Pest Megyei Hírlap, 1989. augusztus (33. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-19 / 195. szám

8 Piriim 1989. AUGUSZTUS 19., SZOMBAT Hä elejtették, megcsókolták GYERTYÁS CIPÓVAL KERESTÉK A VÍZREFÜLTAT A kenyérkosár Augusztus közepén teletűzdelték mezei virágokkal a cséplőgépet. Te­tején lányok, legények énekeltek. Így húzta maga után a traktor, ré­gebben még a gőz hajtotta tüzesgép a a falu felé. Ügy mondták a cséplés elvégzése után, hogy bekötnek. Ek­korra már őröltek a malmok az új búzából. Kezünkben szép, fehér ke­nyérrel szaladtunk az utcára, jóízűen majszolva, de közben a játékot sem mulasztottuk el. Újkor, ahogy a nyári termés betakarítását követő időt nevezték, még volt elég fehér kenyerünk. Sütéskor jutott lágy ci­pó is. készült sütőlapátnyi nagy lán- gos. A kenyérsütés kimondatlanul is ünnep volt a maga nemében minden háznál. Különös, hogy bennem, s talán a körülöttem állókban is hasonló em­lékek ébredtek a Mezőgazdasági Mu­zeum aulájában, néhány nappal ez­előtt. Itt nyitotta meg Nagy László, a MÉM főosztályvezetője az Ünnepi kenyerünk című kamarakiállítást, amelynek dr. Gulyásné Vajtai Zsófia volt a rendezője, és Górász György- né a grafikusa. A rövid beszédet mondó szónok arról a csodáról beszélt, amely min­dig ámulatba ejt bennünket. A tisz­teletről, amelyet a kenyérért folyta­tott munka és küzdelem ébreszt Alföldi búzkenyér Szent István napján bennünk. Mert sok fáradság, vára­kozás és reménység kíséri a mag földbe kerülésének napját. Amíg az a parányi szem kihajt, növekszik, szárba szökken, kalászt bont, learat­ják, malomba kerül. Ma már több­nyire nem a háziasszony, hanem a hajnalban kelő, vagy éjszaka dolgo­zó pék dagasztja, süti, a minden­napinak nevezett legfontosabb élel­münket. Sokféle formában, ahogy története során is sokféle változata és minősége alakult ki. Népszokások, hiedelmek és érzelmek, emlékek kö­tődnek a kenyérvariációkhoz., Az emberek vallási ünnepein ostya, ma­cesz, vagy úrvacsorái kenyér formá­jában jelenik meg. Szertartásosan fogadja vendégét kenyérrel és só­val az orosz ember, Szentistvánkor szeli meg ünnepélyesen a magyar. Örömünnepeinkre kalács készül. Van belőle lakodalmi, húsvéti, szív ala­kú és baba formájú, mézes és má­kos. Szakmák alakultak ki, mesterek váltak tudójává, hányféleképpen lehet ízes és tápláló étket készíteni búza- és más gabonafélék lisztjéből. Koronként változott a helyzet törté­nelmünkben. Egyszer az volt a baj, hogy nem mindenkinek jutott elég kenyérből, máskor a bőség vált túl természetessé, mert mindenki olcsón hozzájuthatott. Erről még frissek az emlékeink. Szükséget ma sem lá­tunk, csak az árak változtak. Az újat mindig nehezen vártuk. Legnehezebben talán a háború utáni években. Először az aszály miatt, mert gyengére sikerült, s nem volt elég egy évre a termés. Később meg a beszolgáltatás kényszere okozott sok nélkülözést. Megismertük a rozs-, az árpa-, sőt a kukoricalisztből ké­szült fekete kenyeret is, pedig Ma­gyarországon csak a fehéret tartják igazinak ez_ emberek,„£&LJ$erült a korábban csak'Erdély vidékein fo­gyasztott kukoficakására, a tejjel le­öntött puliszkára; előtte csak a tep­siben sült édes kukoricamáié volt is­mert a falusiak között. A szegényeb­bek igaz, fogyasztottak ennél még szerényebb, pogácsa formájúra gyúrt kukoricagörhét is. Valahogy úgy alakult országunk történelme, hogy sokszor volt hiá­nyunk az életet jelentő kenyérből, ami aztán éppen ezért vált a lét- biztonság jelképévé. Ezért kellett megcsókolnia annak, aki elejtett be­lőle egy darabot, ezért háborodott fel, sőt botránkozott meg az idősebb ember még a közelmúltban is, ami­kor azt látta, hogy sok helyen bán­nak vele pazarló módon. Érthető, ho­gyan érzett ennek láttán az, akinek még izmaiban sajgóit a kaszasuhin­tás, marokszedés emléke forró nya­rakon, s torkában érezte a cséplőgép kavarta port. Ez az új nemzedékek­nek csak történelem. A megnyitót mondó főosztályve­zető szavai szerint az idén is meg­termett az ország kenyerének való. Valamivel jobb minőségű liszt ké­szül majd belőle, mint a tavalyiból. A kiállítás tárlóiban bőséges vá­lasztékot mutat be a Fővárosi Sütő­ipari Vállalat abból, ami a boltok­ban kapható. Még érdekesebb és gazdagabb en­nél a kenyér múltja, amivel a bemu­tatóteremben szintén megismerked­tünk. Emlékezetünkbe idézik a ren­dezők, hogy az új házba költözők egész kenyeret vittek magukkal, az új asszonyt kenyér alatt vezették a házba. A Bács megyei Szeremlén karácsonyi morzsával gyógyították a beteg állatot. Somogybán húsvétkor lyukas közepű kaláccsal ajándékoz­ták meg a kanászt. Az alföldi pupos- ka olyan kiskalács volt, amelyet ka­száláskor sütöttek. Tarisznyába té­ve nem törődött. A kutyakenyér kor­pából készült. A Szigetközben böjt idejére, vagy akkor sütötték a le­pénykenyeret, amikor már fogyóban volt a búza. A vízbefúltat gyertyás cipóval keresték, s tűzvész elleni védekezésül lyukat nyomtak a ke­nyérbe. Békés megyében kulcsos, meg%zív alakú kalács is került az ünnepi asztalra Máshol kakastaréj- formákkal díszítették az ünnepre a vendégnekvalót. Életünk célja, tetteink mozgatója, küzdelmeink eredménye a kenyér és a kalács. Aki a Vajdahunyad várban megtekinti a gazdag összeállítást, történelmet láthat. Tisztelet ébred benne az emberi munka iránt, amely a szép és nemes dolgok, az értelem ősi forrása. Az asszonyok még a szűrökbe is belehímezték a nemzeti ellenállás szimbólumát A NEMZETI IDENTITÁS SZIMBÓLUMA Az ezeréves magyar államiságot jelképező országcímer az 1S4S—49. évi forradalom és szabadságharc leverése után vált diszítőművészetünk újszerű és közkedvelt motívumává. A független nemzeti lét, a nemzeti el­lenállás szimbóluma lett, s egyben a magyar nép öntudatának kifejező- eszköze. Magyarország jelképének ábrázolása az élet minden területét átha­totta, a legkülönbözőbb tárgyakon és a legváltozatosabb formában jelení­tették meg. Címer ékesítette a használati tárgyakat és a dísztárgyakat egyaránt. A pásztorok kürtjeiket, botjaikat diszítették vele s a kolcrm- pokat vezérállataik nyakán. Megjelent az országcímer a céhek jelképei­ben, s a falusi emberek által használt csobolyókon, mázas korsókon, a cseréptálakon és -tányérokon. Az asszonyok belehímezték a díszes szű­rökbe is. A falusi és városi kézművesek közízléshez igazodó vásári áruin, a tü­kör keretén, a nyergen, a hordó fenekén, a faragott bútorokon és a mé­zeskalácsokon szintén népszerű díszítőelem volt a címer. Használta a né­pi építőművészet is, belefaragták a kapukba, az épületek hömlokzatába. A manufaktúrákban készült tömegcikkeken, sőt a századelő gyári termé­kein is gyakori motívum a kettős kereszt a koronával. A Néprajzi Múzeum sok száz címeres tárgyának csak egy részét állí­totta ki, de a tárlat így is pontosan mutatja, hogy az országcímer nélkü­lözhetetlen eleme a nemzeti hovatartozás tudatának és érzésének. Szöveg: Kecskés Agnes FnEó1 Hanrsnvszki .Tánnc A puposkát kaszáláskor tették a tarisznyába Kovács T. István Díszes cseréptál, közepén babérággal övezett országcímer

Next

/
Oldalképek
Tartalom