Pest Megyei Hírlap, 1989. november (33. évfolyam, 258-283. szám)
1989-11-14 / 269. szám
1989. NOVEMBER 14., KEDD ^Cíwían 5 Hónapokat bolyongott az országban Gyerekként megeskiidűtt rá... A Fóti Gyermekváros a gyermekkorból már jócskán kinőtt, hiszen épp 32 éves, 1957. november 14-én alapították. A háború után árván -maradt gyerekek számára addig a csavargás vagy a Móricz Zsigmond „Árvácska” című regényéből közismert vidéke adás volt az egyetlen lehetőség. A fóti intézmény létrehozása tehát számos fiatalt mentett meg a szenvedéstől. Hazugsággal nem lehet nevelni Egyik alapítója, Balogh Árpád így emlékszik vissza: — Édesanyámat és édesapámat — aki Nagyvárad állomásfőnöke, később katonai parancsnoka volt —, illetve a két nővéremet 1944 októberében veszítettem el, Nagyvárad szőnyegbombázásakor. A csodával határos módon más- jél évesen, egyedül én maradtam életben. Amikor házunk összeomlott, egy gerenda esett a bölcsömre, és felfogta a rám zúduló törmeléket. így éltem túl a bombázást abban a helyiségben, ahol édesanyám és két nővérem meghalt. Székely menekültek hoztak át Magyarországra, majd 1946-ban állami gondozásba adtak, falura kerültem. A 40-es évek végén vidéken kegyetlenül üldözték a lelenceket. A háború előtt ugyanis az uraságok, grófok törvénytelen gyerekeit volt szokás állami gondozásba adni, és minket velük vettek egy kalap alá. Mivel a hatalom egykori birtokosai elmenekültek, a nép rajtunk töltötte ki minden gyűlöletét, meg- alázottságát, keserűségét. Nem vettek emberszámba, belénk rúgtak, nem járhattunk rendszeresen iskolába sem. Halastón Nagy Lajos volt a gazdám, aki az istállóban szállásolt el, és sós vízbe áztatott kötéllel vert. Disznóvágás előtt ugyanis így akarta megfélemlíteni a gyerekeket, nehogy a feketevágásról beszélni merjünk. Nem tudom, mi lett a társaimmal, én megszöktem. Intézetbe kerültem, de hamarosan innen is menekülni kényszerültem, oz otthon beteges hajlamú igazgatójának zaklatásai miatt. Ekkor azonban az ÁVH fogott el, Pestre hoztak. A kihallgatás során el kellett mondanom, hogy miért szöktem el. Nem hittek nekem, összevertek, amiért úgymond hazudok nekik. Csak később tudtam meg, hogy az intézet igazgatója leszerelt ÁVH-tiszt volt. A kihallgatások után 10 évesen az Alföldi utcába (ma Kállay Éva utca), a GYIVI- hez kerültem. Innen újra falura adtak, majd intézetről intézetre — összesen 11 helyre — küldözgettek, mint „notórius szökőt”. A Fóti Gyermekváros létesítése első igazgatójának, Barna Lajosnak az ötlete volt. 1956- ban azonban a népfelkelés szétverte ezt az eszmét, és csak 1957-ben mertek újra gondolni rá. Főt mellett még Keszthely is felmerült, mint helyszín, de a Budapesten megkezdett gyűjtés tárgyait — matracokat, edényeket, berendezési tárgyakat — könnyebb volt Fótra szállítani. A gyermekváros létrejöttét Kádár János is szorgalmazta, hiszen ő is nevelőszülőknél nőtt fel. Ragaszkodott a makarenkói eszmékhez, és a mamutintézetekben történő neveléshez. Életemben először a Fóti Gyermekvárosban ereztem magam embernek. Szabad volt az igazgató, Barna Lajos gyerekeivel játszanunk, sőt ő maga is gyakran lejött hozzánk beszélgetni. Csodálatos ember volt. A gyermekvárost ma is otthonomnak tekintem, hiszen részt vettem, dolgoztam az építésén. Az ország különböző részeiről 86 gyereket hoztak, én 14 évesen, túlkorosként kerültem a 6. osztályba, mivel háromszor buktam, két évet veszítettem. Foton azonban jeles tanuló lettem, sőt osztályelső. Nevelőtanárunk nemigen törődött velünk, ő minden idejét a pártmunkának szentelte. A legrosszabb osztály lettünk, végül már a párt is figyelmeztetésben részesítette őt, hogy ne hanyagolja el diákjait. Előfordult, hogy — mint legidősebb és legjobb tanuló — én vezettem helyette alkalmanként a tanulókört. Azt ígérte, ha javít az osztály, elenged minket színházba, sportmérkőzésre. Három hónap alatt a legjobb tanulócsoport lettünk, de tanárunk nem tartotta meg ígéretét, ezért fellázadtunk ellene. „Hazugsággal nem lehet gyereket nevelni” — vágtam a szemébe. Délutánra bizottságot hívott össze. Ügy határoztak: uszítom az osztályt, és mivel amúgy is túlkoros vagyok, áttesznek vájáriskolába. 1959 őszén kellett eljönnöm Fótról. Fájt, hogy ilyen igazságtalanul küldtek el. Az új iskolában mindenkit gyűlöltem, ütöttem-vertem, utoljára az egyik tanárt is. Ezután félelmemben visszaszöktem Fótra. Azt hazudtam, szénszünet van az iskolában, ezért jöttem haza, de az igazság persze hamar kiderült. Kiutasítottak. Egy kísérővel talán Pestre akartak küldeni, ahogy azonban elhagytuk az otthont, ezt mondtam: — Amíg a kezem fel tudom emelni, addig engem senki nem fog börtönbe vagy javítóba vinni! — Rendben van — válaszolta a kísérőm —, menj amerre akarsz, de a Fóti Gyermekvárosba többé nem teheted be a lábad! Télen egyetlen szál zakóban indultam útnak. A Keletinél egy bandához csapódtam. Pull- mannkocsiban aludtunk, reggelente a tejestől loptunk ételt. Tetvesek, bolhásak és büdösek voltunk, az emberek menekültek tőlünk. Becsavarogtam az országot. Vonatokon húztam meg magam, ha kalauzt láttam, leugrottam és futottam a vonat mellett. Egy alkalommal Tatabányát elhagyva elfogott a határőrség. Mivel irataim nem voltak, azt hitték, határsértő vagyok, így letartóztattak. Akkor már azt sem bántam, hiszen fél éve nem ettem meleg ételt, nem mosakodtam, örültem, hogy bevisznek. Hanem egyikük hátbavágott a puskatussal, és ettől megvadultam. Esés közben elkaptam a géppisztolyt, a szíj leszakadt, és a fegyver a kezemben maradt. Ezzel tartottam mindkettőjüket sakkban. A másikkal eldobattam fegyverét’ és elmenekültem. Egy mozgó vonat felé futottam, de közben egy gyorsvonat suhant el mellettem. Félig letépte a zakómat, de végül sikerült felugranom a személy- vonatra. Csavarogtam az országban, leplombált tehervagonokat törtem fel. Vándorlásaim során Zircen volt intézeti társaimmal találkoztam. Az igazgató azt mondta, ha véletlenül erre tévednél, nálunk elvégezheted a vájáriskolát — közölték. Május volt, és én akkor már november óta bolyongtam. A Fóti Gyermek- városban senkinek sem volt lelkifurdalása miattam. Zircen befejeztem a vájáriskolát és a nyolc általánost is: az igazgató maga készített fel. és hozott a minisztériumba vizsgázni. Utána bányaipari technikumba küldött. Visszament oda, ahonnan indult — Ilyen jó fejű gyerek ne maradjon vájár — mondta. A technikumot Tatán végeztem el, itt kezdtem el sportolni is. Ekkor azonban politikai okokból összeütközésbe kerültem a hatalommal: izgatás címen 4 év börtönre ítéltek. 1966-ban szabadultam ki, és segédmunkásként helyezkedtem el. Az 1970-es árvíz után élet- ■mentésért kitüntetésre terjesztettek fel. Kérésemre azonban a kitüntetést átcserélték a Testnevelési Főiskola felsőfokú szervezői szakára való felvétellel. Amikor elvégeztem a főiskolát, előbb Százhalombattára kerültem, majd átkértem magam Fótra — vállalva a kétezer forinttal kevesebb fizetést —, hogy központi sportiskolát szervezzek az állami gondozottak számára. Sajnos addigra egészségileg már összeroppantam, leszázalékoltak, most rokkantnyugdíjas vagyok. Így családom is beleegyezett abba, hogy most már teljes időmet és energiámat a hátrányos helyzetű fiatalok védelmének szenteljem. Most a Hazafias Népfront Országos Tanácsa társadalompolitikai osztályának társadalmi munkatársa vagyok, és az MSZDP sport- referense. 1986 májusától több mint 200 volt állami gondozott családnak szereztem lakást, 500 fiatalnak pedig munkát és munkásszállót. Mindenkinek egyforma jogai legyenek Gyermekként megesküdtem, hogy felnőttként mindig azokért a fiatalokért fogok cselekedni, akik másodlagos állampolgárként, mások hibájából az utcára kerültek. Ma 40 ezer embernek nincs munkája és otthona, közülük 18 ezer volt állami gondozott, ök lakják a pályaudvarokat, a Gellérthegyet, csöveznek a lakótelepeken. És nem háborodik fel ezen a nemzet, nincs egy országgyűlési képviselő, aki verné az asztalt az érdekükben azért, hogy ebben az országban mindenkinek egyforma jogai legyenek! Szegő Krisztina Kávétúra hét határon Papa, Talpi és a harmadik Elődeink bakancsos túrákra jártak a hegyekbe. Kortársaink jobban kedvelik az arany- és irhatúrákat Törökországba, a videótúrákat Bécsbe, az autóbeszerző túrákat Münchenbe. Csak hát ezekhez nincs mindany- nyiunknak elegendő... ideje. Ám ismerjük a mondást: szegény ember vízzel főz. És leleményes. Amikor elhatároztam, hogy magam is világot látni indulok, nem tettem nagy előkészületeket. Kiálltam Monoron az Ipar utcában a Duna Élvegy (Füszért) bejárata elé, és lestoppoltam az első arra haladó Awiát: — Túrázni mennek? — kérdeztem. — Oda hát! — mordult rám a volán mögött ülő termetes Talpi. — Kávétúrára — tette hozzá szelídebben a lágyabb modorúnak látszó Papa. A nevüket persze már út közben tudtam meg. A középső ülésen fészkelődve a helyzetemet mérlegeltem. A saját kilencvenhat kilómmal Talpi mellett kifejezetten törpének éreztem magam, de a Papa sem látszott könnyűsúlyúnak. Rendkívüli esetre, a menekülés útját mérlegelve a rég ismert verssort ismételgettem magamban: „Csak előre édes fiam!” Persze, előttem meg ott volt a szélvédő üvege is. — Miért vettek föl az első szóra? — fordultam (lehet, hogy remegőnek tűnő hangon?) az idősebb útitársamhoz. — Miért ne vettük volna föl? — kérdezett vissza bágyadtan a Papa. — Nincs nekünk takargatnivalónk még újságírók előtt sem! — .azzal a sarokba húzódva elbóbiskolt. Én viszont annál éberebben Címert választottak a váciak A régi lesz az új A váci polgárok többsége a történelmi címer mellett voksolt. A városi tanács által kiküldött 26 ezer 194 borítékból — amelyben egy véleménykérő lap és egy lévél volt — 17 ezer 155 darab érkezett vissza. Bár a borítékok között volt üres is, és előfordult, hogy egy család egy borítékban küldte vissza szavazatait, az már biztosnak látszik, hogy a felnőtt lakosság kétharmada véleményt nyilvánított a címer ügyében. Ez a vártnál jóval nagyobb aktivitást jelent. Az is biztos már, hogy többségük a történelmi címer visszaállítását tartotta szükségesnek. Az aktivitás abban is megnyilvánult, hogy a vélemény- kérést sokan nem csak a címerre értették. Nem mindig szalonképes módon nyilvánítottak véleményt különböző kérdésekről, s ezen belül, természetesen, a városi tanács munkájáról is. ★ Időközben tudósítónktól megkaptuk a szavazás hivatalos végeredményét is. A 26 ezer 194 váci polgárból 16 ezer, 372 adta le szavazatát. 14 ezer 367-en voksoltak a régi, történelmi címer mellett, azaz több mint a 87 százalék. A jelenleg még érvényben lévő címerre mindössze 1055 szavazat érkezett, amely 6,4 százalékot jelent. Az ember (?) nyomában... Erdészek, vadászok, természetjárók a megmondhatói annak, hogy mennyiféle nyomot hagy maga után az élet. Az idő múlásának nyomait a fák törzsében az évgyűrűk, lent a földön az avar vastagsága, a korhadó levelek tetején a csiga nyálkás csíkjának hossza jelzi... Nem sorolom tovább a variációk sokaságát, mert soha sem jutnék a végére. Inkább az emberre, az általa mindenütt otthagyott nyomokra gondolok. Azokra, amelyek időnként nagyon hasonlítanak a csiga nyálkájára, csíkjára. Mert jói követhető, hogy egyesek merre járnak, hol milyen emlékeztetőt hagynak hátra az utókornak — vagy egyszerűen csak a takarítóknak. Mert ugye minden emberben benne van a titkos vágy — ha nem is mondják ki hangosan — olyan maradandó nyomot hagyni maguk után az életben, ami ennyi-annyi ideig létezésüket bizonyítja. Ám vannak, akik egészen rövid intervallummal is megelégednek, mint azok az unatkozó emberkék, akik mostanság a dabasi és nagy- kátai vonatokon sajátos üzenetet hagynak hátra: „Itt jártunk, ülj le utánunk, ha tudsz!” Az ilyen helyeken egy-egy jól irányzott köpet jelzi az üléshuzatokon, hogy valakik előttünk jártak, s személyiségüket „méltóképpen” megörökítő nyomokat hagytak maguk után. Jó, tudom, minden kornak megvannak a maga szokásai, az évszakoknak megfelelő divat, úgy az öltözködésben, mint bizonyos magatartási formák kialakításában. Ezek után csak csendesen megkérdezem: ha valaki nem képes többre, mint az a csíkot húzó. tudatlan csiga, miből gondolja, hogy az ő létezése sokáig megmaradó nyomot hagy majd az emberek emlékezetében. Vagy ha mégis emlékeznek rá. miért jó az neki, ha egy nyálcsomóról jut az eszünkbe — netán fordítva?!... Aszódi László Antal figyeltem a sofőr minden mozdulatát, a nevéhez illő surra- nóit, lapáttenyereit. Akaratlanul kibuggyant belőlem hangosan a gondolatom: „Ekkora embernek könnyű megoldania az utakon adódó konfliktusokat." — Utálom a verekedést, de még a veszekedést is. A Papának hamarabb bevörösödik a feje, de olyankor rá hagyok mindent. Mint jó házasságban a higgadtabb fél. Elvégre vagy egy évtizede járunk együtt a vonalon. Elfojtottam magamban egy megkönnyebbült sóhajt. Talpi folytatta: — Egyszer fordult elő, hogy fölpiszkált egy barna bőrű legény. Engedtem, hogy menjen át a zebrán, de amikor elém ért, megállt a fagyiját nyalogatva, s dumálgat hátrafelé. Intek neki, ballagj fiú, nekem ketyeg az óra! Erre leolvasom a szájáról, hogy: mi van, nagyfejű? Hát, tudom, hogy nincs madárfejem, de a stílus kihozott a sodromból. Jó mély ülése volt a kocsimnak, gondolom nem sok látszott belőlem. Amikor a fiú meglátott teljes valómban, torkán akadt a fagyi, de mindjárt lenyelte, amikor meglegyintettem és átcsúszott a kereszteződésen. Kibukkant a kocsi mögül a haverja, hogy milyen alapon?! Válaszoltam volna, de mire igazán felé fordultam, már becsapódott mögötte a közeli ABC üvegajtója. S ahogy Talpi mesélt, oldódott bennem a bizonytalanság. Mikor pedig odáig jutott, hogy akkor az egyszer ijedt meg, amikor hullaszállítóval karambolozott, már elég kényelmesen is ültem a duruzsoló motor fölött. Az első állomásunk, a Bugyiban (községben) levő 60-as számú élelmiszer- bolt mindjárt tanulságos eszmecserének volt színhelye. A személyzet hitte, nem hitte, hogy a túrakocsi harmadik utasa a Papa leendő utódja lesz, de az árura nagyon odafigyelt. Az egyik gesztenyepü- rés karton túl könnyűnek találtatott. A boltvezető meg a „kocsiparancsnok” közösen bontotta föl, azután egyenként mérlegelték az originál 25 dekásként jegyzett csomagokat. Bizony jócskán akadt, amelyik a 21 dekát alig érte el... S ez megismétlődött az 53-as számú üzletben is. A Papa tehetetlenül tárta szét a keirját * — Mit tehetek? Nekünk ég a pofánk, pedig nem mi csomagolunk.. A múltkor is reklamáltunk hasonló eset miatt a Compacknál. A főrendész azzal dobta vissza a labdát, hogy tegyünk följelentést ismeretlen tettes ellen... Jobb dolgunk sincs! Még szerencse, hogy a huszonhét év alatt, amióta a Füszértnél dolgozom, megismertek a boltosok. Tudják, hogy a Papa fér játékos. Szó se róla, irigykedve konstatáltam, hogy minden üzletben, ahol megfordultunk, s megpróbáltuk „nyugdíjba küldeni” a Papát, Kiskunlac- házától Dunaharasztin, Taksonyon, Aporkán, Majosházán át Alsónémediig hitetlenkedő, vagy sajnálkozó boltosokkal — főleg hölgyekkel — találkoztunk. Igaz, ajánlotta egyikük, járjon vissza ellenőrként, s valami közmondást emlegetett nevetve... De valójában sem a pénztárban ülő Borika, a főnökasszony Jolika, sem a finom kenyeret kínáló Bálint Angéla és a többiek sem lelkesedtek a balga ötletért, ami — most már bevallom — épp tőlem származott. Hiába, kérem — mondogattam boltról boltra nagyobb meggyőződéssel és sajgó derékkal ■— csak öröm lehet kávésként, túrázni. Kedves, csinos asszonyok a pultok mögött, jó kereset — irigylésre méltók. — Szó se róla, lehet szeretni ezt a szakmát — bólintott Talpi. — Amióta itt dolgozom, főleg, hogy együtt a Papával, gyorsan telnek a napok, az évek. — No meg jó vidéket fogtunk ki — kontrázott a Papa. — Errefelé nyugodt, derűs emberek laknak. Nincs egyetlen idegbajos üzletvezető sem. Már hazafelé tartottunk, kiürült az Awia raktere, az egész napos eső Is elcsendesedőben volt, meg mertem kérdezni: — És mit lehet keresni? Ez maradt az egyetlen kérdés, amire nem kaptam egyenes választ a hosszú túra során. Talpi — akár egy közgazdász — azt fejtegette, hogy az alapfizetés bizony nem sok, de ha a bérbe adott kocsival járó költségkerettel okosan gazdálkodik, vigyáz a gépre, akkor jut pénz kedvenc időtöltésére, a videózásra is ... A Papa meg mint kereskedelmi szakember azt ecsetelte, hogy érdeke minél több árut leadni, pontosabban eladni, mert a kilók után kapott fillérekből jönnek csak össze a jó magyar forintok ... Végül abban maradtunk, nyitogassa mindenki a maga pénztárcáját. Elég baj pz, hogy mostanában a pénzügyi kormányzatunk olyan sűrűn feszegeti. S akik ilyen egyezségre jutottak, a kávétúrát pedig maradéktalanul teljesítették: Talpi (Horváth Imre), a Papa (Sándor János), meg a harmadik: Vereszki János Hitelesebb szervező aligha lehet Egy munkás Kispestről Szili Sándor munkás. Vagy az ő szóhasználatával élve, melós. Annyira az, hogy akár egyik szereplője is lehet Haraszti Miklós Darabbérének — „egy munkás a munkásállamban” . .. kispesten, a hajdani Hofherrnél, a későbbi Vörös Csillag Traktorgyárban volt tanuló, ott dolgozik ma is, a Vörös Csillag Gépgyárban. Haraszti Miklós, mint írta, 1971-ben befejezte „munkáskarrierjét” a traktorgyárban, Szili Sándor „munkáskarrierje” ma is tart, ugyanabban az üzemben. Függetlenül attól, hogy az MSZP kongresszusán beválasztották az országos elnökségbe. Ha valaki, ő tudja, hogy a munkásszolidaritásról elfeledkeztek az emberek, ezért is állt az élére az MSZP mun- ká'taeozata megszervezésének. Szili Sándor »zerint, mint azt Vácott is elmondta, nem szabad „szétverni” a munkahelyi közösségeket, s ha nem is szerveződhet párt a munkahelyeken, az ottani kollektíva meglétét ki kell használni. Mint mondta, a gyárban eddig is dolgoztak, nem politizáltak, hiszen kenyeret kellett keresni, viszont, hogy munkaidő után, a gyár klubjában mivel foglalkoznak, miről beszélgetnek, az nem tartozik a vállalat vezetésére. A munkástagozat» — az ideiglenes koordinációs tanács vezetésével — a munkások érdekvédelmét a szakszervezeteken keresztül akarja érvényesíteni. Nem ellenszakszervezet, hiszen maga a tagozat csak politikai érdekvédelmet kíván vállalni. Azzal a kikötéssel, hogy a munkásérdekeket elsősorban munkások képviseljék. —B.—
