Pest Megyei Hírlap, 1989. július (33. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-15 / 165. szám

1989. JÚLIUS 15., SZOMBAT MRP itt.crti Végső búcsú Kúdúr Jánostól <Folytatás az 1 oldalról.) kasága várakozott mindenütt, hogy búcsút vehessen az el­hunyt politikustól. A Mező Imre úton a fegyveres erők és testületek tagjai álltak díszsor­falat. Kádár János ravatalát a munkásmozgalmi panteon központi épülete előtt állítot­ták fel. A fekete drapériával borított ravatal két oldalán a párt- és állami vezetők, a po­litikai, a gazdasági és a tár­sadalmi élet képviselői, illetve a külföldi delegációk, vala­mint a diplomáciai képvisele­tek vezetői és tagjai álltak. Délután négy órakor a végső búcsút venni kívánók tömege töltötte meg a munkásmoz­galmi panteon környékét. A gyászmenet rendőrségi autók és motorosok vezetésé­vel fél ötkor érkezett a teme­tő bejáratához. Érkezését a rendőrautók szirénája, majd gyászzene jelezte. A temető kapujától a menet élén a Ma­gyar Néphadsereg három tá­bornoka haladt Kádár János három — általa is viselt — ki­tüntetésével. A koporsót kato­nai díszkísérettel, munkásőrök és katonák díszsorfala között, vállon vitték a ravatalhoz, majd elhelyezték a koszorúkat is. A ravatal mellett felsora- ^ kozott a katonai díszőrség. A gyászszertartás kezdetéig Ká­dár János volt harcostársai, munkatársai, a párt-, az álla­mi, a társadalmi és a tömeg­szervezetek, -mozgalmak kép­viselői, a gazdasági, a tudo­mányos és a kulturális élet számos vezető személyisége, a fegyveres erők és testületek tagjai kétpercenként váltották egymást a koporsó mellett. A gyászszertartás kezdetét jelezve felcsendült a Him­nusz, majd Nyers Rezső, az MSZMP elnöke búcsúzott az elhunyttól. Ä nemzeti megbékélés érdekében mindig kész volt a megegyezésre get, hibáira magyarázatot, gyengéire, vétkeire feloldozást adott. Most a föld fogadja be. Ve­le legújabb kori történelmünk egy darabja száll a sírba. Bú­csúzom tőle. Hiszem, hogy egy ország búcsúzik tőle, és kíván­ja velem együtt, hogy fedje béke porait! Végezetül Kolláth Pál, a Ganz Danubius Angyalföldi Hajógyár lakatos csoportveze­tője mondott 'búcsúbeszédet Osztályát haláláig hűen szolgáló ember i Búcsúznunk kell, Kádár Já­nostól. A magyar nemzet ki­váló, nemzetközileg elismert államférfidtól szakít el ben­nünket a kérlelhetetlen sors. A szocializmus eszméjéért, a demokráciáért küzdők sorából hiányozni fog egy nagyszerű küzdőtárs. Hiányozni fog a politikai élet élvonalából egy csendes szavú, meggondoltan beszélő, egyszerű életet élő ve­zető, aki az emberekért élt, akinek gondolkodásában a nagybetűvel kezdődő „Ember" fogalma uralkodott. Korszakos jelentőségű em­berek ritkán születnek. Kádár János közéjük tartozott. Neve elválaszthatatlanul összefonó­dott a magyarság ügyének és a nemzetközi haladásnak a szolgálatával. A gyász pillana­tában mély fájdalommal és őszinte tisztelettel hajtunk fe­jet emléke előtt. Porai hama­rosan a sírba szállnak, lénye azöhban kitörölhetetlenül meg­marad nemzeti emlékezetünk­ben. Teljes életet élt, életének 77 esztendejébe sok minden zsú­folódik össze: életre szóló ta­lálkozások és fájdalmas elvá­lások; kiemelkedő sikerek, lát­ványos eredmények és zátony­ra futott próbálkozások: élete nélkülözéssel kezdődött, ül­döztetéssel folytatódott, majd eljutott a társadalmi felemel­kedésig, a nemzetközi nagy­rabecsülésig. Sokakhoz hason­lóan mélyről érkezett a társa­dalomformáló, politikusi élet­pályára. A gyökereket, az aka­ratát sok minden tette sok al­kalommal próbára, de nem szakadt el elveitől, éltető erő­ként őrizte magában. Bizakodó, a küzdelmet soha fel nem adó ember volt Kádár János. Mi mindnyájan, akik gyászolni gyűltünk egybe, vall­juk, hogy Kádár János egy­szerre volt a XX. század má­sodik felének jelentős magyar politikusa, évtizedekig ki­emelkedő államférfi, az esz­méjéhez mindhalálig hű párt­vezető, aki szolgálatként fog­ta fel munkáját. Szolgálatként az emberért, a népért, a pártért. Pontosan-túdta, hogy a vi­lág összetetten bonyolult. Ká­dár János az 1956-os tragikus események után a kompro­misszumok robotosaként hir­dette meg: „Aki nincs elle­nünk, az velünk van.” Ezzel a bibliai utalással fejezte ki, hogy politikai fordulatot in­dít el. A konszolidáció sikerei révén olyan személyiséggé nö­vekedett a nemzetközi politi­kában, s korántsem kizárólag a munkásmozgalomban, aki­nek a véleményét nem lehe­tett figyelmen kívül hagyni. Jól tudjuk, hogy az új létre- hozásd együtt jár a régi, az el­avult lebontásával. És a régi­ben sok a tabuként tisztelt, a megváltoztathatatlan dogmá­nak hitt. Sokat kell megszün­tetni ahhoz, hogy sok újat te­remthessünk. A sokféleség el­ismerése nem gátja, inkább garanciája annak, hogy az új jó lesz. Kádár János a párbe­széd híveként igyekezett meg­nyerni a társadalom különbö­ző rétegeit. Az állam és az egy­ház közötti viszony rendezése vagy a művészeti alkotósza­badság hatvanas évekbeli íve­lése igazolta: mindenkinek van helye ebben a hazában, s mindenki alkotó energiájára szükség van a jövő társadal­mának építésében. Most, amikor meghalt, a hi­vatalokban, a külképvisele­teinken képeket kerestünk ró­la. Nem találtunk. Kádár Já­nos irtózott személyisége i elő­térbe tolásától, mindvégig szerény, egyszerű ember ma­radt. Ilyennek tisztelte, ezért is tisztelte az ország. Kádár Jánosban a hazai és a nemzetközi közvélemény azt a politikust tisztelte, aki el­évülhetetlen érdemeket szer­zett a helsinki folyamat elin­dításában, és következetes képviseletében, a kelet—nyu­gati párbeszéd kibontakozta­tásában. Értékes, gyümölcsö­ző kapcsolatokat épített Ma­gyarország számára a hazánk­tól keletre és nyugatra, észak­ra és délre fekvő földi tája­kon, ezt nem lehet eléggé nagyra értékelni. A magyar kommunisták úgy emlékeznek Kádár János­ra, mint aki a nemzeti megbé­kélés érdekében mindig kész volt a megegyezésre. Nem fe­ledkeznek meg a hatvanas, hetvenes évek Magyarorszá­gáról, amikor hazánkat — le­hetőségeinkkel és korlátáink­kal együtt is — a megújulás előfutáraként tartotta számon a nemzetközi és a honi közvéle­mény. Küzdelmes élete szá­munkra intelem is egyben: is­mernünk kell történelmünket és tisztelnünk kell értékein­ket, mert enélkül nem őriz­hetjük meg önbecsülésünket. Igaz ez akkor is, ha ma az ország nehéz helyzetben van. Mai problémáink jó része a múltban gyökerezik, kevéssé ki­dolgozott koncepciókhoz, félig megvalósított elképzelésekhez, néha.tévhitekhez, néha féligaz­ságokhoz és félelmekhez kötő­dik. A korszaknak azt a részét téves ítéletek, kudarcok is tar­kították. A hibákat beismer­nünk, a tanulságokat megszív­lelnünk kell. Minden új dolog születése nehéz és felelősség- teljes dolog. Magyarország el­indult egy úton még Kádár Já­nos idejében és korszakában. Olyan úton, amelyen előtte senki sem járt, s amelynek ki- taposása egyáltalán nem köny- nyű, áldozatokkal is járó küz­delem. Most párbeszédben áll az egész ország. A jövőért aggódó eszmecseréket, vitákat fel kell hogy tudjuk váltani a szemé­lyes ambícióktól függetlenül, a közös sors vállalásán alapuló, a nemzet felemelését szolgáló összefogással. Személyemben is búcsúzom Kádár Jánostól, meghatottan, szomorúan. Több mint negy­ven esztendeig voltunk politikai fegyvertársak a társadalmi ha­ladásért folyt küzdelemben. Együtt vettünk részt a kom­munista és a szociáldemokrata párt egyesítésében Nagy-Bu- dapesten. Együtt küzdöttünk a kritikus időszakban a Rákosi- vezetés és a dogmatizmus el­len. Együtt dolgoztunk sokáig a reformokért. Egy bizonyos ponton különváltunk a válto­zások méreteinek, módszerei­nek és ütemének kérdésében, de sohasem az eszmében és a fő irányban. Meditálva, sok­szor vitázva, de mindig egy­másra is figyelve jártuk ugyanazt az utat. Most érzem mennyire igaz: ha hozzánk kö­zel álló társunkat veszítjük el, saját énünkből is hiányozni fog valami. De vallom, hogy nemcsak nekem, hanem az egész ország­nak hiányozni fog. Korszakos munkásságával olyan politikát képviselt, amely az embereket a haza felemelkedése érdeké­ben nem elválasztani, hanem összefűzni akarta. Olyan nem­zeti közmegegyezésre töreke­dett, ami termékenyítő ener­giát adó, a gyümölcsöző együttműködést, a számára mindenekfelett tisztelt egysze­rű, dolgos embert, a munkást, a parasztot, a művészt, az ér­telmiségit, a politikust szolgál­ta. Rokonszenves, bölcs, sze­rény egyéniségére nagy szük­ség lenne ma is. Az életben már nem, de em­lékezetünkben és szivünkben még sokszor leszünk együtt halott barátunkkal, elvtár­sunkkal. Kádár János, barátunk, elv­társunk, honfitársunk, búcsú­zik tőled a párt, búcsúzik tőled a nép! Nyugodjál békességben! Isten veled, János! Ezután Straub F. Brúnó, a Magyar Népköztársaság Elnö­ki Tanácsa elnöke lépett a mikrofonhoz. Búcsúzni jöttem. Több ezer társam nevében, akik kimond­va, kimondatlanul hasonlóan éreztek ön iránt, mint én. Angyalföldi munkás vagyok. Munkahelyem a Hajógyár, la­kóhelyem a XIII. kerület, melyhez Kádár elvtárs is sok szállal kötődött, ahová szinte hazajárt. A környezetemben élők, pártunk tagjai, pártszerveze­tem, párton kívüli munkatár­saim, ismerőseim szeretetét, tiszteletét, nagyrabecsülését kívánom kifejezni. Az ön munkássága, élete, szorgalma, töretlen tenni akarása, elköte­lezettsége nemcsak a sajtóból, televízióból jutott el hozzánk. Gyárlátogatásai alkalmával, országgyűlési választó beszé­dei megtartásakor, találkozá­sainkkor személyesen győződ­hettünk meg arról, hogy ér­tünk, velünk, a munkásokért dolgozik. Közvetlenségével, egyszerű, közérthető előadá­saival, a dolgokat nevén ne­vező beszédével értünk, hoz­zánk szólt. Érdeklődése a dolgozók iránt, felelősségérzete sor­sunkért nem a hivatásos és öntől egy munkáskerület, An­gyalföld, a Magyar Szocialista Munkáspárt hajógyári tagjai, a pártonkivüliek és az önt sze­rető, becsülő és tisztelő embe­rek nevében. Utolsó találkozásunkról az­zal az ígérettel térünk haza, hogy emlékét legjobb tudá­sunk szerint végzett mun­kánkkal, ügyünk iránti szilárd elkötelezettséggel, az önéhez hasonló szerénységgel, tisztes­séggel, a valóságos helyzetből kiindulva, megújulva végez­zük. Ezen gondolatok jegyében tisztelettel, lehajtott fővel egy nagy közösség nevében búcsú­zom öntől, tisztelt Kádár Já­nos elvtárs. Emlékét megőriz­zük! A Kádár János emléke előtt tisztelgő, pályafutását felidé­ző, munkásságát méltató be­szédek elhangzását követően az elhunyt politikus koporsó­ját ugyancsak vállon, katonai díszkísérettel és tiszteletadás mellett vitték át végső nyug­helyére. A sírhely előtti gye­pet elborították a kegyelet •koszorúi és virágai. A kopor­sót Kádár János özvegye és Emberséget hozott az embertelenség évei után Államférfitól búcsúzunk, századunk nagy magyar poli­tikusától, történelmünk külö­nös sorsú, tragikus hősétől, akinek a poklokat is meg kel­lett járnia, hogy azután terem­teni, alkotni tudjon. Azt a harmincnál is több esztendőt, amit hazánk első embereként élt meg, immár végérvényesen Kádár-korszak­ként őrzi meg a históriai em­lékezet. Neve egy hosszú és tanulságos időszak jelzője lett. Ez ellen már hiába tiltakozna szikár puritanizmusa, a sze­mélyiség kultuszát következe­tesen elutasító erkölcsi és po­litikai érzékenysége. De hát ki tudta volna nála jobban, hogy a személyes szándéknak mindig meg kell hajolnia az élet valóságai előtt?! Hiszen sokszor meghajolt ő is, mert meg kellett hajolnia. Nem ön­magáért, hanem a vállalt szol­gálatért. Mert Kádár János szolgált. Előbb talán csak egy osztályt és egy pártot, majd a magyarság millióit, bennün­ket, a nemzet párton kívüli többségét is. Szolgált a Biblia bölcsessé­géből is merítve, amikor kül­detése úgy kívánta, mondván: „Aki nincs ellenünk, az ve­lünk van!” — olyan ismerő­sen és megkönnyebbülést ho- zóan csengenek fülünkben ezek a szavak. És ez a mondat a hihetetlennek tűnő nemzeti közmegegyezés legsérthetetle­nebb, első számú alapelve lett. Mindenki számára érthető és mindenki számára biztató, mert emberséget sugallt. Em­berséget az embertelenség évei után. Reményt a reménytelen­ség évei után. Társadalmi bé­két a békétlenség évei után. Államférfidként talán a leg­nagyobb tette volt az, hogy ráérzett a nemzet óhajára, és elvállalta annak szolgálatát. Pedig bizonyára végiggon­dolta százszor, hogy az ideoló­gia bilincseinek lazítása, a mhaávholdogulások felszaba­dítása vagy a sajátosan, ká­dári módon értelmezett szö­vetségi hűség olyan láncreak­ció kezdőpontja lehet, amely függetlenedik akaratától, sőt félreállítja őt is. Öt, a kis en­gedékenység és a nagy komp­romisszumok mesterét. De Ká­dár János elvállalta ezt a sor­sot. Olyan korban és olyan környezetben vált reform­kezdeményezések támogatójá­vá, sőt oltalmazójává, amelyik a kövületek kora volt, eszme­kövületekkel és kövületembe­rekkel. Az utókor biztosan igazolni fogja majd, hogy ha akkor nem az ő személyisé­ge áll ennek az országnak az élén, úgy ma nem a demokra­tizálódás és a liberalizáció szép feladataival birkózna tár­sadalmunk, hanem a legjobb esetben is csupán az elavult intézmények bontogatásával küszködnénk. Nehéz elhinni, hogy földi valóságában nincs már közöt­tünk. Nehéz elhinni, hogy ő, aki hűséggel szolgált — ha nem is feddhetetlenül —, fel­mondott nekünk örökre. Űrt hagyott maga után. És ezt az űrt érezzük valamennyien, pártállástól függetlenül. Hiszen ez a magyar nép végül befo­gadta, legendákat szőtt alakja köré, botlásaira talált mentsé­fizetett politikus, hanem az osztályából kinevelődött, azt haláláig hűen szolgáló ember becsületessége volt. Szeretik Önt Angyalföldön a munká­sok, értelmiségiek, a választó- polgárok és egyáltalán az em­berek. A párt megújulása, melyen egy emberöltőn át dolgozott, nem egy, de több fiatalos, di­namikus, tettre kész Kádár Jánost igényel ma is. Cél­jaink eléréséhez olyan vezetők kellenek, akik nem felejtik el, honnan jöttek, kikért dqigoz- nak, hová és kikkel akarnak elérni, olyanok, mint ön, Ká­dár elvtárs. Hagyatéka nem összegyűj­tött anyagi javakból áll. önt az életében a munka, á felada­tok, az ország, az emberek jobb élete, boldogulása moz­gatta, vezérelte. Fizetségnek az eredményeket, az emberek megelégedését tartotta. Mi, akik örökségében osztozni aka­runk, kemény munkát kapunk, ezt megtisztelő bizalomnak, feladatnak érezzük. Búcsúzom hozzátartozód, a Politikai In­téző Bizottság tagjai, a kül­földi delegációk vezetői, va­lamint számos közéleti szemé­lyiség kísérte. A temetés meg­rendítő és visszavonhatatlan aktusa előtt Kádár Jánosné koszorút dobott férje kopor­sójára, majd fenyőgallyakkal borították azt. Kádár János koporsója fölé a Szózat hang­jai mellett emeltek sírhantot. A gyászszertartás végén felhangzott az Internacionálé, majd a díszzászlóalj díszme­netben vonult el a nyughely előtt. ★ Nyers Rezső, az MSZMP el­nöke és Grósz Károly, a párt főtitkára a gyászszertartás közben találkozott a Kádár János temetésére érkezett kül­földi küldöttségekkel. A talál­kozón jelen volt Németh Mik­lós, Pozsgay Imre, az MSZMP Elnökségének tagjai. Szűrös Mátyás, az Országgyűlés elnö­ke, Barabás János, a Közpon­ti Bizottság titkára, a temetést szervező bizottság tagjai. A találkozón Jegor Liga- esov, az SZKP PB tagja, a Központi Bizottság titkára, a szovjet küldöttség vezetője tolmácsolta a szovjet párt- és állami vezetés, a Szovjetunió népe részvétét. Felszólalt Giancarlo Pajetta, az Olasz Kommunista Párt garanciális bizottságának elnöke, aki a baráttól, a kommunista- ás munkásmozgalom nagy alak­jától búcsúzott. Tolmácsolt* az olasz kommunisták, szemé­lyesen Achilla Occhetto főtit­kár, s minden olasz dolgozó részvétét. Elmondta, hogy az elmúlt másfél napon a rava­talhoz járuló gyászolók tízez­rei mély benyomást tettek rá. Az MSZMP iránti új bizalom jeleként, a jövő hírnökeként és garanciájaként értékelte. *

Next

/
Oldalképek
Tartalom