Pest Megyei Hírlap, 1989. július (33. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-15 / 165. szám

S WSfírf,,,, 1989. JÚLIUS 15., SZOMBAT Szabják az erdői Száz év él velünk Anna néni szégyetö maßt Mindent elrontottam — De jó, hogy megint itthon van­nak! Legalább nem fogok unatkoz­ni... — fogadta Anna néni a nya­ralásból hazatérő szomszéd házas­párt. A lebarnult gyerekek zsivajá­tól egy csapásra tele lett a ház. Új­ra élet költözött az egyemeletes öreg épületbe, melynek a fiatalokon kí­vül csak néhány megözvegyült la­kója volt. Közöttük is Anna néni a legidősebb. A nyolcvanhárom évét meghazudtolóan fürge • mozgású, friss észjárású asszony fiatalko­rában a Váci utca egyik elegáns divatszalonjában dolgozott varró­nőként Amikor férjhez ment, a háztartás kötötte le minden idejét Szépen éltek együtt, de gyermekük nem született. Nemsokára huszonöt éve lesz, hogy férjét utolsó útjára kísérte. A na­pok attól kezdve egyformán tel­tek. JJzoba-konyhás lakásában Anna néni mindig talált tennivalót Amint megjött a jó idő, a délelőtti íőzőcs- kézés után kitelepedett a körfolyo­sóra, ott varrogatott. A csöppnyi udvart szinte teljesen beborító gesz­tenyefa jótékonyan szűrte meg a tolakodó napfényt. Néha kiült a másik szomszéd, a hatvanéves öz­vegyember is, és nagy hangon be­szélgettek a régi időkről, ismerősök­ről. A ház így sok mindent meg­tudhatott Anna néniről. Azt mégis kevesen tudták, hogy pár éve el­tartási szerződést kötött a keresztlá­nyával. A lány nemigen nézett fe­léje, pedig a szemközti házban la­kott. szüleivel. Igazán csak a szomszéd házaspár törődött vele. A fiatalasszony nap mint nap bekopogott az ajtaján: — Anna néni, mit hozzak a bolt­ból?— Amikor valami finomat főzött vagy sütött, mindig jutott belőle a néninek is. Az idős nő minden gondját-baját az asszonykának me­sélte el. Bizalma jeléül azt is el­árulta egyszer, hogy beteg. Gyó­gyíthatatlan. A fiatalasszony rémül­ten látta rajta a sebeket Addig nem nyugodott, amíg rá nem . be­szélte, hogy az orvosnak is megmu­tassa. A néni végül hagyta magát elkísérni a rendelőbe. A doktor megkövült a látványtól: — Anna néni, most tetszik jön­ni? Hiszen évek óta felém se né­zett! Hát mit tudok én már itt se­gíteni? Hiszen tetszik tudni, hogy mi ez ...? — Tudom — mondta a néni ha­tározottan. Az orvos mindenesetre kiállítot­ta a kórházi beutalót. Anna néni­nek a befekvésig maradt még egy kis ideje arra, hogy elrendezze dol­gait, a lakást. Nem is titkolta: a halálra készül. Soha ilyen buzgón nem látták még dolgozni a ház la­kói. Pár nappal később elbúcsúzott a szomszédoktól, majd bevonult a kórházba. Állapotáról naponta ér­keztek a hírek: a műtét sikeresen lezajlott, s Anna néni hamar föl­erősödött. A főorvos óvatosságból csak akkor engedte haza, amikor már egyedül is képes volt ellátni magát. A szomszédok persze izga­tottan várták, ám Anna néni kicse­lezte őket. Besurrant a lakásba, és magára zárta az ajtót. Három na­pig ki sem dugta az orrát. Eltartója napjában egyszer meglátogatta, ő is villámgyorsan eltűnt mindig. A szomszédok nem tudták mire vélni ezt a furcsa viselkedést. A fiatal- asszony sem mert bekopogni, csak figyelte az ajtót, hátha kitárul. Egyszer csak rádöbbent, mi rejtőzik a szokatlan elzárkózás mögött: Anna néni „szégyelli", hogy életben ma­radt! Amikor a harmadik napon végre megnyílt az ajtaja, a fiatalasszony azonnal ott termett. Anna néni egyre csak dohogott: — Most mondja, szabad ilyet...? Nyolcvanhárom éves vagyok, hát minek élek én már? Olyan szépen elterveztem, elrendeztem mindent. Itt van ez a kislány. Milyen jó lett volna neki a lakás. Férjhez mehe­tett volna... — ölébe ejtette *á kezét. — Én meg mindent elron­tottam ... A fiatalasszony átölelte, szemében mosoly: győzött az élet. Kisgergely József Kívánságra cikcakkoz is A rakodótér gozik a telepen. Némi büszkeséggel mutatja a furnérhasító FH—22-es gépet, amely másfél éve állt mun­kába. — Ez a késelő — mondja — ta­lán a legfontosabb gép a munkánk­ban. A telepre elvileg a késelhető faanyagok kerülnek, de bizony elő­fordul a csökkentett paraméterű fa is. Lényegében most, talán éppen ezért azt mondhatom: még gazda­ságosan üzemelünk. Szakaszos re­konstrukciót hajtunk végre. A fű­résztelepek sajátos természetűek. Egy azonnali gépesítés látványos és azonnali visszaesést is jelenthet egy­ben, hiszen az anyagellátás s a technológia nem különíthető el egy­mástól. Lózs András, kezében csonkra fo­gyott, piros ácsceruzával, kék sze­mében villámló mosollyal hallgatja a szavakat. Két éve van a nyugdí­jig, de azért ő még megnézné, mi­lyen is egy kívül-belül szuper fa­telep. Most ‘azonban inkább elma­gyarázza, milyen csodamasina az FH—22. Először is, két méter húsz centis prizmát lehet vele feldolgoz­ni, másodszor, percenként 19-20 szelvényt vág le a kés, s ezzel, ugyebár szaporább a munka. Le­hetne jobb is, az éves terv 200 ezer négyzetméter furnérlap, az üzem meg havonta 17 ezret gyárt. Tölgy — terpeszben — Szeptembertől változik a hely­zet — nyugtat Lózs András. — Majd elmondom azt is, de most fi­gyeljen ide. — Feldübörög a gép, ha akarnám, se hallanám a szava­kat, s ontja egymás után a vékony falapokat. A gépkezelő leállítja a masinát, s úgy magyaráz tovább, belátva a helyzet képtelenségét. Ez most tölgy, aki nem ért hoz­zá, az is látja a színén — mutatja a nedves, hajlékony fát. — Két mil­liméter vastagságtól 0,06 milliméte­rig késeiünk, ez attól függ, milyen fával dolgozunk. A két „millit” csak a puhafa, a hárs, a fenyő bírja el. Ezután olló alá visszük a ter­méket, kiejtjük a görcsöket, s köz­ben szidjuk az erdészt, aki nem né­zett a fa belsejébe, amikor a gyé­rítést végezte. A göcsörtöst félre­dobjuk, a főzőmedencét fűtjük vele, s fáj a szívünk érte. Ezután köte­gelünk, háromféle szabvány sze­rint. Ez a fa terpeszétől függ, no, ugye, nem tudja, mi az? — Hát — vallom be — nehéz elképzelni, amint két méltóságteljes tölgy ter­peszben áll. — Nos, a terpesz fon­tos dolog. A késelésnél a prizmára vágott fa kezdőlapja mindig kes­kenyebb, mint az alja. Úgy kell a lapokat igazítani, hogy egyforma legyen, s ezt a fajta szabást is ugyanolyan gazdaságosan kell elvé­gezni, mintha, teszem azt, ruhát ké­szítenénk elő varrásra. Kunsztok A börzsönyi erdei vasút Kincske­reső megállójával szemben műkö­dik az a fatelep, amely valaha, a háború előtt, még kőbánya volt. Hővös terméskő falak emlékeztetnek a múltra, s a meredeken lezúduló hegyoldal sebzett teste — horhosok, bemélyedések —, a hegeket most zöldellő láz takarja. Az Ipoly Vidé­ki Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság fatelepe úgy a hatvanas évek vé­gén kezdte el a munkát. Takács Im­re műszaki vezető élénken emlék­szik a kezdetre, ugyanis itt dol­gozott abban az időben, aztán ilyen­olyan okokból búcsút mondott. Jobb megélhetés várta Gödöllőn, másféle élet alakította sorsát. Most azonban vadonatfriss munkatárs­nak számít, májusban tért vissza régi munkahelyére. — Mint a bű­nös a tett színhelyére — mosolyog a Sopronban végzett erdészek sze­lídségével Takács Imre. Az a hely­zet ugyanis, hogy az országban bár­hol találkozik két erdész, csak egy­másra néznek, s azt mondják: ba­rátom, te is soproni voltál! Ám iga­zán kötekedő az, aki a kákán is csomót keres, mondván, hát hol lett volna, erdésznek másutt nemigen állhatott! Más szóval, a bűnös és a színhely itt még átvitt értelemben is komoly — a telep egyik oldalán magasra ácsolt őrtornyok vigyáznak, a nosztrai elítéltek düledező szö­gesdrót kerítés mögött most éppen targoncákra halmozzák szép rend­ben a fűrészelt fát Fürdik 3 fa Sűrűíésuben A késelőből a szárítóba kerül a furnérlap. Ilyenkor még könnven törik, hajlik, érintése nedves. A szá­rítóban stölniken, azaz súrűfésű- szerű fapolcokon pihennek, meleg levegő keményíti testüket. Az a gond, hogy nemcsak keményíti, ha­nem hullámossá is teszi, így hát nem csoda, alig várják már az em­berek a japán szárító-vasaló mun­kába állását. — Szeptemberben kezdünk üze­melni a géppel, s akkor sok más gondunk is megoldódik — mondja Orosz János. — Most, ha a vevő tölgyet kér, hát ész nélkül tölgyet késeiünk, még akkor is, ha a bükk garmadában áll az udvaron. A szá­rító kapacitása nincs egyensúlyban a késeléssel, nem tudunk raktárra dolgozni. A japán masina egysze­rűbbé teszi az életünket — Famunkásnak fiatal nemigen áll már — így Lózs András. — Van itt, ha öt, de ősszel katonának men­nek ... Nem is tudom, mivel kéne csalogatni az ifjúságot, mert azt ugyan hiába mondom, szép ez a mesterség, azt kérdezik vissza, mit fizet. A telep tud „kunsztokat” is. Hoff­mann Szilárd például cikcakkot varr a falapokba. A gyárak rende­Arrafelé tartunk a portással, az őr äzonban éber: — Fater, oda csak en­gedéllyel lehet bemenni! — Tudjuk •— int az idős portás —, csak én me­gyek, a főnökért! Nyit az elektro­mos zár, az őr pedig elmélyül ten szemléli tovább távcsövén a hegye­ket, múlatja az időt. Nézelődöm. Orromba fészkeli ma­gát a felhalmozott fa nyers illata, nézem az épülő kazánház ezüstös kéménye mellett a feketére érettet, amelyből még kékes füst bodoro- dik, s tűnik el sejtelmes oszlással a levegőben. Takács Imre kicsit zak­latott mozdulattal igazítja meg er­dészkalapját, ezek a hetek igazán nem alkalmasak a csevegésre. A környéken a dunakanyari láz tom­bol: a telepről is négyen hiányoz­nak, málnát szednek, szénát gyűj­tenek, te meg haver, oldd meg a dolgot, ahogyan tudod... — Itt ez a szokás, az emberek ügy egészítik ki a pénzüket, ahogyan tudják — mondja Takács Imre. — A málnázás elviszi a szabadságot, évek rakódnak egymásra, s nem marad semmi, csak a munka. Most kicsit nehezebben vagyunk, de majd csak vége lesz a szezonnak, s belerázódunk a rendes kerékvágás­ba mi is. A szabott fa első útja a rönkha­sítóra vezet a telepen. Itt a henge­res fából prizmát, azaz inkább hasábformát alakít ki a szalagfű­rész. Ezután a főzőkádakba kerül, ahol fafajtól függően több napig is áll. A „fürdő” föllazítja a rostokat, s a fa melegen jobban simul a kés­nek is. Orosz János technikus magyaráz­za mindezt, aki művezetőként dől­Késelni gazdaságosan kell — Nagy ára van a fának, s csak nő, csak nő — mondja Lózs And­rás. — Szabvány szerint osztályoz­zuk, a hossz és a szélesség, vala­mint a lapszám adja ki az úgyne­vezett sukkszámot, s ez az alapja az értékesítésnek. Egy első osztá­lyú, frizes tölgyfurnér négyzetmé­tere például 110 forint, a flóderos az olcsóbb ... Gyorsan kiderül, hogy a famun­kásnak nem az tetszik, mint a fel­használónak. A frizes falap egyenes mintájú, az évgyűrűket nem lapon metszi el a kés, hanem párhuzamo­san. Ez az értékesebb. Hordót pél­dául nincs az a dőre kádár, aki flóderos fából készítene, az áteresz­tené a bort! Flóderos parkettán meg­látszana a tűsarok nyoma is, a gyá­rak tehát a frízesért fizetnek töb­bet. „Tükrösnek” nevezik ezt a felhasználók. Az évgyűrűket kiadó mintázat viszont szép, de milyen szép! Csakhogy nehezen feldolgoz­ható, nyomásnál törik, szakad. Ilyen igazságtalan az élet — a fa kora a vékony metszetekben él to­vább, a szekrényajtókon akár száz év is pihen, s mégis kisebb az ér­téke. (Bárha meggondolom, száz év bizony igencsak törékennyé tesz, főként, ha látszik!) lése, azaz terítéke szerint, úgy­mond a Iá carte. A Kuper nevű masina lehetővé teszi, hogy több furnérlapból állítsa össze a kívánt méretet. Felmelegített, vékony mű­anyag szál cikcakkozza össze a la­pokat, előfordul, hogy több falapból áll össze a minta. Végszóm A Pap-hegy fölött dörög az ég, mintha százával tartanának futó­versenyt az égi mezőkön tizenéves srácok. Mély felhők zuhannak a fákra, azt mondom Takács Imrének, milyen szép is itt. — No igen — válaszol fanyarul —, főleg, ha szél támad, s orrunk-fülünk tele lesz fű­részporral. — Végszóra emeli föl a levegő a szemetet, s utánunk dobja játékosan. Bellér Ágnes A

Next

/
Oldalképek
Tartalom