Pest Megyei Hírlap, 1989. szeptember (33. évfolyam, 206-231. szám)
1989-09-23 / 225. szám
1989. SZEPTEMBER 23., SZOMBAT 9 Görögországi impressziók (2.) LEGENDÁK NYOMÁBAN A NARANCSLIGETEK KÖZÖTT Sokat hallottam a görögök közvetlenségéről, vendégszeretetéről. No, ebből nem sokat tapasztal az átlagos turista, hiszen országjárása közben jobbára olyanokkal találkozik, akik az idegenforgalomból élnek. S milyen dörzsölt, gátlástalan némelyik! Ügy átvágja az idegent, legyen az Mercédesszel közlekedő bajor vagy Trabanttal pöfögő magyar, hogy még! Ha megkérdezed, mennyi egy szuflaki, mond egy elfogadható árat a vendéglős. Ezek után persze rendelsz, s fizetéskor jön a meglepetés. Lehet, hogy a szuflaki, a pálcikára felfűzött birkahús megfizethető, de kiderül, hogy a saláta többe kerül, az üdítőről, sörről ne is beszéljünk! Nekünk kicsit körűimé nyes Már harmadik vagy negyedik napja voltam Hellász földjén, s még mindig nem találkoztam azzal a bizonyos görög közvetlenséggel, vendégszeretettel. Igen-igen el voltam szontyolodva, úgy kell hazamennem, hogy nem kapok ízelítőt ebből a hagyományos görög szuvenírből ? Mitér így az egész utazás? De amire oly nagyon vágytam, egy autóbuszos utazás kellős közepén meg is kaptam. Mivel nem óhajtottúk magunkat a kocsikázás gyötrelmeivel terhelni, az Athén melletti Varkiza kempingjéből busszal jártunk be a fővárosba. Első utunkon hazafelé tartva, mivel nem voltunk biztosak abban, mikor kell leszállni, megkérdeztük a mellettünk ülőt. A hölgy kicsit gondolkodott, számolt, majd megadta a kért információt. Igen ám, de egy pár székkel előrébb ülő nőnek ez nem tetszett, mert szerinte korábban következik a kemping, s ezt közölte is velünk. Élénk beszélgetés kezdődött a két asszony kö- zöH, amibe természetesen pillanatokon belül bekapcsolódott a fél busz. Mindenki azt bizonygatta, hogy ő tudja legjobban, merre van a kemping, s csak hallgassunk rájuk: majd ők szólnak, mikor kell leszállni. Szerencsére sikerült megegyezni az utazóközönségnek, s mikor megérkeztünk, együttes erővel hozták tudomásunkra, hogy el kell hagynunk a járművet. Persze, már korábban szóltak, hogy nyomjuk be a leszállást jelző gombot. Tehát minden meg volt szervezve. Igaz, a mi magyar lelkűnknek jnindez kicsit körülményesen, hangosan és hossza- dalmasan történt, és igen sok résztvevővel. De a hatás leírhatatlan volt. Nem is tudtam mosolygásomat legyűrni. Szerencsés kezű régész Pireusz hatalmas kikötője mellett »lhaladva közeledtünk a Pelopcmi- >zosz-félszigethez. Következő állomásunk Korinthosz lesz. Még elindulás előtt figyelmeztettek, hogy ne várjak túl sokat a csatornától, amit »gyébként magyar ember tervei alapján készítettek, de azért mégsem gondoltam, hogy az egész egy lagv árok csupán. Mert a híres Ko- •inthoszi-csatorna tényleg csak egy nagyobbacska árok. Ügy mentünk át leiette, hogy észre sem vettük. A híd utáni parkoló, a rengeteg szuvenírárus ejtett gondolkodóba; itt valaminek lenni kell, ha ekkora a csődület. Ez a valami volt a Ko- rinthoszi-csatorna. Engedelmes turisták lévén felbailagtunk a hídra, lenéztünk a mélybe, s vártuk, hogy legalább egy hajó jöjjön. Mégis jobban mutat fényképen az a kék csík, ha egy hájó is van rajta. Vártunk. Teltek a percek, de mivel maga a látvány meglehetősen unalmas, egy idő után felhagytunk a várakozással. Nincs is hajós képem a csatornáról ! Persze ez egy epizód csupán, hiszen Korinthosztól pár kilométerre van Mükéné, s nagyon izgatott az ősrégi város. És nem is alaptalanul. A település, melyet Perszeusz, Danáé és Zeusz fia alapított, az akháj törzsek idején óriási hatalomra tett szert. Uralma alá hajtotta Krétát, s az Égei-tenger sok szigetét. Kereskedői elvitték a híres mükénéi fazekasárukat Kisázsiába, s a távoli Egyiptomba, Mezopotámiába is. Az akhájok királyának, a Tróját legyőző Agamemnonnak mesés gazdagságát sokáig csak legendának tartották. De jött Schliemann, s megtalálta, amit előtte évszázadokon át oly sokan kutattak. Alig hiszem, hogy létezik még egy ilyen szerencsés kezű régész, mint a német kereskedősegédből lett kutató. Hányán, de hányán keresték már előtte a homéroszi legendák városát, de senki sem bukkant rá. Schliemann addig tanulmányozta az Iliászt — merről folynak a folyók, merre emelkedik a hegy, hogy állt a Göncöl szekerének rúdja —, míg rábukkant egy helyre, ahol minden ugyanolyannak tetszett, ahogy azt Homérosznál olvasta. S az istenek véle vpltak. Valóban megtalálta Tróját, s később az akháj törzsek városát is „kikaparta” a föld alól. 'És amiket a .sfrokbarr- talált, igazolták Agamemnon mesés gazdagságát. Arany használati tárgyak százai, Agamemnon-maszkok — szintén aranyból. Intim kapcsolatban Egész Schliemannig középkori erődítmény maradványának tartották a mükénéi fellegvár romjait, amire európai utazók figyeltek fel a XVIII. század végén. Ma már tudjuk — s tudja minden ötödik osztályos, hiszen ott van a történelem- könyvekben a fényképe —, hogy a híres oroszlános kapu időszámításunk előtt a XVI—XIV. század között készült. Vagyis körülbelül háromezer-ötszáz évvel ezelőtt faragta egy szobrász. Iszonyú régen volt! Ezekhez képest a kétezer éves athéni romok bakfisok csupán! Bár gyakorlott utazó vagyok, és sokfelé megfordultam a világon, s mindabból, amit korábban csak képen, filmen láttam, élőben is sokat megtekinthettem, az oroszlános kapu alatt igencsak erőt vett rajtam a meghatottság. Ez az, amiről úgy tanultunk, mint az európai kultúra bölcsőjének egyik emlékéről. Ami talán kontinensünk legősibb, igazi nagy szobra. Mert kicsik azért előkerültek itt-ott, de ilyen nincs még egy. Mükéné levegője egyébként is ontja magából a történelmet, az irodalmat. S mindaz, amiről olvastam, előttem állt. Igaz, Görögországban járva mindig kísértett ez az érzés, hiszen az összes földrajzi név kapcsolódik valamihez. Történetíróik, az ókori irodalmárok jóvoltából jól ismerjük az országot. Ithaka, Olimposz, Szalamisz, Thermopüle, Théba neve mind-mind ismerősen cseng. Arról nem is beszélve, hogy egykori lakóik, Kasszandra, Agamemnon, Antigoné, Elektra, Oresztész, Zeusz, Daphné élete nyitott könyv előttünk. Ügy ismerjük magánéletüket, kilengéseiket, legmélyebb gondolataikat, mint a legközelebbi rokonokét. Majdhogynem intim kapcsolatba kerültünk velük. Pletykás, kíváncsi népség Ilyen érzése van az embernek Mükénében is. Ott bolyong Agamemnon sírja mellett, feláll a kőre, amelyről az akhájok szemmel tarthatták az egész síkságot, le egészen Nanlionig. Igen, itt Mükénében éreztem magam igazán közel az ókori Görögországhoz. Amit nem kaptam meg Athénban, az szinte mellbe vágott az akhájok földjén. Néha már szégyelltem is magam, hogy van-e jogom ennyire vájkál- nom évezredekkel ezelőtti emberek életében. Ügy éreztem, túl sokat tudok róluk, s hiába szeretnének elbújni a múlt mögé, nem tehetik meg. Jönnek a régészek, kiássák még legféltettebb titkukat is, és ország-világnak elmesélik, miket tudtak meg róluk. Micsoda pletykás, kíváncsi népség! Mükéné marasztalt, de már vártam, hogy többet, többet lássak. Egy mellékúton indultunk Épidaurusz felé. Harsogó zöld gyümölcsfák között, apró falvakon keresztül vitt utunk. ?Mefnv.fS" igéSí- figyeltük,' milyen • fák ezek, mindaddig, míg egy valószínűleg korán érő fajtánál felfedeztük a hatalmas narancsszínű labdákat. Hát persze, ez egy óriási narancsliget! Annyira el voltunk foglalva a kövekkei, hogy fel se tűntek a narancsok. Amit otthon csak télen látok a zöldségesnél, itt lóg mázsaszámra a fákon. Tudom, hogy nem túl becsületes dolog, de egyet le kellett szakítanom. Nem hiszem, hogy kibírtam volna, hogy egy valódi narancsfáról ne szedjek narancsot! Kicsit savanyú volt még. Árkok mentén kaktuszok Egy hegy .déli oldalán autózva mentünk Épidaurusz felé. Ügy nőttek a hatalmas kaktuszok az út mentén, mint itthon a katángkórók, vagy az útilapuk; Túl az árok partján — mert ott terpeszkedtek ezek az óriás kaktuszok, melyek kicsinyített mása virágboltban kaphatók nálunk —, amíg a szem ellátott, olajfák ezüstös levelei fénylettek. Legnagyobb megdöbbenésemre, a sorban ültetett fák tövénél egy-egy csövet fedeztem fel. Egy sor fa, egy cső. S mindegyik fa tövénél egy nyílás! Már hozzászoktam, hogy a görögök mindent öntöznek, de hogy az erdők fáit is, az már szinte hihetetlennek tűnt. A mükénéi oroszlános kapu nem középkori, ahogy sokáig vélték, hanem közel három és fél ezer esztendős alkotás la zárva találtuk is az epidaurüszi színházat, nem bánkódtunk. Nea Épidaurusz hangulatos utcái feledtették a csalódást A kaktuszos, olajfás vidék után jutottunk a ligetes Epidauruszba, Aszklépiosz szentélyéhez, ami a gyógyulást keresők zarándokhelyévé vált az időszámítás előtti ötödik századtól. Ám a szanatóriumban időzőknek kell szórakozás is, s valahogy így alakult ki Épidaurusz kultusza, a színházzal, a, Jcpltői és tra- gédiavérsenyekkel, a sportjátékokkal. Sajnos azonban nem láthattuk a híres amfiteátrumot, mert ott- jártunkkor zárva volt, és sok száz turistával egyetemben mi is hoppon maradtunk aznap. Bár a körülmények megfosztottak egy élménytől, akadt más csodálnivaló Epidaurusz- ban, pontosabban Nea Epidaurusz- ban. Ez a csodálatos kisváros egy bűbájos tengeröbölben fekszik. Hatalmas hegyek által közrefogott, víztől kéklő, fáktól zöldellő beszögellés- ben sorakoznak egymás mellett a vakító fehér házak, barátságos villák. Micsoda látványt nyújtott a magasból a kisváros! Aki arra vette útját, senki nem tudta megállni, hogy kiszállva a kocsiból, ne szenteljen pár percet a már-már gics- cses látványnak. De legalább ilyen hangulatos a település is szűk utcáival, kedves épületeivel. Igazi kis gyöngyszem. Tudtuk, hogy érdemes ellátogatni Epidauruszba! Kemping a citromültetvényben Mivel csak parányi kempinget találtunk itt, s az is zsúfolásig tömve volt, így kénytelen-kelletlen továbbmentünk. Pedig de szívesen maradtunk volna! No, nem baj, irány Pát- rea, s majd útközben megszállunk valahol. A Korinthoszi-öböl déli oldala olyan, mint a Balaton déli partja. Egymásba érnek az apró üdülőfaluk, s mivel kempinget negy- ven-ötven kilométer után sem találtunk, igazán nem csodálkoztunk, hogy nincsenek errefelé külföldiek. Itt csak görögök üdültek, s magunkfajta, eltévedt külföldire, hippi külsejű hollandokra bukkantunk csupán, mikor végre beestünk egy kempingbe. Békés hellének között vertünk sátrat egy fa tövében, örültünk, hogy megfelelő árnyékot leltünk, hiszen errefelé már iszonyatos a hőség napközben. Igen szép szabályos sorban álltak a fák. Sőt, túl szabályosak is — morfondíroztam. Aztán este, mikor a kemping tavernájában ültem, felpillantottam a föléin hajló ágra. S mit láttam! Egy zöld citrom lógott. Aztán még egy, s még egy. Hát persze! Egy citromültetvény a kemping! Nyáron a fák árnyékába verik sátraikat a vendégek, ősszel pedig leszüretelik a termést. Azért olyan szabályos minden: egy fa, egy sátor, egy fa, egy sátor. Még soha nem laktam citromligetben!A sok látnivaló után itt megpihentünk egy napot, s élveztük a tenger langyos habjait. Délben, a nagy hőségben mi is árnyékba vonultunk, mint a görögök. Ók beültek egy tavernába, iszogatták a borukat, sörüket. Idősebb falusi asszonyok, férfiak tértek be egy-egy frissítőre. S persze itt is, mint egész Görögországban, szólt a rádió, a magnó, s betöltötte a vidéket a buzuki hangja. Ügy látszik, valami kedves dallam szólalt meg a zenegépben, mert az idősebb férfi felállt, s zsebkendővel a kezében táncolni kezdett az asztalok közötti szűk helyen. Csatlakozott hozzá két asszony is, s amúgy görögösen ringatták magukat a zene hangjaira. Mikor véget ért a dal, megitták italukat, s ahogy jöttek — békésen, nyugodtan — távoztak. Itt nincsenek hangos németek, cserfes franciák, pergő nyelvű olaszok. Csak vidám görögök, akik a hétvégén kirándulnak a tengerpartra, s az idősek, akik táncolnak egyet a buzuki hangjaira. Zsenit faragó természet Rionnál keltünk át a Korinthoszi-öböl északi oldalára, s indultunk el Ithea, s Delfi felé. Rettegtünk ettől az úttól, hiszen honfitársaink, akikkel a kempingekben találkoztunk, mindenféle rémtörténeteket adtak elő. Alig bírt felmenni a Lada, s ha azt túléli a kocsi, már mindent kibír. Őszintén szólva a mi Trabantunk Görögországig is nehezen jutott el, s mi lesz Delfivel? Meg bifja-e mászni a Parnasszust? Nézzük a térképet, s belesápadunk az előttünk tornyosuló nagy feladatba. A tengerparti Itheától Delfi csupán tizenhárom kilométerre van. S nem messze a Parnasszus közel két és fél ezer magas csúcsai! .No, majd meglátjuk. S megláttuk, mert kis kék Trabantunk úgy ment, mint az álom. Igaz, hogy egyesben, de ment. Ahogy lenéztünk Delfi „kapui” előtt az egyik kanyarból, és megpillantottuk a tengert, a parton Itheát, megértettük, hogy miért tulajdonítottak oly nagy jelentőséget az ókori görögök ennek a helynek. A várostól tizenhárom kilométerre, messze föntről a magasról láttuk a hatalmas vizet. Félelmetes hegyormok, kanyargó utak, völgyek. A lehető legjobb helyet választották ki a hellének Apollón szentélyének, hiszen lenyűgöző látványban van annak része, aki körbejárja tekintetével a vidéket. Azt hiszem, ebben a csodálatos természeti környeeetben keresendő a görögök titka. Ilyen kék ég alatt, ilyen hegyek között, ilyen napsütésben, zseniális gondolatai támadnak még a legegyszerűbb földi halandónak is. S a tenger! Jószerivel nem lehet úgy fél órát autózni, hogy valahol ki ne bukkanna a kéklő víztömeg. Hol úgy, hogy nem látjuk a végét, hol csak egy aprócska öböl formájában. Ez a környezet mindenkit megigéz! Fiedler Anna Mária