Pest Megyei Hírlap, 1989. október (33. évfolyam, 232-257. szám)
1989-10-21 / 249. szám
8 1989. OKTOBER 21., SZOMBAT ^irfap Faluszéli putrivilág Elfogy a betonút, majd a makadám is a kerekek alól, ahogy egyre keskenyebb, porosabb utcákra érünk Isaszegen. S ahogy mind jobban zöty- kölődünk, úgy változik kétoldalt a porták kéve. Egyre alacsonyabbak, szerényebbek, majd kopotiáb'bak és szegényesebbek lesznek a házak. is adna az OTP, hogy építkezhetnének végre. Mert telek az volna. A szomszédos szántót parcellázná ki a tanács. Nem dísznek van Túl a rácson De még « legelhanyagoltabb parasztház is módos portának tetszik, mihelyst a falu utolsó utcájába érünk. Jobbra a szántóföld, balra bontott téglából emelt kalyibák állnak. Mintha habarcs sem lenne a kopott kövek között Ha nekifeszülnék, tán össze is dőlne, villan át az agyamon. Ml belőlük a panasz Szemközti építményt fáskamrának nézem, csak a tetőt fedő hullámlemezek közül kikandikáló, füstölgő kémény tesz bizonytalanná. A motorzúgásra a bódéból sok apró gyerek rohan elő. Vagy féltucatnyian lehetnek. Ha sorba állnának, az orgonasípok sorára emlékeztetnének. Ök azonban szerteszét szaladnak. Ki a farakás, ki a ház mögé bújik, s onnan lesik csillogó szemekkel az érkezőket. Minket. — A házigazdát keressük — mondja kollégám a bódéból kilépő, gömbölyűdé hasú fiatal cigányasszonynak. Dolgozik, válaszolja. Félve előjönnek a gyerekek is. Nem mind az övé, magyarázza az asszony. Bár neki is van négy. Heten élnek a két- tenyérnyi kalyibában. Nem megyünk, be. Felesleges, hiszen egyetlen pillantással átfoghatja tekintetünk a szobát, ahol minden kopott, de tiszta. A vályogfalat drapériával borították, a gondosan bevetett ágy fölötti képről esküvői pár néz bizakodóan a jövőbe. Nagy bajuszú szép szál férfi, meleg tekintetű fátyolos lány. A megfakult aranykeretbe foglalt kép most a szemközti sparheltre néz. ahol az óriási lábos a fél platnit elfoglalja. A piruló szalonna és hagyma illata betölti a kis házat. Jövetelünkre hirtelen megelevenedik a környék, perceken beiül valóságos asszonykoszorú gyűlik koránk. Csak úgy dói belőlük a panasz. Hogy nem segít a tanács, hiába mennek. Pedig nejsik néni segély kellene, hanem munka. Olyan, amelyre kölcsönt A Május 1. utca környéke csak egy az isaszegi cigánysorok között, de pontosan tükrözi a magyar gazdaság helyzetét. Vannak itt klasszikus cse- lakások. Ez egy a maihoz képest gazdagnak nevezhető időszak terméke. A boldogult hetvenes évekből, amikor sorra épültek a csökkentet értékű, komfortfokozatú lakások. Onnan a „csé”. A beköltözők jobbára nagy- családos cigányok, kulcsra készen kapták a lákást. S, ha tudták, akarták, komfortosíihatták. De rendszerint nem akarták. Isaszegen is áll néhány ilyen épület. — A tanács adta nekik — magyarázza az egyik asszony —. azután nézze meg mit tettek velük! Ha nekem lenne ilyen módom, hát jobban megbecsülném! Az említett házak valóban rettenetes látványt nyújtanak, de még a teljes elhanyagoltságban is nyilván kényelmesebb körülményeket lehet teremteni bennük, mint az apró kalyibában, amely előtt beszélgetünk. A lepusztult kalyibák után egy hasonló formájú, ám szépen rendben tartott épület is áll. Odaindulunk. Egy kis fészer előtt visz az út. Az ajtóban fehér bajuszú cigányember ül egy ócska bádogvödrön. Mozdulatlanul mered maga elé, csak a keze moccan, ahogy a mezítlábas Kossuthot a szájához emeli. Amikor észrevesz, felélénkül. Keze, feje remegni kezd. Bütykös markát kérőn tartja felénk, kántálva könyörög tíz forintért. Vidák Jánosék portájáig csa’fc ríé-V hány lépés az út, de mintha egy más világba érkeznénk. Az udvaron igásló rágcsálja az abrakot, kacsák tollászkodnak. A ketrecekben fehér nyulak pislognak az érkezőre. — Magam építettem a házat, a két kezem munkájával — persze OTP-kölcsönből — mondja a gazda. Es fizetem a törlesztést, mint a magyarok. Nekünk nem a tanács adta. Vidák János nyilván nem építőipari szakember, a csempézést, padlórakást, szobafestést, a saját házán tanulta meg. Kicsit hepehupás, kicsit egyenetlen a munka, de így is büszkék rá. Benyitunk a fürdőszobába. Éppen rossz a bojler, de látszik, nem dísznek van e helyiség. Gyerekruhák száradnak a kötélen. A család másképpen él, mint a többiek, mégis ugyanarról panaszkodnak, mint a lecsószagú kis házban. Nincs munka a férfiaknak. A nők pedig jószerével nem is álmodhatnak állásról. Vidákné már törzsgárdatagAdjának egy tízest! nak számított Gyöngyösön, talán három munkahelye volt egész életében, mégis ,,leépítették" az első adandó alkalommal. A férj persze megkeresi ami a családnak kell. Nem fél a munkától, de élhetnének könnyebTyúk-tojás konfliktus Purdék csapata ugrálja körbe autónkat. Mezítláb rúgják a port. Fázósan húzom össze magamon a kabátot. A vézna gyerekeket figyelem. Legtöbbjük iskoláskorú, mégis otthon vannak. Eszembe jut a cigányok felemelkedésének tyúk-tojás konfliktusa. Hogy emberi lakás, iskoláztatás és munkahely kell. De milyen sorrendben. Még fontosságit sem lehet felállítani. Mert-a putriból nem mindennap küldik a tudás templomába a cigánygyerekeket. S azért nem tudnak kivakarózni a putriból, mert nincs munkahely. S azért nincs munka, mert csak három-négy osztályt jártak ki, s ezzel nem lehet szakmát tanulni. Ha akad is segédmunka — bár egyre kevésbé akad —, abból aligha lehet építkezni. Marad tehát a putri, az iskolakerülés és a munkanélküliség. Az ördögi kör. Móza Katalin Gazdagság a Május 1. utcában Bácsi, lefényképezel? Itt élünk, ennyien (Hancsovszki János felvételei) Hálapénz a kórházban Ki fizessen a gyógyításért? Ha azt mondom, hogy egészségügy, önök azt mondják, hogy áldatlan állapotok. Az egyik oldalon a betegek azért keseregnek, mert napokig sorban állnak a rendelőben, s lassan már ezreseket kell csúsztatni, hogy a „fehér köpenyesek” kissé jobban odafigyeljenek rájuk. Míg a másik oldalon az egészségügyisek a megfizethetetlen, fárasztó, idegölő munkára panaszkodnak. Kinek van igaza? Erre kerestem a választ Magyarország legrégebbi kórházban, a Rókusbán, azaz hivatalosan a Pest Megyei Tanács Semmelweis nevét viselő egészségügyi intézményében. □ Tessék mondani, amióta bent fekszik, mennyi pénzt adott orvosának? — kérdezem a betegségtől szenvedő, nagyon fáradt, 60 év körüli urat. — Muszáj megmondanom? □ Hát... ? — Éppen annyit, hogy jobban figyeljen rám. Érje be ennyivel. □ Mit gondol, ha nem csúsztatott volna, nem törődtek volna magával? \ — De! Csak így valahogy előzé- kenyebbek. Nem beszélve arról, hogy szerintem megérdemlik. Ilyen sok munkához képest nagyon keveset keresnek. A hálapénz dilemmáját megemlítettem Szabó Annamária főorvos asszonynak is, aki a Rókus leginkább leterhelt osztályán, a belgyógyászaton végzi munkáját. — Nézze, az ember rá van „kényszerítve”, hogy ne adja vissza őzt, amit már egyszer a köpenye zsebébe csúsztattak. □ Ön mennyit kér — azaz bocsánat —, mennyit kap egy- egy vizsgálat után? — Ez a kérdés így feltéve nagyon visszatetsző. Nem tagadom, néha én is elfogadom, amit adnak. De nyugdíjastól, rokkanttól, tanártól — egyáltalán a rossz körülmények között élőktől — soha! □ Érdekelne, miért hozta fel példának éppen a tanárt? — Mert az orvosok átlagfizetése — terhelése megegyezik a pedagógusokéval. Nálunk a „bélén” nemegyszer fordult már elő, hogy valamelyik kolléga a nap 24 órájából 24 órát dolgozott. És higgye el, nem a pénzért, hiszen az ezért kapott fizetés nincs egyensúlyban a pluszmunkával. □ Mi akk'or a megoldás? •— Hm... Jó kérdés. Talán szét kellene választani az egészségügyet a szociálpolitikától. Talán a Társadalombiztosítási Intézetnek kellene a beteg kezelési-gyógyítási költségét megfizetni. Talán... no, de ezt inkább hagyjuk! Előbb vagy utóbb „fent” is rájönnek, hogy ez az állapot nem tartható. Pamer Bélané, a sebészet főnővére már akkor a Rókusbán dolgozott, amikor apácák szorgoskodtak itt. Miről is' beszélgethetnének, mint a nővérek áldatlan helyzetéről. — Erre a pályára nem szívesen jönnek a fiatalok, nemcsak azért, mert sokszor magatehetetlen embereket kell ápolni, hanem mert a fizetésük nem éri el a 6000 forintot. Lassan a Rókusbán már csak minket, idősebb Jityulásokat” talál meg, de mi sem a pénzért maradunk, hanem mert szerelmesei vagyunk a szakmának. Tudja, mennyi annak a gyakorlott ápolónőnek a fizetése, akire 20-25 beteg gondozása vár? Ha hiszi, ha nem, nincs 8000 forint. Ehhez jön a 30 százalék délutáni, és az 50 százalék éjszakai pótlék. De ez még mind semmi. 75-80 túlóra-kötelezettségünk van, amelyet majd- nemhogy ingyen teljesítünk. Az adó elvisz mindent! Ugyanakkor mindenki elvárja tőlünk, hogy a maximumot nyújtsuk. Amit persze meg is teszünk. De kérdés, meddig bírjuk?! □ Tényleg, tisztelt Mundi Béla igazgató úr, meddig tartható fönn ez az állapot? — Ki tudja ezt ma megmondani?! O Itt-tartózkodásom alatt több beosztottjával beszélgettem, és azt mondják, amióta kinevezték, öröm a Rókusbán dolgozni. Azelőtt nem volt éppen jő hírneve a kórháznak. Rebesgetik, hogy a korábbi vezetés — azok közül is néhány ember — terrorizálta a dolgozókat, betegeket egyaránt. A mendemonda szerint egy gazdasági bűnszövetkezet is tevékenykedett itt. — Ha volt is ilyen, a felelősök biztos megkapták a büntetésüket. Hagyjuk ezt. Ne bolygassuk a múltat! □ Beszéljen a kórházáról! — Most folyik a kórház rekonstrukciója, ami előreláthatóan jövőre fejeződik be. Már idáig több millió forintba került Sajnos itt is megtalálhatók azok a neuralgikus pontok, amelyek megkeserítik az egészségügyi dolgozók és a betegek életét. Ennek alátámasztására hadd szolgáljak néhány statisztikai adattal. Tavaly 13 ezer beteg feküdt kórházunkban. Kezelésükre, ápolásukra alig valamivel több mint 100 orvos és nem egészen 300 nővér jutott. Ennek ellenére magas színvonalú egészségügyi munkát végzünk itt mindannyian. □ De meddig? — Addig, amíg itt leszünk! Ha már ide kerül a beteg, érezze, hogy jó kezekben van! A mi munkánk elsősorban azzal van megfizetve, ha a páciens gyógyultan távozik tőlünk. Szilágyi Béla A kenyér bizonytalansága ben, emberibben is, ha nem lebegne a fejük felett a kenyér bizonytalansága.
