Pest Megyei Hírlap, 1989. augusztus (33. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-10 / 187. szám

4 dálián 1989. AUGUSZTUS 10., CSÜTÖRTÖK ""i-------------­O lyan ez, mint a rosszul megfejtett óriás keresztrejt­vény. Attól függ, ki hasalt neki. Adott-e arra, hogy min­den betű, akarom mondani cselekmény a helyén van-e. Ha nem adott? Akkor az a furcsa helyzet áll elő, hogy minden­ki a maga nyelvére, akarom mondani megfejtésére lefor­dítva magyarázza, mi is volt a tartalma annak a vérfa­gyasztó kriminek vagy hor­rornak, amelyet végigizgult családjával tegnap úgy éjfél tájt a Sat. 1 vagy a Super adására szegezve tekintetét. Ugye, mily ismerős a téma, a nagy rejtvényfejtő játék. Hogy miért született? Oka oly egyszerű: lustaságunk szülte, az a lustaság, amely megengedte, sőt magyaráza­tokkal megtűzdelve elfogad­tatta velünk s a magyar tár­sadalom többségével: nyelvet tanulni nem kell, beszélni meg egyszerűen felesleges. Így aztán mint az ősember a barlangrajzokban, úgy gyö­nyörködünk mi is a vetített képekben. Képeket látunk, de hogy miről esik szó, arról fo­galmunk sincs! Talán ez az ősz, az oktatási idény kezdete fordulatot hoz. Egyre többen érzik annak szükségét, hogy nyelveket tanuljanak. Mert ugye, annyit ér az ember, ahány nyelvet beszél, ahányat megérti V. E. Díszvendég egy születésnapon Világszerte siker -itthon érdektelenség Erdei Péter, a Kodály Zoltán Zenepedagógiai Intézet igaz­gatója a napokban érkezett haza egy amerikai társasintéz­ményben tett látogatásról. Díszvendégként hívták meg egy születésnapra: a legelső amerikai Kodály-intézet fennállásának huszadik évfordulójára. Találkozásunkkor Erdei Pétert a lá­togatás előzményeiről kérdeztem. téhez hasonló — formában e koncepciók átadásával? — Az Egyesült Államok mellett számos nyugat-euró­pai országban, de Kanadában, Ausztráliában és Japánban is létesültek társintézmények. — 1968-ban, a zsebemben friss diplomával, ösztöndíjas­ként érkeztem az Egyesült Ál­lamokba. Az volt a feladatom, hogy a Zeneakadémián elsajá­tított, Kodály nevéhez kötődő zenei nevelés alapelveit inter­pretáljam, ültessem át a gya­korlatba egy amerikai általá­nos iskola diákjaival. Egy el­ső osztályban, hatéves gyere­kekkel kezdtem el a tanítást, napi egy órában, ugyanúgy, mintha itthon ének-zenei álta­lános iskolában tanítanék. Hí­re ment aztán, hogy az egyéb­ként nagyon mozgékony, na­gyon nehezen leköthető ame­rikai gyerekek mennyire meg­szerették az éneklést, s meny­nyire motiválhatók lettek a zenével. Kodály-intézet Amerikában. Egyre többen tudtak a kez­deményezésről, egyre több lá­togató érkezett az óráinkra. Végül is a Ford alapítvány je­lentős összeget, száznyolcvan­ezer dollárt ajánlott fel egy amerikai Kodály-intézet létre­hozására. 1969-ben, egy iskola­év eltelte után, megszületett az intézmény, koncepciójának ki­dolgozásában magam is részt vettem. Fennállásának husza­dik évfordulójára meghívást kaptam igazgatójától, aki an­nak idején a budapesti Zene- akadémián egy egész tanév folyamán ismerkedett meg személyesen is a népszerű XX. századi magyar zeneszerző, zenetudós eszméivel. # Milyen tapasztalatokat szerzett látogatása alkal­mával? Milyen hatékony­sággal tevékenykedett az elmúlt két évtized alatt a testvérintézet? — Kellemes meglepetés volt számomra, hogy a mozgalom elterjedt az egész észaik-ame- rikai kontinensen. A kodályi nevelési elvek tanítását szá­mos egyetem zenepedagógiai tanszéke felvállalta, gyakorla­tilag beépült a tanárképző in­tézmények tananyagába. En­nek köszönhetően aztán na­gyon sok általános vagy kö­zépiskolában ezzel a módszer­rel oktatják az éneket, a ze­nét. Ma már egy nemzeti Ko- dály-társaság is tevékenyke­dik az Egyesült Államokban, Az intézet húszéves jubileumi ünnepsége kapcsolódott a Ko- dály-társaság ötnapos konfe­renciájához is. melyen az or­szág minden tájáról érkezett négyszáz énektanár számolt be eredményeiről, gondjairól. Hajdan volt tanítványok Ne félkész tanárokat • A legutóbbi években a Kodály-intézet — újabb egyetemekkel, pedagógiai központokkal kapcsolatba lépve — még tovább bőví­tette nemzetközi kapcsola­tainak hálózatát. Amilyen mértékben népszerűvé lett külföldön, annyira elszige­teltté vált viszont Magyar- országon. •— Pedig nagy erőfeszítése­ket tettünk a kezdetek óta azért, hogy a magyar ének­zene pedagógusok képzésében minél nagyobb szerepet vál­lalhassunk. Volt például olyan időszak, amikor ezen a terüle­ten sikerekről is beszélhet­tünk. Az utóbbi években azon­ban részben a pedagógusok és az intézmények általános meg­élhetési gondjai, részben a to­'MARGÓ ’Csatát vesztő befűsereg Először, másodszor har­madszor csak helyi riada­lomnak tartottam. Amikor azonban sokadszorra és a sokadik helyen hallottam a riadt panaszt, már nem lehe­tett azzal elintézni: helyi gond. A panaszkodók könyv­tárosok. Riadalmuknak pe­dig az az oka, hogy egysze­riben, a legutóbbi hónapok­ban megnőtt azoknak az ér­deklődőknek a száma, . akik olyan könyveket keresnek, amelyeknek a megjelené­séről a könyvtárosok vagy nem tudnak, vagy ha tudnak is, azok a számukra besze­rezhetetlenek. Nekik minden fillért a tanács ad, számla kell, elszámolási rend van, miféle papírt kaphatnának ők az asztalról, pokrócról, esetben sátrak ponyvája alól árusítóktól?! Könyvek serege ugyanak­kor nem jelenik meg a hiva­talos kereskedelem elosztó- és üzleti hálózatában, a könyvtár, a könyvtáros szá­mára tehát beszerezhetetlen. S tovább: áttekinthetetlenné váltak a megjelenések, nin­csen egyetlen összefoglaló ajánlólista sem, amely fel­tüntetné a legutóbbi hét, hó­nap, negyedév újdonságait. S még tovább: a megjelent művek egy része csupán idé­zőjelben érdemli meg a mű minősítést. Nemcsak a rend­kívül silány kivitel miatt, hanem mert bizonytalan az eredet, a fordítás megbízha­tósága, a dokumentáció hi­telessége és így tovább. Meg­csonkított, más művekből önkényesen átemelt részle­tekkel megtűzdelt munkák jelennek meg, a szerző, az összeállító, a kiadó kétes, csak egy valami biztos: a drága ár. Ami szintén nem mindegy, annak a könyvtá­rosnak, aki a település taná­csától. mert az sincsen bővé­ben a pénznek, néhány ezer forintot kap egész esztendő­re állománygyarapításra. S az érem másik oldala: az olvasó. Aki jön, keresi a „legújabb” ilyen-olyan köny­vet, a szenzációt, amiről hal­lott, azonnal olvasni szeret­né, mi az, hogy nincsen meg, mi a fenének akkor a könyv­tár, így hangzik a magabiz­tos ítélet. Gyakran olyanok­nak a szájából, mondjál: 8 könyvtárosok, akik korábban soha még a tájékán sem jár­tak a betűtárnak... ök per- szf örülnek minden lehetsé­ges olvasónak, szeretnének kiszolgálni mindenkit, keres­sen bármit is..., csak éppen ez lehetetlen. A megyében a legutóbbi esztendőkben, kizárólag a szű­külő anyagi lehetőségek kö­vetkeztében, a korábbi két­százezerről százezerre csök­kent az évi állománygyara­podás a közkönyvtárakban. Azaz ennyi darab könyvvel több áll az olvasók rendel­kezésére, mint a megelőző esztendőben, s azt már per­sze nem tudhatni, a darab­szám mögött ténylegesen mennyi mű húzódik meg. Az pedig teljességgel kideríthe­tetlen, a megvásárolt mun­kák vajon a törzsállományt gyarapítják-e, vagy a divat­hullámoknak engedve, olyan könyveket takarnak, amelye­ket néhány hónapig „min­denki" keres, azt követően azonban már csak akkor ke­rül kézbe, amikor a könyv­tárban selejteznek... A százezres gyarapodást vélhetjük tekintélyesnek, óvakodjunk azonban a há­mori örvendezéstől. Annyit tesz ez, hogy a megye min­den tizedik lakosára jut egy- egy új kötet... Persze, nem valamennyi lakos nyitja meg az ajtót! Csakhogy ha a be­írt olvasók számát vesszük alapul, akkor is szerény a beszerzés. Minden három ol­vasóra jut két új kötet..., s ezzel bizony nem lehet büsz­kélkedni. főként akkor nem, ha tudjuk: a meredeken emelkedő könyvárak miatt vagy lemondanak a betűről családok bizonyos köreiben, vagy — remélhetően — át­pártolnak a bibliotéka pol­caihoz. Néhány településen vannak olyan tapasztalatok, amelyek az olvasók számá­nak korábban tapasztalt csökkenésével szemben, sze­rény növekedésről tanúskod­nak. A jellemző mégsem ez, sajnos. Sok jel mutatja tehát, megint csatát veszt a betűse­reg. Baj, nagy baj. A bajban sem feledhetjük azonban a mondás bölcsességét: csatát veszteni nem egyenlő azzal, hogy a háború is elveszett... Mészáros Ottó Külön öröm volt számomra, hogy közöttük — egyetemek, főiskolák vezető fiatal taná­raiként — egykori legjobb ta­nítványaimat is viszontláttam. # A hazai intézmény népszerű a világ számos or­szágában. Ezek közül me­lyekben foglalkoznak szer­vezett — a magyar intéze­lapota miatt a megyék, váró sok nem támogatják kellő­képpen a tanárok továbbképzé­si szándékát. Az évek előreha­ladtával mindinkább össze­szűkültek a tanárok tovább­képzésének már meglevő le­hetőségei is. Több mint tíz év óta folya­matosan küzdünk azért, hogy az intézeten belül énektanár képző létesülhessen. Különbö­ző koncepcionális, vagy p^djg személyi okok miatt azonban ezt. az elmúlt években-mini­dig megakadályozták. Meg­győződésem pedig, hogy az énektanárképzésnek csakis egy szemléletileg megújított, teljes mértékben átszervezett formája lehetne segítség ah­hoz. hogy ne félkész tanárok kerüljenek az iskolákba. Bi­zonyos vagyok abban is, hogy változatlan körülmények kö­zött az adott énektanári gár­da nem fogja tudni a gyere­kekbe átplántálni a komoly zene szeretetét, s megteremte­ni a zenével való foglalkozás elmélyült élményét. Károlyi Júlia Mutasd a.képeslapot! Játsszunk postást! Játsszunk postást! Ezzel a felszólítással hívogatja ven­dégeit nyári gyermekfoglal­kozásaira a budapesti Posta­múzeum. Augusztus 23-ig szer­dánként 10—13 óráig játékos foglalkozások keretében is­merkedhetnek a kisdiákok a levél, a pénz, a csomag út- jával. Készíthetnek krumpli­ból bélyegzőt, felpróbálhatják a közel- és régmúlt postatisz­ti egyenruháit. Szívesen fo­gadják a gyermekeiket kísérő felnőtteket is. A legnagyobb sikere a korhű postatiszti egyenruháknak van ■ HETI FILMJEGYZETH A Beverly Hills-i zsaru II. Amerikába jöttem Eddie Murphy mint Akeem herceg, az Amerikába jöttem című filmben S hogy Eddie Murphy sokol­dalúságát igazán igazolva lát­hassuk, itt van a másik, a legújabb filmje is, az Ameri­kába jöttem. (Az előzőt a Mo- kép, ezt a Dunafilm forgal­mazza.) Ez olyan szöges ellen­téte mindannak, amit Murphy eddig csinált, hogy egy pilla­natig nem is nagyon tudjuk ki — mi ez az új, másik Murphy. Aztán rájövünk: tulajdonkép­pen ez ugyanaz az Eddie Mur­phy, mert itt is briliáns szí­nész, itt is sziporkáznak az öt­letei. a dialógusai itt is szelle­mesek és mulatságosak, és itt is jelen van a színesbőrűség problematikája, de valami egészen furcsa fénytörésben. Az Amerikába jöttem ugyanis — cikizi a színesbőrűséget. A nagyvárosi néger gettók tahó- ságát is, de az afrikai ősök sznob, kőgazdag fölényességét is. Murphy itt egy iszonyato­san gazdag afrikai király el­kényeztetett, de önfejű fiát játssza, aki maga szeretne fe­leséget választani, olyant, aki­nek fogalma sincs róla, ki ő, tehát önmagáért szereti. Egy hirtelen ötlettel New Yorkba megy, s ott a néger gettónak számító Queent negyedben kezdi meg inkognitóéletét. Itt találja aztán meg az igazi lányt, akinek ő maga kell, de utóbb azt sem bánja olyan na­gyon, hogy Akeem herceg egy álombirodalom trónörököse. A filmet ezúttal nem csupán Murphy lendületes és ötletgaz­dag alakítása viszi. Színésztár­sai között Amerika legjobb szí­nes bőrű színészeit találjuk, s valamennyien kiválóan kita­lált figurákat alakítanak. Emellett Murphy és a másik remek színész (Akeem herceg barátját és társát játssza), Arsenio Hall, három-négy ki­sebb figurát is óriási komé- diázási készséggel alakít. És hatalmas vonzereje a film­nek, hogy pontosan meg tudja mutatni, milyen módon szem­besül az elkényeztetett király­fi az amerikai élettel, de azzal is, hogy a csőlakó New York-i négerek, és a mesésen gazdag afrikai Zamunda négerei kö­zött nagyobb a társadalmi sza­kadék, mint színes bőrű és fe­hér között. Ez már-már osz­tálykülönbség vagy osztályel- lentét szintű — persze egy kellemes vígjáték keretein be­lül. Takács István Mindig más jön ki! Egy huszonnyolc esztendős, színes bőrű amerikai filmszí­nész alig pár év alatt akkora karriert futott be, hogy ma már a saját producere s a filmjei forgatókönyvének egyik (valószínűleg a legfon­tosabb) szerzője is. E fiatalembert Eddie Mur- phynek hívják. Bemutatni már nem kell, három filmjét is láttuk itthon. A 48 óra, a Tra­ding Places és a Beverly Hills-i zsaru első része igazi mozisiker volt, s elsősorban Eddie Murphy színészi alakí­tásai révén. E filmjei és más mozidarabok, amelyeket mi nem ismerünk, összesen körül­belül egymilliárd dollár for­galmat csináltak. Nem csoda, ha telik neki a producerkedés­re, s ezzel arra, hogy a saját szája íze szerinti filmeket csi­náljon. Murphy filmjei nem azért vonzanak tömegeket, mert ne­ki tetszenek, hanem mert ezeknek a tömegeknek tetsze­nek. És itt nem a színes bőrű színészt esetleg eleve jobban kedvelő amerikai színes bőrű etnikum mozilátogató része dönt, noha valószínű, hogy nekik Murphy különösen ked­vencük. Filmjeit mindenki él­vezi, s ebben benne vannak a nem amerikai nézők is. Ez a gumiarcú, higanymozgású, el­söprő dumájú színész ugyanis tudja, amit ma egy profi fil­mesnek tudnia kell: el tudja adni önmagát, a sztorit, a fil­met. Hogyan? Tulajdonképpen roppant egyszerűen. A közönségnek izgalom kell? Legyen; de adjunk hozzá egy kis humort, egy kis iróniát, egy kis amerikai nagyvárosi szlenget, főleg a néger gettók tájáról, mert ezt is nagyon za­bálja a közönség. Legyen a színes bőrű főhős nagyon ol­dott és őszinte, s akkor az sem baj, ha nem éppen an­gyal, mint a 48 óra szabadna­pos fegyence. Legyen vagány, mert anélkül mit sem ér egy zsaru, és legyen minden va- gánysága és jópofasága mel­lett is kérlelhetetlen, mert végtére is a bűnözés és a bűn­üldözés nem szívgárdisták el­sőáldozása. Létező, kemény va­lami, amivel az amerikai nagyvárosok lakója naponta szembenéz. Tehát realitás. És itt van a Murphy-filmek má­sik nagy — bár egyszerű — trükkje. A realitás, a valóság- hűség, a felismerhető helyszí­nek, utcák, a felismerhető tí­pusok, lebujok, szövegelések, cuccok. Legyen a helyszín Los Angeles vagy Detroit, a néző — az amerikai néző különösen — ráismer a maga környezeté­re, világára. Egész pontosan persze, ez ennek a világnak a moziképe, de nem túlzó, nem hamisított, nem túllihegett, túldramatizált, túlnaturalizált, túlédeskésített. A Beverly Hills-i zsaru II. természetesen folytatás; a ré­gi aranyszabály szerint nem hagyja kihűlni a sikert, újabb sztorit talál ki. És a megszo­kottnál jobb eredmény szüle­tik: míg a legtöbb folytatás gyöngébb az első résznél, ez a film jobb, mint az első film volt. Jobb a sztorija, a figurái, profibbak a színészei, lendü­letesebb, közönségvonzóbb. Jobb színész lett Murphy is, és az a — nem tudok rá jobb szót, mint ezt az argót — va- ker, amit előad, lehengerlőén szellemes, szabadszájú, nyers és mégis szinte aranyos. És nem öncélú, mert része a fi­gura karakterének, fontos jel­lemvonást rajzol és erősít. Hangsúlyozza Axel Foley (ez a zsaru filmbeli neve) néger voltát, de nem kérkedik vele, nincs benne semmi faji kisebb­rendűség- vagy fölényesség­érzet.

Next

/
Oldalképek
Tartalom