Pest Megyei Hírlap, 1989. június (33. évfolyam, 127-152. szám)

1989-06-03 / 129. szám

1989. JÜNIUS 3., SZOMBAT

Nem csupán sejtjük, merjük is

„Itt a híres pitonkígyó! Fejétől farkáig három, farkától fejéig öt, összesen nyolc méter! Helyszűke miatt csak egy részlete látható!’’

Világkiállítunk. Világkiállítanánk. Mutatnánk mindenkinek, hogy ez a kis ország képes nagy dolgokra, bárha Beccsel együtt, akkor is. Minket nem lehet leírni, elsüllyeszteni, a futottak még nemzetek közé sofolni az emberiség történelemkönyvében. Él a magyarok istene, létezik virtus, büszkeség, tetterő. Mutatnánk. Mutatjuk. S ha nem sikerül, hát legfeljebb sírva vigadunk. Amúgy magyarosan.

Százmilliárdnál többre rúg az az összeg, amit ez a kiállítás óvatos becslések szerint felemésztene Száz- milliárd forint rettentő halom pénz, nem is tudom, mibe lehetne hirtelenjében fogni ebből. Sok mindenbe. Vagy egy valamibe. Világkiállításba. De kelle-e nekünk ilyen áron bármi, mikor szinte filléres gondokkal tengődünk napról napra? A kérdések a levegőbe szállnak, a senki földjén puffannak. Válaszolja meg ki-ki maga, attól függően, hogy a már említett helyszűke miatt melyik részét látja a dolognak. A szegénységünket? Az idegenforgalmat? Az előnyöket? A hátrányokat? A kígyó pedig, a kiállítás kígyója gyűrűzik tovább, tekereg, körbefam bennünket.

Most újabb intézmény hallatta hangját az ügyben. A Városépítési Tudományos és Tervező Intézet szakemberei szerint a világkiállítást előkészítő munka eddigi eredményeiről közzétett, viszonylag szűkös információ, mind az alkalmazott megközelítés, mind a tanúsított szemlélet helyességét illetően egyetlen sikert könyvelhet el csupán. Bizonytalanságot keltett. És ez nem jó, még ha elfogadható is az a felfogás, miszerint a világkiállítás helyszíneinek nemzetközi jóváhagyása előtt nem indokolt részletesebb, szerteágazó vizsgálatokat indítani. Ismeretes, hogy a megrendezés lehetősége szakmai és széles társadalmi körökben egyaránt heves vitákat váltott ki, melyek kiterjedtek a várható terhek vállalhatóságára éí a ki-* állítás hasznosságára. A viták egyik kiváltó oka az volt, hogy az előkészítő anyagok elsősorban, magának az öncélként felfogott rendezvénynek a költségeit mérlegelik, es nem mutatnak rá a tágabb gazdasági, társadalmi, illetve település- és területfejlesztési hatásokra. Vagyis nem lesz igaza annak a vásári kikiáltónak; ez a kígyó csak oda számított, visszafelé már nem Ám ami a cirkuszban csalás, az attól még követendő példa lehet. Nézzük tehát sorban az érVeket, amiket félmillió forint értékű tanulmányában a VÁTI elénk tár. Vegyük elsőnek fejétől farkáig a világkiállítást, milyen fa almájával kísérti meg 1989- ben Magyarországot a kígyó?

Mindenekelőtt hazánk nemzetközi presztízsének és önbizalmának erősítését helyezi kilátásba. Aztán az infrastruktúra és a szolgáltatások javítását, továbbá fejlesztését ígéri, amely lehetővé tenné a gazdasági növekedés gyorsítását, a termelőágazatok telepítési tényezőinek kívánatos módosítását, az idegenforgalmi területi adottságok jobb kihasználását. Az utóbbi a megye számára különösen lelkesítő. Ezek együttes következményeként pedig, mint távoli, rózsás jövőt tünteti fel a területi különbségek mérséklődését, a feszültségek oldását. Fejlődne az ipar, fejlődne a kereskedelem, fejlődne az idegenforgalom, ajtónkon kopogtatnának a külföldi tőkések, bővülnének a belső források.

Távozz tőlünk, Kísértő! — sugallják néhány sorral lejjebb a megállapítások. Távozz tőlünk, hisz sejtjük, mibe kerülne mindez az országnak. Sőt nem csupán sejtjük, de már mérjük is, ezúttal a farkától a fejéig azt a világkiállítást. A VÁTI nyolc szakemberének véleménye, hogy nem tisztázták kellően a kiállítás megrendezésével kapcsolatos teendők körét. Ráadásul az illetékesek nem veszik figyelembe a társadalmi, gazdasági helyzetünk zavarai által szabott anyagi, időbeni korlátokat, illetve követelményeket. Jó lenne végre tudomásul venni, hogy a vi- lágkiálltíás nem cél, hanem eszköz ahhoz, hogy hazánk néhány lényeges területen óhajtott fejlődésében eredményeket érjünk el. Sajnos, ez ideig nem tárták fel igazán a rendezvény szerteágazó település- és területfejlesztési hatásait. Sokaknak még mindig csupán a Bécs és Budapest közötti országrész jgye lebeg a szeme előtt. Ám ez az egyoldalúan helyszíncentrikus gondolkodás sem nélkülöz buktatókat. A világkiállításnak otthont adó főváros kiválasztott részeinek felfuttatása kiélezné a város szerkezeti ellentmondásait, elvonná más fontos feladatoktól a fejlesztési forrásokat. De a főváros térségében sem járnának egyértelműen jól a világkiállítással. Az évtizedes agglomerációfejlesztési politika miatt felhalmozódott fejlettségi aránytalanságok — főleg Budapest és a déli fekvésű települések között — tovább növekednének. A világkiállítás észak-budapesti telepítése esetében viszont fokozódna az agglomeráció északi része, valamint a Dunakanyar idegenforgalmi és környezeti túlterheltsége. És folytathatnánk még az ellenvetéseket a Bécs és Budapest közötti térség jövőjének ecsetelésével. A világkiállítás ideje alatt pusztán a közlekedési kapcsolat biztosítását szolgálnák. Szólhatnánk a távolabbi országrészekről, amelyek még ennyire sem részesülnének az esetleges megrendezés hasznaiból.

Érvek tehát akadnak bőven, pro és kontra. Csak így lehet számolni, oda és vissza, összeadván mindent, mint a mutatványos a kígyója hosszát. A VÁTI célja valószínűleg ezen összeadás elvégzése, a tények tisztességes egymás mellé állítása volt csupán, néhány javaslattal, tanáccsal kiegészítve a megállapításokat. Mert a világkiállítás közel van. Hat év áll előttünk 1995-ig, az Országgyűlésnek viszont már idén muszáj döntenie. Hogy akarja-e. hogy akarjuk-e? Vagy inkább, hogy bír- juk-e? Az a bizonyos pitonkígyó ugyanis embernél hosszabb testének szorításával pillanatok alatt végez áldozatával. Igaz, a világkiállítás nem óriáshüllő. Mégis könnyen megfojthat bennünket...

Falusy Zsigmond

Egy hírlapíró archívumából (I.)

A hollywoodi filmkirály

Lapunk hasábjain napról napra találkozhatnak kollégánk, kedves barátunk, Kasznár Zoltán nevével. Azt gondolhatnák, a név viselője fiatal ember, erre utal információinak frissessége, a szerző sohasem lankadó kíváncsisága.

Pedig a szóban forgó hírlapíró elmúlt már hetvenéves, nemcsak a mi szerkesztőségünkben, de az egész magyar sajtóban a legidősebb zsurnaliszták közé tartozik.

Belső munkatársként, tudósítóként számos heti- és napilapnál dolgozott. A szerkesztőség tagja volt például az Autó című lapnál, a Magyar Napnál, a Független Magyarországnál, dolgozott a filmhíradónál és a Magyar Távirati Irodánál. Az ötvenes években sokáig hallgatásra ítéltetett. Sorozatunkban a szerző negyvenéves újságírói pályafutásának legérdekesebb találkozásait, történeteit eleveníti fel.

1937 nyarán rangos külföldi magyar vendége volt a budapesti fművészvilágnak. Zukor Adolf, a hollywoodi filmkirály négy évtizedes távoliét után látogatott el szülőföldjére.

A többhetes magyarországi vendégeskedést a margitszigeti nagyszállóban rendezett sajtófogadás koronázta meg.

A zártkörű fogadásra gyönyörű meghívó invitálta a vendégeket. Egy 21 esztendős fiatalembernek, akibeh ellenállhatatlanul buzog a vágy, hogy a világhírű filmkirállyal interjút készítsen, aligha lehet akadály az. hogy a fényes eseményre csak belépővel lehet bejutni.

Két álmatlan éjszakán felmerült sok variáció közül a legegyszerűbbet választottam. Egy Zukor Adolfnak címzett üres borítékkal — mint egy akkor neves filmszínész küldönce — sikerült rábírnom a portást, hogy beléphessek a díszes terembe; hogy a levélre a sürgős választ is magammal vigyem.

A rangos vendégseregben ismeretlenségem és fiatal korom elegendő volt arra, hogy Zukor Adolf figyelme felém forduljon. Megszólított. Szívdobogva — de elfogódottságomat erősen titkolva —lepleztem le önmagamat. Zukor Adolf ekkor a rangos vendégseregtől bocsánatot kérve átkarolta vállamat, egy szomszédos kis szobába invitált. Negyedórát szánt rám. így született pályafutásom első' nagy riportja.

Negyven évvel ezelőtt indult el egy kis magyar faluból mint réméHázat építek (4.)

Munkát keres vagy sokat keres

nyékben gazdag, de anyagiakban annál szegényebb fiatalember, és most, mint egy hatalmas vagyon és mérhetetlen hatalom ura jött vissza közénk.

Legutóbb öt esztendővel ezelőtt volt Budapesten és most csodálkozva meséli, mennyire meglepte ennek a városnak a fejlődése.

— „Szinte még Amerikát is elhagyják ezzel a tempóval” — mondja nevetve, aztán magasra emeli poharát, amelyben a világhírű „bá- ráck” aránylik.

— Amióta itt vagyok, kedvenc italommá avattam — jegyzi meg.

— Nincs szándékukban itt Magyarországon filmet gyártani, elnök úr?

— Ezzel a kérdéssel már sokan fordultak hozzám. Sajnos azonban, mindenkinek nemmel kellett felelnem. Nem gyártunk filmet, mert nem lehet. Megakadályozza ezt az óriási távolság, a nyelvi és felfogásbeli különbség, amelybe nehezen tudnának a mi színészeink, rendezőink behelyezkedni. Egyverziós magyar filmet viszont azért nem gyárthatunk. mert mi nem tudunk százezer pengőből filmet csinálni, mint ezt az itteni gyártók teszik, és ennél nagyobb költséget nem lehet egy ilyen kis országban behozni. Pedig igazán örülnék, ha ez a kérdés valamilyen formában megoldható lenne.

— Kellemes meglepetésül szolgál nekem a magyar filmgyártás fellendülése. Hallom, hogy ebben az évben mintegy negyven filmet készítenek. Mondhatom, ez már világviszonylatban is gyönyörű eredmény. Ebbőr is látszik, hogy milyen kiváió művésznemzet vagyunk.

Zukor Adolf amerikai állampolgár, de ezzel a kijelentésével akaratlanul is bebizonyította, hogy szívben, lélekben még mindig jó magyar.

— A napokban meglátogattam a Hunnia filmgyárat és őszintén mondhatom, hogy amit ott láttam, bátran lehet hollywoodinak is mondani, olyan tökéletes.

— A színesfilmgyártás kérdéséről valamit.

— Állandó munka folyik kint Hollywoodban és egyre jobban közeledünk a kitűzött cél felé, egyelőre azonban még le kell mondanunk arról, hogy rendszeres színesfilmgyártásba kezdjünk. Ha olyan léptekkel halad ez a munka, mint eddig, akkor néhány éven belül, remélem, komoly eredményeket lehet majd felmutatni.

A magyar filmekre visszatérve, megkérdezem:

— Az Amerikában bemutatásra kerülő itteni képeket meg szokta nézni, elnök úr?

— Azok bizony Hollywoodba nemigen jutnak el, hacsak valamilyen célzattal oda nem kérjük őket.

— Milyen célja lehet ennek?

— Állandóan figyelemmel kísérjük a világ filmtermelését, és ha tudomásunkra jut, hogy egy filmnek a tárgya, valamelyik színész, rendezése vagy technikai megoldása olyan, hogy .esetleg felhasználhatjuk, természetszerűleg megnézzük és nem egy ember köszönheti ennek pályafutását. Igaz, megtörtént már olyan eset is, hogy egészen mást fedeztünk fel, mint aki vagy ami miatt megnéztük a filmet.

— És magyar filmmel kapcsolatosan történt már ilyen felfedezés?

— Hollywoodban több magyar író dolgozik a filmnél, mint valameny- nyi többi nemzetiségű együttvéve.

— Európai körútja során szerződtetett valakit?

— Utazásom teljesen magánjellegű, és azzal a céllal szálltam hajóra, hogy néhány hétig nem gondolok semmire, ami a filmmel kapcsolatos. Már amennyire ezt egy olyan ember megteheti, aki 40 éve folyton filmmel dolgozik.

— Témát nem vásárolt?

— Nem. Mondom, kizárólag magánjellegű ez az utazásom.

Pedig hányán siettek őt felkeresni, hogy bemutassák neki a világ „legjobb” filmtémáját vagy a „legtehetségesebb” sztárjelöltjét.

Szegényeknek kár volt még a harmincfilléres szigeti belépőért is.

(Kasznár Zoltán)

Hogyan lehetne a legolcsóbban elszállíttatni a gyárból az építőanyagokat? Ha ma kezdeném az építkezést (dehogy kezdeném!), első dolgom volna, hogy megszerezzem a teherautó vezetésére jogosító papírt, vegyek egy használt IFA-t, s legyek saját magam fuvarosa — én biztosan nem kérnék magamtól akkora fizetséget, mint amennyit a fuvarosok kérnek egy-egy rakomány továbbításáért. Most már késő bánat: azóta kamatosán kifizettem egy teherautó vételárát.

Így hát csak azon dilemmázhat- tam: maszek, avagy állami teherautó kerekein gördüljenek tova leendő házam tartozékai? Az állami fuvaroztatóknál kevesebb az egy kilométerre eső szállítási díj. csakhogy e járgányoknak „ketyeg” a taxiórájuk. Tehát, ha várni kell az építőanyagra, ne adj’ isten, másnap kell visszajönni érte — nem ritka az ilyesmi —, a várakozási idő különösen kövérre hizlalhatja fel szállítási számlánkat. A maszek fuvarossal ilyen dolog nem eshet meg Vele meg kell egyezni az árban, s hegy a fuvart mennyi sorban állással vagy ki tudja, milyen kényszerű manőverrel teljesíti, az már az ő dolga. Nem árt persze talpraesett maszek fuvaroshoz fordulni, a kevésbé harcképesek esetleg csak a rosszabb minőségű, törött téglákat tudják megszerezni. Azt tapasztaltam, akkor, ha ütemezett, azonnal rakható, bőven rendelkezésre álló és jó minőségű építőanyagot szállíthatunk, állami fuvaroztatóval kell kooperálni, ha pedig „könyöklősnek” ígérkezik az árubeszerzés, maszekot kell megbízni. Azt egyébként hamar megszokja az építtető, hogy egy sofőr néhány órás munkájáért le kell

szurkolnia egy egyetemi professzor félhavi fizetését.

Mennyi fonákság létezik hazánk gazdaságában, ezt saját maga tapasztalja, aki házat épít, s nemcsak a fent említett sofőr—professzor bérviszony kapcsán. Hasonlóan súlyos kórtünet, hogy annál drágább valami, minél korszerűbb. Ha tehát valaki daruval kívánja fel- és lerakni építőanyagát, mélyen nyúljon a zsebébe. A gépesítés megfizethetetlen. Ennél már — sajnos — jóval olcsóbb a kétkezi munka S minél primitívebb a munkavégzés módja, annál inkább előnyt élvez a pénztárcánk szempontjából. Tízezer forinttal többe került volna, ha daruval fölszerelt teherautót rendelek cserépszállításra. Ugyanakkor kétezer forintért — s néhány üveg sörért — válogathattam a rakodásra jelentkezők között.

Apropó, jelentkezők. Nem hittem volna a fővárosból, hogy ez a helyzet vidéken. Kezdek elképedni a falu munkanélküliségétől. Nem tudom, hány embert tart nyilván a munkanélküliségi statisztika, de itt, vidéken, szomorú sorsokkal találkozom. Gyakran tévednek az építési területre ődöngő emberek, munkát keresők. Nem egy közülük olyan fiatal, aki háza építésébe bukott bele, s most minden eszközt megragad a pénzkeresésre. Megrendítő volt azzal a zsámbéki bácsikéval beszélni, aki azért kért munkát, hogy megkeresse a hazáig szóló buszjegy árát. ök, a munkáf keresők, egyre többen vannak, egvre olcsóbban is hajlandók lapátot fogni, s én, alacsony munkabérük árán egyre nagyobb házat építhetnék Ettől ők a világ még nagyobb szegletéről szorulnak ki...

T. B E.

PÁSZTOR PÉTER: AKT