megyei Hírlap, 1989. december (33. évfolyam, 284-307. szám)
1989-12-23 / 303. szám
1989. DECEMBER 23., SZOMBAT &£Mm 13 Ötkilós csomagot hozhat a Jézuska Hitének karácsonya Ott, tál a rácson Nem különbözik ez a meghívó a többitől, hacsak abban nem, hogy kézzel rajzolták, írták. Szép, idillikus képet ábrázol, karácsonyfát, gyertyát, csillagszórót. A színek melegek. Tulajdonképpen a meghívó túlsó oldala sem különleges: „Boldog karácsonyt. Meghívjuk önt a B/15 -ös körletben tartandó karácsonyi ünnepségre.” A meghívó tehát a B/15-ös körletbe invitál — tököli Fiatalkorúak Börtöne és Fogháza B/ 15-ös körletébe. A zsilipszerű portán hagyjuk igazolványainkat, s kísérővel vágunk neki a börtön — nem udvarának, hanem — szép parkjának. Szemből katonásan menetelő csoportokban rövid hajú, egyenruhás fiatalok közelednek, szemük sarkából vizslatják a civil ruhát: vajon mi lehet most „kint” a módi? ... Hamarosan szögesdrót tetejű vastag rácsfal előtt állunk. Kísérőnk megafonon keresztül vált szót a bentiekkel, s a körlet ajtaja megnyílik. Üvegfolyosón folytatjuk utunkat, szépen rendben ^arjott kertre nyílik kilátás. Makulátlan tisztára súrolt kövezeten lépkedünk, kikerülve egy a folyosó közepén álló fura, ajtófélfára emlékeztető szerkezetet. Az „ajtófélfa” a fémkereső detektor, az elítélteknek kell azon keresztül haladniuk, nehogy fémtárgyat hozzanak magukkal. Az üvegfolyosó után az épületbe érünk. Kékesszürkés ruhájú őr áll a folyosón, a lakóhelyiségek masz- szív ajtaján még masszívabb zár — csak kívülről. A kis szobáknak nemcsak kifelé, a kertre nyílik ablaka, hanem — valamivel kisebb — befelé, a folyosóra is. Az elítéltek a folyosón haptákba vágják magukat, a hivatalos formula szerint köszönnek. Belépünk az egyik körletbe, a bent lévő öt fiú villámgyorsan sorba áll, egyikük szabályosan jelent: — T. Sándor fiatalkorú jogerősen elítélt jelentem, foglalkozásunk tárgya: karácsonyfa-díszítés. Igen, karácsony van a börtönben, karácsonyi a hangulat. Kis fenyőfa áll a szoba közepére tolt asztalkán az emeletes ágyak között, a büntetésüket töltő fiúk aprólékos gonddal aggatják ágaikra a papírdíszeket. Aki betörésért ül, papírcsengőt formáz, talán arra gondol: ez bezzeg nem riasztott volna. Hamarosan lampionok, mindenféle díszek kerülnek a szobába, a szomszédos klubhelyiségből zeneszó hallatszik. A börtönzenekar zendí- tett karácsonyi nótára. A dalokban az ünnepről, az otthon melegéről énekelnek nagyon különös átéléssel a fiúk, akik közül jó néhány sosem érezhette az otthon, a családi fészek melegét. Belefeledkezem a dalba, az sem tűnik föl. hogy a dobos szemetesvödrön veri a ritmust. Még a börtönőr is élvezi az előadást pedig őneki — kötelességből — már jó néhányszor végig kellett hallgatni. 0 a zenekar állandó, elmaradhatatlan közönsége. Ma mindenki bent van a körletben. A fiúk már előzőleg ledolgozták ezeket a napokat. Nézhetik a televíziót, a videót, egyedül csak a krimit nem Sokuknak ajándék- , csomagot hozott a Jézuska, vagyis a postás, amit a szülők küldtek otthonról, már akinek küldtek, de aki csomagot kapott, az azt sem bánja, hogy előírták a „Jézuskának”. a csomag súlya legföljebb öt kilogramm lehet. Engedélyezett tartalma: élelmiszer, édesség stb.... a legtöbb elítélt ezt már kívülről fújja. Közeleg a karácsony estéje, mely az itt lévőknek nem csak azért lesz emlékezetes, mert fekete. Előkerülnek a büfében vett csemegék — karácsonyra engedélyt kaptak, hogy börtönkeresményük nagyobb százalékát vásárolhassák el, —, megkínálják egymást. Vannak, akik haza is mehettek, azonban nem többen, mint egy átlagos hétvégén. Együtt kell ünnepelniük. Kérdem az őröktől; nem okoz ez számukra gondot? A többnapos összezártság alatt, különösen ilyentájt, karácsonykor nem történnek tragédiák? Megtudom, az ünnepek alatt még annyi „rendkívüli esemény” sem történik, mint hétköznapokon. Pedig szentestére még a fogdában elkülönített „büntetést a büntetésben” töltők is visszamehetnek a körletekbe. Csendes, bensőséges itt a karácsony. A fiúk öntevékeny csoportokba verődve még színházat is alakíthatnak, ez alkalommal éppen An- dersen-meséket elevenítenek meg, jelmezben. József Attila és Weöres Sándor verseiből adnak elő. A többiek figyelmesen hallgatják a szavalatot, a négy fal között különös jelentése van minden szónak. Ez a karácsony sok mindenben különbözik itt Tökölön az előzőektől. Most először például két alkalommal is lelkészek látogathatnak az elítéltekhez. Az is új, hogy a börtön lakóinak száma a felére csökkent — változott a joggyakorlat, ma már az igazságügyiek csak legvégső esetben szabnak büntetésül szabadságvesztést. A börtön lakóit azonban ez nem vigasztalja — szomorú szemekei bámulnak ki karácsonyfával díszített körletükből a távolba meredező néhány kopasz fenyőfára. Tóth Béla Endre A rádiós hírmondó Zengzetes baritonja vibráltatja a levegőt. Kevés hírolvasónak adatik meg az a népszerűség, mint dr. Bő- zsöny Ferencnek, a Magyar Rádió főmunkatársának. Harminchárom éve már, hogy nekünk, a tízmillió magyarnak közöl jó és rossz híreket az éter hullámain. Hosszú évek óta a Magyar Televízió Delta című tudományos ismeretterjesztő sorozatnak egyik beszédes „szereplője”. Gyakorta látható a nyilvánosság előtt, s vesz részt irodalmi esteken úgy is, mint konferanszié, de számos esetben mint valamelyik köl- ' tő vagy prózairó művének tolmácso- lója. A rádió 32 olyan diplomás bemondója közül lett főnök, akik legalább két nyelven beszélnek. Bölcsész doktor, magyar irodalom és történelem szakos tanár, aki mellesleg felsőfokú angol nyelvvizsgával is rendelkezik. Az anyanyelv ápolásáért, a szakmai tisztesség védelméért nívódíjak sokaságát kapta. Mint említette, nem tartozik egyik politikai párthoz sem. Valami megmagyarázhatatlan nyugalommal öltötte gondolatait szófüzérekké: a karácsony kitűnő önkontrollnak bizonyulhat, hiszen az ország jelenlegi állapotában a tisztességes emberek gyülekezetére van szükség, akik képesek kivezetni a népet az ernyedtség, a kiúttalanság állapotából. Szerencsére az ünnep varázsa feledteti, ha kis ideig is a társadalmi és szociális megpróbáltatásokat. Mentegetőzve mondta, hogy tudja, beszélgetésünk témája a karácsony, de a fények, a csillogás sokszor megtévesztő. Ezért ismét az emlékei között keresett élményeket. Tavaly a Szentföldön járt egy magyar turistacsoporttal. Felkereste Názáretet és Betlehemet. Keresztény és zsidó, református és egyéb vallá- sú társai között ott értette meg igazán a Biblia történetét. Életének, s ezt többször is hangsúlyozta, nem voltak minősített karácsonyai. önmagával, sorsával megbékélt és elégedett. Aztán hirtelen elhallgatott. Tekintete elárulta, hogy valami mintha fennakadt Volna az időgép rostáján. És valóban, volt életében egy időszak, egy hirteHáz a Boldog Ligethez Feszület és pöttyös bögre Forró kávé, friss sütemény, egy tál narancs, pirospöttyös bögrék, terített asztalok, Sarolta nővér ősz haja, japán selyemképek. Kis ház a Pilis gyűrűjében, tuják és fenyők között, címezve a Boldog Ligethez. Öregasszonyok szvetterben, fejkendőben, vastag szemüveggel, bottal. Halk szavúak, görbéd a hátuk. Az ingaóra pontosan üti a ritmust, imához, vacsorához, lefekvéshez. Most fölborul a mindennapok rendje. A szobakápolnában imádság helyett a maguk költötte dalt éneklik a vendégeknek, arról, hogy „örömmel dolgozunk, amit tudunk, nem kesergünk azon, mi volt a múltunk”, és várhat az atya, várhat a szakács frissen sült vacsorája, amíg elmesélik, hogy mit dolgoztak volna szívesen, s mitől keserű a múltjuk. Mert az már mind a múlt, amit a hetven-nyolcvan felé járó apácák mesélni tudnak. Ök huszonötén, akik most a rideg nevű 2. számú szociális otthonban laknak Piliscsa- bán, az állami fönntartása egyházi jellegű otthonban. Pedig e?t a kis házat, amelyben nyikorog a falépcső, s a tetőtéri ablakon friss, hegyi levegő jön be a közös hálószobákba, régebben az Isteni Megváltó Leányai nevű női szerzetesrend tartotta fönn nyaralónak. Sarolta tisztelendő nővér meséli, hogy a Szent Margit (ma Kaffka Margit) Gimnázium növendékei jöhettek ide a nyári szünetekben. Aztán a dorogi bányászok munkásszállója lett, szerencsére nem tettek benne eltüntethetetlen károkat, még az idő sem, amíg üresen állt a ház. Erdős Sarolta nővér, az otthon egyházi vezetője nemcsak a ház múltjáról mesél. Mesél a rendekről is, 1948-nál kezdi, amikor egy éjszakán teherautóra pakolták az apácákat, egy váltás fehérneműt vihettek magukkal, s tömegszálláson várták a továbbiakat. Ügy tudták, a Szovjetunióba viszik őket, mígnem egy nyári éjszakán, valószínűleg a kormány és a püspöki kar megállapodásaképpen úgy döntöttek: maradhatnak. Csak éppen szét kellett szórni őket, lehetőleg mindenkit más vidékre, s vigyázva arra is, hogy egy helyre különféle rendek tagjai kerüljenek. Sarolta nővér Egerben dolgozott, az angolkisasszonyok intézetében. Gimnáziumi tanár, tanítóképző intézeti és kereskedelmi iskolai oklevelével matematikát és fizikát tanított. De csak kilenc évig. Amikor megszüntették a zárdákat, szélnek eresztették a rendeket, ő plébániákban, otthonokban talált munkát. Át kellett képeznie magát, először betegápolónak, majd könyvelőnek. Tanítani már nem engedték, csak a párttitkár járt hozzá korrepetálni, amikor az érettségijére készült. Persze, nem volt mindegyikük ilyen szerencsés. Az ingaóra alatt, a pöttyös bögrék társaságában mesélik a jezsuita, a salvator, az isteni megváltó leányai, a szegedi iskolanővér, a domonkos, a szociális testvér, a kalocsai iskolanővér rendek öregasszonnyá változott apácái, hogy bizony nehéz idők voltak azok. Vasat kellett rakodniuk, napszámba jártak kapálni, pedig gyerekek közé vágytak. Ök a tanításra, az ápolásra készültek, s azért mondtak le örökre a saját családról, hogy Isten minden gyermekét taníthassák. Tudományokra, régi kultúrákra, erkölcsre, tiszteletre, hitre. S mert hitük erkölcstelennek ítéltetett abban az időben, tudásukat is meg kellett tartaniuk maguknak. De nem panaszkodnak. Isten kezében voltak akkor is, s amikor a műtőasztal mellől hurcolták el őket, len jött keserűség. Amikor 1952-ben a 63-as villamoson ült, s kényszerűségből Sztálint olvasott, elkeseredésében már-már beugrani készült a Dunába. Szerencsére, meggondoltam a dolgot — mosolyodott el, majd megjegyezte, filozófusokat és szép- irodalmat jócskán olvashatott. Mindez életének arra az időszakára esett, amikor gyári munkás volt, s kétféle vasasszakmai képzésen is részt vett. Néhány éve szerződést kötött a Népszava Kiadóval, hogy megjelenteti „Beszélni ezüst” című művét, ami bepillantást engedne szakmájába, élete nagy szerelmébe, a rádiózásba. Már az előzetes „piackutatás" is reménykeltő volt, s akár 60 ezer példányban is megjelenhetett volna, de a mű pillanatnyilag mély álmát alussza. A miértre maga a szerző is választ vár, eddig mindhiába ... A nyitott ablakon át, ebben a decemberi tavaszban, a Duna felől beszökött az enyhe szél a szobába. A Gellért-hegy mögött ott tündökölt az Esthajnalcsillag. Fénye minden bizonnyal, ha képletesen is, ott ragyog Bőzsöny Ferenc fenyőfáján. Gyócsi László akkor is azt gondolták, bárhová kerüljenek, bármit kelljen csinálniuk, azt tisztességesen, rendesen fogják tenni. Most is, az otthon kertjében olyan a rend, mintha Isten virágos- kertje lenne, persze a téli változat, s úgy varrnak, úgy hímeznek, horgolnak, javítják a nyikorgó falépcső korlátját, úgy mosnak, festik a székeket, mintha minden ezen múlna. És lehet. Hiszen visszafelé már nem lehet jóvátenni semmit. Előkerülnek a fényképek is. Amikor még tanítottak, s amikor még a tanítványok is egyenruhát hordtak. Nézzük az apácák rendi ruháit, megszólnának már minket a fiatalok, ha ezekbe bújnánk. Megváltozott a divat, az idős apácák már ünnepnap sem veszik elő egyetlen rendi ruhájukat. A szekrénybe szépen éltévé várják a fekete öltözékek, hogy utolsó útjukra vigyék benne hajdani viselőjüket. Különben is, ki mosná, ki vasalná? Ahány rend, annyiféle viselet, s a mosónő állami alkalmazott. Honnan tudhatná, miképp kell ezekkel a ruhákkal bánni? Megteszi a szoknya, a blúz. Ahogyan a tegeződés is. jPedig ezt a zárdában nem engednék meg, és Sarolta nővér következetesen magáz mindenkit. De azért néhányan pertuban vannak, ebben az otthonban közelebb van a világ. Itt a személyzet, az állami vezető, Erdei László- né, aki nénizi a nővéreket, s olykor maguk termelte ribizliből maguk készítette bor is kerül az asztalra. Például karácsonykor, mert egy-két ujjnyi még nem bűn. Hogy mennyinél kezdődik a bűn? Nincs megszabva. Csak ne veszítse el az ember az emberi mivoltát. Ez a mérce. S ez volt, többek között, amitől óvni kellett bennünket évtizedekig. Jó itt, mondják. Nincs csöngő, mint a zárdában, ahol minden cselekedetüket csöngőszó irányította, s ez nem baj. Dolgozhatnak, békében élhetnek, nyugdíjuk egy részéért teljes ellátást kapnak, de a legfontosabb, hogy együtt lehetnek. Az egyik nővér azt meséli, hogy föl kellett nevélnie a testvére árváit. Aztán, mikor saját lábukra álltak, egy éjszaka összepakolt, ragaszkodtak hozzá, hát szöknie kellett. Jött a nővérekhez. Haza. A Boldog Liget házába. A pöttyös bögrékhez, az atyához, a rendtársakhoz, a hivatásához. A megcsúfolt hivatáshoz, az állam eltartottjaként, hitéhez hűen, Jakubovits Anna
