Pest Megyei Hírlap, 1989. december (33. évfolyam, 284-307. szám)
1989-12-23 / 303. szám
10 \ 1989. DECEMBER 23., SZOMBAT Joachim Gottschalk és a berlini fal Ablakot nyitott a világra Az emberiség történetében számos olyan, mai szóval élve, sorsfordító esemény történt, amelyek igen gyakran kiemelkedő államférfiakhoz, hadvezérekhez vagy éppen írókhoz, költőkhöz, művészekhez kötődnek. Gondoljunk csak a mi magyarságunk történelmének egyik valódi mérföldkövére, az államalapításra, amely Szent István király nevéhez fűződik, azzal alkot Bzerves, megbonthatatlan egységet. De számos más, hasonlóan markáns példát is felidézhetünk; elég csak az 1848-as magyar forradalmat és szabadságharcot felemlítenünk, amelyek nem tölthették volna be történelmi hivatásukat, ha nincsenek azok a markáns, korukban valóban forradalmárnak számító egyéniségek, akik valódi vezérek tudtak lenni, akik rendelkeztek a kellő mozgósító erővel. Kri^kindler szertartás A győztesnek promecli jár De vajon csak ilyen emberek le- hettek-lehetnek képesek valami rendkívülit, valami előremutatót cselekedni, vagy ez megadathat látszatra abszolút hétköznapi embereknek is? Ezek a gondolatok szinte varázsütésre törtek fel bennem, amikor a „Köszönet Magyarországnak” című, december 17-én a Fővárosi ©perettszínházból egyenesben sugárzott műsor alatt, a színpad mögötti labirintusokban összefutottam a Német Demokratikus Köztársaságban az utóbbi hónapokban végbement jelentős változások egyik hétköznapi hősével. Joachim Gottschalkról van szó, arról a bizonyos markoló vezetőjéről, akinek megadatott, hogy elsőként üssön rést az európai hidegháború egyik első számú szimbólumán, a híres-hírhedt berlini falon. A bőbeszédűséggel igazán nem vádolható gépkocsivezető a lényegre szorítkozva, s ezzel mintegy felerősítve, azt mesélte el, mintegy 25 millió tévénéző szemeláttára-fülehalla- tára: miként is került főszerepbe, hogyan jöttek érte, s szóltak neki azért, hogy műszakon kívül vállaljon egy kis pluszmunkát. A teljesen készületlen polgár nevét egészen bizonyosan feljegyzik a történetírók: az 51 éves Joachim Gottschalk november 10-én, röviddel éjfél előtt munkagépével átszakította a berlini falat. A reflektorok fényéből kikerülve arról faggattam a szőke, keménykötésű vendéget, vajon túl a váratlanul jött közszereplésen, amelynek történelmi jelentősége vitathatatlan, személyesen mit érzett, amikor végiggondolta a vele, a körülötte történteket? Járt-e 1961 — a fal megépítése — előtt Nyugat-Berlinben, illetve hogyan telt számára az 1961—1989. közötti időszak? A KISDED JÁSZLA. Istállónkban évtizedek óta tüzelőt tárolunk. Négyöt éves lehettem, amikor utoljára lakott benne ló. A Kese. Halványan emlékszem a régen elbontott jászolra. Élénkebben maradt emlékezetemben a szomszéd istállója, két lóval, két tehénnel. Az ajtótól balra, szemben a szénatartóval volt még egy, rendszerint üres hely. A goromba deszkából összerótt jászol faltól falig futott. Rúdját simára koptatta a széna, kukoricaszár, az állatok érdes nyelve. Más istállókban is jártam. Végeláthatatlan téeszistállókban, a gödöllői kastély márványistállójában. A márványistállóban külön bokszokban álltak a lovak. Előttük szenteltvíztartóra emlékeztető etető. Márványból. A téeszistállókban betonvályúkba öntik a tápot. Télen az istálló barátságos hely. Kinn terhes csönd. Házak, fák dacolnak záporozó hóval, hidegen metsző széllel. Az istálló küszöbén szalma- köteg. A gazda gyorsan nyitja, csukja az ajtót, minél kevesebb hideg szivároghasson be. Bent melegség. Ne- szezés. Félhomály. A lovak néha dobbantanak, a tehenek mélán kérődz- nek. A gazdag megpaskolja lovai hátát, megigazgatja az almot, visszarakja a kitúrt szénát, szárat. Csöndesen időzik a jószág mellett. A csoda ilyen, istállóban történhetett. Noha ott, abban a városban nincs életet bénító hideg. De hát a csoda nem ott történt, hanem itt, a mi istállónkban. Az üres állás előtti jászolban, ahová friss, puha szénát dobott a gazda, s mögötte redős hom- lokú kisborjú bámult ártatlanul a világba. FANNI DIÓJA. Panni szeptemberben múlt két és fél éves. Szobájában tizenháromezer játék, nyolcezer mesekönyv. Amikor megérkezünk hozzájuk, nagynénje odaadja az □ Hát persze, hogy gyakran megfordultam azelőtt odaát — felelte határozottan a faltörő. — Elsősorban a mozikat kerestem fel a nyugati oldalon; kedvenc úticéljaim Spandau és Reinickendorf voltak. Ez utóbbi kerületben gyakran a sportcsarnokba vitt az utam, mivel igen szívesen néztem végig a Reinickendorfer Füchse férfi kézilabdacsapatának mérkőzéseit. Ennél jobban nem is alakulhatott volna a beszélgetés — gondoltam magamban —, elvégre egy egészen más aktualitás okán érkezett világhírű vendéggel beszélgetni úgy, hogy a sportot nem is nekem kellett szóba hoznom —, ez egy kisebbfajta főnyeremény egy sportújságíró számára. Természetesen ezután a vendég már a konkrét, a sporttal való kapcsolatát firtató kérdésre válaszolt. □ Fiatalabb éveimben két, egymástól látszólag távol álló sportágat űztem — így Joachim Gottschalk. — Kerékpároztam és úsztam. Azután az évek múlásával egyre csökkent a harci kedvem. Láthatja, fel is szedtem néhány kilónyi pluszt — mondta, s közben széles mosollyal végigmutatott önmagán —, ezért is változtattam sportágat. Munkámhoz nyugodt idegekre van szükség, bizonyára ezért is vonzódom a folyók, a tavak partjára, s menekülök a horgászásba. Bár Kelet-Berlinben is bőven vannak kitűnő horgászhelyek, azért tavasszal bizófiyára megindulok majd a másik oldalra is, hogy ott is kipróbáljam a horgászszerencsémet. Hogy mit szól ehhez az időigényes passzióhoz a Gottschalk család? A családfő szerint most már egyre több időt kap, mind nagyobb az „önrendelkezése”, mivel lányai időközben saját családot alapítottak. újabbat, hozzátéve, kettőnk ajándéka, noha én is akkor látom először. Panni egy kis unszolásra babrál a játékon, lapozgat a könyvben, fölismer egy-két házi- és vadállatot, aztán kiki megy a dolgára. Kettesben maradunk. Beszélgetünk. Előveszek valami érdekes játékot. Legutóbb egy diót. Mondtam Panninak, tartsd a kezed. Nagynehezen kibányásztam a zsebemből, de elkezdett nőni. Húha, ez már akkora, intettem Pannit, két kezeddel sem bírod. Nem bírom már, válaszolta ijedten, mert nemcsak bájos, okos is, félszavakból megért, tedd alá gyorsan te is a kezedet. Hiába tettem alá, nem bírtuk. A dió már majdnem a plafonig ért. Hogyan vigyük a szobádba? — kérdeztem. Panni kitalálta. Gurítsuk. Nekiveselkedtünk, nagyokat nyögve megmozdítottuk. Toltuk, toltuk, az ajtónál megakadtunk. Nem fér át. Kezébe adtam egy feszítővasat, jó erősen fogd, én kalapáccsal ütögettem. A dió végre kettévált, begörgettük. A szobában összeillesztettük, megragasztottuk. Ajtónyílást vágtam, kikapartuk a belsejét, szépen berendeztük. Bevezettem a villanyt, helyére illesztettem a csillárt. Panni a bútort rakosgatta. Mire elkészültünk, elfáradtunk. Pihenjünk? — kérdezte. Üljünk az új fotelokba, mondta1 Panni. Ültünk a diólakás első szobájában, amikor megjelent egy felnőtt ember. Hát ti. üldögéltek a szőnyegen? Gyertek ebédezni. Egymásra néztünk, s nem szóltunk semmit. Fölálltunk, bezártuk a dióház ajtaját. Panni zsebébe tettük a fő kulcsot, az enyémbe a tartalékot. Ebédezés közben figyelmeztettük egymást, vigyázz a lakáskulcsra. Miféle lakáskulcsról beszéltek ti itten, kérdezgették a felnőttek. Paranival csak mosolyogtunk. Hogyan is érthetnék a felnőttek? Kör Pál □ A 23 éves Susanne és az öt évvel idősebb Petra egyaránt férjhez mentek, ráadásul a fiatalabbik lá- nyomék egy kisunokával is megajándékoztak — vallotta be büszkén a nagypapa. — A kétéves Jeanette igazán tündéri kislány, mellette a halaknak egyre kevésbé kell majd félniük, ugyanis mind több időt töltünk feleségemmel, Christellel náluk. Azután szó esett a Budapesten vásárolt meglepetésekről, meg arról is, hogy milyen jól érezte magát fővárosunkban, s egyáltalán, Magyar- országon. Majd — meglehetősen váratlanul — visszakanyarodott az alapkérdéshez. Látszott rajta, ezt még feltétlenül el akarja mondani. □ Tudja, sokan megkérdezték már: korábban is megtettem volna ugyanezt? S mindig csak azt tudtam mondani, hogy ez természetes, de egyszerűen nem volt rá módom. Most viszont nagyon örülök, hogy a sors ily kegyes volt hozzám, s éppen én nyithattam újra ablakot a világra. Csak azt mondhatom, mindenkinek minden tőle telhetőt meg kell tennie azért, hogy ne legyen visszaút, hogy az emberek Európában és a világ más földrészein egyaránt békében munkálkodhassanak a szebb, a boldogabb jövőért. Úgy gondolom, ezek a kívánságok most, karácsony ünnepe előtt kétszeresen is aktuálisak. Ezzel kezet adott, s kihangsúlyozta: feltétlenül kívánjak a nevében is az olvasóknak boldog karácsonyi ünnepeket! Sajátságos számtan ez! Mert ha elmozdítjuk a nullát, akkor vele mozdul a plusz-mínusz is, s akkor már a hat akár kilenc is lehetne, lenne. Akkor már fekete lehetne a fehér, s fehér a fekete, angyal az ördög, becsületes a becstelen, gazember a tiszta. Akkor már, ha sajátságos számrendbe kerül a nulla, láthatónak ítéltethető a rejtett, létezőnek a nem létező, hamisnak az igaz és igaznak a hamis. Ha a hat kilenc lenne ... Jimi Hendrix dalolta ezt a Szelíd motorosokban, de hol van már Jimi?! Ki emlékszik már a Szelíd motorosokra? A szűzlány nem kéreti magát úgy, mint kérette ő. Pedig nem maradt szűz. Ott tülekedett a hatalombár pultjánál, nem hagyta ki magát egyetlen körből sem. Most nyugdíjas. Négyszer üzentem, felkeresném. Visszaüzent, ezért nem, azért nem. Ötödszörre állt kötélnek. Fél, unja, nem érdekli, fütyül rá? Már nincsen névjegye. Ha mégis lenne, az állna rajta: nyugalmazott vezérigazgató. Neve sokszor megfordult lapunk hasábjain is, még többször ilyen- olyan-amolyan megyei rendezvények elnökségi listáján. „Nem hiányzott. A beosztásomnak járt ki.” Hallgat. Néz ki az ablakon. A pokolba kíván? „Most egyszerre ganéj lettem. Érted te ezt?! A tegnapi talpnyalók most azt mondják, ők féltek, csakis azért...” Feláll, leül. „Ugyan már! Féltek? Mi az istennyilától féltek?! Lett volna rá módom, mégsem keménykedtem soha! Talán éppen az volt a baj. Akkor talán a gyárat sem úgy hagyom ott, ahogyan ..Ahogyan: azt mondták neki, ne jelöltesse magát, mert úgysem választják meg. Rövidzárlat a tökéletesen biztonságosnak tartott rendszerben? „Tudod, ki hagyott elsőnek cserben? A saját pártom! De hát tudod. Írtál róla. Elég tisztességesen. Még csodálkoztam is. Tudtam, hogy nem lelkesedsz értem. Tudod mekkora pofonokat kaptam én azokban a napokban?! S elsőnek azoktól, akik tegnap még azt hajtogatták, téged mi tettünk oda, te nem akkor állsz fel, amikor akarsz, hanem ha majd mi mondjuk.” Keserű? Dühös? Nem tudom. Évtizedek óta ismerem, soha nem tartozott a hártyaként átlátható emberek közé. „Most minden mocsok, amit én csináltam. Kikezdték a csaSzigetújfalu határában a táblán levő felirat — Inselneudorf — is jelzi, hogy ebben a községben sváb nemzetiségű lakosok is élnek. A művelődési ház irodahelyiségében az asztalon szaloncukor, karácsonyfadíszek. A?, előcsarnokban az idősek napközijébe járó asszonyok kártyázással ütik el az időt. Beszélgetés közben a közelgő ünnepek előtt a régi-régi karácsonyokra is emlékeznek. Az idősebb sváb asszonyok szívesen elevenítik fel a Kristkind- ler, a karácsonyi játékok szertartásait. A sváboknál az volt a szokás, hogy 10-13 éves gyerekek 24-én Józsefnek és Máriának öltözve járták a házakat — hasonlóan a magyar bet- lehemesekhez. Vitték magukkal a jászolt, amelyben a kis Jézus feküdt. Vallásos dalokat énekeltek, s közben a perselybe is jutott néhány fillér. A ruhákat az ügyes kezű anyukák varrták otthoni maradékokból, vagy jobb híján krepp-papírból készítették. Él olyan idős asszony Szigetújfaluban, aki elérzékenyülten mesélte, hogy még a mai napig őriz a szekrényében ilyen karácsonyi ruhát. A Józsefet és Máriát alakító gyerekeket általában csak aszalt szilvával, körtével vagy gőzgombóccal kínálták, mivel a katolikus egyház előírása szerint ezen a napon szigorú böjtöt kellett tartani. Estefelé a Barbaro Jakab kocsmájába mentek el, ahol a nagyobbacska lányok — 15-16 évesek — vallásos témájú színdarabokat adtak ládomat is. Hibák? Mutass nekem ebben az országban olyan embert, aki nem hibázott! Most kerül elő, hogy nem jártam le a gyáregységekbe? Amikor egyszer-egyszer lejutottam, azzal intéztek el pébé- ülésen: a népszerűséget nem így kell megszerezni! Neked nem az a dolgod, hogy az emberekkel beszélgess!" Mi lett volna a dolga? S tehette, amit tennie kellett volna? Tagadhatatlan: tehetséges ember. Mi kötötte gúzsba, mi nyomorította meg? Miért nem tudta adni önmagát? Szerszám- készítőből, fokról fokra emelkedve, lett vezérigazgató, diplomákat szerzett, százmillió forintok sorsáról dönthetett, volt egy infarktusa ... A világ most haragszik rá, ő a világra. Mit felejt el a világ és mire nem akar emlékezni ő? Tettes és áldozat egyszerre? Akik tegnap még a keze után kapkodtak, most köpködik. Ez a számadás? Ez is? S mi még? Kik a bírák? S ha bírák, mennyivel erkölcsösebbek, mint azok, akik felett ítélkeznek? Németh László azt írta, „A lelkiismeret szava mindig egyszerű, legfeljebb bennünket sodor nehéz helyzetekbe”. Van-e ma, akinek könnyű a helyzete? Jellemző enteriőr lehetne a szegénység múzeumában. Csak a legszükségesebb. S az is viseltes, kopott, de: tiszta. Mint a szempár tekintete a kifakult kendő alól. A véletlen választás vezetett ide. A Du- naharaszti Tanács kéthavonta kétezer forint segéllyel támogatja azokat, akiknek négyezer forint alatti a nyugdíja. Ráböktem egy névre. Katalin néni. Hetvenhat esztendős. Két éve még dolgozott! Most már nem. Nem engedelmeskedik a lába. Menynyit dolgozott összesen? „Hát ugye, kezdtem nyolcévesen. S végig." Hatvanhat esztendőből ennyire futotta. Szégyen? Kinek a szégyene? Kiké?! Kékzománcos bögre. „Még édesanyámé volt...!" Könnyek a szemben. A csupa ránc parányi tenyér simogatja a bögrét. Meddig élnek a tárgyakkal átmentett emberek? S mikor halnak meg? Kié lesz a kékzománcos bögre? „Főzök teát! Finom! Hársfa. Kaptam. Van egy kisfiú itt, a szomszédban, bejár hozzám. Tizenegy múlt. Ö hozta. Szedtem Kati néninek. Mondtam, jó lesz az néktek. De nem és nem. ö nekem hozta. Pedig szegények ám ...! öt gyerek van! Maelő. Később együtt indultak a templomba, az éjféli misére. Csak ezután ehettek húst, a faluban a sváboknál szokás volt, hogy az éjféli mise után tálalták fel a kocsonyát. A házakat is feldíszítették. A szentképek alá kis fenyőgallyakat tettek. A gerendás szobákban felszerelt gurigán függött a fenyőből készült adventi koszorú. A gyerekek is kaptak apróbb ajándékot. A fiúk általában otthon faragott szánkót, ostort, a lányok almát, diót, szaloncukrot. Karácsony első és második napján a családtagok összejöttek, felkö- szöntötték az Istvánokat, Jánosokat. Az ajándékozás jóval szerényebb volt, mint manapság. Pár szem diónak, gyümölcsnek is örülni tudtak a megajándékozottak. A svábok — szorgalmas gazdákhoz illően — két disznót is vágtak karácsony előtt. Töltött káposzta, füstölt hús került az ünnepi asztalra, csemegének pedig fonott kalács, mákos-diós bejgli. Szokás volt, hogy az ünnep délutánján kártyáztak — főleg a snapszlit szerették. A győztes jutalma természetesen nem pénz volt, hanem promecli cukor. A második világháború után a svábok ezeket a kedves népszokásokat már nem tartották meg. Az akkori politikai helyzetben sokan eltitkolták, hogy sváb nemzetiségűek, másokat kitelepítettek az NSZK-ba, családok szakadtak el egymástól. De ez már egy másik történet... H. É. napsági” Mesélni szokott a kisfiúnak. A gyerekkoráról, az akkori világról. Mesélni? Emlékezik. S mégis, mesét mond. „Kati néni, te olyan jókat mesélsz. Ezt szokta nekem mondani a Jóska gyerek. Azt hiszi, tényleg mese.” Mi kellene Katalin néninek? Hiszen azért az a hatvanhat év ... ha másra nem, az óhajtásra ad jogot „Nékem semmi. Ami van, elég. Szegénynek születtem, úgy halok meg.” Van-e különbség e mondat, s Széchenyi Istvánnak a Kelet Népében leírt szavai között: „Becsületesen közlegénykedni vala czélom”? Annyi valaha volt és mai tiszt, tábornok, tiszthelyettes és tisztes között ki akar már közlegénykedni? Fogy a sereg: egyre kevesebb közkatonának egyre több sarzsi parancsnokol. A kékzománcos bögréért pedig aligha indul örökösödési per ... A kilencesztendős Joachim kérdésemre a következőket írta le egy füzetlapra: „Szeretném, ha lenne egy olyan nagy doboz színes rosttollam, mint a Marcinak. Szeretném, ha egyszer lenne egy autónk, mondjuk Lada. Szeretném, ha a testvérem, az Ildi nem lenne annyiszor beteg. Szeretném, ha jó tanuló lehetnék, mert most nem vagyok az. Szeretném, ha anyukám nem lenne olyan fáradt, mert akkor lefekvéskor mesélne nekem meg az Ildinek. Szeretném, ha apukámnak több pénzt fizetnének a gyárban. Szeretném, ha lenne egy nagy lakásunk, mert akkor eljöhetnének hozzánk a barátaim, s anyukám nem mondaná azt, hogy nem lehet, mert a fő(bérlő) néni nem engedi. Szeretném, ha lenne egy nagypapám, mert egy sincsen, meghaltak mind a ketten. Szeretném, hogyha felnövök, adnának egy jó állást. Szeretném azt is, hogy apu kedvesebb legyen, ne felelje azt, amikor kérdezek valamit, hagyjál. Szeretném, ha egyszer kapnék majd egy videót, mert az osztályban már sok gyereknek van. Szeretném .. Megáll a toll a parányi pracliban. Közösen kigyomláljuk a helyesírási hibákat. Joachim hümmög. „Ez nekem nem nagyon megy.”. Húz egyet a vállán. „Kettesem van belőle.” A toll megtorpanására azt mondja, „több más nem jut eszembe”. S ha nem a szeretnémmel vallatom, hanem a vonal, akkor mi az, amit a legjobban szeret? „A legjobban? Játszani. Azt nagyon.” S kit szeretsz Valóságcserepek Ezúton megteszem. Jocha Károly // Becsületesen közlegénykedni vala czélorn Ha a hat kilenc lenne
