Pest Megyei Hírlap, 1989. május (33. évfolyam, 101-126. szám)

1989-05-06 / 105. szám

1989. MÁJUS 6., SZOMBAT PFST « .11« lf/1 7 Nagymamák — egyedül Évek óta nem láttam a kisunokámat Sétáltam üunaharasztiban, a de­rűs-borús tavaszi időben, a hatal­mas zöld lombú fák alatt. A tócsák és sár között óvatosan araszoltak az emberek, igyekeztek a dolgukra. Az italboltból pohárcsörgés, hahotázás hangjait hordta szét a fel-feltámadó szél. Május első vasárnapja előtt kí­váncsian kutattam az asszonyok ar­cát; ki lehet közülük nagymama? S vajon gondolnak-e majd rájuk anyák napján az unokák? Hiszen ez a nap az ő ünnepük is ... Találom­ra szólítottam meg hármójukat, s a válaszukból kiderült: nem minde­nütt jön össze a család erre az egyik legbensőségésebbnek vélt kö­zös ünnepre. Az alacsony, pirospozsgás, testes asszonykából csak úgy dőlt a szó: — A rendelőbe indultam, mostan­ra hívtak be tetanuszoltásra. Nem szívesen megyek, ilyen korban már nem jó, ha összeszurkálják az em­bert, de hátha baj, ha nem leszek ott. Az uram, szegény otthon ma­radt, nem érzi jól magát. A gyere­kek? ök már régen nem laknak ná­lunk, egyikük sem él Dunaharasztin. A fiamról semmit sem tudok, ami­óta elvált a feleségétől, eltűnt, nem jelentkezik. A lányom gyakran át­jön Szigetszentmiklósról, de hát most kórházban van. Harmincnégy éves, és már teljesen lerobbant. Boltvezető, agyondolgozza magát. Két gyereke van, egy fiú és egy lány, őket is gyakran áthozza hoz­zánk. A kislány most itt volt há­rom napig, tegnap vitte haza a vöm. Anyák napján csak kettecskén leszünk az urammal. Most, hogy a lányom megbetegedett, biztosan be­mennek hozzá a kórházba. De tud­ja mit? Nem ez az egy nap szá­mít, sokkal többet ér az, hogy rend- •s«eresen láthatom a kicsiket, és ér­zem a szeretetüket. A hollófekete hajú, magas, szem­üveges hölgy nehezen állt kötél­nek, de aztán elmondta, mi bántja. — Évek óta nem láttam a kis­unokámat —■ sóhajtott. — Van egy okos, jóvágású, rendes'fiam, de az utóbbi időben nincs sok örömöm benne. A soproni faipari főiskolát hagyta ott azért a nőért, akkora sze­relem volt, aztán egy év múlva már el is váltak. A kisfiú a menyemnél maradt, most lesz hatéves. A fiam azóta nálam lakik, de nem találja a helyét. Napokig nem is látom, most éppen segédmunkás vala­hol. Mondom neki, keressen magá­nak egy rendes lányt, annyi van a világon, de ő váltig azt hajtogatja, hogy nem nősül meg újra. Anyák napja? Lehet, hogy haza sem jön. A kisunokám pedig biztos nem kö­szönt fel — azt sem tudja, hogy a világon vagyok. — Jaj, nem tudom még, mi lesz vasárnap — csapta össze a kezét a hófehér hajú, szikár, sudár néni. — Holnap fekszem be Budapesten a Mária utcai kórházba, műtétem lesz. Nagyon beteg vagyok, ki tudja, megérem-e a nyarat. A férjemmel vagyunk, a fiam és a lányom nem­igen törődik védünk. Nem is itt él­nek Dunaharasztin. Az egyetlen örö­münk Ilonka, az unokám. Már be­töltötte a huszonegyedik évét, Pes­ten ól egyedül. Az Athenaeum Nyomdában dolgozik. Nagyon sok­szor meglátogat minket, hordja ne­kem a Nők Lapját, tudja, ingyen kapják a nyomdában. Bevásárol, ki­takarít, elmegy a patikába gyógy­szerért. Ha megérem, biztosan ka­pok tőle egy szál virágot anyák nap­ján. F. K. Régen a bábák a tapasztalt, idő­sebb asszonyok közül kerültek ki, azok közül, akik egyéni adottsá­gaik alapján önállóan segédkeztek a szülésnél, értettek a gyermekápo­láshoz, a szülönő és a csecsemők gondozásához. Az asszonyok tulaj­donképpen egymástól tanulták el a szakmai fogásokat, a szülés leveze­téséhez szükséges tudnivalókat, sőt az idősödő bába nem idegent, ha­nem a saját asszony lányát avatta be a mesterség titkaiba. A bábaság irigyelt, jól fizető foglalkozás volt. Először 1876-ban mondta ki a tör­vény, hogy a szülések levezetésére csak vizsgázott, képesített bábák jogosultak. Ettől az időtől kezdve cédulás bábáknak nevezték a 4—6 hetes tanfolyamot végzett, tisztior­vos előtt vizsgát tett asszonyokat, majd a szerveződő bábaképző inté­zetekben fokról fokra növekedett a képzési idő. Századunk első felében előbb féléves, majd egyéves kurzu­sokat szerveztek, s szülésznői okle­vél tanúskodott a szakma elsajátí­tásáról. 1910 körüli adat alapján az oklevél megszerzésének követelmé­nye volt: becsületes előélet, férjezett vagy özvegyi állapot, és némi írás- olvasási készség. A múlt szazad közepén készült kimutatás szerint Nógrád megyében Balassagyarmaton 9, Szécsényben 2, Szügyön 1 tanult bábát tartottak nyilván. 1890-től minden 1500-nál nagyobb lélekszámú községet köte­leztek a megyében, hogy szülésznőt tartson. 1913-tól 800 lakosra szállít­ják le a határt. Érsekvadkerten feljegyezték, hogy amikor 1910 körül egy Bicsikeiné nevű fiatal bába hazaérkezett a kép­zőből. még jó ideig azt az idős — mai szóval: képesítés nélküli — asz- szonyt hívták a szülésekhez, aki ko­rábban is a falu bábája volt, mert a szülő nőknek több bizalmuk volt a gyakorlott öregasszonyhoz. A bába alapvető kötelessége a szü­lés levezetése és a gyermekágyas asszony egészségügyi ellátása volt. Ha több bába volt a településen, a leendő anya családja már a szülés előtt kiválasztotta a bábát, aki szük­ség esetén megvizsgálta és taná­csokkal látta el a várandós asz- szonyt. A szülést a bába irányította, s csak végső esetben küldött orvosért. A szülő nő körül szorgoskodó asz- szonyok a bába utasítása alapján segédkeztek, vigasztalták, biztatták a szülő nőt.. Nehéz, komplikált szü­lés esetén a bába 1-2 pohár bálin­kát, rumot itatott a vajúdó asszony­nyal, egyes helyeken pedig a férjet is behívták a szobába. Úgy vélték, az is segít, ha a szülő nő beleka­paszkodhat az urába, mert ez erőt ad neki a nehéz percekben. Volt olyan bába, akinek mosó­asszonya volt. Ilyen esetben a bá­baasszony csaík a fürdetéssel foglal­kozott, a csecsemő és az anya utá­ni mosást a mosónő végezte. Egyéb­ként a csecsemő első fürdetéséhez számos népszokás kapcsolódik. Ilyen KISS ATTILA: MÁJUS ELSŐ VASÁRNAPJA volt, hogy a menyecske anyja ima­könyvben őrzött virágszirmot dobott a fürdővízbe. A piros szirom egész­séget, a fehér pedig ártatlanságot, szelídséget adott az újszülöttnek. Ha a csecsemő betegen jött a vi­lágra, a bába azonnal megkeresztel­te a kisbabát, nehogy keresztség nél­kül haljon meg. Ez volt a bábake- resztség. Erre azért volt szükség, mert keresztéletien gyermeké*, a pap nem temetett el. Másféle teendői voltak a bábának a halva született gyermekkel. Pin­tér Sándor 1891-ből származó leírá­sa kitér arra, hogy a halva született csecsemőt a bába temette el minden felekezeti ceremónia nélkül, mégpe­dig késő este vagy kora hajnalban. A temetés helye vidékenként válto­zott. Volt olyan falu, amelynek a határában jelöletlen helyen temet­ték el a gyereket, másutt viszont a nagyszülők vagy közeli rokon sír­jába tették a kis holttestet. A szülés után a legnagyobb csalá­di esemény a keresztelő. Ezen a ce­remónián is sok tennivalója volt a bábának. Számos vidéken ő ment el felkérni a keresztszülőket. A keresz­telőt követő ebéden, vacsorán, csa­ládi. összejövetelen hangulatkeltő szerepet is játszott. Tréfás szöveg kíséretében adományt gyűjtött. Lát­szólag az újszülött számára tányéro­zott, az összegyűlt pénzt aztán ma­ga tette el. Szülés után legalább egy hétig, egyes vidékeken két hétig is járt a bába a szülőágyas asszonyhoz, s napjában egyszer vagy kétszer ellát­ta az anyát és az újszülöttet. Mun­kájáért pénzt vagy természetbeni juttatást, búzát, lisztet, baromfit ka­pott. A sokat foglalkoztatott bábák jól kerestek. Házat, földet, jelentős anyagi javakat tudtak szerezni munkájukkal, s öregségükre is jó körülmények között éltek, nem szű­kölködtek. Kiss György Mihály Van egy szó a magyar nyelvben, amelynek szépségét, s rangját a pil­lanatok halmaza rendezi örömmé. Dallamában is gyönyörű. Tartalmá­ban fájdalom és szeretet hullámzik. Ha kimondom: édesanya — érzel­mek dúsainak bennem, s ma már a hiányérzet, hiszen az én anyám messze él. Milyen nehezen érti meg az em­ber az anyák életét! Olyan termé­szetes és magától értetődő az áldo­zatvállalás, hogy perceidet születé­semtől kezdve alárendelted nekem. Milyen hányavetin bántottalak meg sokszor, milyen dacosan és értetle­nül álltam előtted, ha sírni láttalak. Elteltek az évek, s most halkan bo­csánatot kérek a rossz pillanatokért, amelyeket én okoztam neked. Hiába tudom., benned nincs harag, s nem is volt soha. Ez a májusi ünnep is csak alkalom, hogy távolból kö­szöntselek, üzenjem, jaj, nagyon sze­retlek! Néha, amikor nehezen telnek a napok, s úgy érzem, erőm elfogyott, olyan jó lenne megint kislánynak lenni, akinek úgy fogod meg a ke­zét, hogy óvod s egyben szabadsá­got adsz. Szeretném az öntudatlan­ság boldogságát megint, s azt a biz­tonságot, amely nem tesz föl kérdé­seket, amelyben egyszerű és termé­szetes az élet. Tudom én, hogy soha többé nem érezhetsz, tudom, hogy minél távolabb kerülök gyermekko­romtól. annál több törlesztenivalóm lesz. Üjabb és újabb fölvillanó em­lék rajzol homlokod köré ráncokat, s rajzol igazán elém téged. Élesen és szelíden megtanít engem is a tü­relemre és a megértésre. Lassan megváltoznak körülöttem is a dol­gok, és értem már, a kedvesség le­het erő. s a szeretet nem ismer ha­ragot. Tudom, hogy a féltés és a bánat édestestvérek, és ismerem már a kínzó s tehetetlen fáidalmat is. Lassan alakul s tart mindhalálig. Édesanya. Cseng-bong a szó. s tudom, meghallod, ha hívlak. Fehér Csillagvirággal üzenek csillagszirmú virágot gondolok ne­ked, egyetlen törékeny szálat, csil­lagkönnyel üzenem, szeretlek téged és rettegek a naptól, amikor han­gom már nem érhet el, a szerétéi­ből égető fájdalom lesz — vissza­vonhatatlanul. ★ Amíg a kapu nyitva van, becsap­hatom magam után. Elég csak a megbeszélt jel szerint két rövidet csengetni, s máris kitárul. De jaj, tudom, abban a házban látogató már sohasem leszek ... Ott állt a pap. Szavai között bók­lásztak a gondolatok, harsogó köny- nyel ünnepelt a nap. Távolról ért el a kántált szóözön: — Most, amikor koszorúvá tágulnak a szemeim, vádollak Isten, hogy nem nézel se­hová, csak lenyúlsz a földre, s ma­gadhoz emeled a lelket, akiknek pótlásáról még nem gondoskodtál. Régen volt? Vagy nem is olyan régen? Eltűnik az idő az elvesztés — a vesztés — tudatában. Nincs je­lentősége. A végérvényesség csak látszat, akár a délibáb, föltűnik, fölszikrázik, s nem hihetjük, hogy minden birtokolható kulcsra nyílik. Mitől érik meg a gondolat, mitől ér­zem, hogy eljött a bűnbocsánatvo- nat, amikór már én sem hiábava­lóan kiáltozom, s a haragom csak ott, ahová már nem érek el, ott ér­het el. De a kimondott szó elpaza- roltatott,... A lélek mélyén fekszik a megértés, a csontomba mar mé­lyen a felejtés. Beszélünk hát köny- nyedén, életről, halálról, azzal a mindennapi lélegzetvétellel, amely pillanatonként árad belénk. S hiába, jaj, hiába! Bánom, futnék feléd, nem vallom be, csak így, egysze­rűen, s haragszom, hogy azt a bi­zonyos kaput bezárta mögöttem egy rajtam kívül álló, s felettem is uralkodó, kegyetlen hatalom. Szem­beszállni képtelenség, tört hajítani felé tévesztett röppálya. Nem hagytál időt a jóvátételre! Évek, haragtól duzzadok és a meg­világosodás aprócska fényei. Vádol­talak, mert elvettél tőlem oly sok mindent, s áldottalak, mert tanítot­tál. Tiltakozom! Olyan egyoldalú az egész! Már nem kérhetek tőled bo­csánatot, s már meg sem bocsátha­tók, Aláhúztad az állítmány nélküli mondatot, cselekvéssé tetted azt, ami után már nincs történés. El­vetted a színt, s nem adsz már he­lyette másikat. Föllángol a nap, ma is lilán, mint az erőszak; lágy szí­nekkel nem ígér. Ez az a felnőtt ár­vaság, ahol a hang utói nem ér, s amire már kíváncsi sem vagy. Tiéd az ostoba s elképzelt nyugalom, amelynek nélkülem részese vagy. Elomlottak a falak, melyeket a ha­rag és a türelmetlenség épített, s most már rám hárítottál mindent. Virágzanak most is a csillagvi­rágok. Tűszirmokkal, hófehéren. Ha­talmas csokorral hordom elébed, le­gyen szőnyeg azon a fenyéren, ame­lyen most elfáradt, lábad pihen. ★ — Legyél a. barátom! — vékonyka hang sikoltott felém az időben tá­vol, s ma már pontosan tudom, hogy úgy gondolta volt — Legyél az édes­anyám! Evek sora rakódott egymás­ra, mint meddő kőfejtőben a látens ékkövek, az azóta eltelt hosszú idő alatt talán ha kétszer hallottam fiam szájából a szót: édesanya. S mi az, amit tudhatok? Jaj, félek az öregségtől, s nincs is bennem elég erő már. Eltűntek a fontos dolgok, rémület és ájult beletörődés költö­zött helyükre. Nincs már tisztelet, s nincs alázat. Nincs már annyi hit. Néz csak az ember, de már nem lát és amikor elhagynak végérvényesen a szavak — már nem kiálthatok semmiért, magam is meghalok. Ez a dolgok rendje. Sírunk az után, aminek lenne keletje, anyám fájdalma bennem él, s utánam fiam viszi tovább, tőle örökli majd az unokám. De a szót egyforma módon szóljuk: édesanyám. Bellér Ágnes Bölcsőiül a koporsóig A falusi bábák KISS ATTILA: ANYÄK NAPJA

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom